Padányi Viktor: Néhány szó a zsidó katasztrófáról1. Az eltorzult német faji mítosz számlájának egyik legsúlyosabb és legtöbbször és legrészletesebben kolportált tehertétele a zsidósággal szemben tanúsított embertelen, sőt sok esetben bestiális magatartás volt, amelynek, amellett hogy a zsidóságot kollektíve mélyen megalázta, szerencsétlen zsidók estek áldozatul. A zsidókkal szembeni háborús rendszabályoknak az eltűrhetetlenségen túlmenően megalázó és embertelen tendenciájára nincs mentség, még kevésbé van az ezen a rendszabályok végrehajtása során bekövetkezett egyéni túlzásokra és visszaélésekre. Éspedig nemcsak, mint embertelenségre és bestialitásra, hanem mint értelmetlen ostobaságra sincs, mint ahogy nincs mentség arra sem, amit a háború folyamán az oroszok és a „felszabadítás” után az oroszokkal szövetkezett zsidók , vagy amiket a német és magyar lakossággal, meg a cseh területen a visszavonulás során visszamaradt hadikórházak sebesültjeivel a csehek és a szerbek elkövettek. Az 1942 elejétől 1946 végéig eltelt fél évtized a bestialitás és a gyávaság és a csőcselékemberek tobzódásának korszaka volt, különösen Közép- és Keleteurópa és a Balkán területén. A háború mindkét félen igénybevett minden kétségbeesett és aljas eszközt a pusztítás és a győzelem érdekében, de az összesek között talán legaljasabb legveszélyesebb az ellenfél becsületét megsemmisíteni akaró hazudozás és rágalmazás volt, tények felnagyítása, tények elhallgatása, torzítás, ferdítés a világközvélemény igazságérzetének félrevezetése bizonyos célok érdekében, amiket a propaganda szolgálni akart. Ha valaha a fegyverkezés korlátozására nemzetközi egyezmény születik, annak rendelkezést kell majd tartalmaznia a hazug propagandával szemben is, mert ez minden robbanóanyagnál veszélyesebb valamit gyújt fel: a szenvedélyt és az igazságtalanságot. Ebből a veszélyes valamiből nőtt ki a maga összes elmúlt és eljövendő borzalmaival az a komplexum is, amit úgy nevezünk: zsidó tragédia, és az is, amit úgy mondunk: zsidó bosszú. Európa közepének három millió négyzetkilométernyi területe egyetlen harctér volt négy éven keresztül és egyetlen gigantikus vesztőhely az ötödikben, ahol 59 millió ember vesztette az életét. Ebből az 59 milliós veszteségből mintegy másfél millió 1) ) – részben meghalt, részben „eltűnt” – zsidó. Egyik ember, vagy a másik fajta sem érdemel több sajnálatot, mint a másik. Minden teremtett ember egyformán halhatatlan lélek hordozója, Istennek gyermeke és ennélfogva érték, és fiait és leányait Európa népeinek hosszú-hosszú sora siratja. A zsidó háborús veszteséggel mégis külön foglalkoznia kell ennek a szintézisnek, éspedig azért, mert egy rettentő háború szörnyű örvényeiben elpusztult nem-zsidók tízmillióinak tragédiájáról alig történt megemlékezés, és az Európán kívüli köztudat szinte csak zsidó áldozatokról tud, akkor másfélmillió helyett hat millió zsidó pusztulását emlegetik a nemzetközi közvélemény egy bizonyos kategóriájában, mégpedig úgy, hogy minden elpusztult zsidó élet – náci áldozat. S ennek a közvéleménynek ezen állításáról, magatartásáról, felelőtlenségéről és ennek múltbeli és jövőbeli következményeiről beszélni kell, mert az a visszaélés, ami ezen a téren folyt és folyik, egyre tarthatatlanabbá válik és félelmetes reakciókat ígér a jövőben. A nácizmus bestiális kilengéseit igazságtalanság volna mentegetni, mint ahogy igazságtalan volna a zsidó tragédiát említés nélkül hagyni. Az igazság azonban mindkét féllel szemben egyformán kötelező és ki kell már egyszer mondani, hogy másfélmillió hiánya még akkor sem volna magyarázat nélkül, ha a háborús ellenféllel együtt dolgozó zsidósággal szemben nem érvényesült volna az ellenségnek kijáró gyűlölet a tér örvénylő gyűlöletóceánjában, hisz a háború magva éppen azon a területen lángolt a legborzalmasabban és legtovább, amely területen a legtöbb zsidója lakott a világnak. A délorosz, lengyel és román területeken, valamint a Kárpátmedencében a Balkánon és Németországban tízmillióknak kellett meghalniuk. S Európa zsidóságának négyötöd része ezeken a területeken lakott. Ezzel a körülménnyel egy grandiózus félrevezetési manőverben rettentően visszaélt a világ közvéleményét irányító nemzetközi propagandagépezet, s a képtelen túlzások célja egészen nyilvánvaló… 1. Azon felül, hogy a zsidó tragédiával foglalkozó propaganda következetesen és makacsul elmulaszt különbséget tenni a háború kollektív katasztrófájában a nem-zsidó milliókkal együtt szerencsétlenül járt zsidók százezrei – akiknek számát az önkéntes partizánharcot vállaló zsidók hadivesztesége 2) ) is növeli – és a valóban faji kilengések során kiirtottak százezrei között, ennek a propagandának számadatai is teljesen bizonytalanok, könnyelműek, megbízhatatlanok, sőt lelkiismeretlenek. Sajnos a háború befejezése után egy teljes évtizeden át sem az UN, sem más nemzetközi szerv nem mert arra vállalkozni, hogy a zsidó pusztulás pontos számadatait megállapítsa, noha ez a nemzetközi izgalmat okozó probléma megérdemelte volna ezt. Egy évtized tökéletesen elegendő lehetett arra, hogy a náci kilengések zsidó áldozatainak pontos és igazolt számát az UN megállapítsa, elkülönítse a háborús veszteségektől és kimutatást tegyen közzé, hogy a Közép-Európából hiányzó zsidók hol, milyen államokban és milyen tömegekben élnek. Mindez tíz éven át nem történt meg s az emberiség vezetésére felállított szerv engedte, hogy alaptalan számok és gyűlölködő túlzások mérgezzék a föld levegőjét. A zsidó tragédiával folytatott propaganda éveken keresztül hat, sőt éppenséggel hét millió zsidó pusztulását kérte számon, mégpedig kizárólag a „nácizmustól”. Már maga az is felelőtlenségre vall, hogy hét millió zsidóról beszéltek, mikor a Joint Distribution Commitee megállapítása szerint is 8.839.608 zsidó élt 1939-ben összesen Európában, 3) márpedig a „nácik” sem Spanyolországban, sem Portugáliában, sem Angliában, sem Svédországban, sem Svájcban, sem Oroszország túlnyomó részében nem jártak, sőt Keletlengyelországban is másfélévi orosz uralom u t á n jártak, s onnan tudvalevőleg akkor már másfélmillió ember tűnt el az oroszok kezén. 4) ) Az amerikai megszállók németországi lapja az akkoriban zsidó szerkesztésben megjelenő Die Neue Zeitung egyik 1946 februárjában megjelent száma táblázatos kimutatást közölt a zsidóság veszteségéről, amelyek számszerű adatait, hozzátesszük zsidó forrásból származó adatait a itt közöljük:
A kimutatás és a kísérő cikk adatai az időpont és a szóbanforgó tér akkor még mozgásban lévő tömegei miatt is túl koraiak ahhoz, hogy az első elkeseredés túlzásaiból született, kellően ellen nem őrzött, propagandajellegű jelentést reálisnak fogadhassuk el, arról nem is beszélve, hogy a jelentés teljesen nélkülözi a zsidó menekültek óriási számát felvevő államokból a zsidók számának növekedéséről szóló adatokat. Arról se beszéljünk egyelőre, hogy 1945 vége óta temérdek elveszettnek hitt ember előkerült. Sőt ne említsük a kimutatásból szintén hiányzó oroszországi számadatokat sem. Állapítsunk meg most csak annyit, hogy ez a zsidó jelentés a zsidók összes számát csak 6.3 millióra teszi, a hiányt meg, 7 millió helyett csak 4.9 millióra, 1945 végén, s ez a tény maga tökéletesen elég a propaganda szavahihetőségének megállapításához. A cikk konklúziója egyébként az, hogy 4.9 millió zsidó hiányzik ezek tehát náci áldozatok. Kíséreljük meg most ezt a nem hat, vagy hét milliós, hanem 4.9 milliós számadatot, mint náci bűnt némileg elemezni. Kezdjük Lengyelországgal és kezdjük azzal, hogy a lengyelországi zsidóság nagyobbik fele, a legtipikusabb zsidó települési terület – Dél-Lengyelország, Kelet-Galícia – Lengyelország szétosztásakor, 1939 őszén Oroszországhoz került, s a Németországhoz került félből is elsősorban a kommunisták – akiknek háromnegyed része zsidó volt –, 8) Oroszországba menekültek. Folytassuk azzal, hogy a Lengyelországból elhurcolt és azóta nyomtalanul eltűnt másfélmillió lengyelnek, akik főleg középosztálybeliek voltak, igen jelentékeny része zsidó volt, s egészítsük ki mindezt azzal, hogy az Odera és Don között kétszer végig dübörgő kettős háborús henger nyomán ezen a területen a hullák elképesztő tömege maradt vissza, hiszen a lengyel népnek lengyel adatok szerint 17%-a pusztult el. Fejezzük be végül azzal, hogy a lengyelországi zsidóságból nem 80.000 maradt meg, amint a kimutatás állítja, hanem 1946 és 1950 között nyüzsgött tőlük Németország és ma nyüzsög tőlük Amerika és Izrael. 9) ) Még jellemzőbb példa Magyarország, ahol zsidó hivatalos adatok szerint 276.000 zsidó maradt meg, illetőleg emelkedett fel a „felszabaduláskor” talált 130.000 zsidó erre a számra 1946-ig, viszont az Egyleti Élet, az amerikai magyarajkú zsidóság lapja 1951 márciusi számában közölt cikk szerint Izrael állam 2.200.000 lakosának 12%-a magyarországi zsidó, s ez a mennyiség abszolút számában 264.000 főt jelent. 10) ) Ezen két fő tételhez vegyük hozzá, hogy egyetlen olyan ország Európában, Amerikában, Ausztráliában, ahol ne élnének jelentékeny számban Magyarországról 1939 óta eltávozott zsidók. A Magyarországról hiányzó zsidók felkutatását végző magyarországi zsidó szerv 1949-ig csak 75.000 zsidó halálát volt képes megállapítani, s ennek a 75.000 zsidó halottnak jórésze a bombázások, az utcai harcok, partizántevékenység, valamint kémkedés és szabotázs következtében beállt veszteség és háborús munkaszolgálat következtében beállt h a d i veszteség. Csak ami ezen felül van (s ebbe beleértjük a háborús munkaszolgálat során előállt, hanyagság, ellenszenv következtében, vagy éppen rosszakaratból származó baleseteket is , írható ”náci” attitűdök számlájára. 11) ) Nagyjából, kisebb-nagyobb hullámzásokkal, ez a helyzet a többi országokban is. 12) ) A tényállás pontosabb ismeretében történtek a reálisabb becslések a második világháború korszakának zsidó emberveszteségéről. Így a németországi amerikai főmegbízott becslése szerint a zsidóság európai összvesztesége az orosz kézen eltűntekkel együtt 2 millió, a Der Turmwart c. svájci lap szerint 1.5 millió, s ugyanennyire teszi a zsidó veszteségeket 1946-ban a Basler Nachrichten is. Ezek a becslések óvatosak, befolyásolja őket a hat milliós zsidó propaganda állítás, a valóságban ez a szám mint végül is kiderült, sokkal kisebb. A milliós számok misztifikációja mögött a felháborítóan összezsugorodott valóságot végül is 11 esztendő után közölte a Nemzetközi Vöröskereszt, amelynek jelentése szerint a náci áldozatok száma 300.000, és ebben a számban benne vannak a nemzsidó náci áldozatok is. 13) ) Vajon rájön-e egyszer majd a világ a bolsevista bestialitás és emberpusztítás egyre pontosabb ismeretében, hogy a nagy zsidó tragédiát illetően csak két eset lehetséges: vagy a bolsevizmust is terheli zsidó pusztítás, vagy a bolsevizmus – csak nem-zsidókat pusztít. A milliószámra kivégzett zsidók rosszindulatú legendájával 100 millió ember erkölcsi és politikai számláját terhelték meg, s ennek a száz millió embernek a becsülete nem lehet közömbös a világ számára. De nem közömbös az sem, hogy a túlzásoknak, a sok súlyos igazságtalanságon kívül, amibe jóhiszemű és tisztességes embereket hajszolt bele a propaganda, akik igazságos „visszatorlásnak” hitték azt, amit e miatt tettek, legtragikusabb következménye az lett, hogy a propaganda állításokat maga a zsidóság is elhitte, sőt ma is hiszi. Ez idézett eztán elő azokban a középeurópai országokban, amelyeket az oroszok „szabadítottak fel” olyan bestiális visszatorló mészárlásokat, hajszákat, kivégzéseket, kínzásokat különösen az un. „felszabadulást” követő első években, amik sokszorosan meghaladták a valóságos okot, s amik épp ezért, egy európai fordulat esetén katasztrofális visszaütést fognak kiváltani a zsidósággal szemben. S a felelősség ezért a jelenlegi felelőtlen zsidó propagandát fogja terhelni. Amint az évek telnek és a szétvert középeurópai világ tragédiájának túlélői kezdik összehordani és összerakni a higgadt, igazolt és megbízható adatokat, az egész tragédiáról, a világ tudatába beleszuggerált, mesterségesen eltorzított kép egyre tisztul, és ezzel a tisztulással párhuzamosan egyre nő a legyőzöttek világában a megdöbbenés és a felháborodás. A hat millió zsidó bestiális lemészárlásából hovatovább egy szerény hatjegyű 14) ) szám marad, s a németek és világnézetük kollektív felelősségéből néhány megalázó és méltatlan intézkedés, néhány száz minden időben és minden kategóriában meglevő csőcselékember, meg egy életre-halálra vívott háború pszichózisa. Ezzel szemben, amilyen ütemben zsugorodnak össze a lázító propagandaadatok az igazolt és igazolható tények fakó valóságává, olyan tempóban nőnek, szaporodnak a felháborító tételek az un. visszatorlás elképesztő formáiról és méreteiről mindenünnen, ahol szabad keze volt a zsidóságnak a hat millió kiirtott zsidó legendájához méretezett visszaütésre. A Morgenthau-őrjöngés, amely kész lett volna irgalmatlanul elpusztítani egy nyolcvanmilliós népet 300.000 zsidó miatt – vagy akár másfélmillió miatt – ha ebben nem akadályozták volna, hátborzongatóan sejtteti, hogy mi játszódott le visszatorlás címén a vasfüggöny mögött. Az ugyanis, hogy a zsidó tragédiáról egy egész világapparátus beszélt éveken át és beszél még most is, a visszaütés borzalmairól meg mélyen hallgat mindenki, a tényeken és igazságon nem változtat. 2. A zsidó katasztrófa helyes és igazságos megítélése azonban nem is számszerűségi kérdés csupán, hanem erkölcsi és világnézeti és főleg lélektani kérdés is. Két erkölcs, két világnézet, kétfajta lélek kölcsönösen túlzásba vitt szembenállásáról volt szó a zsidósággal történtekben. Éspedig nem is abban az értelemben, hogy melyiknek volt igaza, hanem egyszerűen a szembenállás tényében magában, mert hiszen a két önzés meg sem kísérelte tisztázni az igazságot. Az egyik egyszerűen érvényesülni akart, a másik meg nem akarta megengedni ezt. Minden ítélőképességgel és szabad akarattal rendelkező lény saját szempontjai alapján gondolkodik és saját érdeke szerint cselekszik, s a modern demokrácia eszméjének sarkalatos tétele, hogy egy bizonyos erkölcsi spáciumon belül ehhez joga is van. Az emberek és a népek ezzel szemben rendszerint felháborítónak találják ha más emberek és más nemzetek nem az ő érdekeikből kiindulva gondolkodnak s nem az ő normáik szerint cselekszenek, hanem saját érdekeik és saját normáik szerint. Egy teljesen feltöltött, sőt túltelített ország, amelyben egy állandóan növekvő szociális nyomás kezd érvényesülni, amennyiben ez a nyomás kifelé vezető szelepeken át le nem vezethető, hovatovább a hajótöröttek bárkájához hasonlít, ahol helyet, munkát, élelmiszert, vizet pontosan és egyformán kell beosztani. A zsúfolt európai kontinens világnézeti tendenciáinak lényege ez, ami különösen a Versailles-sújtotta államokban érvényesült, de hovatovább ez lesz az uralkodó európai norma. 15) ) Ezt azonban a kötetlen és önző zsidó lélek éppúgy nem tudta felfogni és éppúgy nem volt hajlandó akceptálni, mint ahogyan egyelőre még a még szintén kötetlen és még szintén egocentrikus amerikai lélek sem képes megérteni. A zsidó norma a kötetlenség és a szabadság liberális normája, tehát annak az egocentrikus léleknek a normája, amelynek családi és háztartási gondjai nincsenek, ilyen természetű felelősséget nem érez, mert ha a háztartás, amelynek ő albérlője, elszegényedik vagy összeomlik, egyszerűen – elköltözik máshová, hiszen ő kötetlen, mozgékony és szabad. Az európai norma ezzel szemben a gondokból és felelősségből fakad. Végső elemzésben a szabadság és egyenlőség maximáinak végső szembenállása ez is, lélekben, világnézetben és erkölcsben egyaránt és elsősorban ez nyilatkozik meg a zsidó-nemzsidó ellentétben. Európa minden egyes nemzete kötött, és kisebb-nagyobb mértékben rá van szorítva a gondok és felelősség megszabta világnézetre és erkölcsre. Európában csak egyetlen kategória kötetlen lelkileg és politikailag és ennélfogva egyedülálló világnézetileg, s ez a zsidóság. Így adódik, hogy a nemzeti lelket a beosztás, a racionalizálás felé hajszolja Európában a gond és felelősség, és így adódik az is, hogy a nemzeti gondokon valójában minden kívülálló zsidó psziché nem képes megérteni és akceptálni, hogy ha egy szuverén nép nem akar egy neki nem tetsző, általa méltánytalannak tekintett és érdekeit sértő állapotot saját országában tűrni, akkor ezt megváltoztatni akkor is joga van, ha ez a zsidó kisebbségnek kárt és rövidülést jelent. A zsidó-nemzsidó európai ellentét legmélyebb lényege úgy hisszük ez, s ez a lélektani alapja a zsidó katasztrófának. Egy nép saját országában joggal érzi magát szuverénnek, s ha végét akarja vetni egy átlag 2-7 százalékos kisebbség gazdasági, kulturális uralmának, valamint közvetve ezeken át érvényesülő politikai hatalmának, akkor ehhez a legtisztább emberi és demokratikus joga van. Középeurópa népeinek egész sora szemlélte egyre nyugtalanabbul azt a már két emberöltő óta fokozódó tünetet – ami egyébként már sokszor előfordult Európa 1500 éves története folyamán és minden esetben a tünet drasztikusabb, vagy kevésbé drasztikusabb likvidálásához vezetett –, hogy a zsidóság gazdasági és ezen át politikai életében egyre jelentősebb szerephez jut, gazdasági erejénél és politikai hatalmánál fogva egyre nagyobb mértékben erőszakolja rá saját ízlését, formáit és kultúreszményeit, amelyeknek fejlesztésére és támogatására vagyoni túlnyomósága következtében intézményeket állíthat, orgánumokat irányíthat és saját maga által megszabott irányba, amelyeknek kifejezésére műveket és alkotókat segíthet érvényesülésre, s ezzel irányokat nyomhat el, s mindezek által a gazdasági, politikai és kulturális uralom tényét valósítja meg. Ez esetleg csak közvetve, vagy tudattalanul irányul a gazdanép ellen, vagy esetleg abból a szilárd belső zsidó meggyőződésből folyik, hogy a saját ízlése és formái jobbak a gazdanépénél, de mindenesetre ellene irányul, hisz minden nép a saját ízléséhez és formáihoz ragaszkodik, saját háza táján azokat követeli meg, s a zsidóság két évezred alatt úgy látszik elfelejtett nemzetben és államban gondolkozni, ha negligálta ezt. Talán most már majd el fogja tudni képzelni, hogy mit jelentene és mit váltana ki az izraeli zsidó lélekből 4, vagy 5 százaléknyi arab kisebbség jelenléte az államban, amely iránt ellenszenvet érezne, de amely pénzügyi túlnyomósága által mégis rákényszerítené a zsidó ízlést és a zsidó alkotóerőt egy tőle idegen diktátum követelésére; hogy mit váltana ki, ha Izraelben idegen, arab ízléstől függene a zsidó élete, az írói, művészi karrier, a színházakat arab színészek dominálnák, a film, a sajtó, az irodalom arab kezekben lenne és idegen ízlés, igények, célok és érdekek alapján formálódna ki, ha a kereskedelem, a nagyipar, a vagyon, a jólét egyre inkább arab kezekbe kerülne s minden siker és emelkedés ára az idegen feltételek elfogadása és idegen érdekek szolgálata lenne pénzügyi, politikai és kulturális téren egyaránt. Mert a középeurópai világban többé-kevésbé ez volt a helyzet, és, hogy ezen az egyes országok népe változtatni akart, az felháborította a zsidóságot, amely magától értetődőnek érezte, hogy az ő nemzetközileg érvényesülő normáihoz mindenki igazodjék. Két szuverenitás feszült hát egymásnak, egy nemzetközi és egy nemzeti, s annak a véleménynek és politikai törekvésnek, ami a zsidókérdés megoldása felé tört, Középeurópában a tapasztalható zsidó-nemzsidó gazdasági diszparitás és kulturális sokféleség mellett ez a feszültség volt az alapja. Ennek voltak tünetei azok a megmozdulások és törekvések. Amiket hibás gyűjtőnéven neveznek általában antiszemitizmusnak, hiszen azoknak alapmotívuma általában nem puszta faji kötekedés, nem a zsidó támadására, hanem mindenütt a fenyegetett gazdanép védelmére irányuló szándék, s igazi lényege nem a zsidók elleni „faji gyűlölet”, hanem a saját fajta iránti aggodalom, vagy ha úgy jobban tetszik faji önzés. Megnyilatkozása tehát nem valami elítélendő „morális eltévelyedés”, aminek a propaganda be akarná állítani, hanem irritáló és nagyon is konkrét tények természetes reakciója. Ezek az irritáló tények végső elemzésben – az egy konkrét és támadó német fajiság esetén kivéve – igazából nem a faj elleni attitűdök, hanem magatartással szembeni reakciók és szociális mozgatók köré csoportosulnak minden korban, minden országban Európában, 16) ) és elsősorban nem a szemita mivolt, még kevésbé a zsidó vallás, hanem a vagyonosság, nem a származásban, hanem a kategória gazdagságában, és legfeljebb még irritáló modorában kidomborodó tulajdonság az, ami őket kiváltja. A reakciónak, bármilyenek legyenek is a külsőségei, igazi lényege nem faji, vagy politikai szubsztancia, hanem az egyes országok nemzsidó társadalmának szociális felháborodása, ami a zsidóság általános vagyoni emelkedése és hatalmi igénye törvényszerű pontossággal vált ki egy bizonyos, már elviselhetetlen stádiumban mindenfelé. A tény, hogy a szegény néprétegek évtizedek óta támadó törekvést tanúsítanak a gazdagabbak irányába, s hogy a tömegekben általában lázadó tendencia él, közismert a világon. Éppúgy az is közismert, hogy a középeurópai országokban a gazdagok kategóriáját a gyors tempóban hanyatló egykori főnemesség helyett egyre nagyobb túlnyomóságban a zsidók alkotják. A zsidóság elleni feszültség összefüggései tehát egészen kézenfekvőek. Ez az utalás még sem hangzott el a világközvélemény tájékoztatására egyszer sem. Sőt igen elgondolkodtató tünet volt a nyugati, főleg az amerikai sajtó részéről, hogy ugyanakkor, amikor 1945 után megelégedetten tapsolt a „feudális”-nak nevezett vagyoni kategória gazdasági, sőt fizikai megsemmisítéséhez Lengyelországban és Magyarországon, amiben szociális igazságszolgáltatást szemlélt, egy másik, ugyancsak vagyoni kategóriának, ugyancsak szociális alapmotívumok által ösztönzött és ugyancsak népakaraton alapuló megtámadásában 1945 előtt faji üldözést látott, azon mélységesen felháborodott, sőt azt bűncselekménynek állította be, s közben nem látszott észrevenni, hogy az 1945 előtt megtámadott vagyoni kategóriának faji idegensége és zártsága olyan priori tény volt, amiről a szociális vágyak és törekvések nem tehettek. Mindenesetre még magyarázatra váró ellenmondás feszül abban a furcsa tényben, hogy a magyar vagy lengyel arisztokrácia és birtokos középosztály vagyonának elkobzása 1945 után szociális igazságszolgáltatás, de ha ugyanezt a bankárral, a nagyiparossal és kereskedővel teszik meg 1945 előtt, akkor az – antiszemitizmus. A fentiek természetesen nem jelentik azt, hogy faji ellenérzés nem volt a zsidósággal szemben, mert volt. De nem kizárólag az volt, s ami az volt belőle, az is szociális és gazdasági gyökerekből nőtt ki még Németországban is. Hogy az egyes országok zsidókkal szembeni attitűdjében hol végződik a defenzív jellegű mennyiség és hol kezdődik egy offenzív antiszemitizmus, itt a határvonalat természetesen nehéz meghúzni, s a zsidó propaganda, sőt a zsidó meggyőződés nem is vesződött ilyesmivel. Egyszerűen minden, bárminő következményt viselő zsidó: faji üldözés sajnálatraméltó áldozata volt abban a mozgalmas korszakban, amelynek döntő lényege a szociális probléma és annak ilyen, vagy olyan megoldása, az egyéni érdek és szabadság alárendelése és az alacsonyabb osztályok feltörése volt. A korszak vajúdásával szembeni zsidó állásfoglalásra rendkívül jellemző volt, hogy amikor embermilliók, osztályok, nemzetek nyugodtak bele az áldozathozatal elkerülhetetlenségébe, akkor az új formák keresésének lázából és szülési fájdalmaiból a zsidóságot csak saját fájdalmai érdekelték, az egész komplexumot a maga végtelen bonyolultságában és mindenkire kiható nehézségeiben csak zsidó „faji üldözésnek” érezte és hirdette, mintha a zsidók osztályokhoz, nemzetekhez, kötelességekhez, az egész európai evolúcióhoz nem tartoztak volna hozzá, mint ahogy a sanghaji európai negyed idegenjei sem tartoznának a kínai nyomorúsághoz. Ez volt aztán az, ami a zsidókat – köztük kétségtelenül megtalálható tragikus kivétellel együtt – már jóval a „gettók” és a sárga foltok újra-bevezetése előtt kizárta az egyes nemzeti közösségekből, s ami elvégezte a maga munkáját a zsidó tragédia előkészítésében. Az a zsidóság, amely a maga átlagosan 2-7%-os kisebbségében a nemzeti jövedelem és nemzeti javak átlagosan 40-80%-át birtokolta, az átépítés kollektív áldozataiból nemhogy 40-80% erejéig, hanem még 2-7% erejéig sem volt hajlandó önként kivenni a részét a nemzeti és szociális átépítés irányába, s mikor erre erőszakosan szorították rá, akár egy „náci” állam, mint Németországban, akár egy polgári állam, mint 1939-től kezdődően Magyarországon, ez „faji üldözés” volt, és ez ellen fellázították az egész világot. 17) ) És itt nem arról van szó, hogy milyen volt az evolúció iránya. Arról sem lehet szó, hogy helyes volt-e- az, vagy helytelen. Ilyesmi megállapításához érvényes és jogosult fórum nincs. Itt arról van szó, hogy egyes nemzetek akarták ezt, és joguk volt hozzá. Az angol parlamentben mondta egyszer valaki, hogy a demokráciához az a jog is hozzátartozik, hogy egy nemzet tévedhessen. Bár, hogy ki tévedett igazán, azt még nem lehet megállapítani.
3.
A zsidóság egy német győzelemtől nem sok jót várhatott. Már a háború kitörése előtt erősen kellett éreznie egy szociális evolúció antiliberális korlátait éppen abban a tevékenységben, ami a zsidóság messze túlnyomó részének történelmi foglalkozása, sőt már-már faji lényege: a kereskedésben, amelyre fokozódó ütemben kezdtek szociális és nemzeti terheket és kötelmeket rakni, s ennek a tendenciának kiterjedése a többi középeurópai államokra logikusan volt várható. Németország tudta, hogy a zsidóság egy német faji alapon álló államba nem illeszthető bele, s tisztában volt ezzel a zsidóság is. Az egyetlen emberséges megoldás a zsidók kivándorlása lett volna, a Nemzetek Szövetsége azonban többek között ennek a megoldására sem tett kísérletet. 18) ) Mikor aztán a háború megkezdődött, a tengelyhatalmak és szövetségesei ott álltak egy tekintélyes tömegű és nyilvánvalóan az ellenséggel tartó, annak győzelmét munkáló belső ellenséggel, amelynek elsőrendű egzisztenciális érdeke fűződött ahhoz, hogy az új rendszer ne erősödjék meg egy katonai győzelemmel, és amely ennélfogva a háború szempontjából feltétlenül és vitathatatlanul megbízhatatlan elemet jelentett. Mi sem természetesebb annál, mint hogy a zsidóság Németország és szövetségesei ellen, vagyis az ellenfél érdekében dolgozott nemcsak Németország és a vele szövetséges államok határain kívül, hanem azok határain belül is. És tárgyilagosan meg kell állapítani, hogy a maga szempontjából, erre minden oka megvolt. Sőt azt is meg kell állapítani, hogy a tengelyhatalmak legyőzése érdekében valóban komoly szolgáltatásokat tett és a szó szoros értelmében hadviselő volt. Ugyanolyan tárgyilagosan meg kell azonban azt is állapítani, hogy ha egy állam polgárainak egy kis töredéke annak elbuktatásán dolgozik, aminek érdekében az állam többi polgára életét, vérét, munkáját, nélkülözéseit, szenvedéseit áldozza, akkor ezt közkeletű szóval világosan mindenütt hazaárulásnak hívják és e szerint büntetik, különösen háború esetén, amikor ennek büntetése halál. És azt is meg kell tárgyilagosan állapítani, hogy ha ilyen ellen joga van az összes országoknak védekezni, akkor joga volt ehhez a tengelyhatalmaknak is, mert ha egy ország háborút visel, azt meg is akarja nyerni. Soha még az emberiség története során olyan furcsa állam nem volt, amely eltűrte volna, hogyha egyszer háborúban van, legyenek olyan polgárai, akik a háború elbuktatásán dolgoznak. Az ilyen tevékenységgel szemben mindenütt és minden időben a legnagyobb felháborodással és a legbrutálisabban jártak el. Ehhez nem kell egy államnak diktatúrának, vagy „nácinak”, vagy – németnek lennie. Mindezen túlmenően is, Németországnak és szövetségeseinek minden jó oka megvolt Oroszország és a bolsevizmus ellen harcolni, sőt minden oka és indoka megvolt a versaillesi status quo revideálására is, elvégre nem csak az angolszász hatalmaknak, vagy a zsidóságnak van joga ahhoz, hogy a saját szempontjai és érdekei szerint gondolkodhassék és cselekedhessék. Hogy ennek a háborúnak érdekében a tengelyhatalmak és szövetségesei a saját határaikon belül operáló ellenséges tevékenységgel szemben nemcsak indokoltan, hanem jogosan is védekeztek, ezt, ha képes lenne tárgyilagos lenni, még a zsidóságnak is meg kellene állapítania. Különösen mióta nyilvánosan beismerte a háború idején kollektíve tanúsított állampolgári hűtlenség bűntettét. 19) ) A száraz tényállás az, hogy az egyes államok háborúba az ellenség javára beavatkozó saját zsidóságuk között szabályszerű háború volt. S ha a zsidóknak joguk volt kémkedni, híreket közvetíteni, szabotázscselekményeket végrehajtani, anyagpusztító tevékenységet folytatni, valutarombolást végezni, defetista propagandahíreket terjeszteni, 20) ) fegyveres akciókat kezdeményezni, és az ellenség győzelméért, tehát az ország pusztulásáért imádkozni, akkor az államnak joga van ez ellen védekezni. Hogy aztán ez a védekezés kollektíve történt a kollektíve megbízhatatlan zsidósággal szemben, ez már a háborúban legfeljebb csak érzelmileg résztvevő zsidók, meg az asszonyok és gyermekek számára éppolyan megrendítő tragédia, mint amilyen a katonákkal együtt lebombázott német, olasz, magyar, román, vagy japán asszonyok és gyermekek tragédiája. Ahhoz, hogy a zsidóság helyzete a legtragikusabbak egyike volt azoknak, amiket a történelem produkált, és hogy a zsidó magatartásnak zsidó szempontból van kielégítő magyarázata, természetesen szó sem férhet. A történteknek azonban nem c s a k zsidó szempontja van. A tragédia a generáció tragédiája, amely a hazug és fonák helyzetet egyszerűen örökölte egy kortól, amely az előállt változással nem számolhatott és egy bukott világnézettől, amely örökösnek hitte magát, és a körülmény tragédiája, hogy a faj és a vallás szinte szétválaszthatatlan összeszövődöttsége két hosszú évezreden át megakadályozta abban, hogy ugyanolyan nyomtalanul feloldódhassék a keresztény Európa-képletben, mint Európa összes többi lakója, és ugyanúgy felszívódhassék a különböző konkrét nemzetekben, amelyek keretébe belekerült, mint más kisebbségek. A tragédia lényege a hirtelen kiélesedett összeférhetetlenségi állapot volt, amit hatvan zsidó nemzedék nemcsak fenntartott, hanem programatikusan munkált. És most a kötelező állampolgári lojalitás és hűség, meg a nemzeti sorsközösség vállalásának erkölcsi kötelme került benne kiegyenlíthetetlen ellentétbe saját faji érdekeivel. A zsidóságnak választania kellett a fenyegető magatartású nemzet és állam között, amelyben élt, s amelyben elmulasztott minden vonatkozásban beleszívódni, és a faj között, amelyhez nemcsak tények, hanem szándékok szerint is tartozott és amely hű volt hozzá évezredeken át. Hogy melyik lett volna a zsidóság szempontjából a helyesebb választás, ezen a végzetesen előrehaladott stádiumban, azt a szorongatott zsidó generáció maga sem tudta eldönteni, mert valóban volt egy része, amely őszintén és igazán, a mostohaság ellenére is, és az elutasítás ellenére is a nemzet mellett döntött, legalábbis akart dönteni, azonban már késő volt. A zsidó többség magatartása által kiváltott nemzeti bizalmatlanság nem hitt nekik és türelmetlenül visszalökte őket. A zsidó katasztrófában ezeké volt a tragédia, s a reakció idején ezeké volt a tragédia , s a reakció idején ezeké volt a legerősebb reakció, hiszen ezek mindenen felül még hálátlannak is érezték a nemzetet, amelynek sok esetben valóban hoztak áldozatot, amely iránt valóban tanúsítottak hűséget és amely a maguk módján valóban szerettek. A túlnyomó többség számára azonban a probléma nem érzelmi, hanem anyagi vonatkozású probléma volt. A fordulatba belenyugodni, a nemzeti akaratnak engedelmeskedni annak a vezető szerepnek feladását jelentette volna, amit az egyes középeurópai államok zsidósága az utóbbi fél évszázad folyamán kétségtelenül vitt, mert a német példa nyomán mindenfelé ébredező nemzeti és népi öntudat tervszerűen kezdte meg az aggasztó túlnyomóságú zsidó gazdaság és hatalom visszaszorítását a zsidóság számarányának keretei közé. A zsidóság zöme tehát a másodikat választotta, a küzdelmet hatalmi és vagyoni pozíciója megtartásáért a vendéglátó nemzet akarata ellenére egy háború folyamán. Ezzel nemcsak kizárta magát abból a közösségből, amelyben gyakorlatilag élt, hanem egyszerűen háborús ellenféllé is vált, és ennek a ténynek következményeit viselnie kellett. Az Egyesült Államok kormánya a japánok ellen vívott háború idején 400.000 amerikai születésű amerikai állampolgárt összefogdosott és deportált, mert azok a japán fajhoz tartoztak. S az Egyesült Államok vezetője nem Hitler Adolf volt. A kémek, az árulók és az ellenség egyéb kollaboránsai, szóval az un. Ötödik hadoszlop fogalmába tartozók elleni küzdelem a nemzeti önvédelem egyik területe s ennek a tényében és formáiban egyetlen országban sincs esze ágában sem senkinek jogtalanságot, embertelenséget és bűncselekményt látni, még akkor sem, ha a kollektív elbánás során keletkeznek egyéni tragédiák. Ugyancsak ismeretes és természetesnek tartott tevékenységük kikapcsolása, mint preventív intézkedés a világ minden hadviselő államában. A külföldiek, a politikailag gyanús, vagy katonai szempontból megbízhatatlan elemek összegyűjtése, együtt tartása a könnyebb megfigyelés és ellenőrzés érdekében, szóval internálása a háború idejére, Angliában, vagy Franciaországban éppúgy ismert és alkalmazott intézkedés volt, mint az Egyesült Államokban, Ausztráliában, vagy akárhol másutt. S ez volt az alapja az ellenséges érzületű zsidóság koncentrálásának is a tengelyhatalmak szövetségi rendszerébe tartozó államokban, a háború idejére. Más államokban azonban az internálás alá vont kategóriák létszáma megközelítően sem volt akkora, mint a tengelyállamokban lévő zsidóság százezres tömegei, amelyeknek rendészeti kezelése, elhelyezése és ellátása óriási terhet jelentett, különösen, amikor már az ellenséges bombatámadások következtében elpusztult lakás, élelmiszer és egyéb anyagok hiánya katasztrofálisan kezdett jelentkezni. Az ezekből a nehézségekből folyó hátrányokat, amelyet kivétel nélkül mindenkinek viselnie kellett, természetesen elsősorban kellett viselniük a koncentráltaknak, mint a nehézséget előidéző ellenséghez tartozóknak, akiknek ellátása a harcoló és dolgozó nemzet amúgy is szűkös fejadagjának rovására történt. Ez a tény, még az ellenséggel együtt érző zsidósággal szembeni felháborodás nélkül is, önmagában is, elég lett volna ahhoz, hogy a koncentrációs táborok lakói ne legyenek népszerűek. A növekvő háborús terhek és nélkülözés miatti kollektív ingerültség és növekvő háborús szenvedély és általános elvadulás atmoszférájában a külön terhet jelentő internált zsidósággal való bánásmód türelmetlensége egyre inkább embertelenséggé torzult. Németországban, s ennek a háborús pszichózison kívül egy különleges oka is volt. A fokozódó anyag- és főleg élelmiszerhiány, amely kivétel nélkül mindenkire kihatott, még a harcoló katonákra is, természetszerűen sújtotta a legnagyobb mértékben a koncentrációs táborok ellenségként kezelt lakóit, asszonyokat, gyermekeket, akik a rideg és katonás fegyelem miatt is szenvedtek, még akkor is, ha ez a fegyelem különben nem volt igazságtalan és rosszindulatú. Az egyre romló táplálkozás, különösen a gyermekek számára éhezést jelentett, s az emberi nyomorúság látványos a táborok fegyelmezésének riasztó kötelességei az emberibb érzésű elemeket elriasztotta az ilyen táborszolgálattól. Erre, a növekvő emberhiány miatt egyébként is a leghasznavehetetlenebb embereket osztották be. A humánus érzésű elemek elmenekülése ettől a népszerűtlen szolgálattól egy végzetes kontraszelekciót hozott létre, amelynek eredményeként a koncentrációs táborok szolgálata, vezetése, ellátása és fegyelmezése hovatovább másodosztályú emberek, alantas ösztönű kegyetlenkedők, és, nem kis mértékben zsidók kezébe került. A folyton súlyosodó emberhiány következtében, a táborok rendőrségeit és egyéb funkcionárusait a táborlakókból kiválogatott zsidókból egészítették ki, s ezek a Jupo-k (Jupo = Juden-Polizei nemegyszer kegyetlenebbek voltak tulajdon fajtestvéreikhez, mint a németek maguk. 21) ) A táborok adminisztrációjának zsidókkal való felhígításával egyszerre felütötte fejét az élelmiszerekkel és egyéb ellátmánnyal azelőtt ismeretlen üzérkedés, a kiutalt anyagoknak a kinti lakosság körében való árusítása, csereberéje, baráti klikkek kedvezményezése, s mindez persze az amúgy is gyengén ellátott táborlakók adagjainak rovására. A felháborodás, a zendülések, a leleplezési akciók aztán kegyetlen megtorlásokat vontak maguk után főleg a tulajdon sorstársaikat nyomorgatók részéről. Adjunk mindehhez hozzá egy csomó szovjet-fronton elvadult és orosz-zsidó politrukok és partizánok kegyetlenkedéseitől megvadult, bosszúért lihegő katonát, valamint azt, hogy a háborúval teljesen elfoglalt kormányhatóságokat nem nagyon érdekelte ezeknek a táboroknak belső élete, s előttük áll a „náci-bestialitás” egész története, annak minden elképzelhető borzalmaival együtt. S ha mindezt kiegészítjük a „sárga folt” elrendelésével, a „gettó” elnevezéssel és a szándékos és ostoba és fölösleges megalázás többi hivatalos intézkedéseivel, meg a hazudozók rémmeséivel, előttünk áll a csaknem teljes kép egy csomó kölcsönösen elkövetett hiba és egy még nagyobb csomó automatikus háborús fejlemény által egyetlen egységbe foglalva. Ez a kép, amely semmivel sem tragikusabb, mint az európai katasztrófa többi tragédiájának képe, az un. zsidó-tragédia, amely sokkal színtelenebb a valóságban, mint a propaganda prizmájában, s amely azért lett nagyobb, mint a többi hasonló borzalom amit a háború, meg a háború utáni megtorlás produkált, mert átretusálták, felnagyították szégyenét emberekre és intézményekre meg, a háború helyett, nemzetekre hárították át anyagi előnyök 22) ) meg a bosszú érdekében és így terjesztették szét a jóhiszeműség fellázítására az egész világon. 1) ) Már itt elöljáróban megállapíthatjuk, hogy 12 esztendei szorgos kutatás sem volt képes nagyobb zsidó veszteséget kimutatni másfél milliónál. Az 1945-ben bedobott 6 millió zsidó áldozat – grandiózus hazugság. 2) ) Ez a veszteség megbízható becslés szerint 80.000 főre tehető. Csak a varsói és lembergi felkelések kapcsán 18.000 zsidó esett el, az előbbinél, 12.000 a másodiknál, fegyverrel a kezében. Ez a két tétel maga 30.000 fő. 3) Oroszországot is beleértve. Viszont az oroszországi zsidóság száma a Nemzetközi Statisztika becslése szerint 3 millió (1930). (Mellesleg a JDC. Megállapítása túlzott. Ennyi zsidó nem élt Európában ) . 4) ) Ez a másfélmillió túlnyomórészt „középosztálybeli” volt, s ez a „középosztály” Lengyelországban 40%-ban zsidó. David Berkelman jelentése szerint 1941-42 telén 1.200.000 zsidó fagyott meg és halt éhen Szibériába való transzportálásuk során. De magából Németországból több, mint negyedmillió zsidó távozott már a háború előtt, Magyarországot pedig a háború idején a kormány diszkrét támogatásával több, mint 70.000 zsidó hagyta el. 5) ) Ez a szám túlzott. A túlzás mintegy félmillió, amely főleg a lengyelországi és az „egyéb országok” tételekben van. 6) ) Ez a szám a szövetséges megszálló erők összesítő kimutatása szerint a valóságban 2.100.000 volt. 7) ) A helyes szám cca. 3.500.000, ebből kell levonni a szóbanforgó területekről kivándoroltak mennyiségét. Az így fennmaradó összegben benne vannak a természetes halállal elhaltak, a bombázások és egyéb harci cselekmények következtében elpusztultak, valamint a harcban elpusztultak száma. Az így fennmaradó mennyiség elpusztításán a nácizmus és a bolsevizmus osztozik. A kérdés, hogy milyen arányban? 8) ) L. White: Report On Poles c. könyvének megállapítása. A szerző zsidó. 9) ) Zsidó adatok szerint Izraelbe 100.000 lengyelországi zsidó vándorolt ki a háború után. Az USA-ba kivándoroltak száma, ennek több, mint kétszerese. A Lengyelországban maradtak száma zsidó források 60.000-re teszik. Már ez a három tétel is meghaladja a többi felvevő területek lengyelországi eredetű zsidóságával együtt a félmilliót, ami hatszorosa a Die Neue Zeitung adatának. Más oldalról viszont a lengyelországi zsidóság létszáma a második világháború előtt nem volt három és egynegyed millió. 10) A World Jewish Congress által kiadott „Unity in Dispersion” c. vaskos kiadvány 1949-ből a magyarországi zsidóság számát 160.000-ben jelöli meg. Az izraeli magyarországi származású zsidó létszámmal együtt ez 424.000 élő magyarországi zsidót jelent csak ebben a két országban. A zsidókat legnagyobb tömegben felvevő terület azonban, mint köztudomású, az Egyesült Államok. Magyarországi eredetű zsidók azonban kivétel nélkül mindenütt jelentékeny számban találhatók. 11) ) Ez a mennyiség, tehát a német és magyar „nácik” által politikai és faji gyűlöletből ok nélkül, fölöslegesen és embertelenül lemészárolt zsidók száma, a magyarországi zsidóság részéről e s e t l e g eléri a tízezret, de e sorok írója egyáltalán nem lenne meglepve, ha az igazolt és reális adatok végső összeállítása után derülne ki, hogy még ez a szám is túlzott. 12) ) Fel kell itt jegyeznünk pl. azt, hogy a francia fegyverszünet után a Fegyverszüneti Bizottság engedélyével több hajórakomány zsidó hagyta el Franciaországot Palesztina rendeltetéssel. Ezekből a Patria nevű hajó brit hadihajók Haifa előtt 1940. november 25-én rommá lőtték s a hajón támadt tűzben 3800 kivándorló zsidóból 2875 elégett. De ezenkívül 1941-43 között román és bolgár kikötőkből összesen 20 zsidó kivándorlókat szállító hajó ment Palesztinába, s ezekből hatot szintén az angolok süllyesztettek el. 13) ) A Nemzetközi Vöröskereszt ezen fontos 1956-ban kiadott jelentésével a nemzetközi sajtó egyáltalán nem foglalkozott. 14) ) A másfélmilliós becslés nagyjából úgy oszlik meg, hogy a Szovjet számlájára (zsidó megállapítás szerint ) ca. 1.200.000 esik. (David Berkelman jelentése ) . 15) ) E sorok írója meg meri jósolni, hogy az angol világbirodalom gyors és rövidesen befejeződő szétporlása után egy évtizeden belül az angol demokráciát egy sokkal türelmetlenebb nemzeti szocializmus fogja felváltan, mint a német volt. 16) ) A hitleri mozgalom nem az első és nem az egyetlen kollektív zsidóellenes attitűd. A zsidó államiság Kr. U. 70-ben történt megszűnése és a zsidóság szétömlése óta a kontinens területén, úgy szólva egyetlen évszázad sincs, amikor ne volna valamelyik népnél ilyen kollektív reakció, és egyetlen nép sincs, amelynek történetében ilyen elő ne fordult volna. A zsidóság ellen a legkülönbözőbb országokban és a római birodalom törvényhozásától napjainkig a legkülönbözőbb korokban hozott törvények és rendszabályok vaskos kötetekre rúgnak és kivétel nélkül gazdasági és szociális védőintézkedéseket tartalmaznak a zsidókkal szemben, vagyis reakciók. A zsidóság nem csak a világgal, hanem saját magával is szeretné elhitetni, hogy ezek az attitűdök barbár és kultúrálatlan korok és népek excesszusai voltak, és erről volt szó a német esetben is, vagyis nem két évezrednek és 40 különböző népnek van igaza, mikor védekezik, hanem mindig, mindenütt a zsidóságnak, amely kiváltja ezt. 17) ) Magyarország kétségtelenül „antifasiszta” háború előtti kormányai az egyre növekvő általános méltatlankodás nyomására egymás után két törvényt is hoztak a „magyar gazdasági élet fokozatosabb védelmére”, amelyek megdöbbentő zsidó-magyar gazdasági diszparitás ellen lettek volna hivatva bizonyos védőintézkedéseket bevezetni. Az első 50-50%-os paritás elvére épült az ország zsidó és nemzsidó társadalmai között (a zsidók 6%, a nemzsidók 94% voltak! ) , a második pedig a 6%-94%-os arányszámra. A zsidóság mind a két törvényt megszabotálta, sőt a második törvény megalkotóját, a Magyar Nemzeti Bank egykori elnökét, majd 1938-ban egy rövid időn át miniszterelnököt, a nemzetiszocialista túlzások üldözőjét és üldözöttjét, valójában ”antiszemitizmusa” miatt, golyó általi halálra ítélték és kivégezték a II. világháború utáni „győzelem” felelőtlen bosszú-tombolásának korszakában. 18) ) A német állam ilyen kitelepedéshez minden támogatást és segítséget megadott zsidó fajú polgárainak, s a németországi zsidóság fele valóban el is hagyta a 30-as évek folyamán Németországot. 19) ) A második világháborút lezáró párizsi békeszerződések külön rendelkezéseket tartalmaznak a zsidók személyét és vagyonát illetően, s ezzel a zsidókat egyszerűen kivették a legyőzött államok szuverenitása alól. A legyőzött államok polgárai egyébként jogilag „ex-enemy” személyként szerepeltek a megszálló hatóságok előtt , a német, magyar, stb. állampolgárságú zsidók azonban „allied personok” voltak, különböző olyan jogosítványokkal, amik az ex-enemy-knek nem voltak meg. A zsidókat „szövetséges személyekké” nyilvánítása háborús tevékenységük alapján történt, s a legyőzöttek szempontjából ez a hazaárulás nemzetközi elismerése volt. Hogy mi lesz ennek a kihatása a jövőben, ma még nem lehet megmondani. A dologra mindenesetre nincsen precedens Európa történetében. A háborúvesztés súlyos erkölcsi , jogi, és anyagi következményeit viselő népek közvéleménye majd a szuverenitás visszaszerzése után aligha fogja elismerni a zsidókat állampolgároknak, s a zsidókérdés ezzel új krízishez fog jutni Európában. 20) ) A háború után triumfáló „győztes” sajtóban a zsidóság ezeket mind nyilvánosan beismerte. 21) ) Elképesztő esetek találhatók az amerikai katonai bíróságok által lefolytatott bűnvádi eljárások anyagában, melyek közül nem egynek erős sajtóvisszhangja is volt Németországban. 22) ) Nemzeti szerencsétlenségével és mártírjaival soha még nép a történelem folyamán soha olyan grandiózus üzletet nem csinált, mint a közép- és keleteurópai zsidóság a második világháború után. |
