zt a mesét, amelyet most el fogok nektek mondani, nem én eszeltem ki, hanem magam is úgy hallottam más valakitõl, még kisfiú koromban.
Hogy az, aki nekem sok esztendõvel ezelõtt elmesélte, könyvbõl olvasta-e, vagy talán maga is az édesanyjától hallotta, azt már nem tudom.
 Igen sokáig az emlékezõ fiókomban tartogattam Gyöngyöm kisasszony meséjét, mint valami régi családi csecsebecsét. Megtörtént, hogy évekig nem is törõdtem vele, sõt el is felejtettem, hogy megvan, de azután megint csak elõ kellett keresnem valamelyik kíváncsi gyermek kedvéért.
 Ilyenkor megtörülgettem, kifényesítettem, újra aranyoztam és ha hiányzott belõle egy-egy kövecske, azt a magaméból próbáltam pótolni. Ma, midõn végleg átadom nektek, már azt se tudom, hogy mennyi benne az õsi mese-igazság és mennyi az én hozzátoldásom.
 
 

Kárpátokban van egy nagy erdõ, olyan nagy, hogy soha még senki nem látta a túlsó szélét.
 A rengeteg hûvös homályában hatalmas titokzatos szellem tanyázik. A szellem nevét nem tudja senki, az arcát nem látta még senki. Annyit tudnak róla, hogy asszony. És inkább sejtik, mint tudják, hogy a láthatatlan nagyasszony lénye telve van nemes és szomorú jósággal és hogy titokzatos és végzetes erõk birtokában van, amelyekre nem jó gondolni sem. Soha sem mutatja magát az emberek elõtt, de azért ott van mindenütt az erdõben. Minden virág és bogyó egy-egy szem, amellyel õ lát, minden falevél egy-egy fül amellyel õ hall. Az emberek suttogó hangon beszélnek róla és az Erdõ Anyjának nevezik.

 Ha künn járt a mezõkön és a fiatal vetés meghajolt a tavaszi szélben, leereszkedõen intett a kalászoknak és így szólt: Jó napot, kedveseim!
 Ha éjjel édes csalogánydal hallatszott be az erdõbõl, elmosolyodott az ágyban: Ezt a szegény madarat még megöli az utánam való epedés!
 A csillagokról azt hitte, azért olyan szomorúak, mert távol kellett élniök Gyöngyömtõl. Így hitte a királyleány. Ha egyik-másik leszaladt a sötét égrõl, akkor a leány vállat vont. Te bolondos!— mondta—ha nem is szeretlek, azért nem kellett volna annyira elkeseredned!
 
 

 Eljött az ideje annak, hogy férjhez kellett volna adni Gyöngyömet. Kérõkben ugyan nem volt hiány.
 A szomszédban lakó királyfiak mind háztûznézõbe jöttek. Ki tollbokrétás paripán, ki aranyos hintón. Mindegyik koronát viselt a fején és mindegyiket a bársonyruhás nagyurak és az ezüstpáncélos huszárok serege kísérte.
 De távoli országból is érkeztek kérõk, akiket Gyöngyöm szépségének híre vonzott és akik mind odáig voltak a nagy szerelemtõl. Volt köztük egy hindu király, az aranyszíjakkal fölkantározott fehér elefánton lovagolt. Egy mór herceg karcsúnyakú tevén ült. Beállított egy kínai nagyúr is, azt ezüstcsengettyûkkel ékes gyaloghintón hozták. Éjszakról iramszarvas-fogaton jött egy kérõ, délrõl pedig csíkos zebráktól vont hintón jött a másik. Az erdei vademberek királya is beköszöntött, õ tollkoronát viselt a fején, aranykarikát a fülében és buzogányt a kezében.
 Gyöngyöm a fehér teremben fogadta kérõit. Két kígyó módjára csavarodó, óriás opál-oszlop között állott a trónus.
 Mosolyogva végigmérte a kérõit, aztán röviden kiadta nekik útjukat.
 — Te tetszenél nekem, hercegem, ha nem volnál olyan kövér… Téged pedig nagyon tudnálak szeretni, császárom, csak ne volnál olyan sovány… Ilyen férfirõl álmodtam mindig, csakhogy egy fejjel magasabbnak képzeltelek… De kár, királyom, hogy annyira hórihorgas vagy!
 Mindenkiben talált kivetnivalót. A királyfiak, akik olyan kevélyen vonultak be a palota fõkapuján, mint a zivataros felhõk, sápadt és alázatos bárányfelhõk módjára osontak ki a hátsó ajtón.
 
 

vár kertje elõtt, az aranyrácson kívül, ifjú ember állott az úton. Az arca fehér volt, mint a fal, a szeme pedig úgy ragyogott, mint az eleven parázs.
— Ki az az ember? — kérdezte egyszer Gyöngyöm.
— Egy szerelmes ember — mondták.
— Mióta áll ott?
— Egy esztendõ óta, vagy még tovább.
— És mit csinál?
— Az aranykaput nézi. Ha te kilépsz a kertbe, hercegnõ, akkor lángolni kezd a szeme.
— Unom azt az embert! — mondta Gyöngyöm.
De ezúttal nem mondott igazat. Egyszer a kertben mulatott és szándékosan átdobta labdáját a kerítésen. A sápadt ember látta, de meg nem mozdult.
— Add vissza a labdámat! — kiáltotta Gyöngyöm.
Majd újból megszólalt.
— Ki vagy te?
— A nevem Bajna.
— Melyik király az apád?
— Nekem nincs apám.
— Kár! — mondta Gyöngyöm.
De aztán hamar helyreigazította a szavát.
— Nekem különben mindegy. Én úgy látom, hogy a királyfiak átlag unalmasabbak, mint a rendes emberek. Mit akarsz itt, Bajna?
— Téged látni.
— Úgy-e te sokat szenvedsz? — faggatta mosolyogva a királyleány.
— A szenvedésemet nem cserélném el senki boldogságával — válaszolta az ifjú.
Gyöngyöm gondolt egyet.
— Bajna, most kinyújtom fehér kezemet a rácson. Ha akarod, megcsókolhatod.
Az ifjú arca egyszerre piros lett, a szeme meg könnyes.
— Bajna, most kinyujtom a fejemet a rácson. Ha akarod, megcsókolhatod az arcomat.
Gyöngyöm tisztán hallhatta,mint dobog az ifjú szíve.
Oly fennhangon dobogott, mintha menten meg akarna szakadni a túlnagy boldogságtól.
 A királyleány ekkor odahajtotta a fejét Bajna szívére és halkan mondta:
— Bajna, én a feleséged akarok lenni.
Gyöngyöm ekkor kezén fogta a ifjút és bevezette az erdõbe, ott megállott vele az ezeresztendõs fák alatt és így szólt hozzá:
— Itt lakik az én királyi családom védõasszonya, Az Erdõ Anyja. õ meghallja minden szavunkat és amint meghallotta, azt többé nem felejti el. Tudnod kell, Bajna, hogy én senkit sem szeretek. Téged sem foglak szeretni soha. De azért mégis a feleséged leszek, mert azt akarom, hogy engem jobban szeressenek, mint minden más asszonyt. Te pedig forróbban, hívebben tudsz szeretni, mint a világ összes királyai együttvéve. Az úrnõd leszek és te engedelmeskedni fogsz nekem. Az istenséged leszek és te imádni fogsz engem. Az én tekintetem lesz a te életed, az én mosolyom a te boldogságod és az én szeszélyem a te törvényed. Úgy lesz-e, Bajna!
— Esküszöm, hogy úgy lesz! — mondta az ifjú.
— Esküdtél és az Erdõ Anyja meghallotta esküdet. — szólt Gyöngyöm. — Ha valamikor megszegnéd, õ meg fog büntetni. Nem tudom, mit fog veled tenni, de azt hiszem, szét fog tépni…
 

 Valami mélyen zengõ harsogás járta át az erdõt, mintha szélvihar rázná a fákat. Pedig a lomb mozdulatlan maradt. Gyöngyöm megszeppent és szaladni kezdett. Bajna csak a palota elõtt ért a nyomába. A királyleány itt ismét kézen fogta az ifjút és bevezette a palotába, egyenesen a király színe elé.
— Apámuram, — mondta, — én ezt az ifjú embert az úton találtam. A neve Bajna és én feleségül akarok hozzá menni.
Az öreg király szerette volna, ha Bajnának jobb csizmája lett volna, de mivel nem akarta megszomorítani Gyöngyömet,ennyit mondott csak:
— Igen tisztességes embernek látszik.
Egy hét múlva megvolt az esküvõ.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Kétesztendõs házasok voltak már és Bajna egy pillanatra sem feledkezett meg szörnyû esküjérõl. Most még jobban szerette Gyöngyömet, mint annak elõtte és forró, állandó szerelmétõl úgy kivirult és megszépült az asszony, hogy a férfiak már alig mertek arcába tekinteni, attól félve, hogy megvakul a szemük.
 Tündöklõ szépségének hírére egyenkint elõkerültek megint a hajdani kérõi. A szomszéd királyfiak, a hindu és a mór, az éjszaki és déli király, a kínai és a vadember látogatóba jöttek.
 A kikosarazott kérõk láthatóan nem voltak haragtartók. Hódolva körülnyüzsögték Gyöngyömet, drága és furcsa ajándékokkal kedveskedtek neki, ünnepeket és vitézi tornákat rendeztek a tiszteletére és zeneszó mellett magasztalták isteni szépségét.
 Gyöngyömnek igen tetszett, hogy a palotában egyre szólt a fuvola és a hegedû és hogy esténként tízezer tarka mécses gyulladt ki az ablaka alatt.
 

Egy nap a vendégkirályok az erdõben vadásztak. Gyöngyöm is velük volt. Egy bíborcsótáros, tigrisszõrû ménen ült (mostanában már nem kedvelte annyira a fehér színt) és oly szép volt, mint a fölkelõ nap.
 A vadászat hevében elszakadt a királyoktól és egyszerre az erdõ szélén találta magát, ugyanott, ahol két esztendõvel azelõtt esküt vett Bajnától. Nagy meglepetésére ott találta az urát. Bajna egy bokor elõtt állott és egy madárfészket nézett, ahol egy kis madár éppen fiait etette.
— Három fia van a madárnak — mondta Bajna, — és én is szeretném, ha fiam lenne.
Gyöngyöm nagyon megharagudott.
— Az anya élete merõ gond és fájdalom — mondta. —A sírástól vörös lesz a szeme, a virrasztástól fonnyadt lesz az arca és a bánattól megöregszik a szíve. Én azonban fiatal, szép és vidám akarok maradni, ezért nem is akarom, hogy fiam legyen. És az én akaratom a te törvényed. Gondolj esküdre, amelyet meghallott az Erdõ Anyja.
 Így szólt, azután megsarkantyúzta paripáját és gyöngyös koronájával a fején, hosszan lengõ uszályával elvágtatott az óriás fatörzsek között.
 
 

Gyöngyöm a vadászó királyokat kereste az erdõben. Az ezüstkürtök hívogató szavát követve, mind tovább és tovább lovagolt, aztán egyszerre elnémult a rengeteg és õ nem tudta többé, hogy hol van.
 Az erdõ errefelé oly sûrû volt, hogy a napfény nem tudott áthatolni a lombkupolán. Köröskörül óriás páfránybokrok virultak, akkorák, mint az évszázados fák. Benn, az erdõ sötét méhében, egy madár énekelt, édes, mélyzengésû és szívettépõen szomorú hangon.
 Gyöngyöm paripája egyszerre megtorpadt és egész testében remegni kezdett. A királyleány elálló lélekzettel és rémülten lüktetõ szívvel nézett körül. Semmi szokatlant nem látott és nem hallott, de azért mégis tudta, hogy valaki közeledik feléje az erdõ sûrûjébõl. Valaki, aki erõs és titokzatos, mint maga a végzet. Most szemben áll vele a láthatatlan Valaki, most már érzi is forró lehelletének forró fuvallatát.
 Tudta, hogy ez az Erdõ Anyja.
 Gyöngyöm ekkor nagy félelmében leszédült nyergébõl és a puha erdei mohára esett. Csodálatosképpen nem vesztette el eszméletét; élettelen, márványfehér teste ott feküdt a paripa mellett, eleven lelke azonban egy síró kismadár képében ott röpködött fölötte és mindent látott s hallott. Érezte, hogy valami rettenetes dolog történt vele, de hogy  mi az, azt nem tudta megérteni.

 Egyszerre hangos lett köröskörül az erdõ. A vadászó királyok arra robogtak és megtalálták Gyöngyöm élettelen testét. Költögették, ápolgatták, de bizony csak hiába. Megjött az ura is, Bajna. Õ mindenkit elparancsolt a felesége mellõl, karjába vette, csókjaival ébresztgette, könnyeivel áztatta, majd komoran, mint zsákmányát az oroszlán, a palota felé vitte.
 Egész úton egy makacs kis madár röpködött a feje körül.
— Bajna, én vagyok, itt vagyok! Segíts rajtam! — kiáltotta szakadatlanul a kis madár.
 De senki sem értette meg rémült csiripelését.
 Fehér selyemágyat vetettek Göngyömnek a palotateremben és odafektették.
— Meghalt a százszorszép királyleány! — mondták az emberek.
 És ami fehér virág volt az országban, azt mind leszakasztották és odaszórták az ágya elé.
 Bajna azonban nem hitt Gyöngyöm halálában. A szíve ugyan nem dobogott, a keble nem pihegett és a keze hideg volt, de szempilláján kis könnycsepp csillogott, az igazi halottak pedig nem sírnak.
 
 
 
 

A palotaterem nyitott ablakán berepült egy kis madár. Gyöngyöm volt. Látta saját magát a ravatalon, látta az urát, amint ott térdepel a fehér asszony mellett és hol a kezét, hol a nedves szemét csókolja, de kis madárfejével nem tudta megérteni a dolgok összefüggéseit és annyit érzett csak, hogy nagy baj történt.
 Panaszos csiripeléssel szálldosott a ravatal körül, de egy szolga kendõvel a kezében kizavarta a tolakodó kis madarat a nyitott ablakon.
 A palota udvarán azalatt nagy nyüzsgés támadt. A vendégkirályok siettek elhagyni a szomorú házat. Ki lóra pattant, ki meg hintóba ült. A hindu király elefántja és a mór vitéz tevéje versenyt futottak a porzó úton. A vademberek királya is elcammogott és vissza se nézett többé.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

 A kismadár kiszállott a kertbe. A tó fölött nagy csapatban kergetõztek a fecskék. Mikor megpillantották Gyöngyömet, valamennyien csiripelni kezdtek és Gyöngyöm megértette a szavukat.
— Ide gyere, hugocskám! Annyi itt a bogár, hogy no!
Gyöngyöm mélyen a tó fölött repült és ekkor megpillantotta önmagát a víz tükrében. Bizony õ is olyan sárga begyû fecske volt, mint a többi.
 Már alkonyodni, a madarak abbahagyták a vadászatot és a palota eresze alá ragasztott fecskefészkek felé tértek. Gyöngyöm is velük szállott és ekkor az egyik fészekb?l valaki a nevén szólongatta.
 
 

— Gyöngyöm! Gyöngyöm!
 Egy fecskeemberke dugta ki afejét a fészek kerek ablakán és a két szeme csak úgy ragyogott a haragtól.
— No, te ugyan szép fecskeasszony vagy! — csicseregte a fecskeember. — Egész nap magára hagyod a fészkedet? Tüstént gyere haza!
 Gyöngyöm úgy érezte, hogy engedelmeskednie kell és szó nélkül bebújt a fészkébe.
— Nesze, melengesd a tojáskáidat! — zsörtölõdött a hím.
 Gyöngyöm kis madárszívén valami csodálatos, édes fájdalom nyilalt át, mikor meglátta a fészekben a három meleg kis tojást, amelyet a szárnya alá kellett vennie.
 Egy hétig el sem hagyta a fészkét. Éjjel-nappal a tojásait õrizte. Azalatt ura, a kötelességtudó fecskeemberke, hordta neki az ebédet.
 A fecskeasszonyka gyakran szerette volna tudni, hogy mi történt a néma fehér asszonnyal, aki a palotateremben feküdt, de hogy utána járhasson ennek a dolognak, ott kellett volna hagynia a tojásait és ehhez nem volt bátorsága. Ez a törékeny, három kis tojás most drágább volt neki mindennél a világon.
 
 
 

 Egy hét múlva valami halk mozgolódást és csipogást érzett a szárnyai alatt. Három parányi fecskefiók kelt ki a héjából. Gyöngyöm kis madárszívét ekkor oly édes, fájdalmas és mámoros öröm járta át, hogy ujjongó csiripelésével fellármázta és összecsõdítette az egész fecskeszomszédságot. Gyöngyöm meg volt róla gyõzõdve, hogy a kopasz kis madarak, amelyek egész nap éhesen tátogatták sárga csõrüket, a világ legbájosabb és legszeretetreméltóbb teremtményei.
 A fecskeszülõk most már kora hajnaltól késõ alkonyatig vadászgattak a tó fölött és az erdõszélen, hogy ennivalót szerezzenek a kicsinyeknek.
 Gyöngyömet egy nap nagy csapás érte. A fecskeura elszállott reggel és estig nem tért meg fészkébe. A pillangó-vadászatról hazatérõ szomszédok izgatott csiripeléssel híresztelték, hogy Gyöngyöm urának néhány véres szárnytollát ott lelték meg a nagy réten. Valami gonosz ellensége gyilkolhatta meg. Hogy kicsoda, az máig sem tudódott ki. Gyöngyöm tehát özveggyé lett. Most már magának kellett gondoskodnia három fiáról. És ez nem volt könnyû feladat. A kicsinyeknek rettenetesen jó étvágyuk volt és a fecskeanyának lélekzet nélkül, a fáradtságtól zsibbadó szárnyakkal kellett keresnie az eleséget.
 
 
 

 Egy sötét éjjel szörnyûséges dolog történt. Gyöngyöm arra ébredt, hogy a fecskeház fala szakadozik, mintha földrengés rázná. Egy sárgán izzó, rettenetes szempár nézett be a résen. Az éjjeli bagoly volt! Gyöngyöm halálos félelemmel a szívében vetette magát a gyilkos elé, hogy megvédje fiait. De már késõ volt. Az ellenség elragadta egyik fecskefiát és elszállott vele nesztelen szárnyain.
 Gyöngyöm úgy érezte, hogy nem élheti túl a nagy szerencsétlenséget. Sírni ugyan nem tudott, — a madárszemnek nincsenek könnyei, — de anyai szívére forró és véres könnycseppek hullottak.
 Miközben feldúlt fészkét foltozgatta, megint egyszer elszállott a nagyterem nyitott ablaka elõtt. A sápadt asszony még mindig ott feküdt virágos ágyán, Bajna pedig mellette ült és figyelmesen nézte lehúnyt szemét, amelybõl szakadatlan szivárogtak a könnyek.
— Mi bajod, szép, néma Gyöngyöm? — kérdezte Bajna. — Miféle szomorú álom gyötri szegény szívedet, hogy annyi könnyet ontasz?
 A fecskeasszony egy pillanatra megfeledkezett madár-voltáról és oda akart sietni Bajnához, hogy megvígasztalja, de ekkor meghallotta az eresz alól éhes két fiának hangját és sebes szárnycsapásokkal megint a dolga után sietett.
 

A két fecskefióka annyira fölcseperedett és megtollasodott már, hogy hozzá lehetett fogni a repülõleckékhez. De ekkor megint szörnyû szerencsétlenség történt. Az egyik fiú elhibázta az ívet, amellyel le akart ereszkedni egy bokorra és túl erõs lendülettel a gyepre hullott.
 Egy szürke, nagy macska, amely észrevétlenül lappangott a bokor tövében, hirtelen rávetette magát és széttépte a boldogtalant. Gyöngyömnek végig kellett néznie gyermeke halálát. Anyai szívének nagy fájdalmában vakmerõen rátámadt a macskára, sivalkodva körülrepülte. De a fia életét már nem menthette meg.
 Aznap a fehérteremben fekvõ néma asszony szemébõl megint bõségesen folytak a könnyek.
 Most már csak egy fia volt Gyöngyömnek. Ezt annyira féltette, hogy egy pillanatra sem hagyta magára. A megpróbáltatásnak azonban nem volt még vége.
 

Egy este valami vásott gyerek követ dobott a tó partján gyülekezõ fecskék közé. A kõ összezúzta Gyöngyöm fiának szárnyát. A fecske-fiú néhány napig a tóparti bokrok között lappangott, közben meggyógyult a szárnya. Föl tudott megint szállni a családi fészekig, vadászni azonban nem tudott és a hosszabb utat sem gyõzte, mivel a fél szárnya megbénult.
 Gyöngyöm hûségesen gondozta nyomorék fiát, aki ideje javát a fészekben töltötte.
 Kisasszonynapja közeledett és a fecske-nemzettség soraiban izgatott készülõdés kezdõdött. Egész nap gyülekeztek, a szomszédos fecsketelepek hírvivõit fogadták és a nagy útról tanácskoztak.
 A szomszédok körülfogták Gyöngyömet.
— A te szegény fiad nem jöhet velünk… A kert végébe se tud repülni, hát még túl a nagy tengeren!
 Gyöngyöm nem válaszolt.
— Te azonban velünk jössz! — bíztatták a szomszédok.
— Ó nem, én a fiammal maradok.
 
 
 
 
 
 

 Tíz fecske egyszerre kezdett beszélni, túlkiáltva egymást.
— Mi jut eszedbe?! El fogsz pusztulni! Télen nincs itt se bogár, se pillangó… A tó vize befagy, a kert teli van hóval… Éhen fogsz halni, ha nem vesz meg elõbb a hideg… A fiadat nem mentheted meg, miért halnál vele?
— Én a fiammal maradok! — mondta Gyöngyöm szomorúan és makacsul.
 Másnap útra kelt a fecskék raja. Néhány napig óriás seregekben vonultak délnek. Aztán elköltöztek a rokonnépek is, a szikla-fecskék, a parti- és füsti-fecskék. Méla csend borult a kertre és a tóra. Csak Gyöngyöm röpködött a palota eresze körül, eleséget keresve béna fiának. Az emberek csodálkozva tekintettek föl hozzá az udvarról és azt mondták:
— Ni, egy megkésett fecske!
A napok mind rövidebbek lettek. Esténként hideg éjszaki szél süvöltött a palota eresze körül. Bogár már alig találkozott a lombját hullató kertben és Gyöngyöm annyira elgyöngült, hogy nehezen tudta csak mozgatni szárnyait. Reggelenként fehér volt a kert a dértõl. Azután idegen, különös tollú madarak ereszkedtek le a hegyekrõl és szállották meg a palota környékét. Azok fölfaltak mindent, egész nap lármásan civakodtak és ellenséges szemmel kerülgették Gyöngyöm fészkét.
 
 

 A tó partján is jég csillogott már. Gyöngyöm egy nap reggeltõl estig szálldosott a kertben, de egy árva katica-bogarat sem talált a fia számára. Egészen besötétedett már, amikor halálrafáradtan hazavetõdött. A fia dideregve, betegen borzolta föl tollait. Gyöngyöm hozzásimult, hogy fölmelengesse; édes, vígasztaló szavakat mondott neki, pedig az õ szíve is majd megszakadt nagy keserûségében.
 Egyszer azon vette észre magát, hogy fia nem válaszol többé a szavára. A test hideg és merev. Gyöngyöm gyengéden letakarta a szárnyával és megadással a szívében várta a saját halálát is.
 
 
 
 
 
 

százszorszép királyleány félesztendõ óta élõhalottként feküdt selyemágyán. Nem mozdult, nem lélekzett, fehér tagjai hidegek voltak, mint a márvány. Olykor azonban könnyek szivárogtak lehúnyt pillái alól, mintha gyászos álmok gyötörnék. Bajna egy órára sem hagyta magára. A kezét fogta és ha könnyezett az élõhalott, akkor megcsókolta a szemét és halk hangon gyöngéd szavakat mondott neki.
 Egy éjjel aztán bekövetkezett a nagy csoda, amelyben senki sem reménykedett már, csak Bajna. Gyöngyöm fölébredt halálos álmából.
 Ez aznap történt, amikor a tó vizén az elsõ vékony jégkéreg mutatkozott. Estefelé az élõhalott elkezdett egész testében remegni, mintha a hideg bántaná. Bajna selyemtakarót borított rá és átkarolta, hogy fölmelengesse saját testével. Késõbb Bajna fáradt szeme lecsukódott s õ elszenderedett a felesége oldalán.
 

 Ekkor ébredt föl Gyöngyöm. Kinyitotta a szemét és meglátta az urát. Hogy meg ne zavarja álmát, nem szólt hozzá, csak gyöngéden átkarolta a nyakát. Aztán Bajna is fölébredt. Nem szóltak egymáshoz, csak nézték egymást könnyek közt mosolyogva.
 A százszorszép királyleány megint egészséges lett. Az emberek úgy találták, hogy hosszú betegsége alatt sokat veszített hajdani tündöklõ szépségébõl. A tekintete bágyadt lett, mintha sokat sírt volna, a szája körül pedig valami fájdalmas vonás jelentkezett. Bajna azonban úgy találta, hogy a felesége most még szebb, mint volt annakelõtte.
 Gyöngyömnek különös ötlete támadt. Kivezette urát a palota elé, kezével egy fecskefészekre mutatott, amely az eresz alatt volt és azt mondta, szeretné tudni, hogy mi van a fészekben. Létrát hoztak és egy csatlós fölmászott a fészekhez. Két megfagyott fecskét talált benne.
 Gyöngyöm kezébe vette a két kis holttestet és a télikertbe vitte. Az ura ott sírt ásott nekik a violák alatt.
 Gyöngyöm azután sokáig elgondolkozva nézte a kis sírt.
— Min gondolkozol? — kérdezte Bajna.
 A felesége nem nézett a szemébe, csak halkan mondta:
— Szeretném, ha három fiút ajándékozna nekem a jó Isten!