|
A
tudománytörténet a tudományfilozófia legkorszerűbb
eredményeinek felhasználásával feltárja a tudomány múltját annak
érdekében, hogy elősegítse a tudomány fejlődését.
A
tudománytörténet elődleges feladata a tudomány által felhasznált
szakmai és filozófiai előfeltevéseknek - prekoncepcióknak - a
feltárása és tudatosítása.
Tudományos
tevékenység = értelmezés (hermèneuein, hermèneia). A
tudomány az ismeretek szisztematikus értelmezője bármilyen
értelmezési kategória (pl. okság, kölcsönös okság, statisztikus
determináció, mechanikus determináció, fejlődés elméletek,
véletlen, evolúció, teleológia stb.) határozza meg az
értelmezéseit. Az ismeretek értelmezése előfeltevések,
előítéletek, előzetes tudás alapján történik és amint a megismerés
során tudatossá válnak ezek a prekoncepciók akkor, a jelenségeket
másságukban lehet értelmezni mint olyanokat, amik mások a korábbi,
előzetes ismeretekhez képest. Az új értelmezés visszahat a korábbi
értelmezésekre, megváltoztatja vagy értelmezhetetlennek minősíti
azokat ugyanakkor, létrejön az előítéletek, előfeltevések,
előzetes tudások új halmaza. Az új értelmezéssel a valóság
változik meg. A valóság azért olyan, amilyen mert, olyannak
értelmezték és olyannak írták le. A leírásoknak, értelmezéseknek
végső fokon a leíró kultúra és a biológiai struktúránk szab
határt. A valóság az ismeretek kultúra determinálta
értelmezés-hagyománya. Empirikus ismeretek és empirikus elméletek
egymást alátámasztó és egymást kiegészítő eredménye az, amit
empirikus valóságnak tartunk. Az ismeretek és az elméletek
változásával változik a valóság. Egy dologról a többi dologhoz
fűződő viszonyán kívül semmi sem tudható. A dolgok az egymáshoz
való viszonyaikban léteznek és a megismerés nem egyéb, mint a
dolgok közötti relációk feltárása. (Rorty, R.: Megismerés helyett
remény. Jelenkor Kiadó Pécs, 1998. 47.)
A tudományos
tevékenység új tudományos elmélet létrehozására vagy az aktuálisan
uralkodó tudományos elmélet megváltoztatására irányul. Jelentős
gondolkodók, tudósok éppen azáltal alkottak újat, hogy
megszabadultak az ismeretek korábbi, „hagyományos”
értelmezésétől és új összefüggéseket találtak az ismeretek között.
Legyőzték azokat a prekoncepciókat amelyek arra vezették volna
őket, hogy az aktuálisan uralkodó elmélet keretei között
értelmezzék az ismereteiket. Az új értelmezés új ismeret és
további új ismeretekre vezet. Részben, átértelmezi és ezáltal új
ismeretté alakítja a már ismertet részben, távlatot nyit a további
ismeretszerzésnek az újabb értelmezéseknek.
Meglévő
ismereteink alapján jutunk új ismeretre és az új ismeretek
visszamenőleg átértelmezik a korábbi ismereteinket (hermeneutikai
kör). A mindenkori tudomány és a tudománytörténet ilyeténképpen
alkot egységet és a fenti mechanizmus biztosítja egy kultúra
megismerő tevékenységének koherenciáját.
Jelenleg az
Imre Lakatos által kifejtett "vetélkedő elméletek"
teória magyarázza legjobban a tudomány változását, és ez az
elmélet új értelmet nyer abban a kontextusban, hogy a valóság és a
tudomány egyaránt az adott kultúra közmegegyezései közé tartozik.
(A "vetélkedő elméletek" teória az evolúció analógiájára
elgondolt tudományfejlődési modell.)
Az empirikus
ismeretek kontextusukból nem ragadhatók ki azaz, ahhoz, hogy
valami valamiként legyen észlelve, az észlelőnek a benyomásait el
kell helyeznie meglévő tudásának összefüggéseiben. Ez, jelenti az
empíria elmélettel terhelt mivoltát, az empíria történetiségét,
egyúttal az empíria és a teória szétválasztásának
értelmetlenségét. Az, hogy milyen területen folyik kutatás, milyen
metaforák segítségével értelmezik az empirikus adatokat, milyen
felfedezések születnek, nem független a már meglévő, az adott
időpontban igazoltnak elfogadott tudástól. A tudomány
elszakíthatatlan a tudomány történetétől, időbeliségétől és nem,
illetve csak korlátozott mértékben művelhető a tudománytörténet
beható ismerete nélkül.
A tudomány egy értelmezés hagyomány.
Az aktuálisan
érvényes értelmezés-hagyományok összessége a kultúra.
A
tudomány az, amit közmegegyezés alapján a keresztény kultúrában
élők aktuálisan annak tartanak.
A tudomány visszacsatolások
által önmagát szervező rendszer.
Az empirikus tudományok
eredményei nem abszolút hanem, csak aktuálisan és csak az
értelmezési tartományukon belül igazak.
A tudománytörténet
szinkron és diakron meghatározza, hogy :
mi a tudomány
mi a tudomány
tárgya, mik a jellemzői és értékorientációi
mi a tudomány,
illetve a tudományos kutatás célja
mi a viszonya a
mindenkori tudománynak a tárgyához
milyen kulturális,
metafizikai és megismerési elképzeléseket használ fel, illetve
preferál a tudomány tárgyának vizsgálatakor, illetve leírásakor.
mik a tudományos
ismeretek és azok jellemzői
mik a tudományos
közösségek és a tudományos közösségek működésének mik a jellemzői
mik a tudományos
közösségek elé tudományként történő elfogadásra előterjesztett
elképzelések előterjesztési és elfogadási kritériumai és azok
jellemzői
mi a tudomány
társadalmi helyzete és a társadalomban betöltött szerepe.
hogyan változik a tudomány?
A
tudománytörténet tárgyát képezik a megcáfolt, kudarcba fulladt,
sikertelen stb. elméletek, elképzelések és kísérletek is! A fentieket
figyelembe véve a tudománytörténet nem sikertörténet. A tudomány
kulturálisan determinált emberi alkotás és ugyan azok a hibák és
tévedések jellemzik, mint bármely más emberi alkotást. A tudománnyal a
tudományfilozófia és a tudománytörténet foglalkozik. Kutatásuk
tárgya a tudomány. Az orvostörténet kutatásának tárgya az
orvostudomány és az orvoslás. A szaktudományok a saját kutatásuk
tárgyával foglalkoznak. Minden ismeret és ismeretszerzési mód
kulturális és történeti determinációt hordoz következésképpen, a
tudománytörténet kutatásának tárgya.
A
medicina az ember normális és kóros működését, normális és kóros
állapotát fizikai, kémiai, biológiai, pszichológiai, szociológiai
stb. folyamatokra vezeti vissza. Az orvostudomány tárgya az ember,
és mindaz amivel az ember, illetve különböző embercsoportok
bármilyen módon kapcsolatba kerültek, kerülnek, kerülni fognak
vagy kerülhetnek, beleértve önmagukat, a többi embert, illetve
embercsoportot. Az orvostudomány eredményeinek alkalmazása az
orvoslás. Az orvostudomány eredményeinek intézményes keretek
közötti alkalmazása az egészségügy.
A
tudománytörténet célja, hogy megszabadítsa a tudományos kutatókat
és a szakmák művelőit azoktól a hagyományos értelmezésektől
amelyek fogva tartják a gondolkodásukat. A tudománytörténet ilyen
módon segíti a tudomány és a szakmák fejlődését.
A
kultúra hozza létre a tudomány igényét és feltételeit. A tudományt
emberek alkotják akik, valamely kultúrához tartoznak és ez a
kultúra határozza meg a gondolkodásukat és hozza létre azokat az
anyagi és szellemi feltételeket amelyek között művelik a
tudományt. A tudományt a keresztény kultúra hozta létre. A
tudomány kulturális, kultúrához kötött teljesítmény és nem
kultúrák feletti képződmény. (Az előbbi kijelentés elfogadása
nélkül más - kortárs vagy eltűnt - kultúrák tudásának
tanulmányozása tévutakra, leggyakrabban saját kultúránkból fakadó
elképzeléseink számonkérésére, illetve mai elképzeléseink
visszavetítésére vezet.) Minden kultúrának megvan a saját
megismerő tevékenysége és ez nem, vagy csak korlátozott mértékben
kompatibilis más kultúrák megismerő tevékenységével. A
tudomány a kultúra által determinált. A tudomány nem szakítható ki annak a kultúrának a kontextusából amely létrehozta.
A kultusz az uralmon lévők meggyőződésén alapul. Kultúra alatt a
kultuszhoz kapcsolódó tevékenységeket értjük. A keresztény kutúra
tudománya a teológiából származik nevezetesen, abból a teológiai
elképzelésből, hogy Isten megismerésének egyik útja a Teremtésben
részesültek megismerésén keresztül vezet. Következésképpen,
tudományról csak és kizárólag a keresztény kultúrában
beszélhetünk. A tudomány alapelvei a teológiából származnak, a
teológia alapelveit az Egyházatyák munkálták ki. A kultúra a
kultuszból, alapvető hitelvekből leszármaztatott értékek alapján
épül fel. A keresztény kultúra alapvető értékeit a teológia
munkálta ki és a dogmatika foglalja össze. A gondolkodás a
gondolkodó által megtanult kultúra keretei között történik. Egy
Isten, egy Biblia, két Szövetség következésképpen, a keresztények
és a judaizmus követői másféle viszonyban vannak ugyanazzal az
Istennel. Két kultusz, két kultúra.** A különböző kultúrák
értékeinek tiszteletben nem tartása, összemosása a kultúrák
önállóságának elvesztéséhez vezet.
A kultúra
megváltozásával a tudomány - mint a kultúra része és terméke - is
megváltozik. A kereszténység létrejöttével és elterjedésével egy
új kultúra egyúttal, egy új megismerő tevékenység a tudomány jött
létre. A fentiek alapján elkülöníthetjük a különböző kultúrákban
született megismerő tevékenységeket a tudománytól. Például,
egyebek mellett az alábbiak határolják el a tudományt a görög
antikvitás ismereteitől. Az antik görög gondolkodás nem tett éles
fogalmi különbséget törvény és törvényszerűség, logikai
szükségszerűség és az anyagi világ szükségszerűsége /az
arisztotelészi kísérlettől eltekintve/ között, és nem tudta
tisztázni mi a viszony a valóság és az azt leíró elméletek között,
a mennyiségi viszonyok és az azokat kifejező mennyiségek között. A
szükségszerűség e két elemének bizonyos fokú egybeolvadása a görög
gondolkodás erősen geometriai orientációjából következett: a
deduktív bizonyításokban a tételek konzekvenciája, a logikai
szükségszerűség állt az előtérben és olykor el is takarta a
mögötte rejlő, az anyagi világ szerkezetében gyökerező reális
szükségszerűséget. Ezt, mélyítette a módszertani bizonytalanság:
nem volt tisztázott a valóságot visszatükröző gondolati
alakzatoknak (elméletek, számok stb.) a valósághoz való viszonya.
Az antik görög cirkuláris időszemléletű világban van értelme
annak, hogy a megismerés visszaemlékezés, hogy előzetes ideáink
vannak a dolgokról stb. A keresztény kultúrában ezek az
elképzelések értelmezhetetlenek.
Az, hogy ismereteket,
elméleti megfontolásokat stb. átvett az egyik kultúra a másiktól
az nem jelenti azt, hogy kontinuusak lennének. Minden kultúra a
saját elképzelései alapján írja le a világot és az ismereteket új
kontextusba, a saját elméleti keretébe, metafora rendszerébe
helyezi és ennek megfelelően értelmezi. A
kereszténység a közösség kezébe adta a valóság, igaz ismeret,
tudományos ismeret megítélésének a kérdését. Valóság, igaz ismeret,
tudományos ismeret az, amit a megítélésére létrehozott közösség, végső
fokon a közmegegyezés annak tart. Ahol van értelme a dolgok
referenciájáról beszélni, ott a dolgok végső referenciája a kutúra
által közmegegyezés útján létrehozott valóság. Minden kultúra a
saját maga által leírt világban él. A különböző kultúrák által
leírt világok nem összemérhetők és az egyik nem jobb vagy rosszabb
a másiknál. Az egyik kultúra által leírt világban egyetemesnek
tartott törvények egy másik kultúra által leírt világban lehet,
hogy nincsenek vagy nem érvényesek. Pl. gravitáció csak azokban a
kultúrákban létezik amelyek elfogadták ezt a magyarázatot. Amelyek
nem, azok a kultúrák másképpen írják le, másképpen értelmezik az
általuk észlelt jelenségeket. Ott, nincs gravitáció ott, pl. a
sympatheia működik. A jelenségeket a jelenségek
értelmezésétől egyértelműen el kell választani. Ugyan annak a
jelenségnek több értelmezése lehetséges. /Számos
gravitáció-elmélet és relativitáselmélet létezik. Ezek egyike az
aktuálisan nyertes vagy uralkodó elmélet./
Empirikus
elméletek empirikus alátámasztása az igazolandóval történő
igazolást jelenti és mint ilyen, logikai hiba. A Szentháromság-tan
megoldotta a kérdést. Ha, valaki részesül egy külső, nem empirikus
igazságból - a Szentlélek által - akkor, már nem empirikus alapon
dönt az empirikus ismeretről és a logikai hiba eliminálódott. Ez,
magyarázza, hogy a középkorban miért volt elengedhetetlen a
tudományos ismeretek teológiai megalapozása. A későbbi századokban
számos kísérlet született a probléma megoldására és valamilyen a
megismerőtől független entitást tételeztek vagy segédelméleteket
vezettek be amiknek, be kellett volna töltenie a Szentlélek
szerepét azaz, semleges ismeretalapként kellett volna szolgálniuk
pl. a priori eszmék, anyag, a tapasztalat részesülése az
objektivitásból, ismeretek valóság megfelelése elméletek stb. A
mindenki számára adott entitások esetében, illetve a
segédelméletek esetében ugyan úgy fenn kellett tartani a
tudományos közösségeket, amelyek a zsinatokhoz hasonló "ihletett
módon" döntöttek a tudományos igazságról azaz, a valóságról
és cenzúrázták az ismereteket mint, a középkori megoldás esetében.
Az entitások létét nem sikerült igazolni, illetve a megismerésben
betöltött szerepük tisztázatlan maradt. A segédelméletek
igazolhatatlanok. Tulajdonképpen annak az elkendőzésére születtek
ezek az ismeretelméleti megoldások, hogy ismereteink igazsága
közösségi döntések útján áll elő és semmiféle objektivitással nem
rendelkezünk. Közös bennük, hogy elszigetelt, egyéni megismerőt és
közösségi döntést feltételeznek egyúttal, a valóságról döntő
testületeket privilegizált helyzetbe hozzák. A tudományos
ismeretek halmaza folyamatosan bővül és folyamatosan
átértelmezésre kerül. Az ismeretszerzés és átértelmezés egyéni
tevékenység. Az, azonban, hogy mi kerül az ismerethalmazba az,
közösségi döntések sorának eredménye. A tudományos ismeretek
részhalmazaiba kerülő ismeretek a részhalmazok felett diszponáló
közösségek döntéseit feltételezi. Az egyén, az ismeretek bővítése
és átértelmezése során korábbi ismeretekre támaszkodik, a közösség
által korábban kanonizált ismereteket használ fel, beleértve az
általa megtanult ismereteket is. A kutató ajánlásokat tesz a
tudományos közösségnek, hogy az fogadja el az ő értelmezését
tudománynak és a valóság részének. Valamely ismeret elfogadása
esetén a valóság változik meg. A megismerés és a tudomány
közösségi, kulturális tevékenység. A
középkorban a tudományos ismeretek teológiai megalapozásának
szükségessége a kultusz és a kultúra szoros kapcsolatából következik. A
kultúrának biztosan igaz ismeretere kell épülnie és ezen ismereteknek
logikailag is kikezdhetetleneknek kell lennie. A kultusz a Szentlélek
által biztosítja az ismeretek igazságtartalmát és kikezdhetetlenségét.
A keresztény
kultúrának, a keresztény kultúrában fogant ismeretelméleteknek, a
megismerés folyamatának és értelmének Isten, a semleges
ismeretalap a kulcsa és biztosítéka. Episztemológiai szempontból a
Szentháromság-tan egy szellemes és működőképes megoldása egy
egyébként nem létező ismeretelméleti problémának és mint ilyen, az
európai tudomány alapja. Megoldotta a semleges ismeretalap
kérdését és eleget tett a logika követelményeinek. "A
consensus az emberekben a pneumát, mint az isteni pneuma
kiáradását előfeltételezi, és amely ebből következően az
elhivatottak egybehangzó véleménye formájában magát az isteni
igazságot juttatja kifejezésre. Ezen a bizonyosságon nyugszik a
kora keresztény zsinati határozatok rangja, ahogy a tudományos
módszereké is,..."
"Az
arab tudás ... mindig a vele /igazság
/ kapcsolatos általános meggyőződést
vizsgálja és kutatja, ami nem lehet téves, hiszen Isten szelleme
és a gyülekezet szelleme azonosak. Ha a consensus megvalósult,
fennáll az igazság. Az “idzsma” /az
egyház elhivatottjainak consensusa /megteremtése
volt minden kora keresztény, zsidó és perzsa zsinat értelme.”
Spengler, O.: A nyugat alkonya Bp. 1994. II. 84. és 106.
A lélekfilozófiai írások a lélek intellektuális,
megismerő funkcióját fejtegetik - ismeretelméleti elképzelések.
Annak az
ismeretelméleti problémának, hogy ismereteink és a valóság milyen
viszonyban vannak egymással az egyik megoldási kísérlete az, hogy
az ember lelke (megismerő lélek) kapcsolatban áll, valamilyen
istenivel, vagy a világlélekkel vagy a dolgok szellemi lényegével
és az egyén a megismerés során ezen kapcsolat révén az igaz
valóságot ismeri meg. A reneszánsz időszakában a platonista,
neoplatonista, augusztiniánus filozófia térhódításával előtérbe
került az az elképzelés, hogy az ember egymaga, a lélek
segítségével képes megismerni az empirikus valóságot és nem csak
egy közösség révén. Az egyes ember legalább egy biztosan igaz nem
empirikus ismeret birtokában van, / pl Isten létezik, saját maga
létének tudata, egy a priori ismeret/ ez az ismeret mint
ismeretalap az egyén empirikus ismeretei igazolásának végső
hivatkozási alapja. Pl. Kant; a priori ismeret, Augustinus; tudom,
hogy vagyok, Descartes; tudom, hogy tudom, hogy vagyok.
"Valóban
az emberi lélek a gondolkodó lélek útján megérti az általánost,
amelyet azonban ugyanabban az egyesben ismer fel, amelyet a
fantázia segítségével értett meg - azután fordított utat tesz meg,
mivel az egyestől, amelyet fantáziával ismert meg, ugyanaz a lélek
az értelem útján ugyanoda visszatér."
Pomponatius: Tractatus de immortalitate animae 1534. 95.
A tudás forrásának Szent Bonaventura az érzékeket,
az emlékezetet és a tapasztalatot tekintette de, Platónhoz illetve
inkább Szent Ágostonhoz csatlakozott amikor, úgy tartotta, hogy a
lélek legfelsőbb csúcsán (apex mentis) kapcsolatban áll Isten örök
törvényeivel.
A tudomány naponta elköveti a fent
említett logikai hibát és ezt, azért teheti mert, a reneszánsz óta
az elméletek pragmatikus igazolása felülír mindenfajta egyéb
elméleti, logikai és metodikai megfontolást. A logika a tudományos
ismeretek előterjesztési és elfogadási kritériumainak területére
szorult vissza és az empíria alapkérdései mint megoldatlan
problémák a filozófia tárgykörébe sorolódtak. A logikai
szükségszerűség és az anyagi világ szükségszerűsége között
egyértelmű disztinkciót tettek továbbá, a valóságot azonosították
annak sikeres modelljével. Ez, volt a reneszánsz pragmatikus
válasza a középkori tudomány kérdéseire ami, egyúttal
megteremtette a tudomány gyors fejlődésének a lehetőségét. A
reneszánsz pragmatikus gondolkodása nyitott utat az un. kísérletes
tudománynak. A valóság és modellje azonosítható ha, a modellből
levonható következtetések beválnak. A kísérletbeli jelenség és az
eredeti jelenség azonosságának prekoncepciója alapján valamely
jelenséget mesterséges, kontrollált, izolált stb. körülmények
között hoznak létre és/vagy ismételnek meg. A mesterséges
körülmények, a kísérlet beállításának szempontjai, a kontrollálás
körülményei, az izoláció stb. további prekoncepciókat hordoznak.
Pl. az izolálás esetében azt, hogy mi a jelenség lényege és mik a
zavaró körülmények amiktől a jelenséget izolálni kell. A
megismételhetőség egy prekoncepció. Az adatgyűjtés és a
megfigyelés is prekoncepciót hordoz.
Az empirikus tudományok következtetéseinek hátterében az a
meggondolás húzódott, illetve húzódik meg, hogy véges számú
múltbéli megfigyelésből általánosítva olyan konklúziót lehet
levonni, amely az esetek nagyobb, előre nem láthatóan nagy számára
is igaz lesz. Az indukció minden formájában közös az a probléma,
hogy a múltbeli eseményekből levont konklúzió miképpen vonatkozhat
jövőbeni eseményekre, mi garantálja, hogy a jövőbeni események nem
cáfolják meg az általánosításokat. Az az érvelés, amely szerint az
induktív általánosítások általában elfogadhatók, mert
tapasztalataink szerint ez idáig működtek, maga is induktív
érvelés, következésképpen körben forgó.
Ha az induktív
következtetéseket úgy tekintjük, mint amelyek nem biztos, hanem
pusztán valószínű konklúziókra vezetnek, akkor a valószínűség
bármely definíciója (racionális hit mértéke, objektív tendencia,
stb.) mellett továbbra is megoldatlan marad az a kérdés, hogy a
múltbéli szabályszerűségek miért tájékoztatnak jövőbeli
szabályszerűségekről.
A múlt eseményeiből a jövő
eseményeire történő következtetés problémáját a természeti
törvényekre való hivatkozással szokás megoldani. A természeti
törvény (tkp. a természetnek tulajdonított törvény) egyetemes,
állandó és változatlanul érvényes ezért, az induktív
általánosítások megbízható alapjául szolgál. Einstein a természeti
törvények állandóságába vetett bizalmát "Isten nem
kockajátékos" kijelentésbe sűrítette.
A természeti
törvények empirikus törvények, tapasztalatok általánosítása révén
születtek ezért, nem megalapozói hanem, termékei az induktív
általánosításoknak. Tehát, a bizonyítandóval történő bizonyítás
problémájába ütköztünk. A természeti törvényekkel történő
megalapozással kapcsolatban további kétség, hogy a természeti
törvények történeti képződmények. Megalkotásukkor a velük szembeni
elvárás valóban az egyetemesség, állandóság, változatlanság volt
azonban, azokat a tudományos metaforákat amelyek között
létrehozták a törvényeket, újabbak váltották fel a maguk új
törvényeivel. A jövőre vonatkozó elvárások megalapozására a
természeti törvényekre történő hivatkozás alkalmatlan, az indukció
problémája nincs megoldva.
Igaz ismeretek forrása lehet
az a priori ismeret. A priori kijelentés az, amely független
tapasztalatunktól, leszámítva azt a mértéket amennyiben, a benne
szereplő kifejezések megértéséhez szükség van tapasztalatra. Az a
priori ismereteknek a léte kétséges.
Az
empíriával kapcsolatos más irányú fenntartások fogalmazódtak meg
az ókori szkeptikusok álom vagy valóság érvében: nem tudunk
ésszerűen érvelni amellett, hogy egy adott pillanatban álmodunk
vagy ébren vagyunk mivel, az érzékeinkre támaszkodva a kérdés
eldönthetetlen. Számtalan sikertelen megoldási kísérlet után ezt
az érvet figyelmen kívül szokás hagyni minden tanulságával
együtt.
Az egyén szintjén az ókori álom/valóság érv nem
cáfolható, tekintettel arra, hogy a valóság közmegegyezések
sorozataként áll elő az adott kultúra keretei között. Az egyén
megtanulja, hogy az adott kultúra mit tart valóságnak azaz, az
egyén számára a valóság tanult ismeret. Nem az egyén, hanem
kultúra közössége dönt a valóságról. Álmunkban vagy hipnózisban
ugyanaz megtörténhet velünk mint éber állapotban. Arról, hogy
valóságot éltük meg vagy álmodtunk vagy hipnózis hatása alatt
álltunk arról, csak utólag a kommunikáció során bizonyosodhatunk
meg. Az ember receptorai nem eléggé specifikusak az ingerre ahhoz,
hogy más ingerekkel ugyan azt a választ ne lehetne kiváltani. A
megismerés elemi formái nem teremtik meg az igazság, a valóság
sőt, még a valószínűen igaz ismeretek feltárásának lehetőségét
sem. Egymagukban amúgy sem, csak valamilyen elmekonstrukció
keretei között értelmezhetőek.
"A tudományos
elméletek sokpremisszás következtetések, amelyeknél a konzekvencia
hamissága nem ad eligazítást abban az irányban, hogy a sok
premissza közül melyik a felelős az elmélet hamisságáért, azaz az
empirikus adatok nem adnak támpontot annak eldöntésére, hogy
melyik elmélet falszifikálódott. A "jó" vagy "rossz"
elmélet kiválasztását nem racionális megfontolások, hanem
pszichológiai és szociológiai tényezők befolyásolják. . . . Az
empirikus adatok nemhogy nem cáfolnak meg és nem támasztanak alá
egy hipotézist, de még arra sem alkalmasak, hogy a lehetséges
értelmezések közötti döntést elősegítsék." (Quinie, O.
W.: Az empirizmus két dogmája. Magyar Filozófiai Szemle, 1973.
(17) 1-2, p. 237.)
Minden adathalmazhoz számos
értelmezés, számos elmélet rendelhető. Az értelmezések, elméletek
számának a racionalitás, az előzetes ismeretek - prekoncepciók - ,
és a korábbi ismeretekkel való kapcsolattartás szab határt. Az
elméletek közötti választást viszont, nem racionális megfontolások
befolyásolják.
Az elméletek valósághűségének megítélése
nem független az értékítéletektől, valamely modell sikerének ténye
még nem jelenti azt, hogy a valóság és ennek modellje azonos
szerkezetű. A tudományos objektivitás, falszifikálhatóság,
korroborálhatóság metafizikai előfeltevéseken alapulnak, és
értéküket kizárólag alkalmazhatóságuk adja. "A
tudománytörténet tanulsága az, hogy módszertanilag bármi megfelel
(anything goes)". ( Feyerabend, P.: A tudomány egy szabad
társadalomban. In.: Tudományfilozófia, Szerk.: Laki J. Osiris
Kiadó, Bp. 1998. p.169. )
"... a bármi megfelel
feyerabendi elve … metodológiai alapelv is: egyetlen norma
fogadható el a tudományban, egyetlen kritériuma van a
racionalitásnak, az, hogy nem szabunk a priori, dogmatikus
határokat a gondolkodás számára." ( Laki J.: Empirikus
adatok, metodológia, gondolkodás és nyelv a XX. századi
tudományfilozófiában. In.: Tudományfilozófia. Szerk.: Laki J.,
Osiris Kiadó, Bp. 1998. p. 30. ).
A bármi megfelel (anything
goes) feyerabendi elvét gyakran félremagyarázzák. Ez a tömör
megfogalmazása annak, hogy tudomány és tudománytalanság között
módszereiket tekintve nem tudunk különbséget tenni. A tudománynak
nincs sajátos módszere.
Tudomány és nem-tudomány közötti
határ meghúzására tett demarkációs kísérletek sorra kudarcba
fulladtak. A tudomány helyzetét az 1970-es évek végén Paul
Feyerabend az alábbi szavakkal foglalta össze: "A tudomány
nem kiválóbb riválisainál módszere miatt, mivel nincsen módszere;
nem kiválóbb eredményei miatt sem: ugyanis csak arról van
tudomásunk, hogy a tudomány milyen eredményeket produkál, arról
azonban, hogy más hagyományok nem lennének-e esetleg sokkal
eredményesebbek, nem tudunk semmit." (Feyerabend, P.: A
tudomány egy szabad társadalomban. In.: Tudományfilozófia. Szerk.
Laki J., Osiris Kiadó, Bp. 1998. p. 169.)
A
tudományos tradíció része, hogy a tudományos elméleteket a valóság
értelmezéseinek tartjuk. A valóságról alkotott elképzelések
összemérhetetlenek, mivel nincs olyan külső szempont, ami alapján
értékesebbnek, valóságosabbnak tarthatnánk az egyiket a másiknál.
Az ismeretelméletek kísérletet tesznek arra, hogy az empirikus
elméletek empirikus ismeretekkel történő alátámasztásának logikai
hibájából fakadó problémát megoldják. Pl. Kant a priori eszméi
azok a külső, nem empirikus igazságok amelyek révén kívánta
elkerülni a bizonyítandóval történő bizonyítás logikai hibáját és
amelyek külső szempontként, semleges ismeretalapként szolgáltak
volna a valóságról alkotott elképzelések elbírálásakor. A velünk
született eszmék, az a priori ismeretek tanának minden formája a
semleges ismeretalap kérdésének a priori ismeretekkel történő
megoldási kísérlete egyúttal, az időből való kilépés kísérlete
is.
Tekintettel arra, hogy a logika emberi találmány és
kultúra függő, saját elképzeléseiket - egyebek mellett a logikát -
erőltették a világra és egy álprobléma megoldásán fáradoztak
eleink. A rendezettség kimutatására történő metafizikus törekvést
az magyarázza, hogy az ember feldolgozó apparátusa, az elme
számára a feldolgozhatóság útja a struktúra.
A rendszer
részeként ismerjük meg a világot és semmilyen külső, „objektív”
ismerettel, igazsággal vagy nézőponttal nem rendelkezünk. A
tudományos igazságok a tudományos közösségek döntéseinek
eredményei. A különböző ismeretelméletekben a Szentlélek
analógiájára megkonstruált semleges ismeretalap szükségessége a
tudomány keresztény mivoltát és keresztény eszmékből történt
kialakulását támasztja alá.
A természetes
nyelvek nem szigorúan logikusak és az általuk leírt világ sem az.
Azokban a kultúrákban, amelyekben a természetes nyelv nem
kétértékű hanem, háromértékű logikát használ fel, a kultúra
művelőinek gondolkodásmódja jelentősen eltér a keresztény
kultúrában nevelődöttek gondolkodásától. Például, a kizárt
harmadik elve értelmezhetetlen. (A és nem A közül csak az egyik
lehet igaz). A leíró nyelv szabályai meghatározzák azt, hogy az
adott nyelven milyen leírások készíthetők. A leíró nyelv
meghatározza azt, hogy milyen lehet a világ.
Másik nyelv
más szabályokkal más leírási lehetőségekkel rendelkezik és
segítségével másnak lehet leírni a világot. A természeti
(a természetnek tulajdonított) törvényeket emberek alkotják
- a kultúrának a térről, az időről, a valóságról, a valósághoz
való viszonyról, a világ anyagi egységéről, a világ
megismerhetőségéről, objektivitásról, törvényszerűségről, okságról
stb. alkotott elképzelései segítségével - azaz, "természeti
törvények" formájában tudjuk értelmezhetővé tenni a világot.
A kultúrának a természetről szerzett rendszerezett ismereteit
szokás "természeti törvénybe" foglalni és amint azt, e
fogalom kialakulása és történeti változása is mutatja a természeti
törvény fogalma kulturálisan determinált. Természetesen a fogalom
változása visszahat a természetről alkotott leírásainkra. A
világ szerkezetére, a világban uralkodó törvényekre vonatkozó
elképzelések az emberi alkotóerő eredményei. A
természetnek csak annyi köze van a természetről alkotott
elképzelésekhez, természeti törvényekhez, stb., hogy az emberek,
akik alkották ezeket az elképzeléseket azok is részei a
természetnek.
A természeti törvény változása,
illetve a természeti törvényről szóló tudás változása a keresztény
gondolkodás szülötte. Paradox felfogás mert, minden pillanatban
igaz az, hogy Isten a természeti törvényeket nem változtatja meg
kénye-kedve szerint és kezeskedik a megismert dolgok igazságáért,
valamint azért, hogy a megismerés folyamatában valóságismeret jön
létre. Ugyanakkor, az is igaz, hogy Isten nem tárta fel azt, hogy
milyen mértékben részesei az ismeretek a valóságnak. A megismert
természeti törvények igazak azaz, valóságosak mert, consensus
útján a Szentlélek hitelesíti őket de, nem a teljességet írják le
azaz, parciálisak. A lineáris időszemlélet uralta gondolatkörben
van értelme az egyszerre abszolút és parciális jelleggel
felruházott természeti törvénynél általánosabb törvényt keresni, a
teljességet. A kereszténység tudománya a változás tudománya,
illetve a változás megragadásának tudománya. Isten változatlan, a
világ változó bár, törvényei állandóak, a megismerés történeti
azaz, időben változó tehát, az ismeretek történetisége,
időbelisége jelenti a változás megragadásának lehetőségét.
A véletlen a keresztény időszemlélet sajátja. A lineáris történeti
időben élő ember számára nem belátható meghatározottsággal esik
egybe történeti idejének egy-egy szakasza az Üdvtörténettel azaz,
az Üdvtörténeti idő véletlenként adott hiszen, egyedül Isten az,
aki átlátja és irányítja. A véletlent értékkel felruházó
gondolkodás teret nyitott a nem nyilvánvalóan összefüggő
jelenségek közötti kapcsolatok feltételezésének és keresésének - a
lényegkutatásnak. Az új összefüggések keresése a megismerés új és
új szempontjait tárja fel és egy sokszínűbb, sokrétűbb
valóságismeret lehetőségét rejti magában.
A
kultúra bizonyos típusú világleírásokat preferál és ezeknek a
leírásoknak nincs valóság-megfelelésük mivel, a valóság olyan,
amilyennek a leírások mutatják. Azaz, az objektív valóság és az
objektív valóságról szerzett ismereteink között nincs értelme
inkongruenciát feltételezni. A nyelv koherenciája azonos a valóság
koherenciájával. A közmegegyezések sorozatán keresztül a nyelv
objektiválja valósággá az ismereteinket. A valóság nyelvi
leírásain keresztül adott, legyen az természetes vagy mesterséges
nyelv (pl. matematika).
A leíró nyelv szabályai
meghatározzák azt, hogy az adott nyelven milyen leírások
készíthetők. A leíró nyelv meghatározza azt, hogy milyen
lehet a világ. Másik nyelv más szabályokkal, más leírási
lehetőségekkel rendelkezik és segítségével másnak lehet leírni a
világot. A nyelv amelyen leírjuk a világot (pl. a matematika, vagy
valamely természetes nyelv) meghatározza azt, hogy milyennek
írhatjuk le. Amikor, a filozófia a világot leíró nyelvvel
foglalkozik, akkor tkp. azzal foglalkozik, hogy milyen
lehetőségeink vannak a világ megismerésére. A leírás nyelvi
határai az adott nyelven történő megismerés határai.
Az egyének tapasztalatai a kommunikáció során átlagolódnak
és létrejön egy közmegegyezés szerinti nyelvileg kifejezett
valóság ami, visszahat az egyéni tapasztalásra. A nyelvekben
elméleti feltevések rejlenek és ezek elválaszthatatlanul beépülnek
a jelenségek leírásának módjába. Ez, az egy nyelvet beszélők saját
világa. Az adott kultúra részesei, művelői - hermeneutikai
tevékenységük eredményeképpen - hozzák létre a kultúrára jellemző
valóságot a kultusz meghatározta keretek között. Valóság az,
amit, az adott kultúra adott időben valóságnak tart azaz, a
valóság az ismeretek kultúra determinálta
értelmezés-hagyománya. Tanulás útján sajátítjuk el a kultúra
valóságát. A valóság tanult és kulturálisan determinált ismeret.
Közösségi tevékenység, kommunikáció során hozza létre az adott
kutúra. Megtanuljuk úgy, látni úgy, érzékelni a környezetünket - a
világot - amilyennek a kultúra mutatja (pl. a hétfejű sárkány
mesealak, Newton első törvényének hatóköre, az asztal sarka
derékszögű stb.). Az egyéni érzékelő az érzékszervei
közvetítésével az általa megtanult módon érzékeli a világot. Az
érzékszervi tapasztalás is tanult. Tanulás eredménye a receptorokból az agyba jutó elektromos impulzusok megfeleltetése a dolgoknak.
Az empíria kultúra
függő. A valóság, mint végső hivatkozási alap közmegegyezések
sorának eredményeképpen olyan, amilyen és a közmegegyezések a
kultúra által determinált keretek között jönnek létre. Az
"objektív valóság" fogalma, valamint a térről és az
időről alkotott elképzeléseink a keresztény kultúra termékei. A
világ anyagi egysége egy axióma. A tudomány csak ilyen módon tudja
leírni a világot (jelenleg). A tér és az idő biológiai
struktúránkból fakadó tapasztalati általánosítás.
A
pragmatikus gondolkodásban az objektív valóság fogalma nincs
értelmezve. Ismereteinkből alkotott valóság mögé fölösleges még
egy valóságot, az un. „objektív valóságot” elképzelni.
Azok az igazságelméletek, amelyek az objektív valóságot az
aktuális ismeretek halmazán kívül feltételezték, kénytelenek
voltak az ismeretek és az objektív valóság között valamiféle
kapcsolatot, megfelelést, részesedést, részesülést stb.
feltételezni. Ezek az elképzelések sorra kudarcba fulladtak. Nem
tudtak számot adni arról, hogy hogyan, milyen módon, milyen
arányban, milyen mértékben stb. részesülnek az ismeretek az
objektív valóságból. Tkp. nem tudtak kapcsolatot teremteni a
feltételezett objektív valóság és az ismeretek között. A
pragmatikus filozófiában nincs értelmezve az objektív valóság
fogalma és az azzal való foglalkozás az üres fantáziálás körébe
tartozik mivel, az ismereteink halmazán túli dolgokról semmit sem
tudunk és ismereteink halmazából alkotjuk a valóságot. A
valóság tanult és kulturálisan determinált ismerethalmaz. Az
egyén csak a közösségen keresztül tud a valóságra befolyást
gyakorolni. A valóságnak nincs etalonja.
A megismerés során a
megismerendő gyakran, a megismerő mindig megváltozik.
Következésképpen, mivel a megismerendő és a megismerő is része a
valóságnak, a megismeréssel a valóság változik meg. Egyfelől,
a megismerő új ismeretei birtokában másképpen fog viszonyulni
környezetéhez másfelől, az új ismeretek strukturális változásokat
idéznek elő az agyban. A gondolatok idegsejtek elektrokémiai
változásainak eredményeképpen jönnek létre az anyagi világ
részeként. A gondolatok a gondolkodót jellemzik, és csak a nyelv
közvetítette közmegegyezés szerinti valóságra és a közmegegyezés
szerinti értékekre - pl. viselkedési szabályokra, erkölcsi
normákra, törvényekre, racionalitásra stb. - való hivatkozás a
kiút a gondolatok öncélú körforgásából. A kultúra teremti meg és a
kultúra által meghatározott módon létezik az egyénen kívüli
valóság. Az Én és a nem-Én közötti különbségtétel tanulási
folyamat eredménye. Kutúra által determinált tanult ismeret.
"A racionalitás egyike a tudományos tradícióknak."
Feyerabend megállapításával teljes mértékben egyetértve
hozzátehetjük, hogy maga a tudomány is egy kulturális tradíció.
Számos más fogalmunk pl. objektivitás, valóság, tér, idő, okság
stb. szintén kulturális tradíciónk része és terméke. A
racionalitás a keresztény tudomány hagyománya, más kultúrák más
ésszerűség szerint írják le a környezetüket. Minden kultúra csak a
saját racionalitás elképzelése szerint racionális. A racionalitás
diakron változik a kultúrákon belül. Az, hogy mely kultúrában
mikor és mi számít, illetve számított racionálisnak, annak a
feltárása a tudománytörténet egyik feladata.
Tudomány és nem tudomány közötti demarkáció a közmegegyezések
körébe tartozik. Az, a tudomány amit, közmegegyezés alapján a
keresztény kultúrában élők aktuálisan annak tartanak. A
szcientista gondolkodás a tudományos elméletekre majd, a
tudományos módszerre alapozva keresett demarkációs kritériumokat a
tudomány és a tudománytalanság között. Az igazolhatóság és a
falszifikálhatóság doktrinája egyaránt használhatatlannak
bizonyult, "tudományos módszer" nem létezik. Ebből
azonban nem az következik, hogy ne lenne határ tudomány és
tudománytalanság között hanem csak az, hogy a 20. század jeles
elméi elfelejtették, hogy a tudomány a kultúra része, kulturális
termék és végső fokon a társadalom dönt arról, hogy mi a tudomány
és mi nem az. A tudományos ismeretek halmaza folyamatosan bővül és
folyamatosan átértelmezésre kerül és az, hogy mi kerül ebbe az
ismerethalmazba az, közösségi döntések sorának eredménye. A
tudományos ismeretek részhalmazaiba kerülő ismeretek a
részhalmazok felett diszponáló tudományos közösségek döntéseit
feltételezi. A közmegegyezés nem más, mint a leírások
bizonyos készletének megszokott használata. /Richard Rorty/
Minden
új, a tudományosság igényével előterjesztett elképzelésnek teljesítenie
kell az alábbi elvárást. Bele kell illenie a tudomány hagyományába
azaz, a korábbi ismeretekkel kapcsolatot kell tartania olyan módon,
hogy a tudomány érvelési szabályainak alkalmazásával elmagyarázható és
megérthető legyen legalább, a hasonló kérdésekkel foglalkozó
szakemberek egy része számára.
A tudomány kizárólagos világképre törekszik, ideológia jellegű.
Gyökereit a tudomány keresztény mivoltában kell keresni. Egy
vallás lehet toleráns más vallásokkal szemben de, hívői számára
kizárólagos világképet kínál. Más kultúra, más megismerő
tevékenység, más értékek, más világ.
A keresztény
kultusz és kultúra keretei között, a kultúra művelői által
"teremtett" - az aktuálisan sikeres modell által leírt -
világban élünk és igaz az, hogy lex mentis est lex entis azon a
ponton túl, hogy a consensus hitelesítette mindkettőt. Istenhez történő felemelkedés, az anagógia és az Istenhez való
hasonlatossá válás útja az ismeretszerzés. Az előző mondat a
kulcsa a keresztény kultúra és tudomány fejlődésének. Az
eszkatológikus gondolkodás nem csupán a jövőre irányuló pozitív
várakozások együttese, nem csupán egy optimista jövőkép hanem, az
abszolútummal való foglalkozás értelmének egyik megalapozója is.
Mindenfajta teljességre, objektivitásra, igazságra, tökéletességre
való törekvés egy-egy lépés azon az úton amelynek végén a
történeti és az üdvtörténeti idő végérvényesen egybeesik és
Krisztus újra eljövetelekor magához hasonló Isten-emberekkel fog
találkozni. Az abszolútra való törekvés és a lényeg kutatása az
eszkatológikus gondolkodás szülöttei.
A szokásosan Galilei
munkásságától eredeztetett újkori tudomány legfőbb jellemzője az,
hogy "Isten perspektívájából" vizsgálja kutatásának
tárgyát. Azt, a hamis látszatot kelti, hogy birtokában van a
semleges ismeretalapnak és ennek talajáról képes eldönteni, hogy
mi az igaz és mi a hamis. Az újkori tudomány szemléletében a
megismerő (kutató, tudós) nem része a tudomány által vizsgált
valóságnak hanem, a vizsgálata tárgyától független külső
megfigyelő. "Isten perspektívája" egyúttal az időn
kívüliséget is jelenti!
A heliocentrikus elképzelés
Arisztarkhosztól Kopernikuszig érdektelenségbe fulladt, és csak a
dolgokat egy külső szemlélő szempontjából, „Isten
perspektívájából” vizsgáló új tudományeszmény kialakítása és
hirdetése során tett szert jelentőségre. Az új tudományeszmény
kialakításában és terjesztésében Galilei fő szerepet játszott.
A
tudomány esetében - a zsinatokhoz hasonlóan egy „ihletett
közösség” - a tudományos közösség dönti el, hogy egy-egy
kutatási stb. eredmény tudomány-e vagy sem. A korai zsinatoktól
áthagyományozódott a közösségeknek, adott esetben a tudományos
közösségeknek a valóságról döntő szerepe. A tudomány közösségi,
kulturális teljesítmény és az a feltétele, hogy az emberek egy
csoportja hasonlóan, bizonyos kérdésekben azonosan vagy közel
azonosan vélekedjen a valóságról.
A semleges ismeretalap
keresésének hagyománya mögött az áll, hogy nem ismerték fel, hogy
a tudomány közösségi tevékenység eredménye, illetve az egyéni megismerő
kibúvót keresett a közösségi döntések alól és saját maga akart
dönteni a valóságról.
Az egyénnek nincs közvetlen hatása arra,
hogy mi tartozik a valóság körébe (mi a valóságos) sem arra, hogy
mi tartozik a tudomány körébe (mi a tudományos). Közmegegyezés
által közösségek hozzák létre a fenti ismerethalmazokat.
A középkor és a
reneszánsz tudománya a megismerő ember perspektívájából írta le a
világot.
A skolasztika a logikát, a újkori tudomány a
matematikát erőltette a világra. Mivel, a logika és a matematika
is emberi találmány az emberek a saját elképzeléseiket
erőltették/tetik a világra. A leíró nyelv és a leírási perspektíva
különbözősége miatt másnak látták a leírás tárgyát, a valóságot.
Mást tartottak tudománynak a különböző korokban. A tudomány a
reneszánsz óta a valóságot azonosítja annak sikeres modelljével.
Más volt a skolasztika, a reneszánsz és az újkori tudomány célja.
Kopernikuszi
fordulaton egy szempontváltást értünk. A ptolemaioszi
geocentrikus rendszer a földi megfigyelő szempontjából, a
kopernikuszi heliocentrikus rendszer egy külső szempontból írja le
az akkor ismert égitestek mozgását. A saját szempontjukból írják
le az égitestek mozgását és nem igazabb az egyik a másiknál, hanem
más a leírási szempont. Ugyan arról a jelenségről van szó.
A
tudomány ideológia jellegét - kizárólagos világképre való
törekvését - támasztja alá az, hogy a két leírást a XVII.
századtól egymást kizáró módon értelmezték.
Az is egy
szempontváltás, hogy nem az égitestek mozognak ilyen-olyan pályán
hanem, a tér-idő görbe - einsteini fordulat.
A világ négy
dimenziós leírása után várjuk a további dimenzióval/kkal bővített
világ-leírásokat remélve azt, hogy e leírások majd magyarázzák a
jelenleg magyarázhatatlant, esetleg megoldják a Nagy Egyesített
Fizikai Elmélet problémáját.
Galilei reneszánsz
tudomány elképzelése szerint a valóság és modellje azonosítható
ha, a modellből levonható következtetések beválnak. Bellarmino
bíboros középkori, skolasztikus érvei szerint valamely modell
sikerének ténye még nem jelenti azt, hogy a valóság és ennek
modellje azonos szerkezetű ugyanis, az elméletek valósághűségének
megítélése nem független értékítéleteinktől. (A hatékonyság,
beválás, sikeresség, alkalmazhatóság stb. megítélése
értékítéleteinktől függ!) Bellarmino bizonyítékokat követelt
Galileitől.
A Galilei-vitában két tudomány-eszmény ütközött. A
középkori szigorúan logikus tudomány megkövetelte az empirikus
ismeretek nem empirikus ismerettel történő alátámasztását
elkerülendő a tautológiát, körbenforgó érvelést és a végtelen
regresszust. Ebben a gondolatkörben Galilei érvei nem álltak
meg.
A mai esszencialista tudományfilozófia a bíboros nézeteit
osztja.
Az antiesszencialista, pragmatikus gondolkodásban
értelmezhetetlen az ismeretek valósághoz való viszonyáról
beszélni. Az a valóság, amiről a bíboros és Galilei vitázott az
antiesszencialista pragmatikus filozófiában Occam borotvája által
lenyírt fölösleges feltételezés.
A Galilei-vita lényegét nem
kinematikai hanem, dinamikai kérdések alkották.
A nyelv amelyen
leírjuk a világot (pl. a matematika, vagy valamely természetes
nyelv) meghatározza azt, hogy milyennek írhatjuk le. Amikor, a
filozófia a világot leíró nyelvvel foglalkozik, akkor tkp. azzal
foglalkozik, hogy milyen lehetőségeink vannak a világ
megismerésére. A leírás nyelvi határai a megismerés határai.
A tudomány az, amit közmegegyezés alapján a
keresztény kultúrában élők aktuálisan annak tartanak. Az empirikus
tudományok eredményei nem abszolút hanem, csak aktuálisan és csak
az értelmezési tartományukon belül igazak.
A legújabb kor
tudományának és tudománytörténetének olyaténképpen kellene leírnia
a világot, hogy a megismerő is része annak.
"Az
a tudomány-elképzelés, hogy van egy objektív világ és objektív
igazság, amely a tudomány és a megismerés fejlődésének kerete, a
különböző elméletek, megismerési stratégiák és metodológiák
aszimptotikus pontja, ahistorikus, amely az időbeliség és a
véletlen kizárásával egy második világot kreál a platóni ideák
mintájára." /Richard Rorty/
Nem ismerjük a
jövőt ezért, nem tudjuk, hogy mely vélekedések maradnak igazoltak
és melyek nem. Az esszencialista történetírás eszkatologikus és
ahistorikus. A történetiség esszencialista tagadása abszurddá és
problematikussá teszi az esszencialista módon gondolkodók
orvostörténettel, tudománytörténettel és egyáltalán történelemmel
való foglalkozását. A korszerű történelemfilozófiai ismeretek a
tudományfilozófiai ismeretek kiegészítői. Ismereteinkből
alkotott valóság mögé fölösleges még egy valóságot elképzelni. A
pragmatikus, antiesszencialista gondolkodásban az objektív valóság
fogalma nincs értelmezve. A történetiség esszencialista tagadása
abszurddá és problematikussá teszi az esszencialista módon gondolkodók
tudománytörténettel, orvostörténettel és egyáltalán történelemmel való
foglalkozását.
Azok az igazságelméletek, amelyek az objektív
valóságot az aktuális ismeretek halmazán kívül feltételezték,
kénytelenek voltak az ismeretek és az objektív valóság között
valamiféle kapcsolatot, megfelelést, részesedést, részesülést stb.
feltételezni. Ezek az elképzelések sorra kudarcba fulladtak. Nem tudtak
számot adni arról, hogy hogyan, milyen módon, milyen arányban, milyen
mértékben stb. részesülnek az ismeretek az objektív valóságból. Tkp.
nem tudtak kapcsolatot teremteni a feltételezett objektív valóság és az
ismeretek között. A pragmatikus filozófiában nincs értelmezve az
objektív valóság fogalma és az azzal való foglalkozás az üres
fantáziálás körébe tartozik, mivel az ismereteink halmazán kívüli
dolgokról semmit sem tudunk és ismereteink halmazából alkotjuk a
valóságot. A valóság tanult és kulturálisan determinált ismerethalmaz,
közmegegyezés. Az adott kultúrában élők a mindenkori ismereteikből
állítják össze a valóságosnak tartott ismeretek halmazát, a valóságot.
A valóságnak nincs etalonja. Az egyén csak a közösségen keresztül tud a
valóságra befolyást gyakorolni. A keresztény kultúrában a végső
hivatkozási alap a közmegegyezés.
Ha,
egy ismeretlen folyadékot akarunk meghatározni, akkor a folyadékot a
megfigyelések és a mérések eredményei, illetve az azokra alapozott
elméletek alapján azonosítjuk. Mutatis mutandis, ugyan ez vonatkozik a
valóságra is. Objektív valóság feltételezése felesleges.
"A
történeti megértés tárgyát nem események képezik hanem, azok
jelentősége." /Gadamer/
"Jó,
ha a tudománytörténészek nem feledkeznek meg arról, hogy a
tudományt emberek hozzák létre." /Heisenberg/
"A tudománytörténész jól teszi, ha nem feledkezik meg
arról, hogy a múltbéli pozitív tudományos felfedezések sohasem
voltak függetlenek a vizsgáló tudós elméleti és filozófiai
előfeltevéseitől, függetlenül attól, hogy ezek az előfeltevések
igazak-e vagy sem a mi szempontunkból, és függetlenül attól is,
hogy a tudós tudatosan kifejezésre juttatta-e ezeket az
előfeltevéseket vagy csupán hallgatólagosan tette magáévá őket."
/P.O. Kristeller/
"Maga a filozófia tanított
meg engem arra, hogy inkább a tulajdon lelkiismeretemtől függjek,
semmint külső véleményektől...." /Giovanni Pico della
Mirandola/
"A consensus az emberekben a
pneumát, mint az isteni pneuma kiáradását előfeltételezi, és amely
ebből következően az elhivatottak egybehangzó véleménye formájában
magát az isteni igazságot juttatja kifejezésre. Ezen a
bizonyosságon nyugszik a kora keresztény zsinati határozatok
rangja, ahogy a tudományos módszereké is,...”
“Az arab tudás ... mindig a vele /igazság / kapcsolatos
általános meggyőződést vizsgálja és kutatja, ami nem lehet téves,
hiszen Isten szelleme és a gyülekezet szelleme azonosak. Ha a
consensus megvalósult, fennáll az igazság. Az “idzsma”
/az egyház elhivatottjainak consensusa / megteremtése volt minden
kora keresztény, zsidó és perzsa zsinat értelme.”
Spengler, O.: A nyugat alkonya Bp. 1994. II. 84. és 106.
A hermeneutika első szabálya az, hogy a szerző azt írta amit, írni
akart. A hermeneutikában – értelmezéstudomány – nincs
értelme annak a kérdésnek, hogy miért írta ezt, vagy azt a szerző.
Azért, mert, azt gondolta és azt akarta írni amit, írt. Minden más
válasz a parttalan és alaptalan fantáziálás körébe tartozik.
Következésképpen, az értelmezőnek a szöveget kell értelmeznie a
szöveg saját kontextusában.
Francis Bacon
szerint magától értődő, hogy az adatok, empirikus ismeretek mire
szolgálnak bizonyítékul. Figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy az
elméleteink határozzák meg azt, hogy mit tartunk bizonyítéknak és az
ilyeténképpen felfogott dolog mire bizonyíték. A baconi indukció teret
engedett a parttalan általánosításoknak. Az empíria elmélettel terhelt,
a tapasztalatot a tapasztaló előzetes ismeretei befolyásolják.
Empirikus, tapasztalati ismeret az,
amit az adott kultúrában élők bármelyike, aki adaequat ismeretekkel
rendelkezik ugyan olyan módon tapasztalna vagy tapasztalhatna. Egy
ismeret csak akkor kerül be az adott kultúra empirikus ismereteinek
halmazába, ha a közösség elfogadta a tapasztalati valóság részének
azaz, után vizsgálatok során igazolódott.
(Az egyén kognitív torzításainak csökkentése.) Az
egyénnek nincs közvetlen hatása arra, hogy mi tartozik a valóság körébe
(mi a valóságos) sem arra, hogy mi tartozik a tudomány körébe (mi a
tudományos). Közmegegyezés által közösségek hozzák létre a fenti
ismerethalmazokat. Az egyén csak a közösségen keresztül tud az
empirikus valóságra befolyást gyakorolni.
A szakirodalom sok ember sok helyen és különböző időpontokban
szerzett tapasztalatáról számol be. Egy ember tapasztalata ehhez
képest nulla. A tapasztalat nem független a tapasztaló előzetes
ismereteitől, elméleti felkészültségétől sőt, az elméleti
felkészültség és az előzetes ismeretek meghatározzák azt, hogy mit
tapasztalhat a tapasztaló. Nincs értelme különbséget tenni a saját
magunk által szerzett, és a mások által leírt empirikus ismeretek
között. A legegyszerűbb és leggyorsabb módja a
tapasztalatszerzésnek az olvasás amikor, mások által
tapasztaltakat megismerjük, elsajátítjuk. Az írásbeliség
jelentőségét a tapasztalatátadás adja. Tapasztalótól független
tapasztalat nem létezik. Gyakorlaton az elmélet
alkalmazását értjük. A gyakorlat az elmélet ismeretét
feltételezi és a tapasztalat nem független az elméleti
felkészültségtől. Az elmélet ismételt alkalmazásának eredménye a
begyakorlottság.
Reflexív gyakorlat: az elmélet
alkalmazása során - a gyakorlatban - az elméletnek nem megfelelő
jelenségeket, anomáliákat tapasztalnak és az anomáliák
kiküszöbölése az elmélet korrigálását, illetve új elméletalkotást
tesz szükségessé.
Az a gyakorlati tevékenység (nem
reflexív gyakorlat) amelynek nincs közvetlen visszahatása az
elméletre nem tartozik a tudomány körébe. Nem reflexív gyakorlat
pl. a szabályok, standardok, guideline-ok stb. alapján folytatott
gyakorlat.
Az, a valamely elmélet keretei között
folytatott gyakorlat amely, nem új elmélet alkotására vagy nem az
elmélet megváltoztatására irányul nem tudományos gyakorlat. A
Thomas Kuhn által leírt paradigmakövető tudományos tevékenység,
paradigmakövető kutatás, az un. "normál tudomány"
jórészt nem tartozik a tudomány körébe.
A tudományos
tevékenység új tudományos elmélet létrehozására vagy az aktuálisan
uralkodó tudományos elmélet megváltoztatására irányul. Sőt, csak,
és kizárólag, azt a tevékenységet nevezhetjük a tudományos
tevékenységnek ami, új tudományos elmélet létrehozására vagy az
aktuálisan uralkodó tudományos elmélet megváltoztatására
irányul.
Az anomáliák az elmélet alkalmazása során a
gyakorlatban keletkeznek és az elméletből következnek, illetve az
elméletre vezethetők vissza. Az anomáliák észlelése, a problémák
megfogalmazása elmélyült elméleti felkészültséget igényel. A
megfelelő elméleti felkészültség nélkül folytatott gyakorlat
káros.
A pragmatikus felfogás szerint az elmélet
egyúttal gyakorlat is. (Rorty, R.: Megismerés helyett remény.
Jelenkor Kiadó, Pécs 1998. p.101.)
Minden adathalmazhoz
számos értelmezés, számos elmélet rendelhető. Az értelmezések,
elméletek számának a racionalitás, az előzetes ismeretek -
prekoncepciók - , és a korábbi ismeretekkel való kapcsolattartás
szab határt. Az elméletek közötti választást viszont, nem
racionális megfontolások befolyásolják.
A késői,
arisztoteliánus skolasztika empirikus szellemi áramlat. Aquinoi
Szent Tamás empirizmusához hasonló empirikus szemlélettel a
XVII-XVIII. századi brit empirikusok rendelkeztek. /Pl. Aquinoi
Szent Tamás: “Omnis cognitio incipitur a sensibus.”,
vagy "Nihil in intellectu quod prius non fuerit in sensu."/
A
reneszánsz időszakában a platonizmus, neoplatonizmus és
augusztinianizmus térhódítása következtében sokkalta kisebb szerep
jutott az empíriának és az empirikus gondolkodásnak mint a
skolasztika idején. A reneszánsz a pragmatikus gondolkodás és a
gazdasági verseny szülötte. Összességében a keresztény kultúra
újult meg a reneszánsz pragmatikus szemléletének jegyében.
A
középkori tudomány logika centrikus elképzeléseivel közelebb állt
az antik görög gondolkodáshoz mint, a pragmatikus reneszánsz
tudomány.
A középkor, különösen a skolasztika időszakának
medicinája a humorálpathológiai elképzelés keretei között volt
empirikus azaz, a humorálpathológia határozta meg azt, hogy mit
tapasztalhat az orvos, illetve azt, hogy mit kell tapasztalnia az
orvosnak.
A humorálpathológiai teória határozta meg a
racionális orvosi tevékenységet azaz, a teória határozta meg, hogy
mi a betegség és hogyan kell a beteget a teóriának megfelelően,
racionálisan kezelni.
Az emberi testről nagyszámú és
jelentős pontosságú ismerettel rendelkezett a mezopotámiai, az
egyiptomi és a görög kultúra. Az, hogy az orvoslásban az anatómiai
ismereteket nem használták az, annak a következménye, hogy a
medicina teóriáinak alkalmazása során az anatómiai szituáció
pontos ismeretére nem volt szükség. Európában a XVI. század
második felében az anatómia felvirágzása idején a
humorálpathológiai teória volt az orvoslás alapja. Az anatómia
tehát, egy a medicinán kívüli de, a medicinára hatást gyakorló
szemléletváltás - analitikus természetszemlélet elterjedése -
következtében nyert teret. A humorálpathológia nem igényelt
elmélyült anatómiai ismereteket, a sebészet pedig, nem tartozott
az orvostudományhoz.
A középkori egyház a betegek
gyógyítását értette a betegek kenete alatt. Kenet = gyógyító ír. A
betegek kenete a 10. századra a haldoklók Szentségévé vált, annak
ellenére, hogy az, sem a Szentség céljának (a betegség ellenszere)
sem, az egyház eredeti szándékának nem felelt meg. A gyógyítás és
a medicina eredendően papi tevékenység illetve papi tudomány, és
mint ilyenek, teológiai determinációkat hordoznak.
A
középkorban az írásbeliség elsősorban a memória megnövelését, az
élő beszéd rögzítését szolgálta és nem látott el metanyelvi
funkciót. Egy, a korábbinál hatékonyabb olvasási technika
elterjedése hívta életre a megnövekedett igényt az írott szóra
majd, a könyvnyomtatásra.
Az egyetemek szervezeti
felépítése az egyház szervezeti felépítését követte egyházi
alapításuknak, egyházi gyökereiknek megfelelően ahogyan, a
tudományos közösségek, akadémiák felépítése is egyházi analógiára
történt. Párizsi egyetemi modell.
Az itáliai egyetemi
modell /ú.n. bolognai típusú egyetem/ lényege az, hogy a tanulni
vágyók közösen tanárt szellemi vezetőt fogadtak és
közösen meghatározták és kialakították a tanulmányaik
folytatásához szükséges optimális feltételeket majd, pápai
hozzájárulást kértek egyetem alapításához. A tanulók közössége
döntött minden kérdésben.
A pápai engedély
kivonta az egyetemeket a helyi erők fennhatósága alól és
biztosította az egyetemek szellemi függetlenségét. A pápai
fennhatóság alá helyezéssel létrejött az egyetemesség.
Az
egyetemen oktatott ismeretek mindenütt, egyetemesen igazak ezt,
jelenti az egyetemesség.
Az egyetemek kölcsönösen elfogadták a
kiállított diplomákat, egyetemi rangokat.
Az orvosi egyetemeken
a pápai engedély birtokában boncoltak.
Az egyház Isten
megismerésének útjaként tekintett a kutatásra, tudományra.
A
XVI. század végén két tudományeszmény került ellentétbe. Az egyház
által képviselt biztosan igaz ismeretekre való törekvés és a
valamely szempontból megfelelő - adaequat - ismeretekre való
törekvés.
Évszázadokon keresztül a tudomány, a műveltség, az
oktatás kizárólagosan az egyház kezében volt egészen a reneszánsz
idején kialakuló igencsak vékonyka önálló értelmiségi réteg
létrejöttéig. Az olvasni tudók között elenyészően kevés volt a nem
egyházi személy.
A mikrokozmosz-makrokozmosz elmélet
lényegét tekintve ismeretelméleti elgondolás. A külvilág és a
bennünk élő világ azonosítása azaz, olyan a világ amilyenként
bennünk él, amilyennek tartjuk, amilyennek ismerjük, amilyenként
leírjuk. Másik oldalról mi olyanok vagyunk mint a külvilág, mivel
részei vagyunk az általunk ismert külvilágnak és csak mint a világ
részei ismerhetjük magunkat.
A reneszánsz idején
egyensúlyban volt a hermeneutikai kör két oldala - részeiből
ismerjük meg az egészt, és az egészből a részeket. A XVI. század
második felében uralkodott el az analitikus természetszemlélet
ami, a részek megismerését helyezte előtérbe és a hermeneutikai
kör másik oldalára - "egészből a részeket" - kisebb
hangsúlyt helyezett. A középkor tudománya a hermeneutikai kör
"egészből a részeket" oldalára fektetett kiemelt
hangsúlyt. A reneszánsz nem csak pragmatikus szemlélete és új
ismeretekre történő törekvése miatt hanem, a kiegyensúlyozott
természetszemlélete miatt is vonzó időszak az utókor szemében. A
hermeneutikai körnek megfelelően a részekből történik az egész
megértése, és az egészből a részeké.
A reneszánsz
kort a vallási reformtörekvések teljességgel áthatották. A vallás
és/vagy az egyház megújítására törekvő mozgalmak nem elfordulni
akartak a vallástól hanem éppen ellenkezőleg, megújítani kívánták
azt. A fentiek a kor gondolkodásában a vallás jelentőségét,
fontosságát húzzák alá. A reneszánsz egy mélyen vallásos kor és
teljesen abszurd az az elképzelés ami, a vallástól való
elfordulást emleget a reneszánsz kapcsán.
A reneszánsz
korban alakult ki az értelmiség, amennyiben értelmiségen a saját
szellemi tevékenységük eladásából élő emberek alkotta társadalmi
réteget értünk. A középkorban a szellemi javak (tudomány,
művészet, oktatás, írásbeliség stb.) egyházi emberek birtokában
voltak és a fenti értelemben vett értelmiségről nem beszélhetünk a
középkorban. Leginkább az orvosok látszanak függetlennek.
A reneszánsz idején
feltárt antik művek többsége kolostorok és egyházi intézmények
könyvtárainak polcain hevert évszázadok óta. Nem az érdeklődés
hiánya hanem, szűkkörű ismertségük okozta azt, hogy nyomtatásban
történt kiadásuk a felfedezés erejével hatott.
A művészet egy
kulturális tradíció. A reneszánsz időszakában a humanisták
alakították ki a művészet értelmezés-hagyományát. Azt, hogy mi a
szép, a művészethez és tudományhoz hasonlóan kulturális tradíció
határozza meg. Tanulás útján, paradigmaként szolgáló művek
megismerése - esztétikai és művészettörténeti elemzések - által
sajátítjuk el az értelmezés-hagyományt azaz, azt, hogy mi a szép
és mi a művészet.
A különböző korok különböző tartalmú
szép és művészet fogalommal rendelkeztek. Azt, hogy szinkron és
diakron mi a szép azt, az esztétika határozza meg. Annak a
meghatározása, hogy szinkron és diakron mi a művészet az, a
művészettörténet feladata. Csak az aktuális művészetfogalom
keretei között értelmezhetőek a műalkotások.
A
reneszánsz idején a képzőművészet új ábrázolás-hagyományát hozták
létre az alkotók és a humanisták. Pragmatikus okokból a
reneszánszban kialakított hagyomány az antik görög és római
kultúra ábrázolás-hagyományából merített. Az ábrázolás-hagyomány
ismerete a művészettörténet tárgya.
A középkori
ábrázolás alapja a részesülés. Az ábrázolás részesül az ábrázolt
tulajdonságaiból. A szentképek a Szentségből részesülnek. Ez, a
szentképek tiszteletének alapja. A szentek életét ábrázoló képek a
Szent életéből részesülnek azaz, a Szentnek a szentté válásához
vezető útjából.
Ahhoz, hogy a néző számára jelentsen
valamit a látott dolog, a dolognak kapcsolódnia kell az
értelmezés-hagyományhoz. Az értelmezés-hagyomány ismerete teszi
lehetővé az értelmezést, megértést, a dolgokra való
reflektálást.
A kulturáltság az, ha valaki a kultúra
értelmezés-hagyományának ismerete alapján értéket tulajdonít
mindannak amit, a kultúra értékesnek tart és az
értelmezés-hagyomány ismeretében elutasítja mindazt amit, a
kultúra elutasít. Az értelmezés-hagyomány ismerete nélküli
igenlés vagy elutasítás a műveltség hiányának jele.
* * *
|
