Mendelssohn: Motetták, Zsoltárok
Spirituálé feldolgozások
Nem nagyképűsködöm vele, hogy felsorolom a nyelvtani-helyesírási hibákat, csemegézzen az Olvasó, ha kedve tartja. A kórusban persze szóvá tettem, mire az Öreg felvetette, hogy nem lehetne-e újból megcsinálni, ezúttal jól. Mivel az elkövető nem volt jelen, valaki lehengerlő érvként bedobta, hogy "de mi van, ha megsértődik?", mármint az elkövető. Erre megszeppenve elhallgattunk.
Ami a "Spirituálé feldolgozásokat" illeti: ha egy kórusnak semmi érzéke nincs a stílushoz, ha a karnagynak semmi érzéke (elnézést) a stílushoz, ráadásul a feldolgozások is gyengécskék (mert azok), akkor mi a bánatos öreg ördögért kell ilyesmit énekelni? (Mielőtt valaki felhorkan, leszögezem, hogy a spirituáléval mint műfajjal semmi bajom, én a feldolgozások színvonalát ócsárlom.)
A motettákat hagytuk a csudába, hiszen azokat már "olyan sokszor énekeltük". A zsoltárok közül zömmel a kétkórusosakkal foglalkoztunk. A szólambeosztás során aztán volt fejetlenség, mert a többség csak sokára és nehezen látta be, hogy hangterjedelmét tekintve a két kórus nem különbözik egymástól, csak amíg jobbat nem találnak ki a kiadók, muszáj az egyik kórust a másik alá helyezni. Nem tudom, talán zongora-négykezes formátumban kéne kiadni az ilyen műveket, a karnagy példányát hagyományosban. (Akkor persze politikai állásfoglalás volna, hogy ki melyik oldalit énekli. Nehéz ez, kérem.) De az Öregnek még így is sokszor meg kellett kérdeznie, hogy "na most akkor ki az egyes kórus?". Ez persze folyamatosan változott, mert ha valaki beteg volt (vagy bármilyen okból nem jött próbára), akkor, ugye, javítani kellett az arányon. Mikor aztán a hiányzó legközelebb jött, már nem emlékezett rá, eredetileg melyik kórusban is énekelt, vagy ha igen, a helyettesítő már nem tudta, hogy ő csak helyettesítő-e, vagy kezdettől abban a társulatban énekelt. Ez ügyben egyébként nemcsak a kórustagok a hibásak. Némelyik mű úgy van lejegyezve, mintha a kiadó kifejezetten törekedett volna az olvashatóság lerontására. Pl. az egyik oldalon a felső négy sor a szólistáké, az alsó négy az egyesített egyes-kettes kórusé, a lapozás után a felső sor az egyesé, az alsó a kettesé.
Azért a végére valamiféle entrópia (azt hiszem, így mondják azok a fránya fizikusok) lassan beállt. Ez nem vonatkozott a szólistákra, főleg a tenorban. Még a szereplés előtti utolsó próbán is elhangzott, hogy "mégis inkább te énekeld". A szólistagárda egyébként (magamat bőven beleszámítva) csapnivaló. Nem akarom nagyon bántani az Öreget (egyébként fogom még), de pl. külön a szólistákkal sosem próbált. Mi meg sosem szántuk rá magunkat, hogy egy-két alkalommal külön összejöjjünk, megnézni a minket illető részeket. Ami persze tökéletesen érthető, ha tudjuk, hogy az egyik altszóló maga a Maciandi.
A spirituálék szövegét az Öreg nem nézte meg, erre leteszem a nagyesküt. Különben nem mondaná kivétel nélkül mindegyikre, hogy "Rázzad! Táncolj!". Alig hiszem, hogy egy Let Us Break-et vagy egy My Lord, What A Mornin'-t rázni kellene. Már mondtam, milyen gyengék a feldolgozások (legalábbis a többségük). Egy időben még tudni véltem, melyiket ki hozta, de már nem emlékszem, így a felelősök, sajnos, nem elmarasztalhatók.
Benőgergő bejelentette, hogy egy bizonyos kedvezménytől elestünk (alapítvány vagyunk), mert valaki, még '97-ben nem küldött vissza kitöltve valami APEH-papírt.Árpival felvetettük, hogy annak akár utána is lehetne nézni, hogy annak idején ki vette át a tértivevényes küldeményt, mire Kontrazsuzsa lángvörös arccal ránk szólt, hogy mi csak ne okoskodjunk. Miután még kitalált nevű személyeket sem szeretnék megrágalmazni, ezért elhallgatom, hogy ezek után szerintem kit terhel a mulasztás. No mindegy, ez talán tényleg nem fontos, mindenesetre megadta a szereplés előtti utolsó próba alaphangulatát.
Amúgy, a próba nagyobb zűrök nélkül ment le. Én – Fodrász Endre betegsége miatt – átvonultam a kettes kórusból az egyesbe. Mint föntebb említettem, annak eldöntése, hogy ki is legyen a tenor szóló (és ki a második, mert olykor ketten vannak), szinte a célszalag átszakítása előtti pillanatra maradt. Én egyszer bátortalanul fölvetettem, hogy – tekintettel a kétkórusos művek kifejezetten felelgetős mivoltáta – úgy is kéne fölállnunk, mármint kétkórusosan. Erre valaki diadalmasan megkérdezte, hogy akkor a szólisták hova álljanak. A két kórus határára, feleltem spanyolviaszkos szerénységgel. Az ötletet a többség végül elvetette, mondván, hogy a kétkórusos felállás "csak zavart okozna".
Minden próbán, így ezen az utolsón is elhangzott, hogy az összes kórustag köteles személyenként 8 fő közönséget toborozni. Én a koncert várható színvonala (és időtartama!) miatt a Polgári Engedetlenséget választottam ezügyben. Próbáltam szellemeskedni, hogy a nyolc embert éppen a kórusból hívom, és akkor mind el is jön, ugye, de azt hiszem, ez szellemességnek gyengécske lett volna, szerencsére nem is volt rá alkalom, hogy elsüssem.
Délután 5-re kellett a templomban lennünk. (Viszonylag modern épeület, belseje a harmincas évek Berlinjének építészetét idézi.) Bementünk, majd rövid, de hangnyíró beéneklés után belekezdtünk a darabokba (akusztikai próba). Miután kellően átfagytunk, át kellett gyalogolnunk a közeli (két villamosmegálló) gimnáziumba. Nincs kizárva, hogy az Öreg meteorológusokkal is konzultált jó előre: vajon melyik lesz az év várhatóan leghidegebb napja? (A konzultáció meg is hozta gyümölcsét.) A templom szűkebb környezetében hittanóra és ilyes elfoglaltságok miatt nem volt mód lepakolni, átöltözni. Úgyhogy mindez a gimnáziumban. Akkor még következett az Öreg utolsó tréfája. Bejelentette, hogy a gimnáziumba már nem megyünk vissza, senki ne hagyja ott a holmiját. Ez némi kavarodást eredményezett, így én is tudtam hozni a formámat, melynek értelmében a holmim egy részét elhagytam. Lapzártakor még nincs meg.
Ezek után vissza a templomba, persze közben nem lett melegebb. Néhány élelmesebb kórustag (köztük magam is) hirtelen forró barátságot kezdett érezni valamely, autótulajdonos társa iránt. (Az autók cuccokkal való degeszre tömése már-már rajzfilmszerű volt.) Az egyébként világos volt, hogy a templomban nemigen lesz hely lepakolni, visszaöltözni meg végképp nem. (Márpedig utána néhányan sörözést terveztünk, és azt nem jó sötét öltönyben-csokornyakkendőben, mert esetleg a pincérek főnöke ránk szól, hogy mit lazsálunk.) Érdekes, hogy odabent akadt néhány sor – nyilván felszentelt – fogas, ezekre lehetett kabátot, öltönytartót akasztani. Amúgy továbbra is csikorgó hideg volt. Lapzártakor még nem tudni, tüdőgyulladás vagy csak szimpla megfázás lesz-e a művészetszeretet jutalma.
Meglepően jó volt, már ahhoz képest, amire számítani lehetett. Az első három Mendelssohnt kifejezetten szépnek mondanám. A zsoltárokkal sem volt nagy baj, csak az egyik akart szétmenni egy szólistás-kórusos helyen, meg a végén Sanyika a tenorszólóban érdekesen átköltötte a szöveget. Hogy hat Mendelssohn-kórus sok-e a jóból, nem ítélhetem meg, ámbár a közönségből a végén mintha néhányan vicsorogtak volna. Alapjában véve a spirituálék is mértéktartóak voltak. Ahol kellett, ráztuk, ahol kellett, táncoltunk.
A koncert időtartama már fölvet etikai kérdéseket. (Másfél óra, szünet nélkül.) A közönség bizonytalanságban tartásának jegyében Kodály Ádventi ének-ével kezdtük, ami nem szerepelt a szórólapon (talán, mert azt nehezebb helyesírásilag elrontani.) Aztán már rendben ment a műsor, az egyes számok előtt elmondott magyar szüveggel. (A spirituálék esetében inkább csak a kezdősorokkal.) A tomboló sikerre való tekintettel két ráadást is elkövettünk. Spirituálékat. Ezek után előjött a pap és elmondta, mennyire csodálatos is volt ez az egész, és milyen fájdalmasan kár, hogy már VÉGE VAN!! A közönség értett a szóból, és rémülten menekült.
A fentebb vázolt körülmények (sörözési terv) miatt arra a pofátlanságra ragadtattam magam, hogy megkérdeztem a papot, akadna-e valami zugoly, ahol visszaöltözhetnék civilbe. Persze, mondta és betessékelt a sekrestyébe. Ez nemcsak arra volt jó, hogy ruhatáramat rendezzem, hanem hogy tanúja legyek, amint a Maciandi köszönettel visszaadja a papnak a kölcsönkapott fekete dossziét.
