CIVITAS DEI

   A TRÓN ÉS AZ OLTÁR URALMÁÉRT!

Kezdőlap
Aktuális
Imák
Himnuszok
Tanulmányok
Irodalom
Linkek

KAPCSOLAT

Isten hozott tomista létszemléletű, tradicionális katolikus, ultrakonzervatív vallási-politikai szervezetünk honlapján![1] Nevünket Szent Ágoston egyházatyától kölcsönöztük. A Civitas Dei Isten városát jelenti, azt az államot, mely az embereket az üdvösséghez segíti. Ideológiánk három fő forrásból táplálkozik. 1. Az egyházatyák teokratikus monarchizmusa. 2. A harcos kereszténység eszméje. 3. Az eredeti értelemben vett, ellenforradalmi, feudális konzervativizmus. Az üdvösség eléréséhez azon társadalmi közeg ideális, mely az Égi Birodalom képmásaként funkcionál, arra irányítja figyelmünket. A tradicionális, hierarchikus állami – társadalmi – gazdasági szerkezetű Világ (feudalizmus) töltötte be ezt a szerepet, ezért Magyarország, Európa és a Világ vonatkozásában egy neofeudális rendszer kialakítása mellett szállunk síkra.[2] Hagyományos politikai módszerekkel célunk elérésére nem lenne esélyünk és kompromisszumokra kényszerülnénk, ezért az imaharc és a propaganda eszközét hívtuk segítségül.

Legfontosabb az állam jellege, ezt követi és ettől függ a társadalomé, ebből pedig a gazdaságé vezethető le.

Állam:

Az egyetlen helyes államforma a monarchia (császárság, királyság, fejedelemség, hercegség, grófság).

Vallási érvek a monarchia mellett:

1. A keresztény királyság ószövetségi előképe Saul és Dávid királysága.[3] A zsidók kérésére Isten királyt jelölt ki föléjük. Isten karizmával ajándékozta meg az uralkodót, hogy képes legyen ellátni feladatát. „Isten lelke szállt rá”, azaz a Szentlélek. Dávidnak egész házát is megáldotta. Az Újszövetség megerősíti, hogy minden hatalom Istentől származik.[4] Tehát az uralkodó hatalma Isten által legitimált és támogatott. Az uralkodó kapocs Isten és a nemzet között. Személye szent.  

2. A teljhatalmú uralkodó az Égi Uralkodót szimbolizálja a földön, ezért a királyhoz való hűség az Isten iránti alázat iskolája.

3. Az uralkodó felelős Isten előtt rábízott feladatáért, mely egyedülállóan erős elvárást eredményez saját magával szemben.

4. A király hatalmát az Egyház legitimálja, ezért dinasztia és Egyház egymás szövetségesei. Kölcsönösen függenek egymástól, ezért kölcsönösen támogatják is egymást. Nem véletlen, hogy az Egyház hatalma párhuzamosan csökkent az uralkodói házakéval.[5]

Politikai érvek a monarchia mellett:

1. A központosított állam működik leghatékonyabban. Vezetője akadálytalanul valósíthatja meg elképzeléseit.

2. Az örökletes monarchiában lehetőség nyílik arra, hogy a trónörököst gyermekkorától fogva a legkiválóbb szakemberek készítsék fel a kormányzásra. Célszerűnek tartjuk, hogy az uralkodó maga jelölhesse ki utódját a család férfi tagjai közül, így egyszerre aknázhatóak ki a neveltetés és az adottságok előnyei.

3. A hagyomány alapján álló, építő tervek véghezvitelére alkalmatlan egy miniszterelnök négy-öt éves periódusa, szemben egy uralkodóval, aki egész életére tervezhet.

4. A nemzet egységét leginkább az képes szimbolizálni és ezáltal erősíteni, aki maga is egy, az uralkodó. A dinasztiában múltjuk nagyságát csodálják az alattvalók és üdvös jövőjüket remélik tőle. 

A teokratikus, autoriter, patrimoniális, organikus és dinasztikus monarchia hívei vagyunk. 

1. Teokrácia. A teokrácia istenuralmat jelent. Ez az uralom Krisztus földi helytartóján, a királyon keresztül ölt testet. Az uralkodó „rex et sacerdos”, „király és (kvázi) pap”. Elsődleges feladata az igaz hit (katolicizmus) és az Egyház védelme.   

2. Autokrácia: Az uralkodó autoritása (hatalma) korlátlan, egyedül a keresztény természetjog betartása kötelező számára, azaz csak felülről korlátozott. Trónra léptekor esküvel fogadja, hogy a keresztény természetjog és a „régi jó szokások” megtartásával fog uralkodni. Ha ezzel szembehelyezkedik (zsarnokká válik), meg kell akadályozni uralma gyakorlásában és utódja trónra lépéséig régensnek/helytartónak kell kormányozni. Az uralkodót a törvények megalkotásában és végrehajtásában királyi tanács (kormány) segíti. Speciális ügyekben (trón betöltése, régens/régenstanács választása) a nádor által összehívott, egyházi és világi főméltóságokat tömörítő gyűlés dönt. A hatalmi ágak (törvényhozó, végrehajtó, ellenőrző) teljes egységben, az uralkodó kezében vannak.    

3. Patrimonialitás. Az ország az uralkodó patrimoniuma (magánbirtoka), melyet Istentől kapott birtoklásra, ezért korlátlanul rendelkezik felette. [6]

4. Organicitás. Az organikus (szerves) államban a nemesség engedelmességgel tartozik a királynak és autoritással a bír köznép felett. Az uralkodótól lefelé árad a hatalom a nemességen keresztül, melyet a közigazgatás és bíráskodás terén gyakorol.  

5. Dinaszticitás. A dinasztikus monarchia hívei vagyunk, melyben a trón betöltése megállapított öröklési rend értelmében történik. Ez stabilitást biztosít az országnak (trónharc kizárása). A Szentírás biztosít róla, hogy az uralkodás karizmáját az egész dinasztia birtokolja. Eltorzult formában még a a pogányoknál is élt a karizmatikus királyság eszménye. Az uralkodót valamely istentől, vagy mitikus állattól származtatták, aki mágikus képességét, mely az uralkodásra alkalmassá teszi, továbbörökíti. A rokonházasságot és félkegyelmű örökösök trónra ültetését elutasítjuk.  

Az Ószövetségben Isten a prófétákon keresztül nevezte meg jelöltjét. Az Újszövetség megerősíti, hogy hatalom csak fölülről származhat és hűséget követel az uralkodó iránt, de nem nyilatkozik arról, mi alapján ismerhető fel Isten jelöltje. Ma már nincsenek köztünk prófétánk, ezért csak saját leleményünkre hagyatkozhatunk. A Római Császárságban császár lehetett, aki képes volt kivívni magának a trónt, vagy az előző uralkodó adoptálta. Jézus mondta: „Adjátok meg a mi a Császáré, a Császárnak, és a mi az Istené, az Istennek.” (Mt 12-17). Tehát még a pogány császár hatalma is legitim volt, Isten kegyelme segítette őt a hatalom megszerzésében. E hagyomány tovább élt a Bizánci Császárságban, a trón a győztes trónkövetelőt illette. Gondviselés által támogatott személyt látták benne. Később általában az országgyűlések választottak meg a dinasztiaalapító uralkodót, itt a Szentlélek a gyűlésen keresztül nyilvánult meg, akár csak a pápaválasztó konklávén.     

Az első fejedelmi dinasztia, mely a magyarság körében megjelent, az Álmos fejedelem által alapított Turul-ház volt. Az isteni kiválasztást anyjának, Emesének álmában megjelenő Turul szimbolizálja. A vérszerződés értelmében csak Álmos utódja választható magyar királlyá. Ez így is történt egész történelmünk folyamán, mindössze két kivétel volt, Aba Sámuel (1041-44) és Hunyadi Mátyás (1458-90). Szapolyai János (1526-41) anyai ágon IV. Béla leszármazottja volt, de nem volt tagja egyetlen uralkodói dinasztiának sem. Ők hárman, vallási szempontból legitim uralkodók voltak, hiszen a Biblia nem írja elő, milyen módon válasszuk ki az uralkodót, de a hagyomány szempontjából kétséges volt uralmuk jogossága. II. Albert (1437-39) és V. László (1440-57) után a harmadik Habsburg uralkodó, aki a Szent Koronát viselte, I Ferdinánd (1526-64) volt, vele végérvényesen a család birtokába került a magyar trón. Az 1541-es, 1687-es és 1723-es törvények szabályozták a dinasztia trónhoz való jogát. Ezek értelmében, amíg a dinasztia férfi és női ágon ki nem hal, a Szent Korona tagjait illeti. Az örökösödést a család úgynevezett házi törvényei szabályozzák. A Habsburg-dinasztia trónhoz való joga vallási szempontból tehát két forrásból táplálkozik: 1. A Turul-monda. 2. Isten akaratának a királyválasztó országgyűlésen keresztül való megnyilvánulása.  

Ennél sokkal nehezebb kérdés, ki viseli jelenleg a magyar királyi címet? II. Ottó egyértelműen osztrák császár és magyar király volt 1961. május 31-éig. Ekkor császári címéről lemondott, de királyi címéről nem, ezzel megsértette a Pragmatica Sanctio együttbirtoklási elvét. Nem tekinti magát magyar királynak és elismeri a Magyar Köztársaságot. Erről az oldalról nézve nem tekinthető királynak. A másik oldalról nézve viszont nem mondott le királyi címéről és a dinasztiafőségről sem, tehát ilyen alapon királynak nevezhetnénk. Jelenleg közjogi anomália áll fenn, eldönthetetlen, hogy Habsburg Ottó magyar király, vagy sem. További problémát jelent, hogy a világ általános elsötétedésének keretében a dinasztiák is leromlottak és alkalmatlanná váltak az uralkodás karizmájának befogadására. Erős a gyanúnk, hogy a királyok kora a Sötétség erőinek 1918-as győzelmével végleg lezárult és a világ vége előtt nem is fog már visszatérni. Ebben a speciális helyzetben azoknak kell tovább örökíteni a tradicionális politikai berendezkedés igényét, akiket a Szentlélek erre inspirál. A Hasburg-házban a királyi karizma utolsó fénye IV. Boldog Károly életszentségében nyilvánult meg, de politikájában sajnos hajlott a modernizmusra. Jelzésértékű, hogy első és utolsó megkoronázott királyunk is szentéletű volt. Sajnos, úgy látszik, II. Ottó azon erőkhöz húz, melyek a Habsburg Birodalmat megdöntötték és a rend ellenségei. Véleményünk szerint az ideiglenes megoldást egy királyi jogú helytartó országlása jelentené. A Habsburg-házra, mint szakrális-leigitimitási-tradicionális bázisra tekintenénk. Természetesen, ha a család megújulva ismét alkalmassá válna a királyi karizma reprezentálására, trónra segítenénk.    

Társadalom:

Az Égi Birodalomban hierarchikus tagozódást látunk a lények tekintetében. Istent az angyalok követeik (ők is különböző rangúak), akiket pedig a szentek. Az emberek képességeiket tekintve egyenlőtlenek, a szerény képességekkel rendelkező személynek alá kell vetni magát a magasabb képességekkel rendelkezőnek.[7] Ezen okoknál fogva a helyes társadalmi forma a hierarchia, a minőség szerinti tagozódás. A társadalom élén az uralkodó áll. Őt követi a papság és azon személyek, akiket érdemeik folytán nemesített, ill. nemesített személyek leszármazottai. A nemesi születésű embert a társadalom vezetésére készítik fel. Érdemei folytán bárki bekerülhet a nemességbe. A születési és szellemi arisztokrácia harmóniájának hívei vagyunk. Az egyes rétegek elkülönülését a kiváltságok erősítik meg. A közrendűek az előkelők vezetésére szorulnak. Kiváltságokkal mindenki rendelkezik, hivatása alapján.

Gazdaság:

Minden termőföld Istené, aki használatra adja helytartójának, az uralkodónak, ő az Egyházra és a nemességre bízza, a közrendűek pedig közvetlenül részesülnek belőle.[8] Mindenkinek akkora tulajdon felett kell rendelkezni, amekkorát rangja alapján megérdemel. Elutasítjuk a kapitalizmus elvtelen pénzhalmozását és a kommunizmus természetjoggal szembehelyezkedő magántulajdon-ellenességét. A hivatásrendi gazdaság hívei vagyunk, ahol a munkás és munkaadó egy közösség tagja, közös céllal bír (az uralkodó és a nemzet szolgálata), ezért eleve kizárt a köztük lévő kibékíthetetlen ellentét. A vitás kérdéseket a közösség igyekszik megoldani, következő fórumot a hivatásrendi szervezet magasabb szintje, végső soron az uralkodó biztosít.    

Nemzet:

A nyelveket és ezen keresztül a nemzeteket Isten teremtette, ezt tiszteletben kell tartanunk.[9] A szeretet rendje szerint a hozzánk közelebb állókat jobban kell szeretnünk a távolabb állóknál, így nemzettársainkat azoknál, akik nem azok. A nacionalitás hívei vagyunk, de a baloldali, nivelláló nacionalizmust, ami kizárólag a nemzethez tartozást tekinti fontosnak, elutasítva más értékeket, így pl. a birodalmiságot, vagy az osztályhoz való tartozást, elutasítjuk. 

Szociális kérdés:

Az uralkodó vallási és szellemi feladatai mellett köteles biztosítani a közjót. Fontosnak tartjuk az anyagi jólét megteremtését, de ez semmiképpen sem foglalhat el központi helyet (ahogy pl. a keresztényszocializmusban), nem lehet ebből levezetni magasabb értékeket. Középpontban a közjogi kérdéseknek kell állni. A szocialitás téren felhalmozott tapasztalatok annyira gazdagok, hogy abból bőven lehet meríteni, szükségtelennek tartjuk részletezésüket  

Vallás:

Tradicionális katolikusok vagyunk, szemben állunk az Egyházban megnyilvánuló szabadkőműves – liberális – modernista befolyással. Helyeseljük a katolicizmus államvallássá tételét. Hívei vagyunk a lelkiismereti szabadságnak, de a térítést az állam elsődleges feladatának tartjuk. Az oktatást vissza kell adni az Egyház kezébe. Hosszú távon pártoljuk a polgári házasság és anyakönyvezés helyett az egyházi visszaállítását. Minden elrabolt vagyont vissza kell adni az Egyháznak. A törvényeknek a katolikus erkölcstanra kell épülni, büntetni kell a direkt abortuszt, a szentségsértést, korlátozni kell a vasárnapi munkát. Szigorú, de ésszerű cenzúrát kell bevezetni az erkölcstelenség, keresztényellenesség, felforgatás felszámolására.  

Éljen a királyság!