Remekművek remek gárdával
avagy
Mi fán terem a uörld-kopirájt?
A szereplők neveit - a békesség mián - megváltoztattam, némelyiket többször is.
Étvágygerjesztő
A '98-99-es évadot azzal fejeztük be, hogy az Öreg - nehogy már nyugodt nyarunk legyen - sokat sejtetően bejelentette: együttműködésünk a Fertődy Kamarazenekar Alapítvánnyal annyira gyümölcsöző volt, hogy a folytatás nem marad el. Egy Druschetzky-misét fogunk majd késő ősszel énekelni. A fent említett társulattal. Az évadnyitó nagygyűlésen ('99-2000) a bejelentés megerősíttetett.
Georg Druschetzky voltaképpen nem rossz szerző, szegény nem tehet róla, hogy néhány zseni (Haydn, Mozart) elhomályosítja. Nem is lenne vele gondom, csak hát az élet rövid, ezért - ha lehet - inkább éneklek a néhány zsenitől.
A Fertődy Kamarazenekar Alapítványról korábban már megemlékeztem. Hogy az élettől (attól a rövidtől) végképp ne menjen el a kedvünk, vezényelni ezúttal is Héja Domonkos fog.
Kaptunk kottát is. Egyik próbán belibbent a Hangversenymester felesége (nyilván terepszemlét tartott az altban, hova üljön majd). Lerakott egy szatyrot, használjuk egészséggel. A szatyorban voltak a kották. Hogy szám szerint hány darab, nem tudom, úgy a kórus egyharmadának jutott. (Azt sem tudom, mi ilyenkor a gyakorlat, nyilván nekünk kell a sokszorosítást megoldanunk, ki másnak.) Ha rosszindulatúan akarnék fogalmazni, azt mondanám, a kották (ilyen kézzel másolt izék) tele vannak hibával. De ez így durva túlzás lenne, hiszen akadnak egész oldalak is, ahol nincs hiba. Az meg kifejezetten szórakoztató, hogy csak ritkán egyértelmű, hol szóló, és hol tutti. (Mármint a beírás szerint, mert a zenei szövetből azért elég jól következik.) Alaposabb vizsgálat aztán föltárta a hibák spektrumát. Ízelítőül:
- Komámasszony, hol a szóló (és tutti)? (De erről már beszéltünk.)
- Komámasszony, hol az ütemszám?
- Hibás, fölösleges, illetve nyilvánvalóan hiányzó módosítójelek.
- Nyújtott ritmusoknál hiányzik a nyújtópont.
- A szöveg gyakran csak a szoprán szólama alá van beírva, ami jópofa rejtvényeket ad fel, ha a zenei szövet éppen nem homofón.
- Némely szó indokolatlanul nagybetűvel/kisbetűvel kezdődik.
- Elírások miatt nemlétező szavak.
- Ócska a fénymásolat, alig lehet olvasni.
Amúgy tökéletes.
Mindenesetre elkezdtük tanulni. A jeles mű egy B-dúr Missa solemnis. Az Öreg felszólította a társaságot, hogy a Kyriét, ahol pontozott ritmus van (mégpedig duplán pontozva!), "ne hetykén, hanem drámaian" énekeljük.
Állítólag a koncerten betétszámként Orbán György művéből vagy műveiből fogunk énekelni (már elkezdte írni). Mivel figyelmeztette az Öreget (mármint Orbán György), hogy "vigyázzunk, mert modern lesz ám", valódi Szolfézsgyakorlatot is csináltunk. Ez abból állt, hogy a kórus négy szólamának egyszerre kellett énekelnie egy dó-t, egy ré-t, egy mi-t és egy fá-t. Mikor ez megszólalt, mindenkinek föl kellett lépnie egy nagy szekundot, nem-zenészek kedvéért: egy egészhangot. Ez volt a gyakorlat. Ha valamely szakember húzná a száját, hogy ez komolytalan, annyit tennék hozzá, hogy még ez sem sikerült maradéktalanul.
Közben találtunk egyéb betétszámokat is, szintén Druschetzky mester pennájából. És hát bizony bekövetkezett, ami ilyenkor be szokott következni, hogy az Öreg (minden szeretetem-tiszteletem mellett) beleszerelmesedett az egyik ilyen töltelékműbe, úgyhogy azóta jóformán kizárólag ezt a darabot vesszük. Minek eredményeképpen ez már a könyökünkön jön ki, a többi tétel tudása meg bizonytalan. Az ígért Orbán-mű lapzártáig még nem érkezett meg (talán el sem készült), erről azonban a hivatalos értesítés csak annyi volt, hogy kaptunk néhány példány (majd mi sokszorosítsuk) kottát egy Bengraf-Te Deumból és egy Michael Haydn-darabból (Jubelfeier; a hivatalos plakát szerint XX. századi bemutató!). Noha M. Haydn Terézia-miséjét nagyon szeretem, azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy a két most érkezett mű minden határon túl unalmas és hülye (mint némely legionárius szerint Troppauer versei). A kották pedig kimerítik a "hányinger indokolatlan kiváltása" vétségét. A Bengraf kézzel írott izé, persze, megint csak a szoprán szólama alatt van szöveg, ami az egyéb szólamokban összezsúfolt kettőskötések miatt sok fejtörésre ad alkalmat. De ez legalább afféle szellemi ördöglakat (hommage a Benkő Pali). A M. Haydn-kotta csak simán gusztustalan (ütemvonalakra rákenődő hangok, ütemvonalakon túlnyúló szöveg), értelmetlen (egy hangra kétszótagos [és persze nem olasz] szó esik), következetlen (ugyanabban a szövegben először dem, visszatérésekor den a szó) stb. Pedig ez ráadásul nyomtatott kotta. Ott is van a lap alján, hogyaszongya © World-Copyright Hangversenymester-Hangversenymesterné.
Közel a finishez
Ahogy ezt már megszokhattuk, az utolsó próbák egyikén megjelent Hangversenymesterné, arcán angyali mosollyal és elfoglalta az őt megillető helyet az altban. No, erre bőszen átvettük az egész szereplés anyagát, persze jónéhány leállással, ismétléssel, miáltal a próba jó negyedórával tovább tartott rendes idejénél. Az Öreg minden tétel után megkérdezte Hangversenymesternét, jó-e a tempó. (Rendszerint jó volt.)
Csabával és Árpival megpróbáltunk szemétkedni, ami abból állott, hogy a különösen dühítő kottadisznóságokra rákérdeztünk, hogy akkor ez mint van? Ám a hölgyemény nem jött zavarba, és minden kérdésünkre felelt. Néha az értelemszerű megoldást mondta, néha meg azt, hogy "nem tudom".
"Főpróba"
Azért teszem idézőjelbe, mert az Öreg nevezte így, valójában annyi volt, hogy Héja Domi megjelent, hogy átvegye a kórussal a darabokat. Domi szerintem példásan csinálta a dolgát. Nem kacsintott össze velünk, hogy pl. a Bengraf milyen gyenge, de nem is fújta föl az ügyet; szóval, koncentráltan próbált, de illedelmesen rövid ideig. A próba során azért egynémely helyről kiderült, hogy - nem tutti, hanem szóló,
- nem szóló, hanem tutti,
- ki kell javítanunk néhány hangot (lehetőleg kényelmetlenebb fekvésűre), és hogy
- a kórus nem tudja
Ez utóbbi pont kapcsán - Domi távozta után - némi ledorongolást kaptunk az Öregtől. Néhányan megpróbálkoztak hivatkozni a későn megkapott és ócska kottákra, de ez gyenge érv volt, hiszen otthon mindenki átnézhette volna a kényesebb helyeket. (Azt már csak én teszem hozzá, hogy a közönséget meg végképp nem érdekli, mitől nem tudjuk a darabok némelyikét.)
Az egyik, személyesen is leszidott fiú, kínjában mosolyogni kezdett, mire az Öreg rászólt, hogy ezt hagyja abba, mert baj lesz. Erre elképzeltem, amint az Öreg a párizsi lúvrban odaáll a Mona Lisa elé, és felszólítja, hogy ne mosolyogjon. A valódi főpróba előtt volt egy zenekaros próba is, melynek során megismerkedtünk a szólistákkal. Kiderült, hogy az altszóló megbetegedett, és aki beugrott, nem áll a blattolás magas fokán. A szoprán jó volt. A tenort nagyon kedvelem mint dalénekest, ez azonban oratorikus terület, és hát izé... A basszust kifejezetten gyengének éreztem, és nemcsak én.
Az Olvasó talán már észlelte, hogy ez a beszámoló nem utólag, hanem folyamatosan készült. Így lehetséges, hogy a Druschetzky-művekről lassacskán (illetve elég hirtelenül) megváltozott a véleményem. A darabokat kifejezetten jónak tartom. Ha valamit is felhozhatok ellenük, az egyfajta "mindent bele"-elv szerint az ötletek túlburjánzása. Éppen az unalomig próbált betétszámról derült ki, hogy rafinált kettőskánon.
Főpróba, szereplés
A beszámolónak itt kellene kulminálnia, de nem teszi. Sok izgalmas már nem történt.
A Bengraf-Te Deum zenekarral sem jobb, mint a capella. Viszont a szerző meglehetős lazán vette a feladatot, amin értem azt, hogy a hivatalos szövegnek csak kis részét zenésítette meg. Ami esetünkben inkább erény, mint hiba. A Jubelfeier (XX. századi bemutató!) nyitó- és zárókórusa közé három, meglehetősen hosszú recitativo és ária ékelődik. (Sajnos, nem a basszus, hanem a tenor kényszerült pihenni.) A darabot természetesen végig kellett állnunk. Ami tulajdonképpen mindegy, mert egy meghatározott Celsius-érték alatt már nem számít, áll-e vagy ül az ember. Merthogy az akció a Belvárosi templomban zajlott le. A Hangversenymester nyugtatgatta a társaságot, hogy csak a főpróbán lesznek kevéssé áldottak a viszonyok, estére befűtenek. (Templomok köztudottan a percek alatt felfűthető épületek közé tartoznak.)
Eljött az este. Az eredeti terv szerint a sekrestyéből kellett volna bevonulnunk. Mikor már jó szorongósra összegyűltünk a sekrestyében, felbukkant egy ilyes helyeken elmaradhatatlan személy. Idős, kiütéses arcú, totyogó néni, aki rosszallóan közli, hogy a sekrestye nem arra való, hogy ottan mi álldogáljunk. Erre a kórus megfélemedve kitakarodott és más irányból hatolt be a tetthelyre. (A zenekar viszont a sekrestyéből indult, nem tudom, hogy tudták megcsinálni.)
A szereplést a főpróbához képest csak annyi színezte, hogy egy jól kiválasztott drámai ponton a Hangversenymester megragadott egy mikrofont, és nyökögve-mekegve mondott valamit arról, hogy milyen nagyszerű is, amikor egy ilyen Fertődy Kamarazenekar Alapítvány ötéves lesz.
Amúgy az egész kisebb kapufákkal lement. A zenekar, a rengeteg fúvós kisegítőnek (azaz Druschetzky mesternek) köszönhetően nagyon jó volt. Utána megkérdeztük az egyik kórustárs apját, hogy na, milyen volt? Azt mondta, jó, közben zavartalanul tudott mindenfélére gondolni.
Back to main page
