Azt már jó előre tudtuk, hogy majd énekelnünk kell a Tavaszi Fesztivál nyitóhangversenyén, mégis, úgy érzem, kicsit lazán kezeltük a felkészülést. Pedig a műsor nem a legkönnyebbnek mondható. Kodály Psalmusa (Op. 13) és Beethoven Kilencedikje (Op. 125) volt a két nagy falat, melyen magunkat átrágandók voltunk (ez szép, mi?). Túl azon, hogy a művek nem könnyűek, a dolog például a basszus szólamától praktice kontra A-tól egyvonalas f-ig tartó hangterjedelmet kíván meg. No de mindegy, a kórus valahogy csak elsajátította a műveket. (Volt azért ebben egy csöppnyi sunyítás, mert hiszen nem egyedül a mi kórusunk szerepelt a projektben, és hát a remény nem hagyott el, hogy a mi hiányosságaink nem esnek majd egybe a többi kórus - vélelmezett - hiányosságaival.)
A dolgozók szívatása érdekében a próba délután fél ötkor kezdődött. Helyszín az István-konzi, annak is a tornaterme. (Nem vicc, a bordásfalak még mindig megvannak.)
A próba egyébként még csak zongorás próba volt, zenekar és szólisták nélkül. Valahonnan előkerült dr. Farost és elmondta, hogy ő dr. Farost, és hogy ő ennek a prodzsektnek a vezetője. Mint ilyen, elsődleges feladatának érzi a kórusokat egymásnak bemutatni. Mely kórusok együttesen képzik az Eurochor-t (mely a farosti kiejtés szerint júrokór, némelykor júrokvájör volt). Ez állt néhány törzstársulatból (pl. Monteverdi Kórus, dr. Farost saját énekkara, Zsönessz, stb.) és külföldiekből, illetve határainkon túli magyarokból. A külföldieket úgy tessék elképzelni, hogy számos országból, de országonként csak kevesen. Három finn, két olasz, négy(!) liechtensteini és így tovább. Hollandból egy volt, "no de az tenor!", rikkantotta dr. Farost. Szóval, ettől voltunk Euro. Mindezek után fel lett vezetve Tünde a "társaság hangképzője". (Jó, hogy nem szócsöve.) Mielőtt Tünde elkezdhette volna a beéneklést, dr. Farost még visszaporzott a dobogóra, mert eszébe jutott vagy juttatták, hogy négy lengyelt elfelejtett bemutatni. Majd megkezdődött a beéneklés. Ami vicces és jócskán hangnyíró gyakorlatokból állott, és persze, ennek megfelelően maratoni is volt. (Tündének alkalmasint elfelejthettek szólni, hogy a beéneklés időtartama nem kell arányos legyen a kórus létszámával.)
Miután mindezt túléltük, Héja Domi megkezdte a próbát, melyet szünet nélkül, de azért mértékkel tartott.
Miután tizenötödike munkaszüneti nap, célszerűnek látszott a szívatás kedvéért a próbát, azaz hát a beéneklést fél háromkor kezdeni. Most már jött a zenekar is. Mely szintén nemzetközi, és szintén úgy, mint a kórus. Alapját Héja Domi zenekara képezte. Az érdemi munka megkezdése előtt Domi németül és angolul bejelentette, hogy Magyarországon ma ünnepnap van, amiért is álljunk fel és énekeljük el a magyar himnuszt. Már ott tartottunk, hogy "meg a magyart", amikor a nemzetközi zenekar is kapcsolt és felállt. Aztán próba rendesen.
Most már a Kongresszusi Központba kellett mennünk, igaz, csak fél hatra (nyilván a szervezők éberségének hanyatlása folytán).
A monstre beéneklés előtt vagy után, már nem tudom, ismét felbukkant dr. Farost, és kis, nyakba akaszthatós cédulákat, ún. identifikációs kártyákat osztogatott, mert enélkül, úgymond, "a biztonságiak senkit nem engednek be, mert a kormány jelesei is eljönnek, és hát a biztonság mindenek előtt; sajnos, ilyen időket élünk". (Érdekes, hogy ekkor tájt terjedt el a hír, mely szerencsére álhírnek bizonyult, hogy a miniszterelnök beszédet fog tartani a koncert előtt.)
A próba nagyjában-egészében normálisan lezajlott. A szólisták kicsit hamisak voltak és keveset adtak, de hát tudjuk, az erőt az éles bevetésre kell tartalékolni.
A szervezők korrigálták a tegnapi gikszert: ma délelőtt fél tízkor volt a főpróba. Ezt némi kétségbeesett tülekedés előzte meg, mert sokaknak nem jutott identifikációs kártya (igaz, sokak rokonának, ismerősének meg igen). Egyébként, amennyire emlékszem, a kutya nem törődött a beléptetésnél a kártyával, tán valódi beléptetésről sem beszélhetünk. Amúgy a főpróba simán lement, a szólisták kicsit hamisak voltak és keveset adtak ugyan, de hát tudjuk, az erőt az éles bevetésre kell tartalékolni. Szóval, a főpróba jó volt, bár aggasztó jelei mutatkoztak annak, amit én vetésforgó-nak nevezek. Ezen azt értem, hogy csak kevés ember vesz részt minden próbán, így a társaság arculata próbáról próbára változik. (Pl. K. Péter csak a csütörtöki próbán vett részt; na most, aki hallotta már énekelni, az tudja, hogy ennyi is sok volt.)
A szereplés nagyobb minőségi kilengések nélkül (=unalmasan) lement. Sajnos, a szólistákat elfelejtették értesíteni, hogy ez már maga, az Éles Bevetés, tehát kicsit hamisak voltak és keveset adtak. Én a magam részéről jobban szenvedtem attól, hogy a vetésforgóval kapcsolatos aggályaim beigazolódtak. A vetésforgóhoz ugyanis az is hozzá tartozik, hogy az Éles Bevetésen már mindenki ott van (még K. Péter is, de ezt most hagyjuk...), de a színpadon a hely nem lesz több, mint a próbákon volt.
A szereplés végére a szervezők tartogattak még egy viccet. Öltözőinket ugyanis arról a folyosóról lehetett megközelíteni, amely folyosó a hangverseny után ünnepi fogadásnak, kormányszintű eszem-iszomnak szolgált teréül. Ide mi, pórnép, nem mehettünk. Betereltek minket egy szűk és csempézett folyosóra (quasi proszektúra), és várnunk kellett, amíg egy mélynövésű és ingerült kongresszusi-központbeli ember (még ő volt ingerült!) kinyitja az öltözők hátsó ajtaját.
