Január 28-án este bejelentkeztünk Kanga szüleihez. Mondtam, mit szeretnénk. Fecetke (a papa) rövid beszédet tartott. A beszéd értelmes volt, nem is dagályos, szóval teljesen normális, mégis rámtört valami kényszeres vigyorgás, alig bírtam legyűrni. (Te jó ég, gondoltam, mi lesz majd, amikor az anyakönyvvezető[nő] beszél?) Egyébként már ab ovo vigyorogtam volna, de még az is eszembe jutott, amikor Gorcsev Iván azt mondja Laboux-nak, hogy "csak azért is elveszem a lányát, vén salabakter!". Ez persze így durva, mert Fecetke egyáltalán nem salabakter (sosem dolgozott a vasútnál), csak az én agyam van ilyen tiszteletlenre bekötve. Aztán a szülők Martinit bontottak (sajnos, nem szeretem), és összetegeződtünk (különösebben ezt sem, de mindkettő az én bajom). Még megpendítettem, hogy nem szeretnénk egyházi esküvőt tartani. Árnyalattal hűvösebb lett a levegő, majd "a ti dolgotok", mondták a szülők, szerintem másodikféleképpen. Marína (a mama) elmondta, hogy ebbe csakugyan nem akarnak beleszólni, de vajon Kangát, magát nem zavarja-e? (Közben szegény, mármint Marína többször erősen meghatódott). Megnyugtattuk, hogy Kangát nem zavarja az egyházi szertartás elmaradása. Én készültem ugyan keménykedni, hogy ha ragaszkodnak hozzá, jó, legyen templomi esküvő, de melyik felekezeté, he? De erre nem került sor. Kis vita azért támadt, hogy én kit szeretnék meghívni. Én a szüleimen és a tanúkon kívül senkit (rajtam ne röhögjenek, Kangát meg ne sajnálják.) De Marína nagyon szerette volna megismerni a barátaimat. Hát majd meglátjuk. Mindenesetre Kangának van nyolc testvére, akik közül hét már családos. Szóval, lesz ott násznép. Ezt a kérdést elnapoltuk (mármint hogy én kit hívok), majd kegyelemben elbocsáttattunk. (Végül csak nem hívtam senkit.)
A még férjezetlen húgnak van valami barátféléje, egy Porcos álnevű, aki évek óta nem hajlandó eldönteni, mit is akar a húgtól. Na, egyszer sikerült Kangáéknál benyitnom egy szülnapi vacsorára, ahol mindenki kedvesen mosolyogva köszöntött, csak Porcos nézett rám vádló halszemekkel. Utóbb megtudtam, hogy a húg elmondta neki, hogy bezzeg én már megkértem nénje kezét.
Elmentünk az önkormányzatba, ahol egy békaszerű Hivatalnok fogadott bennünket. A dolog nem ment elsőre, mert két irományt is be kellett volna adnunk, ami egyébként semmi plusz információt nem hordoz a személyi igazolványban fellelhetőkön kívül. Mikor ezeket is szállítottuk, a Hivatalnok kitöltött valami papírokat. Meg kellett mondanunk legmagasabb végzettségünket (azt is, hogy hány évig tartott a főiskola), foglalkozásunkat, munkahelyünket. Ezeket megkérdezni - túl azon, hogy semmi közük hozzá - értelmetlen is, mert az ember azt mond, amit akar. A Hivatalnok még azt is megkérdezte, lesz-e egyházi esküvő. Már csak a "tessék mondani, véletlenül nem kelta származásúnak tetszik lenni?" maradt el. Hát akkor esküvő ápr. 10-én, legyen máskor is szerencsénk.
Nagyjában-egészében mindenki örült. A suliban, ahol Kanga tanít, nagy ovációval fogadták, mikor észrevették a jegygyűrűjét. Csak egy vagy két elvált nő vonult ki tüntetőleg a tanári szobából. Ákosék voltak jópofák, pontosabban, Ákos felesége. Többször is szólt, hogy aztán igyekezzünk a gyerekkel, mert jön a klimax és akkor annyi. (Amúgy a feleséget ilyennek kell elfogadni; például azt is pókerarccal mondja, hogy hát majd örökölnek, ha meghalnak a szüleik. És ezt nem cinizmusból mondja, hanem éppen valami - szerintem - túlhajtott hitből: ez az élet rendje. Róluk bővebben a márciusi szereplésekről készült beszámolóban írok.)
Nekem (és gondolom, Kangának is) többen javasolták, hogy írjunk szerződést arról, mely ingó és ingatlan tárgyak melyikünké; ma már ez teljesen természetes. Erre nem voltam hajlandó, szerintem a dolog nem erről szól. Másképp megfogalmazva, ha annyira rossz az emberismeretem, hogy emiatt valaha pórul járok, akkor megérdemlem.
Volt "ismerkedési est" is, mikor is Kanga szülei meglátogatták az én szüleimet, hogy hát mégis. (Ezen mi nem vettünk részt.) Mondtam apámnak, hogy a hozományra feltétlenül kérdezzen rá, ha már én elmulasztottam. Nem tűnt fel, milyen vehemensen utasítja el a gondolatot, és mikor már harmadszor is megpróbáltam elsütni ezt a buta viccet, kiderült, hogy - kivételesen - nem volt humorérzékénél, azt hitte, én komolyan gondolom ezt a hozománydolgot. Végül tisztáztuk, hogy nem a Kanga-család vagyonára ácsingózóm, csupán mókás fiú vagyok, de azért ez a tisztázás belekerült néhány keserű percbe.
Bementünk az önkormányzatba, néhány részletet eligazítandó. A hivatalos szertartást természetesen önkormányzati személy intézi, a hangulatról azonban egy káefté gondoskodik. Egy hölgy fogadott bennünket, kérdezte, mit szeretnénk. Volt előtte egy táblázat, azon pipálgatta, mit szeretnénk. Szegény, csalódhatott, mert sem pezsgőt nem kértünk, sem fotóst, sem egyéb járulékos dolgokat. Mondtam, én nyílt színen nem szeretnék csókolózni sem (a Turbékolási Felár miatt, hehe). Úgyhogy csak bevonulási zenét kértünk. Ehhez kézbe kaptunk egy másik táblázatot. Volt azon mindenféle. Pl. Vangelis, ami ellen semmi kifogásom, csak egy esküvőre komolyzenét képzelek, volt Csajkovszkij: b-moll zongoraverseny, ezzel meg az a bajom, hogy erről korcsolyakűrök jutnak az eszembe. Szerintem jobb nászindulót a Felix Mendelssohn-Bartholdyénál még nem írtak, úgyhogy ezt választottuk (én eredetileg is ezt szerettem volna). Megbeszéltük még, hogy az aláíráshoz és a gratulációhoz én összeraknék valami muzsikát (kazettán be lehet vinni), majd távoztunk. Fizetni ráér az esküvőn.
Az esküvő hetében egyszer sikerült úgy felugranom Kangához, hogy Akka is ott volt (az egyik nénj), éppen nagyban beszélgettek valamiről, bár Kanga segélykérően nézett rám. De jó, hogy jövök, úgyis meg akartak kérdezni egy s másról. Miről lenne szó? Hát az autókról. Hogyhogy? Hát hogy az autókat hogy szervezzék. No, kiderült, hogy valaki (talán éppen Akka) megálmodta, milyen remek ötlet lenne az önkormányzattól a Kanga-szülők lakásáig (ott lesz az eszem-iszom) karavánnal menni. Ez az út gyalog kb. hét perc. Kocsival több, mert az utca éppen az önkormányzat felé egyirányú. Bennem még az a gyanú is fölhorgadt, hogy a karavánnal végig akarják dudálni-tülkölni az utat, ezt pedig utálom. Akka nyugtatgatott, hogy dudálás nem szerepel tervei között. (De azért tegye a szívére a kezét az Olvasó: ki tudná ezt adott esetben megállni?) No, elég az hozzá, hogy az autózásról határozottan lebeszéltem Akkát.
Aztán a pezsgő kérdése. Ehhez már Marína is bejött. Mivel szeretnénk koccintani? Mondtuk Kangával, ha már muszáj, vörösborral, mert a pezsgőt mindketten utáljuk. Vörösborral?, kérdezte Marína megrökönyödve. Vörösborral!? Hát hogy néz az ki? Itt behúztam a nyakam, mert ahhoz végképp nem értek, milyen alkalomhoz milyen ital dukál. Olyan fene nagyon a bort sem szeretem, de ha már iszom, akkor leginkább vörösbort. Márpedig ide pezsgő kell, mondta Marína, főleg azért, mert kis mennyiségben is fejbe száll, ezáltal hamar megadja az alaphangulatot. Mondtam, hogy szerintem az alaphangulatot a menyasszonytánc (+késelés) adná meg, de erre csak néztek értetlenül. (Még néhány humormorzsával próbálkoztam, de mikor a "van-e valami külön kívánságotok?" kérdésre azzal feleltem, hogy igen, egy esküvői baldachint szeretnénk, a legdrágább kínai selyemből, még mindig senki nem nevette el magát [Kanga igen, de őt én már elrontottam], felhagytam a poénkodással.) Visszatérve az italra, még felvetettem, vajon nagyon eretnek gondolat-e, hogy mindenki azzal koccintson, amivel jólesik, de ez sem talált lelkes fogadtatásra. (A vicc csak az, hogy Marína sem szereti a pezsgőt.) Végül is méltányos voltam, fifty-fifty alapon meghajlottam a pezsgő ideája előtt, de nem mentem bele az autókonvojosdiba.
Megkérdeztem továbbá, hogy én mi módon tudok beszállni az ügybe, mert úgy festett, hogy az egész dolgot Marináék akarják állni, és ezt azért cikinek éreztem. Marína nem nagyon bírt erőt venni rendességén, mert a listán, amit pár óra múlva összeírt, hogy ezt meg ezt én legyek szíves beszerezni, a vásárolnivalóknak csak valami nevetségesen kis hányada szerepelt.
Muszáj ezt is leírnom, így teljes a kép. A helyzet az, hogy már jó ideje egyedül lakom, mármint ahhoz jó ideje, hogy ennek az előnyeit remekül megszoktam légyen. Úgyhogy nem kis szorongás fogott el a várható változástól. Kangánál ideálisabb társat el sem tudok képzelni, mégis, úgy érzem, ez a megoldás az agglegényélethez mérten csak ezüstérmes. Biztosan szörnyű ilyet leírni, de - mint jelen honlapon többször hivatkoztam rá - Aszociális Barom vagyok. Bocs', ez van.
Két nappal az esküvő előtt Kanga átköltözött hozzám. Az "átköltözött" kifejezés ezúttal annyit jelent, hogy átszállítottuk az ágyát, ő meg hozta az ágyneműjét és valamennyi ruháját, valamint Bence öccse segítségével kicsit átrendeztük a konyhát. A lakásra ráfért egy kis (=alapos) rendcsinálás és takarítás, úgyhogy Marína tett is valami megjegyzést (nem nekem, Kangának), hogy no hiszen, szép kis fészekkel várom én a lányát. Sajnos, igaza van, egy szavam sem lehet.
Végül külön sikernek könyvelhetem el, hogy megegyeztünk, bevonuláskor sem az én kezemben vagy mellényzsebemben, sem Kanga fején nem lesz virág.
Még időben összeállítottam a zenéket az aláíráshoz és a gratulációhoz (Zádori Mária volt szíves énekelni nekünk egy CD-ről), és Kanga még időben oda is adta a kazettát az önkormányzatiaknak. A hivatalos szertartás '99. április 10-én zajlott le, ezt csak azért írom, mert majd ilyen meteorológiai feljegyzésekben utána lehet keresni, hogy aznap csodálatos idő volt, valószínűleg hatalmasakat lehetett repülni. (Másnapra megerősödött a szél.)
Már együtt volt a násznép, csak Árpi barátom hiányzott még, ami azért volt fokozottan kínos, mert ő volt a tanúm. Mikor már tovább nem várhattunk, elindultunk az önkorm. irányába, azzal, hogy akkor Kanga valamelyik testvére beugrik nekem tanúskodni. (Kanga tanúja is az egyik húg volt.) Végül félúton nagy lihegve befutott Árpi, hogy bocs', de elakadt a Szabadság-hídon. Mindegy, fő, hogy megérkezett. Picit még vicceltem vele, hogy nem elég, hogy elkésett, még üres kézzel is jött, szerencsére őt nem hagyta el a humorérzéke.
Visszafogott eleganciánk példaértékű. Rajtam egy szürke öltöny volt, amiben akár még színházba is elmehetnék (nézőnek!), Kangán meg egy csinos, általam indiainak vélt ruha, mely jótékonyan födte gömbölyödő pocakját. Felcsendült Felix Mendelssohn-Bartholdy nászindulója, mi szépen bevonultunk. (LASSAN!, suttogta a szervező hölgy, villámló szemekkel.) Meg se botlottunk, egyikünk volt szerelme sem bukkant fel zokogva, szóval fantasztikusan gördülékenyen ment minden.
Több ismerősünk is figyelmeztetett rá, hogy anyakönyvvezető(nő)k, imádják azt mondani, hogy Önök most elindultak egy úton, ahol egy pillanatra se engedjék el egymás kezét. Képzelheti az Olvasó rekesz- és mimikai izmaim állagát, amikor a hölgy tényleg ezt mondta. De nem történt semmi baj. Az "igen" kicsit rekedtre sikerült, hát ennyi belefér. Az egész eljárás egyébként dicséretesen rövid volt. Fél 4-kor kezdtünk, és háromnegyedkor a portás már álmosan sok boldogságot kívánt. (Úgy vettem észre, az önkormányzati személyek ilyenkor kínosan vigyáznak a "viszontlátásra" formula kerülésére.)
Miután mindenki túlélte, hogy gyalog kellett közlekednie, kisebb zsúr vette kezdetét a Kanga-családnál. Magát, az eszem-iszomot műsor előzte meg. A családból verbuvált kórus a hangulathoz illő madrigálokat énekelt, majd néhányan felovastak. Verset és prózát, meghatóat és vicceset. (A Kanga-tanú húg például alig bírta befejezni, mert elsírta magát.) Akadt, aki saját művét olvasta föl. (A család bölcs mértéktartására jellemző, hogy a saját művek minden esetben prózai alkotások voltak.)
Utána megkaptuk az ajándékokat. Ezek zömmel a konyhai tevékenységet megkönnyítő tárgyak voltak (no lám, még egy szamovár!). (Állítólag a későbbiekben Árpitól kapok még egy adag autóüléshuzatot.) Ezek után megkezdődhetett a dínomdánom, és - képzelje el az Olvasó! - a pezsgőzésben mégiscsak koccinthattam vörösborral. (Enni sós és édes sütemény volt meg torták.) A koccintás után Fecetke, majd apám szólt néhány kedves (és őszinte!) szót az alkalomból, hogy egy kis család tagja most egy nagyé is lesz. Néhány újdonsült sógorom lelkesen biztatott, hogy bármi segítségre szükségem van, ne habozzak megkeresni. Jólesett, hogyne esett volna jól, csak hát a sokadik ilyen után már a magam megköszönő válaszát éreztem őszintétlennek; szóval, szokás szerint magammal volt bajom, nem a sógorokkal. Egyikük annyira elérzékenyült, hogy puszit is váltott velem, és azt mondta, tartsunk össze, mert most már egy család vagyunk.
Innen kezdve már hamar beállt az az állapot, amikor kialakulnak a beszélgetőszigetek, és voltaképpen az ünnepeltek a legkevésbé fontosak. Egy darabig mi is jóízűen beszélgettünk ezzel-azzal, de aztán összenéztünk Kangával és megállapítottuk, hogy eljött a szökés ideje. Akinek feltűnt, hogy távozunk, kikísért bennünket, és a búcsút vérmérséklete, illetve ittassága szerint színezte. Akka ráeszmélt, hogy ezidáig elfelejtett meghatódni, úgyhogy elkapta Kangát, magához szorította (hosszan) és biztosította, hogy ha bármi segítségre szükség van, hát bármikor és bárhol. Az egyik sógor kiállt az erkélyre és egy hatalmas nemzetiszín zászlót lengetett. Porcos felkapaszkodott egy hatalmas fatönk tetejére, ott pózba vágta magát és kijelentette, hogy ő most szobor.
Végül bepakoltuk a sok szamovárt, azaz mit beszélek, a hasznos nászajándékokat az egyik öcs, Bence kisbuszába, azzal az ifjú pár távozott. (A vendégsereg az elmondások szerint még este 9-ig ott maradt a Kanga-szülőknél, megitták a maradék piát és gyömködték magukba a tortát.)
Alapjában véve túlzottan aggodalmaskodó voltam. Már majdnem egy hete együtt lakunk-élünk; egész jó!
