Hadd bocsássam előre, hogy a "szerzetesek titkon összegyűlnek és vedelnek" témájú szellemességtől viszkető kiütéseket kapok. Márpedig Pantaleon Roškofský Vesperae Bachanales c. remekműve (mit volt már szerencsém énekelni) éppen erre a helyzet- vagy inkább jellemkomikumra épül. (Pontosabban, a szcenírozott előadás, dehát a szöveg jócskán szolgáltatja hozzá az alapot.) Amiért mégis elfogadtam a felkérést az Évszázad Produkciójára, annak oka, hogy ha visszautasítom,

1. többet nem hívnak, azonkívül
2. fizettek érte.

szoprán - Flaskovity
alt - Turáni
tenor - Kállói
főbasszus - Szlovák
albasszus - Jólesz
csembaló (és műv. vez.) - Germán
gordonka - Nagy Dízel

Ez a  társaság alig emlékeztet arra, amelyik már egyszer elkövette. Nemcsak összetételében, hanem létszámában is, így a szerző szándéka szerinti szóló-tutti-váltakozás (a basszust leszámítva) elsikkadt. Az első próba, hogy úgy mondjam, ijesztő volt. Flaskovitynak tulajdonképpen nem lenne rossz hangja, csak nem tudta a darabot, emiatt többször lépett be rosszul, mint jól. Igen gyakori húzása (és ez nehézsége miatt voltaképpen tiszteletre méltó), hogy egy szekunddal odébb lépett be, és emellett kitartott. Turáni valamivel jobb, de azért nála is akadtak részek, melyekről fogalma sem volt. El is szomorodtam, mert emlékszem, hogy anno Bárány és Gavó nagyon felkészülve jöttek már az első próbára is. Kállói elég jól tudja, bár nem százszázalékosan. Szlováknak sok szólója volt (és a javát elfelejtette), Jólesznek kevés szólója, és hát rá is ráfért egy kis frissítés. Nincsenek: Borsódy Laci, Derecskei Zsolt, Bárány, Gavó és a kontinuós Szekendi Tomi. Germán minden távollevőről elmondta, hogy miért nem tud itt lenni (Derecskei pl. valami tollaslabda-szövetségi vezető), de mikor megtudtam, hogy ezért a produkcióért Kispista Márta fizet, egyszeriben minden világossá vált. (Úgyhogy azt sem értettem, az egész basszus balhéját miért nem Szlovák viszi el, persze, nem is feszegetem.)
(Anno az Institut Français fizetett, adómentesen.)
Úgy volt, hogy lesz még egy próba hamarosan és még egy, valamikor közvetlenül Pakolcs előtt. Mivel a tételek oly gyalázatosan mentek (mindjárt idézek), én kisírtam egy plusz próbát. Amivel öngólt is rúgtam, mert aztán jutott az eszembe, hogy akkor Kanga fogorvoshoz megy, nekem kéne Zsófira vigyáznom.
Az állapotokról: Germán hosszasan csesztette Flaskovityot egy szoprán-alt állásnál. De mintha te is elrontottad volna, szólok Turáninak kitérően. Igen, az előbb elrontottam, feleli, majd ismét elrontja, ugyanúgy. És még egyszer. A próba végén Germán rámkacsintott, hogy meglásd, ez a produkció nagyon JÓ-LESZ, háá-háá.

Eljött Nagy Dízel csellózni, mivel félő volt, hogy a kis spinét hangját a szabadtéren nem fogjuk hallani. A terv szerint szerzetesnek leszünk öltözve, így Kállói szabadjára tudta ereszteni a szóviccet, hogy "Dízel, neked inkább gambáznod kéne, és akkor te lennél a GAMBARÁT!". Pár pillanatig az a fajta csönd volt, ami a hajóban uralkodott Troppauer első felolvasása után (Pilotte a rohamkésén tartja a kezét). Utána én elsütöttem az ilyen esetekben már bevált mondatomat, hogy "kicsit dolgozz még rajta, a Szerkesztőség a jövő héten is fogad", de ez itt híján maradt bárminemű reakciónak.

És ha már Flaskovityot ennyit cinkelem, meg kell említsem, hogy Szlovák is hadilábon állt az anyaggal (nem is kevéssé), de ő trehányságból, egyszerűen nem vette a fáradságot, hogy (újból) megtanulja.

Itt pedig idéznék Benkő Palinak e tárgyban írt leveleimből.

 1. (általában) piszokul unom a "szerzetesek titkon összegyűlnek és vedelnek" jellegű helyzetkomikumot. (De erről már az elején volt szó.)

 2. (jelesül itt) vannak triolás hármashangzat-felbontások (dódódó-mimimi-szószószó-dódódó), amiket (sajnos, többen és többször) is úgy
akarnak elsütni, hogy a kottát figyelmen kívül hagyva túlfutnak, egész addig, míg már falzettel sem bírják. Ezt a fajta zenei tréfát is van
szerencsém piszokul unni.

 3. A társaságnak láthatóan nem fontos ügyelni a látszatra. Amin azt értem, hogy nem törekszünk meggyőzni a közönséget arról, hogy nem
azért éneklünk ám rondán, mert nem tudunk máshogy, hanem poénból. Fogom javasolni, hogy egy picit takarékoskodjunk a mókákkal, és
legalább az elején derüljön ki, hogy valamennyire zenészek vagyunk. Aztán úgyis muszáj lesz mókázni, mert - a zenei anyagot tekintve -  a
darab dögunalom.

 4. A Francia Intézet szervezte szereplésen még úgy-ahogy összeszedtük magunkat. Itt most nagyon érzem a hakniszagot.

Sajnos, a levélben foglaltak mit sem vesztettek aktualitásukból. Újabb idézet:

Tegnap még volt egy próba. (Legközelebb majd már csak Pakolcson, aznap.) A társaság nem tudja sokkal jobban a darabot, mint eddig,
sajnos, engem is beleértve. Érdekes, hogy Flaskovitynak egyre jobban megy, nyilván költséget-fáradságot nem kímélve valahogy megtanulta.

A poénokról.

 1. Beszéltünk már az énekes hangterjedelmén túlfutni akaró szekvenciák ellenállhatatlan szellemességéről. Tegnap felvetettem,
hogy ezt a darabban kettőnél többször nem kellene alkalmazni. Úgy van, úgy van, helyeselt a társaság, majd az első adandó alkalommal
belekomponáltak még egy ilyent, igaz, valami ének-furulya-felelgetéssel feltuningolva.

 2. Meggondolatlanul felelevenítettem (de lehet, hogy más szólt, már nem emlékszem), hogy az első előadáson én az egyik ária után lelkesen tetszésnyilvánítottam. Igen, az nagyon jó volt, most is kéne. Jelesül, Turáni egyik áriája után. Én úgy képzeltem, hogy már a záróakkordba harsányan belebravózom és -tapsolok, mire a többiek megrovóan néznek rám. Biztos ezt sem tartod nagyon viccesnek, de kapaszkodj, mert nem így lesz, hanem nekem félénk falzetthangon kell bravóznom, amit Turáni férfihangon (és ki tudja, miért, olaszul) köszön meg. El is próbáltuk, de ha még ez sem
volna elég, Turáni (aki egész addig csak althangon hallható)
LEMÉLYÍTETT (ezáltal meglehetős halk) hangon graziézik. Téboly.

(Amúgy aztán ezt elszabotáltam, és igenis, harsányan bravóztam. Sőt, még Turánit is le tudtam beszélni a pluszban lemélyített hangról. Szóval, azért van itt eredmény.)

 3. Javasoltam az egyik uniszónó csembalómenetet a társaságnak vele énekelni (alla Osanna-kromatika a Verdi-Rekviemben), de ez aztán elsikkadt.

 4. A műben időnként személynevek szerepelnek. Miután a közönség kezében nem lesz magyar szöveg (mint lejjebb kiderül, nem is baj), és amúgy is rosszul artikulálunk, hát valami eszméletlen poénnak ígérkezik az eredeti neveket a közreműködőkére változtatni. Az egyik ilyennél Turáni megkérdezte, hogy akkor most mit énekeljen. Vagy maradjon, ahogy a kottában van, Jenő? Ez Flaskovitynál némi zavart okozott, mert tűvé tette a kottát a Jenő után, de csak Eugeniust talált. (Germán türelmesen felvilágosította.)

Aztán hetekig nem találkoztunk. Miután az 1 ember/autó luxus, úgy volt, hogy Nagy Dízelt én hozom-viszem. Ámde kiderült, hogy - az eredeti tervtől eltérően - Kállói is Pestről megy, ezért jobbnak látszott, ha hárman megyünk, mégpedig az ő kocsijával. Így is lőn. Nagyjából Puláig (de Veszprémig biztosan) kötetlenül beszélgettünk, mígnem Dízel ráébredt, hogy a kottáját otthon felejtette. Kállóival láttunk ugyan kiutat (fénymásolás, mi majd ketten éneklünk egyből stb.), de innentől kezdve szegény Dízel felszámolta a kötetlen beszélgetést és folyamatosan önmagát gyalázta.
Miután az utat és az indulást az én Skodámhoz igazítva terveztük, túl korán értünk Pakolcsra. Kállói - mint egy kicsit a rendezvény gazdája - körbevezetett bennünket a sokadalomban, miután mindhárman kinyilvánítottuk, hogy utáljuk a tömeget. Még söröztünk is. Egy kiszuperált tűzoltóautó (oldalán a vicces felirat: Szomjoltó Egyesület, Pakolcs) hátuljában mérték a finom sert, kb. 3 perc/korsó átfolyási idővel. Nem volt nagy a sor, de míg Kállói két hellyel előrébb jutott, én megnéztem egy kiállítást (nem vicc). Utána megtekintettük a vízimalmot, melynek kereke a csontszáraz patakmederben is forgott (Csoda Pakolcson!), majd áhítatos pillantást vetettünk Kispista Márta ál-autentikus parasztházára.
Egyébként megtudtuk (mármint Dízel és én), hogy az előadás nem is Pakolcson lesz, hanem Olaszvillámon, de azért ott is lehet némi közönségre számítani. Mikor mindenki megérkezett, bevonultunk a fesztiválirodába, ami eredetileg könyvtár, de a könyveket elfödték a Kispista Mártát méltató cikkek fénymásolatai.
Mint kiderült, Flaskovity nem készült el a fordítással (már ha valaki még komolyan számított ilyesmire), ám Turáni kiadta a szöveget barátainak és üzletfeleinek. Most megkaptuk a fénymásolt anyagot. Hogy az Olvasó némi képet kapjon a fordítás(ok) színvonáláról, kettőt idéznék.

Antiphona o recitativo (magyarul: antifóna vagy recitativo), amit a fordító így adott vissza: antiphona, ó ismétlődő.

Nem tudok ugyan latinul, de szerintem a következő mondat élvezetéhez nem is kell. "A rossz keresztet vállalta, melyet András elszökő fokokkal elragadott, ugyanis a borjúig húzta, miután len olajával bekente, könyörülj, mikor őt ‘nem akaró’-nak mondanád." Szép, nem? (A fordítónak egyébként láthatóan fogalma nincs róla, hogy a szövegek zömmel zsoltárszövegek paródiái.)
Ezek után testületileg átautóztunk Olaszvillámra. Valami templomban lett volna még egy memóriafrissítő próba, de az éppen elkezdődő mise keresztülhúzta számításainkat. Szerencsére a közeli művelődési házban megejthettük ezt a bizonyost. Ahogy elnéztem, a társaság nem törte össze magát, hogy tisztességesen megtanulja a darabot, Flaskovityot és engem leszámítva.
Az eredményes próba után átvonultunk a kolostorromhoz, és elpróbáltuk a darabot szerezetesjelmezben, mindenféle játékkal-mókával. Kaptunk olyan csíptethető mikrofonkákat (mikroport), meg volt ott egy állványos mikrofon a hangszereknek, meg még egy, hátha jön Kispista Márta és beszédet intéz a néphez. (Nem jött.)
Mire a végére értünk, nem sok időnk maradt. Hátravonultunk a romok mögé, vizslattuk, mennyire gyülekeznek a nézők. Jópofán ment az idő azzal, hogy Germán nem talált vállalkozót, aki felolvassa az ő beköszöntő szövegét. (Engem nem kért, én meg nem erőltettem.) Végül, mikor már muszáj volt kimenni, Kállói, úgy is, mint a produkció pakolcsi szervezője, elvállalta.
Megkezdődött s lezajlott a móka a számos betanult (és néhány improvizált) poénnal, viszonylag kevés zenei kapufával. Meg kell mondjam, hogy Szlovák igen élvezetesen játszott, viszont ő tudta a legrosszabbul a darabot, nemcsak a zenei hangok, hanem a szövegek helyett is mást adott elő. Sajnos, éppen a legjobban tudott részbe én is belezavarodtam. A közönség úgy az egyharmadánál felengedett, azaz belenyugodott, hogy itt hű-de-milyen minőségi zenélésre nem számíthat, így teljes figyelmével az ökörködések felé fordult.
Miután a hangjegyek szerencsésen elfogytak (és a közönség tetszésnyilvánítása is abbamaradt), hátravonultunk a romok mögé, lehúzni a csuhákat. És ahogy ez lenni szokott, kinőttek a földből a rokonok, ismerősök, énektanárok és lelkesen gratuláltak, és elmondták, hogy ez annyira, de annyira nagyszerű, hogy ezzel a produkcióval az országot kellene járni.
Visszamentünk Pakolcsra, felvenni a lét. Utána Kállói hazafuvarozott bennünket. Útközben jóízűt vitatkoztam vele. Én azt állítottam, hogy igen rosszul érzem magam a bőrömben, amiért ilyen félig megtanulva álltunk ki a darabbal (hangsúlyozom, a történet rólam is szól). Kállói lehengerlő ellenérvként azt dobta be, hogy a precizen megtanult darabok előadásából hiányzik egyfajta üdítő spontaneitás. Ő ült a volánnál, úgyhogy hamar abbahagytam az ellenkezést. A vitába Nagy Dízel is lelkesen bekapcsolódott, miután a kotta meglétének már nem volt tétje. (Bár ki tudja, ha egyszer elkezdjük az országot járni...)