A nagy szereplések árja levonult, a következő áradat pedig még odébb van. Hogy el ne unjuk magunkat, Szilágyikati szervezett nekünk egy szereplést a budapesti Francia Intézetbe, 2001. április 20-ára. Noha lett volna időnk elég, hogy valami újat tanuljunk meg, kényelmesebbnek látszott a Körcsarnokbeli műsorból csemegézni. Eleve elhagytuk a nagyon gagyi és/vagy semmi francia vonatkozást nem mutató darabokat. Hogy a teljes igazsághoz hű legyek, bevettünk a műsorba egy Debussy-sorozatot (melynek az első tételét valaha énekeltük) és egy Ravelt (amit szintén valaha). Tehát azért volt új anyag is. A műsort lejjebb taglalom.
Szokása szerint az Öreg kőkemény kikérdezéseket ígért be, amikből - szokás szerint - vagy nem lett semmi, vagy nem jártak különösebb következménnyel. Ami azt illeti, a próbák látogatottsága az utóbbi időkben minden eddigi értéket alulmúlt, így - ha azt vesszük - gyakorta nem is volt kit kikérdezni. Ha rosszindulatúan akarok fogalmazni (márpedig akarok), azt mondhatom, minden együtt volt egy különösen gyenge szerepléshez.
Faludigabi készített egy elég szép plakátot. (Az egyetlen hiba, hogy az Ifjú Zenebarátok Kórusa névből lemaradt az "Ifjú".) Az utolsó pillanatokban valaki gyártott és sokszorosított valami minősíthetetlen cetlit, melynek példányait szolgálatkész kezek majdan elhelyezik a nézőtéren. A cetli tartalmazta a műsort, és bizonyos művek esetében a hevenyészett fordítást is. Mitől minősíthetetlen? Lássuk csak.
A műsor egyébként a következőképpen festett.
Clément Jannequin: Ventz, ventz
Ez - ha valaki nem ismerné - reneszánsz madrigál, és mint ilyen, megítélésem szerint vaskosan szól ekkora kóruson.
Claude Debussy: Három chanson
Ez akár gond nélkül is lemehetett volna; alább látni fogjuk, hogy nem ment le gond nélkül. Egyébként ennek a második tételében altszóló is van, ennek eléneklésére sikerült három altot is kiválogatni a kórusból. A pályázati feltételek között szerepelt a röcögős és kissé hamis hang, valamint a francia szöveg garantáltan mucsai kiejtése.
Maurice Ravel: Rondeau a Három chansonból
Ez viszont kétségbeesett, ám vérszegény üvöltésként szól ekkora kóruson. Arról nem is beszélve, hogy nem értem, miért kell egy ciklusból egy tételt kiragadni, ráadásul a legnehezebbet.
Maurice Duruflé: Négy motetta
Ezekkel biztos nincs különösebb baj; én a magam részéről hihetetlenül troppaueri zenének tartom őket. A kotta egyébként úgy néz ki, hogy az egyes motetták fölé oda van illesztve egy picurka idézet az eredeti gregoriánból. Nem kis energiámba és idegfeszültségembe került az Öreget meggyőzni, hogy ezeket az idézeteket nem kell beénekelni. Az utolsó próbán valami szoprán, aki mostanra ébredt fel, megkérdezte, hogy ezeket miért nem énekeljük? Heves indulatkitörésemmel végül elértem, hogy a dolog már ne változzék.
Francis Poulenc: Salve Regina
Ez maradt le a műsorlapról.
Gabriel Fauré: Jean Racine éneke,
hogy a kórusból kiragyogó tehetségtelen (és egyébként rasszista) zongorakísérő is szerephez jusson.
César Franck: Béatitudes-ből egy tétel és szintén Francktól a 150. zsoltár,
lásd fent.
Kodály Zoltán: Ádventi ének
Ezt kedvelem, bár francia vonatkozása csak áttételes.
Kodály Zoltán: A szabadság himnusza
Ez a Marseillaise igen ostobára sikerült feldolgozása. Nem tudom, miért is került a műsorba. Vagy miért is ne alapon, vagy mert francia kórusok, ha magyaroknak énekelnek, állandóan a mi nemzeti himnuszunkat nyomatják, csak én nem tudok erről.
Ami a szervezést illeti, a koncert előtt egy nappal odatelefonáló ismerősnek az intézetbeli hölgy azt mondta, nem tud róla, hogy ott bármiféle kórus is énekelne.
Még a főpróbán kiderült, hogy a terem, ahol éneklünk, arénaszerű, tökéletesen süket akusztikájú helyiség, nevetségesen kicsi dobogóval. Ezen a dobogón igencsak össze voltunk szorítva, de még ez is csalóka volt, mert az egyik fiú csak a szereplésre érkezett meg külföldről, a másik - egy idegbeteg - meg ismeretlen okból az Erkel Színházba ment főpróbálni. (Itt jegyzem meg, hogy noha végül a dobogón alig fértünk el, a kórus össztagságának olyan kis százaléka volt jelen, hogy helyesebb lenne kórus helyett valamiféle mintavételről beszélni. Az pedig csak természetes, hogy a jelenlévők zöme a legrosszabb [karistolós, rekedt, vibráló, sipító] hangúak és a legszerényebb zenei képességűek közül került ki.) Arról, aki külföldről érkezett, kiderült, hogy néhány műből nincs kottája, másokból meg van, de ezek némelyikét először látja.
Volt egy kósza sejtésem, hogy az öltöző méretei majd arányosak lesznek a színpadéval, és ez az előérzet sajnálatosan be is jött. A nőikar egy pillanat alatt elfoglalta a még neki is szűk helyiséget, a férfiaknak két választásuk maradt. Vagy felmennek a padlásra átöltözni, vagy elkésnek a szereplés kezdetéről. Óvatosabbak eleve szereplőcuccban érkeztek. Amúgy a padláson - sok millió értékű számítógépek, monitorok, nyomtatók társaságában - sikerült átöltöznünk. Az Öreg megkérdezte Szilágyikatit, hogy az öltözőt ki fogja bezárni, amire ő mosolyogva felelte, hogy egy ismeretlen úriember nyájasan biztosította, hogy nem szükséges ott bezárni semmit.
Aztán bevonultunk. Elkezdtük a Jannequinnel, tisztességesen lement. Utána az Öreg néhány kórustagot - akik nem néztek fel elégszer a kottából - hátraparancsolt, helyükre pedig elégszer felnéző egyedeket irányított. (Ezt nevezik rosálásnak.) Majd Szilágyikati konferált magyarul és franciául. Közben a közönség soraiba megérkezett egy elkésett langaléta. Tudni kell, hogy a Francia Intézet színpadának nézőterére olyan ajtók vezetnek, amelyek nagy, széles, nehezen járó és határozottan zajos kilincsekkel vannak ellátva. Az Öreg szemrehányóan odapillantott a langalétára, majd mikor felismerte benne az egykori - rendkívül hülye - kórustagot, sisteregni kezdett valami feszültség a levegőben. Utána elénekeltük a Debussy első tételét. A második tételben megint csak bejött valaki, mire az Öreg ingerült "hát én ezt nem csinálom tovább" nézéssel leállította a darabot. Majd odalépett egy idősebb nénihez (gondolom, rokonhoz), felállította és kiküldte cerberuskodni. Ez alatt az idő alatt valamelyik szoprán folyamatosan bedünnyögte a tétel kezdőhangját, nyilván a feszültséget enyhítendő. Aztán újból elindult a tétel, immár baj nélkül. Tényleg csak egyszer hallottam a kórusból, hogy "nem tudnátok egy kicsit beljebb menni?".
A Ravel olyan volt, mint vártam. A közönségből itt kezdtek néhányan kimenekülni. A többi nóta nagyobb baj nélkül lement (már amennyire jól a feljebb taglalt hangokkal bármi is meg tud szólalni), a tehetségtelen zongorakísérő is hozta formáját. Nem volt külön lapozója, hanem egy csaj ment le hozzá az altból, de lapozás közben is énekelt.
Végül elénekeltük a Marseillaise-t; értelemszerűen ez sem szerepelt a szórólapon. Mivel a közönségből senki nem állt fel, elgondolkoztató volt, persze, csak visszamenőlegesen, kellett-e a francia nyelvű konferálás. Miután a közönség zömét a kórus rokonsága tette ki, érthető, hogy a jelen lévő nagymamák és vőlegények szűnni nem akaró tapsot produkáltak, amiért is hálából elénekeltük az Esti dalt Kodálytól, az úgyis olyan franciás. Utána visszaöltözés, majd dübörgős, ajtócsapkodós távozás az Intézetből.
Egyes, meg nem erősített források szerint Párizs hazahívta magyarországi nagykövetét, a Francia Intézetet pedig újra kell szentelni, addig is Danone-diszkontként üzemel.
