És: Et vitam venturi, venturi saeculi, et vitam venturi, venturi saeculi. Amen, amen, amen, amen. Vitam venturi saeculi, venturi saeculi, vitam. Amen stb,
A műsor ezeken kívül tartalmaz egy graduálét, egy offertoriumot és egy Te Deumot. Ezek zeneileg talán nem annyira izgalmasak, mint a mise, de tagadhatatlanul mesteri kézből származnak. Egyébként mindhez társul zenekari kíséret, a misében, a graduáléban és a Te Deumban szólisták is közreműködnek.
Az úgy volt, hogy még egy kórusban szoktam énekelni, mégpedig a Vashegyi György vezette Purcell kórusban. Ez most éppen egy szereplésre és az ahhoz kapcsolódó lemezfelvételre készül. A műsort egy Charpentier-mise teszi ki. Sajnos, a művet nem ismerem, sőt, Chapentier-től csak az eurovíziós szignállal induló Te Deumhoz volt eddig szerencsém. Úgy fest, ez egy darabig így is marad. Merthogy a Charpentier- és a M. Haydn-felvételek időpontjai között némi átfedés mutatkozik. Miután a Purcell kórusban összesen is és persze szólamonként is kisebb a létszám, mint a Jeunesses-ben, nyilvánvaló volt számomra, hogy a Purcellben a helyem. Ámde némi egyeztető beszélgetés során Gyuri biztosított róla, hogy kiválóan el tud nélkülözni, és ha a legkisebb jót is teszem ezzel a Öreggel, egészen nyugodtan válasszam azt a produkciót. Gondolom, az Olvasónak is, aki már valamelyest ráhangolódott jelen honlap stílusára, az a bizonyos Milne-idézet fog az eszébe jutni. A Charpentier-mise basszusában viszont bent lesz Benkő Pali, remélem, ő is megírja a maga benyomásait. (Mert hogy lesz majd írnivalója, abban biztos vagyok.)
Mint fentebb írtam, a művek zenekarkíséretesek. Esetünkben a zenekar a Fertődy Kamarazenekar Alapítvány. A Michael Haydn-műsort egyszer már előadtuk velük a Fő utcai templomban. Aztán, mikor az Öreg meggondolatlanul elmesélte nekik, hogy majd Salzburgban is el fogjuk énekelni, a Hangversenymester prüszkölt, hogy ezt nem tehetjük, mert "a műveket ők találták". Mi, kórustagok megmagyaráztuk az Öregnek (mikor ezt elmesélte), hogy a kották szemmel láthatóan közkönyvtáriak, úgyhogy talán ne a Hangversenymester döntse el, hogy ki adhatja elő a műveket. Ezt utóbb elmeséltem Benkő Palinak, mire ő a legcsekélyebb csodálkozást sem mutatta. Csak bólintott és elmondta, hogy a Purcell kórusnak azért kellett egy Istvánffy-Kraus-lemezt készítenie (Istvánffy-És-Valaki-Más-lemez helyett), mert a Valaki-Más-mű felvételét (ha már nem lehetett ő a zenekar) a Fertődy megfúrta, pontosabban, valahogy kijárta, hogy a kottákat senki (más) ne kaphassa kézhez. De mire föl, kérdeztem felháborodottan. Hát mert ők találták, magyarázta Pali nagy türelemmel.
Utólagos kiegészítés. Mint megtudtam, a változó miserészekül szolgáló műveket valóban a zenekar "találta" és adta is közre. Közreadáson most azt kell érteni, hogy valami számítógépes kottaszerkesztőn megcsinálták. (Egyébként Salzburgban csak az állandó misetételeket adtuk elő.) Amúgy a házilag kiadott kották jópofák, mert például
Más. Énekelt egy időben az altban (az Öreg kórusában) egy lány, de már elmúlt neki. Most a Hangversenymester felesége. Mármost tudni kell, hogy a Hanglemezgyártó limitált kóruslétszámot kért. Gondolom, a hangzás mián, mellesleg ugyanazt a pénzt kellemesebb is kevesebbfelé elosztani. Az Öreg bejelentette, hogy az, hogy ki énekelhet, az illető hangi állapotától, felkészültségétől, és a próbákra való rendes járásától függ. Ezek után találja ki az Olvasó, beültette-e a Hangversenymester a feleségét az altba? Izgalmas volna persze, ha az összes zenekari tagnak eszébe jutna valami jó ismerősét (esetleg többet is, miért ne?) beültetni a kórusba.
Aztán - nem kis csodálkozásomra - a fene nagy szigor elmaradt, és az Öreg talán csak két embernek mondta, hogy nem énekelhet, de ezek valóban nem tudták a darabokat. Pedig a szigor elkélt volna, mert az utolsó próbákra már olyan tagok is betolták a képüket, akik hónapok óta nem jártak. Azért ehhez gyomor kell.
Erről sokat nem tudok mondani. Ahogy haladtunk előre az időben, úgy vált az Öreg egyre... hm... feszültebbé, de hát ez úgyszólván természetes. Két alkalommal nem ért rá, akkor én tartottam a próbát. Hogy milyen volt, nem ítélhetem meg, én egész jól éreztem magam. Ámbár a második ilyen próbán megtörtént, hogy néhány jellembajnok megvárta, míg regisztrálják jelenlétét, majd a szünetben alla inglese távozott. (IGEN, a Maciandi is.)
Aztán persze voltak zenekaros próbák is. A zenekarról csak a legnagyobb elismerés hangján tudok írni, mert még jól beperelnek. De komolyra fordítva: miféle társaság az, amelyik képtelen mezzoforténál halkabban játszani, és lehetőleg egész tételeket egyetlen kötéssé mos össze?! (Tartozom az igazságnak annyival, hogy azért a kórus sincs még a cambridge-i King's College kórusának szintjén.) A szólisták elég jók, legjobb a szoprán (Zádori Mária), a legkevésbé jó a basszus.
A karmester Héja Domonkos. Hát nem tudom. Igen, mindenféle versenyeket nyer, nekem mégsem meggyőző. Nagyon kedves fiú, de semmi különös. És azért furcsa, hogy hamisságokért, nyilvánvaló hanghibákért nem szól. És nem kér túl sokat. Pedig formálnivaló akad bőven.
A szereplés előtti utolsó próbán a Hangversenymester már nem bírt magával és lehetőleg mindenbe belebeszélt. Kérte, hogy a szereplés napján egy hangyányival menjünk korábban, mert a dobogók egészen furmányosan lesznek elhelyezve, és majd úgy kellene felállni, hogy (barátkozzunk meg a szokatlan gondolattal), hogy az alacsonyabbak elöl, a magasabbak hátul állnak. Sebestyénmiki megkérdezte tőlem, hogy és a szőkék hova álljanak? Nem tudom, feleltem, de remekül el tudom képzelni, amint a Hangversenymester szabadidejében kimegy az Állatkertbe és megmondja a zsiráfnak, hogy a hátsó sorba álljon. De akadt más is. Például azt is kérte a Hangversenymester, hogy jobban mosolyogjunk, elvégre mégis azt énekeljük, hogy halleluja. Meg hogy hallgassuk egymást, mert széjjel vagyunk. Erre azért már többen fölvetették, hogy ha mindenki a karmester kezét nézi, akkor jó esélyünk van az együttmaradásra. De a legjobb az volt, hogy "a kórus adhat még kevesebbet, ez a terem nagyobb pianót is elbír". Mondta ezt egy olyan zenekar vezetője, amely minden pillanatban izomból játszik. Héja karnagy egyébként angyali türelemmel viselte a hangversenymesteri szómenéseket.
Odamentünk időben, felálltunk a furmányosan kigondolt dobogórendszerre (persze hogy semmi különös nem volt, az Olvasó fején találta a szöget), kicsik előre, nagyok hátulra. Pár tételbe belekezdtünk, hogy azért mégis. A Hangversenymester egyszer rászólt az egyik trombitásra, hogy adjon kevesebbet, mert ez biztos nagyon jó neki (a trombitásnak), de ők, a vonósok már nem hallják egymást. Meg is született rögtön a paródia, hogy "játssz halkabban, mert FELJELENTELEK!" Ez persze csak vicc, de az már valóság, hogy a kontinuós valamikor odament a Hangversenymesterhez, megkérdezte, vajon meddig fog tartani a CD-felvétel, és vajon remélhető-e, hogy a vasárnap délután már szabad lesz. Nem tudom, felelte a Hangversenymester, de miattad nem fogunk sietni, különben is, meg lett mondva, hogy egész vasárnap rá kell érni.
Maga a szereplés végül is egész jól lement, mármint a várakozáshoz (és a próbákhoz) képest. Nem tudom, mi történt az altszólistával, Várhelyi Éva ugrott be helyette az utolsó pillanatban, és dicséretére legyen mondva, a teljesen ismeretlen műveket becsülettel elénekelte, egy helyen tévesztett csak.
Telt ház volt (állítólag még a bajor őrgróf is eljött), pedig az MTA Kongresszusi Termébe följutni abban a havazásban, ami a városra szakadt, nem volt gyerekjáték. Még valamilyen tévé is vette a hangversenyt. (Itt jegyzem meg, nem sokkal ezután lesz [ vagy volt, ki mikor olvassa] egy másik szereplésünk, amit szintén vesz [vett] a tévé. Egyikért sem fizetnek egy árva fillért sem.)
Nekem valaha munkahelyem volt a Hungaroton, szívesen és nosztalgiával is emlékszem rá vissza, most mégis azt kellett mondanom: ezeknek elment az eszük. A felvételt úgy írták ki, hogy pénteken és szombaton délután 1-től este 9-ig, vasárnap meg reggeltől ameddig kell (de sietni nem fogunk senki kedvéért). Azaz, péntek-szombat nyolc óra szolgálat. Le a kalappal az előtt, aki ezt végig fittül bírja.
Már előre dörzsöltem a markom, mert zenei rendezőnek egy olyan valaki lett beígérve, aki közismerten idegbeteg, szétszórt, valamint balfácán. Milyen jókat fogok írni a hülyeségeiről! Ámde kiderült, hogy nem a hülye lesz a rendező, hanem Maci Laci (=Matz László). Akit viszont igen kedvelek, és jó rendezőnek tartok. Így ez az oldal most szegényebb néhány bíráló megjegyzéssel, de a dolog a stúdióban feltétlenül megtérült.
Az egyébként utóbb kiderült, hogy a napi nyolc óra munka nem a Hungaroton ötlete volt, hanem a Hangversenymesteré.
Néhány észrevétel a felvételről
Elég sok leállás tarkította a munkát. Domos sokszor dolgozott (próbált) a zenekarral vagy csak a vonósokkal vagy csak az oboákkal. Utóbbiakkal volt a legtöbb gondja, hiába, az oboák fogságban mindig megvadulnak (ez idézet volt). A dologgal nem lett volna bajom, csak úgy éreztem, ezt a finom műhelymunkát nem a felvételre kellett volna tartalékolni. Erre való az ún. próba. Azért amikor már kevésbé bírtuk cérnával, Sebestyénmikivel párszor felsóhajtottunk, hogy annyi jó zeneiskola van már az országban, hát miért nem veszik igénybe?
Az altszólistát (addigra meggyógyult) modorosnak és kiegyensúlyozatlannak éreztem. Érdekes, hogy ezzel a véleményemmel egyedül maradtam, és én is csak az első felvételi napon éreztem így. A tenor változatos teljesítményt nyújtott, hol remekül énekelt, hol... hogy is mondjam... kevésbé remekül. A legtöbb gond a basszussal volt. Énekelt szép hangon, énekelt tisztán, énekelt pontos ritmusban, de a hármat sosem egyszerre. Zádori Marcsi viszont varázslatos volt, folyamatosan.
A hangulat egész kellemes volt. Ebben óriási szerepe volt Domosnak, de Maci Laci is igyekezett nem túllihegni a dolgot. Sőt, még az Öreg is egészen visszafogta magát. A kórus remekül tűrte az olyan fiaskókat, mint
A legnehezebb persze a Hangversenymester elviselése volt, egyszer még Domos is tett egy (itt nem közölhető) pikírt megjegyzést.
Hanem azért a végére már érezhetően elfáradt a kórus, és eljött az egymás marásának ideje. Ez a kitétel (legyünk igazságosak) nem vonatkozik Kontrazsuzsára, aki már kezdettől rászólt mindenkire, akire csak bírt. Tényleg csak egy példa, bár ez a "Zenei észrevételek" cím alá kívánkozik. Egy helyen föltűnt, hogy Domos lassít, a kórus azonban nem követi. Az első adandó alkalommal meg is kérdeztem, hogy ott valóban lassítani szándékozik-e. Igen, felelte, és ezzel rendben is lett volna, de Kontrazsuzsa hátraszólt, hogy talán nézzem a karmester kezét. Amúgy Sebestyénmikivel és Welkerárpival rengeteget ökörködtünk, ez nagymértékben megkönnyítette a feszültebb pillanatok elviselését. Hogy a konstans ökörködés mennyiben hatott a mi elviselésünkre, az értelemszerűen más (hon)lapra tartozik.
Néhány jószándékú kórustagban megfogant a terv, hogy a végén ajándékozzunk. Már nem tudom pontosan, mi volt az ajándék, azt hiszem, Valentin-napi üdvözlőlap, valami ital, meg Jeunesses-póló. Kapták: Héja Domos, a Hangversenymester, a stúdió stábja (utóbbiak kártyát nem). A két Valentin-napit illett mindenkinek aláírnia, én a Hangversenymesternek szólót nem írtam alá (de nemcsak én). Ezek után bort nyitottak, és a nagy mulatság tán még most is tart, én persze azonnal eljöttem.
A következő próbán az Öreg rövid kiértékelést tartott. Azt kérte, senki ne rágjon be azért, amiért végül is (majdnem) mindenki énekelt, de egyszerűen nem lehet megtenni azokkal, akik egy picivel talán kevésbé tudták a darabokat (=tehát akik nem vették maguknak a fáradságot, hogy megtanulják őket), szóval, ezekkel nem lehetett megtenni, hogy a közös éneklés öröméből kirekesztjük őket. És akit az zavar, hogy ugyanazért a pénzért, az gondoljon arra, hogy az ő tehetsége éppen elég jutalom.
Mindez történt februárban. (Most augusztus van.) A CD-felvételért a pénzt azóta sem kaptuk meg, mert ahhoz a Kontrazsuzsa valamilyen aláírása szükséges (ne tessék olyan csacsiságokat kérdezni, hogy miért, sejtelmem sincs), de ő még nem írt alá semmit. Amikor június elején az Öreg egy próbán megkérdezte, hogy miért, az volt a válasz, hogy dolgozott, nem volt rá ideje. (Aztán valamikor szeptember-október táján megkaptuk.)
