Miskolcról fölhívott egy Szilágyiné Valamilyen Judit, nem volna-e
kedvem a címben említett két helyen a címben megjelölt eseményen
résztvenni. Há' dehogynem. Az események egyébként valami Könyvtári
Héten történnének, abból az alkalomból, hogy a Móra kiadta legújabb
opuszomat, a Zsófi és a Zokninyúl címűt.
A hölgy még feltett néhány kérdést. Pl. hogy milyen korosztályt
céloztam meg. Mondtam, úgy tízévestől. Igen, ő is így gondolta. És
gyerekeket? Egy pillanatra csiklandozott az inger, hogy azt
válaszoljam: nem, tízéves matuzsálemekkel szeretnék találkozni, de
aztán lenyeltem a szellemeskedést, és röviden igent mondtam. És milyen
honoráriumra gondoltam? Mondtam, én ezt nem pénzért csinálom,
útiköltség-térítést kérnék, hogy ne legyek mínuszban. Ha ezen felül
hozzám vágnak még valami pénzt, nem fogok elugrani, de tényleg nem
azért csinálom. Akkor a hölgy még a lelkemre kötötte, nehogy elhagyjam
(pl. az aluljárón át) a pályaudvar területét, mert akkor elvesztem.
Majd a jegypénztáraknál találkozunk. Hát akkor viszontlátásra október
29-én Miskolcon.
A reggel 7 órai suhival utaztam. Napkelte, tejfölszerű ködök
stb. Jegyet a nemdohányzó- és dohányzószakasz határára kaptam, ez
egyenértékű volt azzal, mintha egyenesen a dohányzószakaszba ültem
volna.
A pályaudvaron egy teremtett lélek nem volt látható, aki bármilyen
jelet (Zsófis papír, könyv, egy rózsaszín krizantém) kitett volna.
Már-már feladtam, amikor (a pályaudvaron kívül) megszólított egy
középkorú, szemüveges ember, hogy nem a könyvtárba jöttem-e. De, igen.
Nagyszerű, csak még egy kicsit kell várjunk, mert két hölgyet is oda
kell vinnie, akik most veszik meg a jegyet visszafelé. Akkor én is
most veszem meg, mondtam nemes bosszút lihegve. Jó, mondta a sofőr, és
ha javasolhatja, du. 4-kor és 5-kor van vonat Pestre. Vonat egyik
időpontban sem volt, a 16:40'-es suhira vettem jegyet. (Ja, mondta a
sofőr, összekevertem, négykor meg ötkor Pestről jönnek ide a
vonatok.)
Elindultunk a könyvtárba. Miskolc sokat szépült, amióta utoljára
láttam. Csak egy példát említek: a házakról eltűntek azok a
feliratok, melyeken a betűk vonalát befelé homorodó fémcsatornák
képzik. (Tényleg nem említek több példát.) A könyvtárban a
Balmazújvárosban már megismert típushoz tartozó vezetőhölgy
fogadott. (A típus leírása: töltöttgalamb termet, melírozott, picit
bongyorodó haj, "öt perc távolság" a fogak közt, párnás kézfogás. Itt
említem meg, hogy olyan személy - sajnos! - nem bukkant fel, mint
debreceni nyurga, fekete Kísérőm; igaz, ő kopírozhatatlan.) Miután a
két, Miskolcra jött hölgy nem kért kávét, kevéssé lett fontos, ÉN
vajon kérek-e. Már örültem, hogy majd jól kiszerkesztem a dolgot jelen
beszámolóban, de az utolsó pillanatban a vezetőhölgy mégis feltette a
kérdést, hogy és én nem kérek-e. Kértem, kaptam, és várakozáson felül
finom volt. Ezek után ki kellett töltenem valami papírt a honorárium
miatt. Túl sok volt a rubrika, ezért történhetett meg, hogy a
vezetőhölgy megálljt parancsolt, mert azonnal indulnunk kell
Alsózsolcára. Nem baj, mert a sofőr felajánlotta, hogy fél 5-kor
találkozik velem a pályaudvaron, és akkor még kitölthetem a
maradékot. (Péntek lévén nemigen lehetett számítani arra, hogy akkor
még a teljes csapat a könyvtárban tartózkodik.)
Szóval, a sofőr átvitt Alsózsolcára, persze jó korán érkeztünk meg. A
találkozót az ottani modern Faluház könyvtárában tartották meg. A
Faluház vezetőasszonya külsejében tökéletesen megfelelt a fentebb
vázolt modellnek. Azzal a kiegészítéssel, hogy a modell többi
demonstrandájával ellentétben - én legalábbis úgy éreztem - a
pokolba kívánja az egészet, nyilván, mert ekkor más programja éppen
nem volt a Faluháznak, csak ezért kellett bejönnie. Mindenesetre
ásványvízzel kínált (ami nagyon jó, egészen zamatos volt), majd
megmutatta a Faluház színpadát (csak üvegen keresztül, mert az ajtók
zárva voltak), valamint egy felettébb troppaueri festő kiállítását.
Aztán elfoglaltuk a helyünket, én kiosztottam a kiadó ajándékba
küldött könyvpéldányait. Jöttek a gyerekek, és megkezdődött az
Ahogy mondtam, egyfajta nyomozást szerettem volna lefolytatni, hogy a
harmadik fejezet ismeretében, no meg az én segítő-terelgető kérdéseim
nyomán mi mindent lehet kideríteni az egész könyvről. Ez sikerült is,
de elég csikorogva indult, jó időbe telt, amíg a gyerekeket "fel
tudtam fűteni". Érdekes, hogy itt is, Encsen is elég makacsul
ragaszkodtak bizonyos irányokhoz. (Hogy például a királylányt
elrabolták vagy el akarják rabolni.) De voltak megdöbbentő
telitalálatok is, pedig egyáltalán nem szájbarágósan beszéltem. Külön
szerencsének éreztem, hogy a könyvről (poénok lelövése nélkül) éppen
addigra derítettünk ki minden fontosat, mire a hallgatóság amúgy is
kifáradt volna.
Sajnos, ezek után csak bejöttek a jó és kevésbé jó kérdések, nem
lehetett megúszni. (Hogyan lett író a bácsi? Ki a példaképe?
Miért szereti a gyerekeket? [ez különösen finom volt] és
hasonlók.)
A kérdések áradatának a vezetőhölgy vetett véget, afféle "na jó, most
már elég!" metakommunikatív jelentést hordozó gesztussal. Mindenki
megköszönte mindenkinek, gyerekek el, értem meg megérkezett az encsi
sofőr.
Itt nem volt egyenhölgy, mert a Műv. Közp. vezetője Kércsi Tibor. Az
alsózsolc ifjúság lelkesedése mián kicsit megkéstünk, úgyhogy a
felkínált (és gyengécske) kávét már a gyerekek orra előtt hörpintettem
fel, közben észrevétlenül összetegeződtünk Tiborral. Kicsit tartottam
tőle, hogy a nyomozás másodszori levezénylése ennen magam számára
unalmas lesz, szerencsére a gyerekekben több fantázia lakozik, mint
hittem, úgyhogy eme második akció is izgalmasnak bizonyult. (Itt
például fölmerült, hogy Serföldet űrlények akarják megtámadni.) (A
szeánsz végén persze jöttek a kérdések.)
Tibor mindenképpen meg akart hívni ebédre, alig tudtam egy sütire és
cappuccinóra lealkudni. A következő gondot az jelentette, hogy úgy
tervezték a szervezők, hogy én Encsen szállok vonatra. Csakhogy
Tibor maximálisan rendesnek bizonyult, mert saját kocsiján bevitt Miskolcra. Közben mesélt a munkájáról, a kisváros helyzetéről. Elég sokat szerepelt a "kultúra" szó (hogy az embereknek vagy nem kell, vagy nem tudják megfizetni stb.) Tibor a továbbiakban is igen segítőkész volt. Egészen fű alatt megpendítettem, hogy hát izé, nem tudja-e, kitől kapom az útiköltségtérítést? Erre bejött velem a miskolci könyvtárba, ahol már senki (számunkra) használható ember nem volt ott, illetve Szilágyiné Judit valami másik könyvtárban hallgatott valami előadást. (Hadd tájékoztassam az Olvasót, hogy ő nem az egyentöltöttgalamb vezetőhölgy.) De sikerült telefonvégre kapni. Kezdett csudára kínossá válni a helyzet, mert úgy tűnt, mintha én verném az asztalt (hol pénz, ti mocskok?!), holott csupán azt akartam megtudni, vajon Miskolctól kapom-e az ellátmányt (hiszen még hátra volt a randevúm a sofőrrel). Aki (mármint a sofőr) hirtelen előkerült, bevezetett egy szobába, ahol végre kitölthettem a félbehagyott papírt, és ahol ő sűrű elnézéskérések közepette kiutalta a honort. (Közben az egyik polcon megpillantottam egy papírt, rajta nyomtatott ZSÓFI felirattal. Ezt - mint fel nem használt segédeszközt - vajon hogyan számolják el?)
Ezek után a sofőrös randevú okafogyottá vált, de ettől még ki kellett
várnom (több mint egy órát) a suhi indulását. Nem akartam elkószálni,
úgy éreztem, ennyi szellemi munka után nem biztos, hogy maradéktalanul
be tudnám fogadni a város túláradó szépségét. Amúgy is szívesen
üldögélek pályaudvarokon-állomásokon és nézegetem a vonatokat. Ezzel
csak az volt a baj, hogy a Tiszai pályaudvaron fülsértően hangos a
rumpraliné-csalogány (=MÁV-szignál). Volt azonban kiút, mert az
egyik váróterem kiállítóhelyiséggé lépett elő. (A fa továbbélése, ez
volt a kiállítás címe; okt. 5-én nyitotta meg Mező Ferenc csomóponti
főnök.) Itten mindenféle fafaragványokat lehetett látni, s látványuk
feledtette az alsózsolcai festményekét.
A hazautat viccesnek találtam, mert olyan volt, mint egy visszafelé
lejátszott film. (A tájak megfordított sorrendben, tejfölszerű ködök,
naplemente stb.)