Indulás 9-én, este 11-kor a Corvin áruház parkolójából. Mégsem Kontrazsuzsa szervezte a buszt (ld. az erdélyi út leírása végét), hanem Benőgergő, akivel jobban jártunk, de azért az eredmény még mindig nem az igazi. A hely szűk, a klíma szélsőséges. A sofőrök EGYELŐRE kedvesek.

Közben kiderült, hogy Maciandi otthon hagyta a szereplőruháját, amin látszólag semmi meglepő nincsen, valójában azonban - hitem szerint - ügyes trükkel van dolgunk. Maciandi barátja mindenesetre riasztva lett, hogy hozza utánunk íziben.

Másnap reggel kiosztottak négy, francia madrigálokat tartalmazó kottát. Ehhez tudni kell, hogy turnénk anyaga egyházzene, csak templomban lépünk fel, így kérték a franciák. A kottákat pedig azért kaptuk meg, hogy majd tanuljuk meg őket, hátha mégsem csak templomban éneklünk. (Kontrazsuzsa ötlete volt egyébként. Maguk a kották úgy festenek, hogy a basszus alatt francia a szöveg, a többi szólam alatt magyar. A művek egy óratóriumkórus lágéjába transzponáltak, és bőven el vannak látva előadási utasításokkal.) A fénymásolt anyagokat több-kevesebb leleménnyel alaposan eltettük, hogy ha az Öregnek netán eszébe jutna foglalkozni velük, hivatkozhassunk rá, hogy jaj, de nagyon eltettük. (Félreértéseket eloszlatandó: nem a francia madrigálokkal van bajom.) Közben valaki előállt egy útrövidítési ötlettel Münchennél. Úgyhogy bementünk a városba, ahol már javában működött a csúcsforgalom. Nyertünk is 30 (egyesek szerint 90) kilométert, vesztettünk 3 órát. Közben felbukkant Maciandi lovagja. Maciandi átült hozzá, bár még egyszer visszaszállt a buszba az útleveléért. Azért furcsa, hogy a lovag Hegyeshalomig nem ért bennünket utol.

Minden ökörség ellenére úgy látszott, hogy korán érnénk oda (az első úticél Basel), ezért megálltunk egy Brugg nevű városban egy kis sétára. Folyópart, szép, régi házak.

Végre Baselben vagyunk. (Addigra a légkondi teljesen leáll.) Köszönt bennünket Urban, a fő szervező, kedves, Kovács Jancsi-képű gyerek, sokat nevet. Megkezdődik a töketlenkedés a kórustagok szétosztása körül (merthogy családoknál lakunk). A töketlenkedést kihasználva Maciandi kisírja, hogy vendéglátói a lovagot is fogadják be. (Azért érdekes, hogy a lovag pár napra rá is ér. Sejti már az Olvasó, hogy milyen trükköt orrontok itt rosszindulatúan?)

Jómagam lecsaptam egy olyan helyre, ahol "magamnak kell főznöm". Azt hittem, egyedül leszek, de nem, csak a házigazdák napközben nincsenek otthon. De azért ez a "selbst kochen" elég elriasztóan hatott (a többiekre), így legalább más kórustaggal nem kell osztoznom a lég- és egyéb tereken. Háziak: fiatal házaspár, a férj német, a feleség svájci; fizikatanár, ill. jogásznő. Nagyon kedvesek, nem kell velük "ach, wie schön!"-t játszani. A vacsora valódi müzli.

Reggel kelés (jól aludtam), reggeli, egyelőre még az otthon csomagoltból. 1/2 10-kor találkozó, majd bebuszoztunk Baselbe. (A társaság egy része ugyanis a Baseltől tízegynéhány kilométernyire levő Liestalban lakik.) Perverzebb vendéglátók, illetve szervezők kétórás városnézéssel kedveskedtek (állítólag ma volt vagy holnap lesz az év eddigi legmelegebb napja), szóval városnézés, amiről megszöktem. (A városnézést egyébként szabad program követte, tehát valamivel több időm volt a városra, mint két óra.) Amúgy az időm nagyobbik részét a Botanikai Fűvészkertben töltöttem, elég izgalmas volt. (Kérem az Olvasót, ne botránkozzék meg, de innen-onnan egy-egy termést is eltulajdonítottam, hogy majd otthon jól kicsíráztatom.) Ezek után még sétálgattam a Rajna partján, aztán összegyűjtötték a népet és elszállították a házigazdákhoz. Mikor hazaértem, Uli (a férj) otthon volt, dolgozott, ami azért említésre méltó, mert éppen a dolgozószobája az, ahol lakom. Én ráutaló magatartást tanúsítottam, hogy bizony rápihennék, mire ő nagyon kedvesen azt mondta, ne zavartassam magam, a másik szobában remek fekvés esik a szőnyegen. Volt azért ott kanapé is, hát inkább azt választottam.

Aztán Monika (a feleség) is hazajött, csaptunk egy közös vacsorát (spagetti!), és egy pici kirándulást. Erdei úton mentünk egy egészen álomszerű rétig. Már csak azért is álomszerű, mert kezdett besötétedni. Szépen szólnak ezek a nyájkolompok, mondtam, mire Uli a homlokát ráncolta, hogy tudomása szerint a lovaknak nincs is kolompjuk. Kiderült, hogy a Herdenglocken-t Pferdenglocken-nek értette.

Aztán hazamentünk, fürdés, alvás.

Reggel kelés, reggeli, aztán be Baselbe. Közben csatlakozott hozzánk valami helybéli szervező-vezető ember, nagyon lelkes, nagyon segítőkész. A nevét elfelejtettem, teljesen soha nem is tudtam, így Kisöregnek fogom nevezni. Szóval Liestaltól Baselig a Kisöreg mesélt. Részint Baselról, részint az autópálya mentén található látnivalókról. Nekem kellett fordítanom a mintegy hatfős csapatnak. Ez csak akadozva ment, mert a Kisöreg, mikor ő beszélt, mindig magához vette a mikrofont is, majd a tolmácsoláshoz visszaadta.

Baselben maradt még időnk, úgyhogy bementünk a Mindenféle Kultúrák Múzeumába, ahol egyébként a Kisöreg dolgozik/dolgozott, így a belépés nekünk ingyenes volt. Ezért persze meg kellett nézni a rovargyűjteményt, melynek ő a szellemi atyja. (Itt már azért illett egy-egy "ach, wie schön!"-t megereszteni.) De a kultúrák tényleg izgalmasak voltak (maya, inka, tibeti, afrikaiak meg ilyesmi).

Déltől próbáltunk a Clarakirchében, merthogy a svájci szállásért szerepléssel fizettünk. A Clarakirchéhez a Kisöreg navigálta a buszt, mert tudott egy rövidebb útvonalat. Nem szeretném az Olvasót eszmei mondanivalókkal, erkölcsi tanulságokkal terhelni, de ha az Olvasót valaki azzal környékezné meg, hogy tud egy rövidebb útvonalat, azt bátran adja át a rendőrnek. (A világ börtönei már majdnem tele vannak segítő szándékú mitfahrerekkel.) De végül nem is késtünk sokat. Próba után hazatértünk, ebéd, rápihenés (ezúttal a vendégágyban).

Este szereplés. A repertoár zömét az 1000 Év Kórusa anyaga tette ki, meg volt Poulenc, Duruflé, Lisztek, Kodályok, Harmath Artúr (és sajnos Bárdos: Libera me is). A koncert első fele egész jó volt. A konferálás is, éppen csak az orgonista és a karnagy maradt megemlítetlen. Ezek után fölmentünk a karzatra, mert a műsor második fele Kodály Missa brevis-e volt, amihez orgona is kell ugyebár (majd 19-én Plougastel-Daoulasban fog kiderülni, hogy dehogyis kell!). Hanem a közönség a felvonulásunkat szünetnek vette. Méltányos ideig vártunk türelemmel, de aztán a Benőgergő leszólt a karzatról, hogy "hölgyeim és uraim, a szünetnek vége!". Erre a megszeppent svájciak hamar visszaültek a helyükre.

A Kodály kisebb kapufákkal, de lement. Van a Gloriában egy szólistás hely, ennek a basszusát ketten énekeljük a Sebestyénmikivel. Én meg abban a biztos tudatban, hogy úgysem vagyok jó, az egyik helyet erősen megküldtem fortéra, legyen egyszer jó napjuk a svájcisapkásoknak. De Miki oldalba bökött, hogy na!, ezen aztán fojtottan vihogtunk. De nem lett botrány.

Aztán hazamentünk. A Kisöreg újabb viccet eszelt ki, hogy ugyanis tud Liestalban egy jobb parkolót, mint amit eddig használtak a sofőrök. El is mentünk oda, de a sofőrök aggályoskodtak, hogy reggel, ha beindul a forgalom, majd nem tudnak kiállni, meg a fákról lehullott levél eltömi a(z azóta megjavított) klímaberendezés torkolatát. De a Kisöreg elhatározta, hogy jót tesz velünk, ha beledöglünk is, és szinte toporzékolt, hogy de igenis, az a jobbik parkoló. Végül a felesége segítségével meggyőztük, hogy ezt mégiscsak bízzuk már a sofőrökre, és utána már csak kicsit hüppögött. Ezek után gyalogolhattam haza, hiszen a busz nem a szokott helyen tett le, de nem volt sokkal több az út. Vacsora, lefekvés, a háziak már rég alszanak.

Viszonylag korai kelés, de csak viszonylag, mert a háziakkal már nem találkoztam. Indulás, irány Strasbourg (amit valamiért mindenki strasszburgnak ejt az egyébként helyes sztraszbúr helyett). Közben megálltunk egy Colmar nevű városban, órás séta, semmi különös.

Strasbourg, ifjúsági szállás. (Ezt németül Jugendherbergének hívják, amit a kórusban kötelező szellemesen hergebergének mondani.) A szobaosztás után bementünk a városba, ahol is 1/4 4-től este 10-ig szabad volt az idő. Sétáltam a városban, igen szép volt. A séta során a következő, említésre méltó dolgok történtek velem. Ahogy megyek az utcán, elém toppan egy félmeztelen és meglehetősen ittas fiatalember, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy pénzt kérjen tőlem. Az ilyesmit otthon is nehezen viselem, hát még külföldön. Ámde a fickó ittassága volt az én szerencsém, mert szegény, mielőtt megszólíthatott volna, megbotlott és felbukott egy, az utca sétálóságát biztosító kőbabában, én pedig a "segítségnyújtás elmulasztása" című bűncselekményt és etikai vétséget gyakorolván gyorsan odébb álltam.

Ezek után kerestem egy nyitvatartó pizzériát, ami a pillanatnyi időpontban reménytelen vállalkozásnak tűnt (szieszta?). De aztán mégis. Az egyik szűkebb utcában találtam egy gyanús külsejűt. Betértem és olasz és francia cserepekből próbáltam egy nyelvi épületet emelni, mely épületben az a gondolat lakozott volna, hogy olyan pizzát kérek, amely nem tartalmaz húst. Kaptam is egy sonkásat. No mindegy, kidobni már nem fogom. (A tulaj hidegen villogó szemei meggyőztek róla, hogy ha reklamálok, a legvadabb vendettá-nak teszem ki magam.) A pizzával elvonultam egy parkba, ahol is jóízűen felfaltam. Közben arra jött egy úriember és mosolyogva jó étvágyat kívánt. (Úgy hiszem, az Olvasó idejének zömét Magyarországon tölti, ezért talán nem fölösleges hozzátennem, hogy az úriembernek semmi szándéka nem volt velem azon kívül, hogy jó étvágyat kívánjon.) Ezt követően (pom-pom) beültem egy ír korcsmába, ahol is egy pint finom Murphy's stout nevű sört ittam. Ez olyasmi, mint a Guinness, csak világosabb, a habja sem oly kemény, és az ízéből is hiányzik amannak a szigora. A sör után a folyó (csatorna?) partján sétáltam egy darabig, aztán leültem egy padra, úgy gyönyörködtem a szemközti parton álló házak ablakaiban, ahogy a lemenő nap rézszínűre gyújtja őket. Később, néhány méterre tőlem előkerült egy galamb, élelemre vadászva. Egy patkány követte híven, mint aki nagyon bízik a galamb szimatában.

Ezzel az élő természetfilmnézéssel el is ment az idő. Picit még sétáltam az alkonyba merülő városban, aztán gyülekező, buszra fel (a sofőrök EGYELŐRE kedvesek), irány a szállás. Rövid éjszaka, hosszú horkolások.

Korai kelés után kontinentális (=kevés) reggeli. Az asztalnál jópofa párbeszéd zajlott le. Aszongya az Öreg: majd megyek kivizsgálásra a Szabolcs utcába. Mire Jakalzoli rávágja: az jó hely, ott halt meg a nagyapám.

Bepakoltunk a buszba, indulás La Roche-Bernard-ba. A több mint 1000 kilométeres út jól telt, csak Maciandiék énekeltek Byrd-öt, illetve amikor az Öreg gyakorlásra szólította fel a népet, akkor a repertoárból. Azért ilyen hosszú úton ehhez is hozzá lehet szokni. Már majdnem elaludtam, amikor Reims-nél az Öreg beleüvöltött a mikrofonba, hogy: KATEDRÁLIS!!

Végre megérkeztünk La Roche-Bernard-ba. Itt már csak néhány lelkes ember fogadott, a családok nagy része aludni tért.

A helyi iskolában kaptunk vacsorát, mely jószerivel csak húsból állt, de a helyiek láthatóan így is a lelküket tették ki, úgyhogy Szilágyikati szerint ciki lenne szólni, ezt én el is fogadtam. Valami kenyérfélét csipegettem. Azért viszont csak odasomfordáltam Szilágyikatihoz, hogy ha egy mód van rá, hadd legyek megint egyedül. Óriási szerencsém volt, mert bekövetkezvén a szétosztás, valóban kaptam egy társnélküli elszállásolást. (Azt hiszem, az egyedüli voltam, aki egyedül volt.)

A lakás olyan igazi francia, ahogy azt a magamfajta Móricka elképzeli. Kívül spalettás ablakok, belül ódon házszag, meredek falépcső. A villanykapcsolók egy része fémből készült, fém (sárgaréz) kapcsolóházzal. (Ilyen a nagymamámnál volt a Váci utcában.) Ha már a kapcsolóknál tartunk, a szobában is alternatív van (mert a lépcsőházban is); az egyik az ajtó mellett, a másik fonott zsinóros, mely nyomógombban végződik, ez az ágy támlájáról lóg alá. (Óhatatlanul eszembe jutott a Picasso kalandjai-ból a jelenet, melynek kulcsszava az électricité. Az ágy magas és széles. A hengerpárnát viszont - sportszerűtlen viselkedése miatt - hamarosan leléptettem. Egyébként úgy aludtam, mint a bunda.

A házinéni kedves, ősz hajú hölgy, aki békén hagyja az embert, olyannyira, hogy...

...reggelit is a szomszéd házban kapok. (Kontinentálisat.) Reggeli után buszra szálltunk, elmentünk kb. 17 km-re, valami tengerparti helyre. Többen fürödtek, én még kihagytam, bár a víz állítólag kellemes volt. Délben elindultunk vissza, mert 2-kor próba lesz (mellesleg, én másfél percre lakom a templomtól). 4-kor szereplés, mely számos hibával tarkítva, de nagy sikerrel lezajlott.

Valamikor szóvá tettem, hogy mosdó és bidé van, de zuhany már nincs. Még vicceltem is, hogy azért a bidé elég kicsinek bizonyul, amikor be akarok szállni. Kár volt mondani, mert úgy egy órán belül az egész kórus erről beszélt (egyébként nem csak én küzdök a problémával), no és állítólag a házinéni üzent, hogy az egész házban nincs zuhanyozási lehetőség, ezért feltétlenül menjek el valamelyik társamhoz, ahol le tudok tusolni, mert annak elmulasztása rendkívül egészségtelen.

Szereplés után vacsora, illetve előtte a holnapi program megtervezése, -szervezése. A társaság ébersége kihagyott, így Kontrazsuzsa lecsapott a lehetőségre, és azonnal szervezni kezdett. Tulajdonképpen nem lett volna baj, de egyszer csak valami olyat mondott, angyali mosollyal az arcán, hogy hát ez a buszok gyorsaságától függ, mi mindenre lesz időnk. Mikor már nem beszélt tovább, az egyik sofőr odalépett hozzá, hogy őt szabályzat kötelezi, hogy ne lépje túl a 90 km/h-t, és ezt a Kontrazsuzsa kedvéért nem fogja áthágni.

Vacsora után valamennyit még tekeregtem a városkában. Igen hangulatos, kicsit vízparti, kicsit középkori(as) és nagyon francia. Most pedig jó éjszakát.

Reggeli után indulás Carnac-ba. Megtekintjük a menhireket. Ha valaki nem tudná, mi a menhir: viszonylag nagy, a földbe félig beásott, faragatlan kő, illetve kövek, mert ezek sok kilométeres sorokat alkotnak. Mindez az írott történelem előtti korokból. Részletesebb ismeretek elnyerésére Várkonyi Nándor Sziriat oszlopai c. könyvéhez irányítom az Olvasót. Lényeg, hogy ezeket a köveket meglehetősen régi emberek állították, nem tudjuk, milyen céllal, sőt azt sem, mi módon. De a jelenség lenyűgöző, szerintem nem lehet, csak a legnagyobb tisztelettel és alázattal szemlélni. Hát, ehhez képest a kórustagok meglehetősen unták a dolgot, vagy éppen jópofiztak a látvány kapcsán. Aztán - néhány eltévedés után - irány a strand. Fürdés az óceánban. Ez nem tartott valami sokáig, mert Kontrazsuzsa szerint "megárt, ha túlzásba visszük". Inkább meglátogatunk egy kedves kisvárost, egy Auray nevezetűt. Biztosan nagyon kedves, de sokat nem láttunk belőle, csak félóránk volt nézelődni, "jaj, nehogy elkéssünk!" felkiáltással. Merthogy este szereplünk Questomb-ban. Ami vagy 40 kilométerre van Auray-től, és erre hagytunk két egész órát. No mindegy.

(Itt hadd tegyek egy kis kitérőt. Az Olvasó mostanra már azt hiheti, örömömet lelem Kontrazsuzsa cikizésében. Ámde tessék elképzelni [és ez az, amit érzékeltetni szeretnék], hogy az utazásnak gyakorlatilag nincs olyan fél napja, amelyre ne nyomná rá bélyegét Kzs. valamely hajmeresztő - és sajnos meg is valósított - ötlete. Második mentségem, hogy elmarasztaló véleményemmel korántsem vagyok egyedül.)

Megérkeztünk Questomb-ba. (Persze, túl korán.) Ott megmutatták nekünk a városka fedett (mármint fából ácsolt tetővel fedett) piacterét (három ilyen van Bretagne-ban), majd vacsorát kaptunk. Első ízben meleget, amióta úton vagyunk. Igaz, ez is húsos volt, de hát ez egyéni szoc. probl. A végén spontán dalrafakadással köszöntük meg a szíveslátást. Az ilyet imádom. (Azért kíváncsi vagyok, mi lenne, ha nem kórus, hanem pl. vízilabda-csapat volnánk.)

Este szereplés a templomban, elég tűrhető. Aztán vissza La Roche-Bernard-ba, jójcakát.

Reggeli után a többiek elmentek Mont Saint-Michelbe (meg még a jó ég tudja, hová), de nem tartottam velük, mert úgy valahogy éreztem, hogy ma, amikor nincs szereplés, nekem mint Aszociális Baromnak jár egy szabad nap, a szó szoros értelmében.

Az én programom lazább volt, mint a többieké, sőt, Mont Saint-Michelt tán vétek is kihagyni (egyébként egyszer már láttam), de hát ez van. Szóval, jó sokáig aludtam, aztán elindultam földeríteni a várost. Ez nem volt nehéz, mert La Roche-Bernard elég kicsike. Mindenesetre találtam 5 franc-t, melyet "pere, mere ide jöjjön" felkiáltással zsebre raktam. Voltam a falu- (vagy inkább néprajzi) múzeumban, néztem tengerészeti emlékeket meg helyi viseleteket meg mindenféle mesterség eszközeit-szerszámait. Megtanultam franciául pl. az ekét, a boronát, a tilolót, a szekercét és a fúrót. (De már mindet elfelejtettem.) A múzeumból ebédidő miatt kitettek. Ezek után vettem egy pizzát, amit otthon megettem. Vérbeli turisták szörnyülködjenek, de megint rápihentem. Később ismét bementem a múzeumba s befejeztem a szemlélődést. Aztán egy supermarchéban bevásároltam a továbbutazáshoz, majd betértem egy "bar"-ba, ittam egy üveg barna (vagy ahhoz hasonló) sört. (A "bar" szót azért teszem idézőjelbe, mert ez itt nem azt jelenti, amit otthon.) A közönség szóba elegyedett velem (3 középkorú férfi), bár én mondtam, hogy nem beszélek franciául. Ennek persze ellene mondott, hogy a sört franciául kértem. Mondták is a férfiak, hogy azért egy pár mondat egész jól megy. Köszönöm, mondtam, de ez tényleg csak pár mondat. És hová való vagyok, kérdezte a csaplárné. Megmondtam. Aztán fizettem, és "au revoir, madame, au revoir messieurs"-t mondtam, amit barátságosan viszonoztak. Ezek azok a történetkék, amik semmiről sem szólnak, nekem mégis oly jólesőn melengetik a szűm.

Utána sétáltam a folyóparton-kikötőben. Betértem egy helyre, ami afféle hajóműhely és üzlet keveréke volt. Kértem az embert (ezúttal angolul), mutasson nekem egy GPS-t. (Aki nem tudná, a GPS navigációs kütyü, mely műholdak jeleit használja.) Látogatásom a boltban teljesen teoretikus volt, mert megtudtam ugyan a műszer árát, de az átszámítást nem tudtam, ilyenformán arról sem lehetett fogalmam, vajon jobban vagy rosszabbul járok, ha nem Magyarországon vásárlom meg a jeles szerkezetet. Így hát udvariasan megköszöntem a tájékoztatást és távoztam (annyi készpénz egyébként sem volt nálam). Ezzel el is vágtam magam ennek a bizonyos példánynak a megvásárlásától, mert holnap korán tovább állunk. Mint később látni fogjuk, már csak drágábban tudtam vásárolni, viszont izgalmas élményben lett részem.

Mikor a többiek megjöttek, sokan megdicsértek, hogy én "tudok valamit", mert Mont Saint-Michelben az iszonyatos méretű embertömeg elviselhetetlen volt. Hogy a hely afféle turista-sáskajáró zarándokhely. Aztán vacsora a megszokott iskolában, ezúttal gazdagabb választékkal, melyből vegetáriánusok is csemegézhettek. Utána az ilyenkor szokásos frázisok cséplése, merthogy elbúcsúztunk az itteniektől, majd spontán dalrafakadás. Mikor már lehetett, megszöktem, sétáltam egyet, részint a parti sziklákon, részint a városkában. Most, hogy lefekvéshez készülök, még meg kellett hallgatnom egy kis társaság madrigáléneklését az utcáról, ami azért már vicc. Merthogy, amint kinézek az ablakon, látom ám: a mieink dallanak, és persze, hogy a Maciandi is ott nyomatja.

Reggeli, búcsú a háziaktól, indulás Plestin les Greves-be. Megérkezés, fogadás. Történt egy kis beijesztés, hogy összesen három (és ennek megfelelő méretű) hálóterem áll rendelkezésre, de ez vaklármának bizonyult. Maga a kollégium éppen szomorú napjait élte, mert, mint megtudtuk, valami vandál banda bezúzta az ablakait. Hm. Ebédet az idősek otthonában kaptunk. Ebéd után a parkolóban találtam egy üres csigaházat, gondoltam, hazaviszem valakinek, de aztán nem tetszett eléggé. Miért, miért nem, csak úgy eldobni nem akartam, ráhelyeztem a busz vonóhorga fölötti vasra, hogy majd az első szél úgyis lefújja. Aztán elmentünk strandolni. Az óceánban igen kellemes a fürdés. A visszaúton a neandervölgyi soför magához ragadta a mikrofont s azt mondta, igazán nagyon köszönik az ajándékot (a másodikféleképpen mondta), amit a vonóhorgon találtak, ő nem tudja, ki volt az, de az illetőnek nőjön be vagy száradjon le, nemétől függően. Pillanatnyi döbbent csönd a buszban, majd mindenki partnert keres, hogy föltehesse a költői kérdést: te, hogy beszél ez velünk? Kénytelen voltam szembesülni a ténnyel, hogy lassú a gondolkodásom, mert tán egy perc is beletelt, míg rájöttem, hogy a sofőrök célzásnak vették a csigát. (Ld. a Neandervölgyi kifakadása Kontrazsuzsának.) A Pótimárti még viccelt is, hogy a kórus ártatlan, a csiga minden valószínűség szerint menet közben mászott föl a vonóhorogra. No mindegy, mikor kiszálltunk, odatámítottam a sofőrökhöz, és bevallottam, hogy én vagyok a tettes, egyben biztosítottam őket, hogy nem célzásképpen tettem, amit tettem. Neander Leander megenyhülten lapogatta a karomat, és azt mondta, hogy jó, nekem ne is száradjon le, sőt, növekedjék egészségben.

Este szerepeltünk a templomban, egész tűrhető volt. Az öltözőnek kinevezett sekrestyét (törvény és szokás szerint) elfoglalták a lányok. Amivel látszólag öngólt rúgtak (mint Vásárhelyt), mert a fiúk fölmentek az emeletre, ahol találtak valami ismeretlen rendeltetésű (viszont a sekrestyénél tágabb) helyiséget. A helyiségben mindenféle poros kacat meg számos régi ruhadarab, Napóleon-kalpag meg ilyesmi tartózkodott. Az öngólról azért írom, hogy látszólagos, mert a helyiségnek nem volt világítása, amivel szereplés előtt még nem törődtünk, de közben beesteledett. Úgyhogy csoda, hogy a visszaöltözésnél nem egymás ruháit öltöttük magunkra vagy éppen a vicces jelmezeket.

Utána meghívták a kórus egy pohár/fő italra az egyik közeli "bar"-ba. A nagy zsúfoltság ellenére jól éreztük magunkat. Egy kivilágított (=illuminált) bácsi breton népdalokat adott elő. A szép(?) csaplárné újabb italt/fő ajánlott föl, ha mi is éneklünk valamit. Így a spontán dalrafakadás megint nem maradhatott el. Aztán maga a csaplárné következett... volna, de csak annyi történt, hogy fölállt a világot jelentő székre, irult-pirult, zavartan nevetgélt, aztán leszállt. Amúgy a plusz italt megkaptuk. Az est végén visszamentünk a szállásra, ahol is az Öreg csöndet parancsolt. Ezt szinte fölöslegesen tette, mivel mindenki eléggé fáradt volt, de azért egy szoba csak akadt, ahonnan még vidám madrigálozás és mai-dal-éneklés hallatszott ki. Az Olvasó nyilván kitalálja, hogy arról a szobáról van szó, amelyben Maciandi is lakik.

Kelés, reggeli. Az idő nyirkosra, sőt, ködösre fordult. Elindultunk Brestbe. Útközben megálltunk két helyen, templomnézni. Kívülről jók, de az egyik belülről túlságosan is barokk. Megérkeztünk Brestbe. Az ebédet ezúttal nem az idősek, hanem a szellemi fogyatékosok otthonában kaptuk. Aztán irány a város.

Brestről annyit érdemes tudni, hogy hatalmas kikötőváros (kereskedelmi meg hadikikötője van), és mint ilyet, a II. világháborúban teljesen szétbombázták. Amikor újból felépítették, a célszerűségre törekedtek. A városban tehát nincsenek régi épületek, csak kocka, illetve téglány alakú házak. Az utcák elhelyezkedése egy négyzethálót követ. Ezt röviden úgy is mondhattam volna, hogy a város igen csúnya. Mégis, itt esett meg az egyik legjópofább (legjobb pofa?) élményem.

Elmentem ugyanis GPS-re vadászni. Még La Roche-Bernard-ban, abban a bizonyos műhelyszerű boltban (vagy bolt jellegű műhelyben) kaptam egy címet, hogy Brestben azt keressem. Nosza, el is indultam. Ha jól emlékszem, összvissz két óra szabad időnk volt, ez nem sok eredménnyel kecsegtetett. Először valami hadikikötő bejáratánál próbálkoztam, ahol egy egyenruhás, tányérsapkás, fehér kesztyűs őr jelezte, hogy a magamfajta halandó oda nem juthat be. Aztán apróra elmagyarázta, merre találom azt a bizonyos címet, persze az egészből mit sem értettem. Tovább álltam hát, de ennek a címnek a megtalálását föladtam, mivel Brest nemcsak csúnya, de nagy is. Még valami hajójegyboltban érdeklődtem, ahol egy közeli épülethez irányítottak. CAPTAINAIRE vagy valami ilyesmi volt a homlokzatán a felirat. A hivatalos magyar megfelelőjét nem tudom, én egy elkezdett és félbehagyott mesémből (ez itt az önreklám helye) merítve, Kikötői Felügyelőség és Rendészet névvel illetem, az mégiscsak rövidebb, mint a francia megfelelője, nemde? Szóval bementem oda, fölmásztam a második emeletre, mert a kiírás szerint ott található a Sport és Kedvtelési Osztály. A csengetésre nem reagáltak, viszont az ajtó csak kilincsre volt becsukva. Bementem, ahol is egy középkorú, kissé kopaszodó, bajszos urat találtam (mármint többeket, de ő tudott valamelyest angolul). Előadtam, mit szeretnék. Arra számítottam, hogy majd ő is elmagyarázza, merre kell mennem, de nem így történt. Menjek vele, mondta, slusszkulcsot vett elő, azzal elhagytuk a Kikötői Felügyelőség és Rendészet épületét. Beültünk a kocsijába, elszáguldottunk. Ez teljesen olyan volt, mint a filmeken: végeláthatatlan út a rakparton, csak megyünk, csak megyünk, és még mindig van hova menni. Kezdtem ideges lenni, mert olyan messze kerültünk a kórusbázistól, hogy ha vezetőm most kitesz, már akkor sem érek vissza gyalog. (Márpedig a kórusból késni nem bocsánatos bűn.) Mondtam is neki, de azt mondta, biztosan visszaérünk. Aztán azért is feszengtem, hogy mégis, itt ülök egy vadidegen illető kocsijában, mi lesz ebből? Mondtam, hogy ugye majd tudok kártyával fizetni, mert készpénz csak nagyon kevés van nálam. (Ez egyébként igaz is volt.) Persze, persze, mondta. A bennem gyűlő feszültség akkor kezdett oldódni, amikor arra, hogy magyar vagyok, azt mondta, nagyon jó, az ő sógorát Hegedűs Miklósnak hívják.

Nem csigázom tovább az Olvasót, lényeg, hogy ez az úr teljesen önzetlenül elvitt egy boltba, ahol GPS nem volt, de megmondták, merre van, erre elvitt a megjelölt boltba, kivárta, míg kipróbálom a megfelelő műszert, kivárta, míg lebonyolódik a kártyás tranzakció, majd visszavitt, nem a Kikötői Felügyelőség és Rendészet épületéhez, hanem a parkolóhoz. Sőt, a vámhivatalba is el akart vinni, hogy visszakaphassam a többletértékadót. Ezt már végképp nem mertem megkockáztatni. (Kb. 500 franc-t kaptam volna vissza, a késéspénz pedig 5 franc. Döntse el az Olvasó, hogy rendes, jó hülye vagy csak hülye vagyok. Én nem tudom eldönteni.) Mikor megkérdeztem segítőmet, nem rablom-e az idejét, azt mondta, nem, mert ő a főnök. A végén meg akartam hívni egy kávéra, de nem fogadta el. Ahol meg akartam hívni, már ült két kórustag, ezek nagyot néztek, amiért engem autóval visz valaki Brestben, ahol - emberi számítás szerint - senkim sincs.

A gyülekezőről nem is késtem el, más sem, úgyhogy indulhattunk Plougastel-Daoulas-ba, ahol lesz, illetve legyen egy olyan koncert, hogy ihaj!, mert a franciák tulajdonképpen aköré szervezték az egész utat. A templom kellemes, de nem volt orgonája. De sebaj, mert van ott valami Yamaha kütyü, ami tud zongorahangot is. (Egyébként már több ízben kellett szintetizátorral helyettesíteni az orgonát.) Nagyszerű, majd akkor a Yamahával kísérjük Kodály Missa brevis-ét. Hát, azért ez nem elég hangos. Nem baj, mert a szünetben hoztak egy erősítőt, azt próbálgatták, hatalmas durranások közepette. Hanem amikor elkezdtük a misét, az addig szunnyadó kontakthibák feléledtek. Úgyhogy a misét újból elindítottuk, de már erősítés nélkül. A sikeres koncert után visszamentünk a szállásra, mely egyébként egy olyan országúti műanyagszálló, sok automatikával, kevés emberivel.

Kontinentális reggeli után bevásárlás a Leclerc-ben. Ebéd a Fogyatékos House-ban. Aztán felszedelőzködtünk, és irány Roscoff, a francia turné utolsó koncertjének helyszíne.

Úgy érkeztünk, hogy némi szabad időnk is maradt. Ezt Benőgergővel arra használtuk föl, hogy megpróbáljunk vitorlást bérelni. (Utolsó lehetőségünk az úton.) Többrendbeli kérdezősködés után találtunk egy kedves, d'Artagnan-képű fiút, aki segített. Megtudtuk, hogy vitorlást három óránál rövidebb időre nem lehet (s nem is érdemes) bérelni, annyi időnk azonban már nem volt. Ámde a mai napon valami kedvcsináló akció van, melynek során 15-20 percre bárki elvihet egy hajót ingyen. Erre persze más is lecsapott, úgyhogy ki kellett várjuk a sorunkat, de ki is vártuk. Gergő kormányzott az indulásnál, aztán átadta. Hát, az óceánon (vagy ez már csak tenger?) más szél lakik, mint a Balatonon. De azért kellemes volt. Aztán hamar megfordultunk, vissza kikötőbe. A kikötés előtt visszaadtam a kormányt Gergőnek, lévén sokkal nagyobb gyakorlata, mint nekem. Amúgy d'Artagnan, mikor látta, hogy profikkal van dolga, nem szólt bele semmibe.

Persze több más kórustag is tervezte, hogy az úton majd vitorlázik. Ezeket azzal kínoztuk, hogy megkérdeztük, szerintük mennyiért vitorláztunk? Már attól a ténytől is lilultak, hogy vitorláztunk, az meg már csak afféle kegyelemdöfet volt, hogy nem kellett fizetni.

Este koncert. A templommal nem lett volna semmi baj, csak a látogatottságával. Állítólag valami cirkuszi előadás szipkázta el a közönséget. Az átöltözés a sekrestyében történt, rekord értékű népsűrűséggel. Merthogy szeparált öltözködésre (=először a lányok) már nem maradt idő. Maga a koncert baj nélkül lement. (Ennek érzete egyébként nagyban függ attól, ki mellett is áll éneklés közben az ember, mert a darabokat nem mindenki tudja egyformán.) Szereplés után hideg vacsi a közeli tornateremben. Éjfélkor indulás, mert Basel messze van. Hogy a buszban milyen aludni, azt az Olvasó fantáziájára bízom.

Reggel, 1/2 8 tájban reggeli a franciák által csomagoltból (ilyen rendesek voltak). 1/4 9-kor indulás tovább. Páran fölvetettük, hogy addig nem lehet kényelmesen megenni a kaját, fogat mosni, vécére menni stb. (mindez egy autópályamenti parkolóban történt), legyen inkább 1/2 9. Már úgy festett, rendben van, de Kontrazsuzsa úgy gondolta, hogy azon a negyedórán múlik valami, ezért kiadta a parancsot, hogy induljunk el, ha 19 órára Baselbe akarunk érni (így beszéltük meg a baseliekkel, ha meg csúsznánk, a maroktelefont még nem találták föl). A dologban csak az az érthetetlen, hogy Kontrazsuzsa (ezúttal) nem tartozik az ún. vezetőségbe, mégsem mondta neki senki, hogy talán mással szórakozzék. Nem tudom, mi a titka, de ügyesen csinálja. Ha eddigre sikerült az Olvasónak elképzelnie a buszon való alvást, most hadd terheljem a buszon való reggelizés elképzelésének feladatával. De azt hiszem, ezt nem lehet elég plasztikusan elképzelni. Az egészhez még csak annyit, hogy este 7 helyett délután 4-re értünk volna Baselbe, ha nem nézzük még meg az esős Besançont, kifejezetten az idő eltöltése céljából.

Végül átértünk Baselbe, illetve a liestali különítmény Liestalba, és még a vicces Kisöreget is megúsztuk. Nekem a nap a megszokott vacsorával és egy kis családi beszélgetéssel ért véget.

Önkiszolgált reggeli után búcsú, majd irány Basel, illetve Salzburg. Az Olvasó mostanra már talán a homlokát ráncolja, ki mindenkit szidok és milyen gyakran ebben a naplóban, most azonban eljött az idő, hogy beszámoljak róla, amikor én hibáztam. Szóval, a tisztasági csomagomat (=fogkefe és -krém, szappan, sebtapasz, az úton esetleg szükséges gyógyszerek) nagy ügyesen a baseli szálláson felejtettem. Mindezt egy kedves, piros tetejű műanyag dobozban. Talán nem nagy ügy, de nálunk családi vonás, hogy tárgyainkhoz ragaszkodunk, így duplán bosszant, hogy miért kellett ilyen szórakozott hülyének lennem. Aztán - így mulat egy magyar úr - az egyik autópályamenti boltban vettem (legalább) fogkrémet és -kefét. Ezek után már zavartalan volt az út Salzburg felé, csak a Maciandiék madrigáloztak hátul, míg oda nem hatottunk, hogy ezt talán most már abba lehetne hagyni. Ők jól megsértődtek, de legalább csend lett.

A Salzburgba vezető utat egy csöppet elszámoltuk, ezért igyekeznünk kellett, hogy a szállást elfoglalhassuk még a próba előtt. A szállás jugendherberge. A próba a dómban volt, egyelőre zenekar nélkül. A helybéli orgonista, egy cigizősüni-képű úr blattolta kíséretet.

A műsor Michael Haydn Missa sub titulo Mariae Theresiae c. műve volt. Eléggé kedvelem ezt az alkotást. Az külön tetszik, ahogy Szerző egy kissé (Isten bocsássa meg!) fegyelmezetlenül szórja az ötleteit, mégis, a zenei történés zavartalanul halad; zökkenők, botlások nélküli folyamat az egész.

A szólisták füllel hallhatóan először (vagy majdnem először) látták a darabot. Ahol nem tévesztettek, ott Süni gondoskodott a mókás meglepetésekről. Persze a kórusban is nagy volt a szórás, ha az Olvasó érti, mire célzok. A karmester (nevét ld. alább) egész jó, csak túlságosan is úriember, nem teremt le senkit a trehányságáért. (Mellesleg, ő a dóm karnagya. Tőle tudom, hogy számos Mozart-mise ott, a dómban hangzott el először.)

Próba után átmentünk valamelyik közeli Keller-be. Cziffra karnagyék meghívása szerint egy goulaschsuppe járt meg egy ital, tetszés szerint (esetemben sör). A vacsora nem volt különösebben eseménydús. Maciandiék elkezdték ugyan huhogó hangon fújkálni az üres üvegeket, de hát ez már kicsiség, szinte kár is megemlíteni. Eltűntek viszont a sofőrök. Utóbb előkerültek, némileg sértődötten, hogy ők ott álltak a dóm előtt/mellett (zuhogó esőben), de senki sem szólt nekik. Azért furcsa, hogy ötven ember nem vette észre őket. Végül azért csak elvittek bennünket a szállásra.

Korai kelés, korai reggeli. Részint, mert 9-kor takarítják a szobákat (és aki bent mer maradni, azt is felporszívózzák!), részint, mert 9-kor kezdődik a főpróba. Ez utóbbin voltak még kisebb kapufák, de a helyzet hasonlíthatatlanul jobb volt a tegnapinál, és magán a misén már minden rendben ment. Szólisták, zenekar, kórus jók voltak.

Szereplés után vissza a szállásra, ahol is meghatott ünnepség keretében átadtuk az ajándékokat mindazoknak, akik az átlagosnál többet tettek a kórusért ezen az úton. (IGEN, Kontrazsuzsa is kapott!) Az ünnepséget csak az zavarta meg, hogy Sebestyénmiki - félreértés következtében - alaposan elkésett, amitől az Öreg dührohamot kapott. De az incidens után már rendesen mentek a dolgok (utóbb Miki bocsánatot kért és kapott az Öregtől). Itt említem meg, hogy minden állomásunkon osztottunk ajándékot a helybélieknek is, akik így vagy úgy könnyítgették a kórus életét. Az ajándékocskák persze különfélék voltak: képeslap, könyv, bor, ilyesmi. A műsoros kazettát egy öreg, hallókészülékes bácsi kapta. (Nem vicc, tényleg.)

A délután részemről pizzaevéssel, sörivással, sétával telt. (Salzburg szép.)

Reggeli után jókor elindultunk. A sofőrök eddig feltűnően lassan vezettek, néhány szándékos eltévedés is előfordult, most azonban igyekeztek mindezt behozni. A hazai autópályán olyan szlalomozást végeztek, hogy annak láttán Niki Lauda valószínűleg a nyugdíjazását kérte volna.

Utóhang gyanánt

Svájci vendéglátóim utánam küldték a náluk felejtett csomagot. Kínosan érzem magam, mert azért ez nekik se két fillér. Azért illendően megköszöntem. – 20 – 20