Ákos telefonált Szombathelyről, hogy volna-e kedvem kisegíteni egy Purcell- és Händel-műsorban. Mivelhogy ottan most valami botrány van, és a Szombathely Kápolna zenekar pesti szereplése (Budapesti Tavaszi Fesztivál 1999) már-már elmaradt, de a műsor és az előadói gárda csekély változtatásával sikerült megmenteni. Ákost kedvelem, a szerzőket nemkülönben, úgyhogy volt kedvem kisegíteni. Annyi nehezítés még volt a dologban, hogy csütörtökön oda kellett utaznom Szombathelyre, mert pénteken próbáltak, aztán szombaton a társasággal együtt vissza, Pestre, este szereplés a Kálvin téri templomban. Ákos még megkérdezte - mivel (helyesen) úgy ismer, mint Aszociális Barmot -, hogy ezúttal is ragaszkodom-e a kollégiumi elhelyezéshez. Mondtam, ha egy mód van rá, igen. Hamarosan megérkeztek a kották is.
Egy délutáni suhival csütörtökön odautaztam. A szombathelyi állomáson Ákos fogadott. Kérdeztem, mi hát ez a botrány. Elég hosszan mesélte, de a lényeg annyi, hogy a zenekar vezetősége - vélhetően! - nem egészen korrektül járt el bizonyos esetekben, már persze, ahol pénzről volt szó. Lázadás, vizsgálat, Iksz és Ipszilon vezetők ünnepélyes lefokozása, azok kevésbé emelkedett ellenakciói, huzakodás azon, hogy most akkor ki használhatja a Szombathely Kápolna nevet stb. Történt valami olyan is, hogy a (leváltott) vezetőség valahogy kijárta, hogy Szombathely Kápolna nevű testületnek tiltsák meg a Pestre utazást. Ezt nem egészen értettem, és Ákos is csak annyi magyarázatot adott, hogy Iksznek és Ipszilonnak "messze elér ám a keze".
Ákos sajnálkozva közölte, hogy a kollégiumok (vendégszobái is) tömve vannak, úgyhogy két lehetőségem maradt, nevezetesen, hogy
A próbateremben volt egy ággyá nyitható kanapé meg fürdőszoba, melyben a konvektorban minduntalan kialudt a gáz, de azért valahogy be lehetett fűteni. Amúgy a (menesztett) vezetőség a próbatermet alaposan lecsupaszította, ami érték maradt, az csak a bútorzat meg egy csembaló. Ákos a lelkemre kötötte, hogy ha Iksz vagy Ipszilon jönne, be ne engedjem őket, kivált, mert valószínűleg a csembalóra fenik a fogukat. Ez kellemetlenül érintett, mert eleve nem vagyok egy különösebben kemény fickó, és amúgy is, hogy tehetném meg, hogy nem engedek be valakit arra a helyre, amihez az illetőnek de iure kevesebb, de de facto mégiscsak több köze van, mint nekem. Akkor majd inkább úgy teszek, mintha nem hallanám a csöngetést. (De hadd nyugtassam meg az Olvasót, sem Iksz, sem Ipszilon nem jött, míg én ott voltam.)
Amúgy kicsit csalódás volt az ottalvás, mert én valami olyasmi élményt vártam, mint mikor az ember egy múzeumban vagy operaházban marad ott éjjelre. Ehhez képest a próbateremben aludni csak annyira volt varázsos, mint bármilyen más helyen, ami nem kifejezetten hálószoba, illetve magánlakás. (Ágyneműt Ákostól kaptam. Többek közt egy régimódi hálózsákot, ami olyan, hogy összehengergetésekor önnön kapucnijába kell becsomagolni, és az így képződött hurkát fémcsatos hevederekkel összefogni. Ezért aztán vigyázni kellett, hogy egy-egy lendületesebb betakarózásnál a fémcsatok ne vágjanak halántékon.)
Kiderült, hogy a szabadidőmmel, illetőleg a szabadságommal kicsit nagyvonalúan bántam/bántunk. Azért kellett csütörtökön megérkeznem, hogy részt vehessek a péntek kora délelőtti próbán, mert a zenekar egy részének hamar el kell mennie. Déltől egészen a szereplésig szabad a foglalkozás. Fölajánlottam Ákosnak, hogy akkor én akár haza is utazhatnék, de ő generózusan széttárta karját, mintegy átölelve egész Szombathelyet, hogy itt mindenki és annyira örülne, ha maradnék, hogy csak no. Jóleső melegség öntött el, de azért megcsillanni láttam a motívumot is, hogy - mivel nem vittem számlát a vonatjegyről - előadódhat, hogy szegény Ákosnak saját zsebéből kell kifizetnie az odautamat, minek ezt duplázni. (Ámbár kár rosszmájúskodnom, mert a társasággal nagyon szívélyes a viszonyom, és tényleg minden alkalommal őszintén örülünk egymásnak.)
A próbán még egy kellemetlenség kiderült, bár kizárólag az én felületességem miatt ilyen későn, hogy bizonyos szólókat is nekem kell énekelnem. Mármost hiába van papírom róla, eléggé pontosan tudom, milyen színvonalú énekes vagyok. És azért a Szombathely Kápolna elég jó zenekar, jobbnál jobb énekesekhez vannak szokva. Szerencsére az egyik Purcell-műben (a műsort később részletezem) egyáltalán nincs szóló, a másikban kamarajellegű, azaz szólókvintett szerepel, a Händelben meg üdítően rövidek a szólók, és minden esetben felhasználóbarát hangterjedelműek, tehát nem lógnak át hangom ronda tartományába. A próba egyébként egész tűrhetően sikerült. Valaki még megkérdezte (ennek később lesz jelentősége), hogy kapunk-e tiszteletjegyeket. Ákos elmondta, hogy a szervezőhölgy megnyugtatta: a templomi koncertek ingyenesek. Próba után az egyik kórustag meghívott magukhoz ebédelni, amit vonakodva bár, de elfogadtam, én ilyenkor mindig feszengek, ha valaki csak úgy jó hozzám, és én nem tudom viszonozni.
Ebéd után szabad programot csináltam magamnak, ami a szüttyögés veszélyét hordozta magában. De azért mégis hasznosan töltöttem el az időt; kisebb bevásárlást eszközöltem, amit Pesten is megtehettem volna, de hát most értem rá. Másrészt azt az illúziót tápláltam magamban, hogy "vidéken" olcsóbbak a dolgok. (Az viszont bebizonyosodott, hogy az eladók lényegesen kedvesebbek, mint Pesten.) Egy bolt szerepelt csak a vásárlókörút programjában, amit Pesten hiába keresek, ez pedig a sörszaküzlet. Nem túl drága, és nagy a választék, bár pár éve elementárisabban hatott. Mikor itt is végeztem, fel akartam ugrani Ákoshoz, hogy megtudakoljam a másnapi indulás pontos paramétereit. De még az utcán összefutottunk, és Ákos ragaszkodott hozzá, hogy megnézzem épülő házukat. El is mentünk, és az élénk szélben körbejártuk. (Amúgy szép helyen van, és ha normális kertváros épül köré, akkor csodálatos lesz.) Itt mondta Ákosné, hogy anyagilag most nem állnak valami fényesen, de ha majd meghalnak a szüleik, akkor fognak örökölni. Kérdeztem Ákost, nem akarná-e beépíteni a tetőteret (mert a ház, bármilyen impozáns is, hosszabb távon kicsi lesz hat embernek). Nem akarja, felelte Ákos, mert szerinte pillanatokon belül nyakunkon az Utolsó Ítélet, ami nem baj, de ha mégse, neki nem lesz kedve addig is a tetőteret pluszban takarítani. Értem, mondtam, tehát a takarításra való restség mint az Apokalipszis előmozdítója, ez tetszik. Ákosné döbbenettel nézett rám, de Ákos legalább elnevette magát.
Fölmerült ugyan egy újabb vacsorameghívás, de ezúttal már ragaszkodtam kedvenc pizzeriámhoz. Ahol is egy sonkás-hagymás példányt választottam egy korsó finom serrel, királyi lakoma volt. Utána még Ákos tiszteletét tette a próbateremben, hogy átbeszéljük mindazt, ami a művekkel kapcsolatban nem hangzott el a próbán. Másnap délben indulás Budapestre, jó éjszakát.
Fölkeltem, megreggeliztem, majd elmentem még vásárolni (ha lúd, legyen kövér!) és kávézni. Nem szívesen gázolok a szombathelyiek lelkébe, de meg kell állapítsam, hogy a kávé területén valami kozmikus demokrácia, de legalábbis egyenlőség uralkodik: az olcsó és a drága helyeken egyaránt pocsék a kávé. Továbbá: Szombathely igen takaros kis város lenne, de az egy főre jutó Idétlen Shopok száma katasztrofálisan nagy.
A déli indulásból nem lett semmi, mert a busz nem jött el a próbateremig, úgyhogy a csembalót, mint valami vadászzsákmányt, négy szitkozódó zenekari tagnak kellett vagy száz méteren cipelnie. De azért még egy óra előtt elindultunk.
A buszon kinéztem magamnak egy barátságos helyet, megkérdeztem Ákosnét, hogy ül-e ott valaki. Hát, majd ő szeretne, mondta. Akkor egy másik széket választottam. Később Ákosné leült mellém, és a legkisebb gyermekével küszködött. Nagy kapacitású problémamegoldó képességemet latba vetve fölajánlottam, hogy onnan is elülök. Az bizony nem lenne rossz, mert a másik oldalra odasüt a nap. Még később egészen előre ültem, ahol is - már-már hagyományosan - a buszvezetővel barátkoztam. (Ez a busz mennyit fogyaszt; az a kapcsoló mit csinál; egy volt barátjával mit műveltek a börtönben, és egyáltalán, micsoda emberi történetek vannak, szinte hihetetlen!) Aztán megérkeztünk a helyszínre, én segítettem a csembalót bevinni a templomba, majd elrohantam haza a szereplőruhámért (volt idő, mert négykor még valami esküvő kezdődött).
Mikor visszaértem, már javában állt a bál. Kiderült, hogy a még Szombathelyről megrendelt kottatartók nem érkeztek meg, Ákos Vashegyi Gyurival (ő kontinuózott ebben a produkcióban) elrohant ez utóbbi lakására kottatartókért. Közben megérkeztek a megrendelt kottapultok is, de Gyuriékat már nem volt mód visszahívni. Ezáltal az akusztikai-beállási próba egy bő órát csúszott. Ez még nem lett volna baj, de az orgonát és a csembalót be kellett hangolni, és mert a hangolót zavarja a zajongás, addig nem lehetett beengedni a közönséget. De még így is időben voltunk, a hangulatot csak egy kielégítetlen és minimális toleranciával sem megáldott Hölgy borzolta (fesztiválirodák csak ilyeneket hajlandók alkalmazni). Hogyaszongya, be kéne fejezzük a próbát, hogy maradjon idő a hangolásra, de különben már mindegy, mert a gyülekező közönség kezd elmenni, mivel a templom zárva és ki sincs világítva. (Mondta ezt 7:10-kor. A koncert nyolckor kezdődött.) És így a jegyeket is képtelenség árulni! Páran elmagyarázták neki, hogy ha nincs ez a mizéria a kottapultokkal, akkor most nem itt tartanánk, a templom világításának bekapcsolásában meg végképp nem vagyunk illetékesek. Azért a kedélyek valahogy csak elcsitultak, és a próbába még azok a tételek is belefértek, amelyekben Kéringer Laca énekel, márpedig Laca szemmel láthatóan először találkozott érdemben a művek kottájával (vagy ha nem, hát a korábbi találkozások nem hagytak benne mély nyomot).
Miután az Undok Hölgy elszólta magát, hogy a hangverseny jegyes lesz, néhányan pánikszerűen kirohantunk a templom elé, hogy - akaratlanul is átvert - ismerőseinket fülön fogjuk és valahogy becsempésszük.
A műsor a következő volt. Henry Purcell: Hear my prayer, o Lord (ezt mindennemű kíséret nélkül énekeltük), majd ugyancsak Purcelltől a My heart is indiding kezdetű anthemet. Ezt Händel-művek követték. Először a zenekar játszott el egy concerto grossót (hangnemét nem tudom), majd az As pants the hart kezdetű anthemet adtuk elő.
Tulajdonképpen egész jól sikerült. Annyi fűszerezte csak a hangversenyt, hogy a Händelben Kéringer Laca az egyik belépése alkalmával egy negyeddel hamarabb indított, és ehhez az előnyhöz makacsul ragaszkodott. Azt hittem, Ákos le fogja inteni, de aztán valahogy összerázódott a dolog. Jó volt még, hogy Vashegyi Gyuri valahányszor hangszert váltott, a széke vidáman csiszatolt a meztelen kövön. Utána többen gratuláltak a szólómhoz, de hát ezek mind kedves ismerőseim voltak, akik inkább a nyelvüket harapnák le, semhogy engem megbántsanak.
Alapjában véve a szereplésről nem nagyon van mit írnom, csak az előzményekről.
Valamelyik kórustag - hogy a társaság (=Ifjú Zenebarátok) végképp szét ne essék - szervezett egy koncertet virágvasárnapra, az esztergomi Vízivárosi Templomba. Nekem aznap délelőtt dolgoznom kellett, de úgy tűnt, nincs gond, mert majd kocsikkal megyünk, és a benzinköltséget kifizetik. Ámde szólt a Kontrazsuzsa, hogy van a kórusnak még valami pénze, amit nem lehet akármire elkölteni (ezt nem értettem, de már rég nem tudom követni Kontrazsuzsa logikáját), csakis buszbérlésre. Így aztán a kórus buszt bérelt, indulás délelőtt 11-kor, hogy egy kis városnézés is beleférjen. Akinek ez nem jó, az mehet kocsival, de hát ez az illető saját problémája, költségtérítés nem jár. No mindegy, Árpival odasündörögtünk egy Éva nevű kórustársnőnkhöz (neki sem volt megfelelő a buszos időpont), hogy beférünk-e hozzá, a benzinpénzt majd összeadjuk. Éva megnyugtatott, hogy beférünk, hogyne férnénk. Egy pontosító telefonbeszélgetés során még rögzítettük, hogy délután 2-kor találkozunk a Margit-híd budai parkolójában, vigyázat, óraátállítás lesz.
Árpival ott is voltunk a megbeszélt helyen, a megbeszélt időpontban. Húsz percet vártunk Évára (ennyi mindenkinek jár), majd megpróbáltuk hívogatni a mobilját, de az folyton csak foglaltat jelzett. Árpi - valami isteni sugallat hatására - kocsival érkezett, úgyhogy az ő járművével mentünk. Jókor odaértünk, még egy cukrászdalátogatás is belefért az időnkbe. Ettem egy mérsékelten jó oroszkrémtortát és ittam egy pompás kávét (Szombathely után rámfért). Aztán be a sekrestyébe, átöltözni. Éva is befutott, mint kiderült, elfelejtette átállítani az óráját. (Utóbb rájöttünk, hogy mi is hibáztunk, mert egy számjeggyel kevesebbet tárcsáztunk, mikor Évát hívtuk, azért jelzett mindig foglaltat. De erről mélyen hallgattunk.)
Meséltem az Öregnek, hogy telt a hétvégém (ezen belül, miért nem tudtam pénteken próbára menni), és még azzal is eldicsekedtem, hogy szólóztam. Ezt az Öreg félreérthette, mert azt mondta, hogy de hiszen nála is szólózhatok, és kisebb prédikációt tartott a "hűség" nevű fogalomról.
A szereplés, mint mondom, különösebb esemény nélkül lement. Előtte egy pap bácsi köszöntött bennünket, elmondta, hogyan is van ez ezzel a virágvasárnappal, és hogy reméli, a hideg templomban azért meleg szívek tartózkodnak. (A templom valóban jégvermi hőmérsékletű volt, kabátban énekeltünk.) Az Öreg is köszöntötte az egybegyűlteket, egyben reményének adott hangot, hogy a fizikai hideg ellenére sikerül majd a hallgatóság szívét megmelengetnünk. Ezek után énekeltünk. Egy Poulenc-motettát hirtelen ötlettel kihagytunk, majd frappánsan átminősítettük ráadásszámmá. A végén nagy tapsot kaptunk, és a pap bácsi megköszönte közreműködésünket, egyben remélte, hogy ebben a hideg templomban azért legalább a szívek fölmelegedtek.
Utána igyekeztünk haza. Árpi nem vezet rosszul, de azért a randevújára igyekvő szerelmes férfi kocsijában ülni nem a hosszú élet titka.
