A
humanizmus tudatosan vállalt célja volt a skolasztikus tudomány helyébe
új, a gyakorlat számára használhatóbb tudományt állítani. Természetesen
ehhez a tudás fennálló épületét le kellett rombolni. Az új értékrend a
skolasztika érdeklődési körén kívül eső vagy annak perifériájára
szorult diszciplínákra épült. A humanizmus a történelmet, a retorikát
és az esztétikát állította érdeklődésének középpontjába. Az új világkép
kialakításához, megalapozásához, létjogosultságának igazolásához,
ahhoz, hogy riválisa lehessen a skolasztika monolitikusan felépített
ismeretvilágának egyrészt olyan auktoritásokra volt szükség, akiknek a
művei nem vitatható hivatkozási alapul szolgálhattak, másrészt
megbízható, a kor tudásával egybevágó és a gyakorlatban is jól
hasznosítható tudásra kellett szert tenni.
A humanizmus szellemi áramlatán végigvonul a
klasszikusokra történő állandó hivatkozás és a műveikből merített
ismereteknek a XV-XVI. század tudásával való szinkronba hozásának
törekvése. Az ismeret és hivatkozási alapul szolgáló klasszikus szerzők
írásainak felkutatása, filológiai revíziója a leggyorsabban célhoz
vezető módon oldotta meg az új világkép megalapozásának problémáját.
Elsősorban filológiai módszerekkel bővítették az ismerethátteret. E
sikeres problémamegoldás paradigmatikus alkalmazása miatt vált a
nyelvismeret és a grammatikai felkészültség a humanizmus alapjává. A
humanizmus egy olyan szellemi áramlat volt, ami egy sokrétűbbé váló
világ létrejöttének irányába tágította az addigi ismeretek körét. A
szövegfeltárások során számos filozófiai, természetismereti és orvosi
mű is napvilágra került. Tartalmuk többé vagy kevésbé szemben állt a
skolasztika kanonizálta teológiai és természetfilozófiai ismeretekkel.
A humanizmus jórészt egységesnek tekinthető szellemi áramlata a
skolasztika szilárd pilléreibe ütközve széttagolódásnak indult. Ez a
folyamat tartalmi és módszertani téren egyaránt megindult. A filológiai
bibliakritikától a tartalmi kritikát is jelentő reformációig,
Arisztotelész, Avicenna és mások logikai tárgyú írásainak
szövegrekonstrukciójától a logika ramusi retorizálási kísérletén
keresztül matematizálásáig, számtalanul szaporíthatók a példák a
specializációs folyamatra.
A XVI. század elejének humanistái válaszút elé
kerültek; vagy kitartanak korábbi ismeretháttér bővítő módszerük - a
szövegfeltárás, rekonstrukció, szövegkritika, jegyzet és kommentárírás
mellett vagy megpróbálnak tartalmilag és rendszerében is új tudományt
alkotni.
A természettudomány és a természetfilozófia terén a
humanisták többszörös problémával találták szembe magukat. Amíg a
Biblia szövegének rekonstrukciója, különböző szövegvariánsok
hitelességének eldöntése jelentette a fő kérdést, - egyúttal a
katolikus egyház elleni fellépés alapját - addig a filológiai módszerek
megfelelőnek bizonyultak és létrejött az a viszonylag egységes és
szilárd ismeretalap amire a különböző szövegértelmezéseket
alapozhatták.
Megteremtődött az egyházi reformok, új teológiai rendszerek elméleti
bázisa. (A felekezeti vitákban még sokáig komoly súllyal estek
latba a filológiai érvek, de minden esetben az elsődleges cél az új
rend teremtése volt.)
A természeti és műszaki tudományok esetében
hasonlóképpen létrejött a szövegtisztítási és rekonstrukciós munkák
folyamán egy egységesnek nevezhető ismeretalap, aminek a
megbízhatóságát a szöveghitelesség szintjén a filológusok többé-kevésbé
biztosítani tudták. A szövegek tartalmi hitelességének, valósághoz való
viszonyának a vizsgálata azonban már meghaladta a hagyományos humanista
felkészültség kereteit, sőt már a szöveghitelesség eldöntése kapcsán is
felmerültek olyan szakmai kérdések, amelyek a nyelvismereten túl
speciális szakmai felkészültséget igényeltek. Szépen példázza ezt a
Vitruvius-kiadások sora. “A
Vitruvius-szöveggel kapcsolatos jellegzetes humanista attitűd . . .
minél tisztább szöveg előállítása. Az esetleges jegyzetek, hibák
javítását, rövid megjegyzéseket tartalmaznak. Merőben más az építészet
viszonya a vitruviusi szöveghez. Az építészek a szabályokat,
törvényeket keresik a vitruviusi szövegben, kifejezetten gyakorlati
célzattal.”
/1/
“A 16. században . . . határozottan
kifejezésre jut a különbség, amely egy századdal korábban a filológiai
és az építészeti attitűd eltávolodásával kezdődött . . . a
Vitruvius-filológia autonómmá válása a században végérvényesen
megtörténik. Az építészek saját traktátusaikban foglalják össze
építészeti teóriáikat.”
/2/
Hasonló
volt a helyzet más tudományokban, így az orvostudományban is. A XV.,
XVI. század fordulóján élt humanista orvos Manardus
János /3/
működése az előbbiekben vázolt specializálódás kezdeti szakaszára esik.
Orvosi gyakorlatában Galénosz követője és kritikusa ugyanakkor a
klasszikus szerzők egy-egy kifejezésének, meghatározásának értelmezésén
hosszadalmas vitákat folytató filológus és purifikátor. Munkásságára,
miképpen a századforduló gondolkodására a klasszicizmus a jellemző. A
korra olyan súllyal nehezedett rá a még csak többé-kevésbé feldolgozott
antik örökség, hogy elsősorban ennek feldolgozásával, értékeinek és
hatásának felmérésével foglalkozott a kor tudósa és a kritikának
szűkebb teret engedett. Sommásan bár, de jó lelkiismerettel állíthatjuk
még akkor is, ha az alábbi Manardus idézet ennek ellentmondani látszik,
hogy a XV., XVI. század fordulóján úgy a tudományokban, mint a
művészetekben az elsődleges cél a klasszikusok megismerése és tudásuk
elsajátítása volt.
“Aki tollat vesz a kezébe, az törekedjék az
igazság keresésére, nem pedig a régi írók bálványozására, mert különben
a tudomány nem fog fejlődni; a tudományos haladás feltétele a kritika.”
/4/
A kritika is az ókori szerzők műveinek ismeretét
feltételezi, s az igazság is csak e mérföldkövekhez képest ilyen vagy
olyan. A XVI. század közepén élt orvos humanista Zsámboky
János,
orvosi képzettségét filológiai téren kamatoztatta./5/ Olyan
szövegkiadások sajtó alá rendezésén fáradozott, amelyek a későbbiekben
élesen elhatárolódó két tudomány sajátos szempontjait egyszerre
próbálták meg kielégíteni.
Zsámboky számára az elsődleges cél a filológiai
módszerekkel létrehozott szilárd szakmai ismeretalap volt, míg Manardus
munkásságára az antik textusok orvosi és filológiai szempontú
értelmezésének keveredése a jellemző.
Crato von Krafftheim
és Jordán Tamás,
Zsámboky kortársai és barátai gyakorló orvosok lévén az antik szerzők
munkáit praxisuk érdekében és saját elképzelések alátámasztására
használták fel. A klasszikusok ismerete náluk kiindulási alap, a vita e
művek felett nem filológiai, hanem szakmai, gyakorlati volt. A
humanista felkészültségen túlmenően valamilyen szakmai képzettséggel is
rendelkező humanisták (mint például Zsámboky) érdeme, hogy
filológiailag ugyan még korántsem teljesen kifogástalan, de az adott
szakma számára már elégséges pontosságú és megbízhatóságú, szövegeket
állítottak össze, hogy azok ismeretalapul szolgálhassanak. Ez az egyes
szakmák ismerethátterének filológiai módszerekkel történő bővítése és
megszilárdítása. Új orvosi kérdéseket feltenni, tisztázni, egyes antik
szerzők véleményét bírálni csakis egy viszonylag egységes
ismeretháttér, illetve szövegbázis létrehozása után lehetett. Az
ismeretháttérnek tartalmi szempontból is maximálisan megbízhatónak
kellett lennie ahhoz, hogy ésszerűen nem vitatható hivatkozási alapul
szolgáljon tudományos problémák megoldásánál. Az első lépéseket ezen a
téren is a szakirányú felkészültséggel is bíró humanisták tették meg,
orvosi ismereteiket az antik szerzők műveinek rekonstruálása terén
kamatoztatva. A kiszélesített és a szövegbázis szintjén megbízhatóvá
tett ismeretalap számos egymásnak ellentmondó tényt, elképzelést,
eljárást tartalmazott. Az ebből fakadó problémát tisztázása a gyakorló
orvosokra várt.
Az egymásnak ellentmondó elképzelések feletti
vitában az orvosi gyakorlat, tapasztalat szolgált megbízható
vezérfonalul, hogy a már meglévő tudás és az újonnan szerzett (feltárt)
ismeretek közötti logikai kapcsolatot megteremtsék és létrejöjjön egy
koherens szakmai ismeretalap. Az ismeretháttér koherenssé tételében
nagy szerepet játszott az orvosi levelezés, ami a mai szaksajtó
szerepét betöltve lehetővé tette egy, a tudományos közösség által
kiátlagolt és elfogadott álláspont létrejöttét.
*
A XVI. század végi orvosi tárgyú levelezés és a
levelek gyűjteményes kiadásai, valamint a hozzájuk csatolt consiliumok
képezték a tudományos közélet színterét, illetve egy-egy tudósközösség
egyezményes véleményét valamely szakmai kérdésről. A specializáció e
fokán a klasszikusok orvosi textusainak filológiai és szakmai
megközelítése élesen elkülönült, autonómmá vált.
A humanisták szövegfeltárásai és szövegkritikái
eredményeképpen létrejött egy kiszélesedett és viszonylag egységes és
szilárd ismeretháttér, ami egyfelől az új tapasztalati eredmények
értelmezését tette lehetővé, másfelől az új eredmények már nem a teljes
ismeretháttér, hanem annak csak elemenkénti cseréjét tették
szükségessé. E folyamat során vált lehetővé, hogy a XVI. század orvosi
gondolkodásában az empíria mind nagyobb teret nyerhetett.
*A tudománytörténet egyik tanulsága
az, hogy a tudományos közvélemény kompromisszumos megoldásai gyakorta
vezették tévutakra a tudományt és az egyébként előre mutató, a
fejlődést elősegítő elképzelések érvényesülését meggátolták.
IRODALOM
-
Hajnóczi
Gábor:A kétezer éves Vitruvius In. Vitruvius: Tíz könyv az építészetről
Bp. 1988. 17.
-
U.o.
20.
-
Herczeg
Árpád: Manardus János (1462-1536) magyar udvari főorvos élete és művei
Bp. 1929. 38.
-
U.o.
37.
-
Schultheisz Emil: Zsámboky , az orvos
humanista. Orvostörténeti Közlemények 31.
1990. antedatálva
(1985) 109-112. 178.
* Dr. Kemenes Pál: A humanisták szerepe a XVI. századi orvosi
gondolkodásban. Orvosi Hetilap 132. (1991) 12. 647-648.
|