Kedves Jólesz György!
A debreceni suhi (=intercity) pontban 7-kor indult a Nyugatiból. Az ,,utazási jeggyel'' egészen szerencsés voltam: ablak mellé szólt, menetirányba. És a vonatokon szokásos tarhálók száma is elviselhető volt. Nagyjából Szolnokig szépen sütött a nap, azután befúrtuk magunkat egy olyan igazi, tejfölszerű ködbe, amiből csak Hajdúszoboszló után jöttünk ki. Ez egészen varázslatos volt, még majd szó esik róla.
Kicsit gondban voltam, mert nem beszéltem meg a debreceniekkel, miről fogjuk egymást fölismerni. Mégsem mehetek oda mindenkihez, hogy ,,holnap eső lesz Northumberlandben'', és aki erre azt feleli, hogy ,,az jó a vetésnek'', az az én emberem. (Idézet Wodehouse-tól.) Ámde a könyvtároshölgy magasrendű intelligenciájával túljárt a probléma eszén (ez is), és fennen lobogtatott egy Zsófi és a szombati varázslatok-at. Így hát gond nélkül megtörtént a bemutatkozás. Kísérőmül egy nyurga, fekete leány szegődött, felettébb kedves jelenség, azonmód bele is estem. A pályaudvart elhagyva, beszálltunk a könyvtár hivatalos gépkocsijába, melynek sofőrje egy középkorú, bajszos úr volt, bizonyos Józsi. A szép Kísérő megkérdezte, hova akarok ülni, mondtam, mindegy, de ha lehet, a volán mögé. Hehe. Végül is a hátsó ülésen helyezkedtem el, fekete Kísérőm mellett. A könyvtár-direktorasszony nem jött velünk, minek jönne Balmazújvárosba? A leányzóval elég hamar összetegeződtem, mire Józsi morgott, hogy ő évek óta nem képes elérni, hogy ez a lány visszategezze. Megérkeztünk Balmazújvárosba. Kedves, töltöttgalamb hölgy fogadott, öt perc távolsággal a fogai között. Bájosságán sokat rontott, hogy dohányzott. Tegyük le a kabátunkat, mondta, mikor beléptünk az irodába. Le is cuccoltunk egy állófogasra, én utolsónak. Már éppen készültem valami ellenállhatatlan csábmosolyt rávillantani Kísérőmre, amikor nagy ütést éreztem a hátamban. A fogason sikerült egy oldalra rakni a kabátokat, és a jeles tárgy, szolgaian engedelmeskedve a fizika törvényeinek, eldőlt. Más baj nem történt. Volt szendvics, de azt még nem kértem, viszont a felkínált kávét köszönettel elfogadtam. Vesztemre, mert igen rossz volt.
Hamarosan megérkeztek a gyerekek, megkezdődhetett a nagy Esemény. Egy szőke pedagógushölgy jött a gyerekekkel, pár mondatban bemutatott, majd felszólított, hogy akkor meséljek a könyveimről. Ez övön aluli ütés volt, de nem hagytam magam. Megkérdeztem a gyerekektől, nem lenne-e jobb most focizni vagy moziba menni, és ugye, nem beszélték meg előre, hogy ki mit fog kérdezni. Lelkesen biztattak, hogy nem. De akkor már nyújtogatták is a kezüket, hogy kérdeznének. Nemes bosszút álltam a tanárnőn, mert megkértem, jelölné ki ő, melyik gyerek kérdezzen, mert én biztosan nem tudom majd ezt igazságosan. A gyerekek jókat kérdeztek, bár nem túlzottan eredetieket. Ismétlődő kérdések is voltak, némi nemfigyelés eredményeképpen. Hangsúlyozom, a kérdések zöme teljesen jó volt, néhány gyögyszemet azért felidéznék.
- Hogyan lett író a bácsi?
És így tovább. Jó hangulatban ment ez a kérdezz-felelek, de a szőke tanárnő megelégelhette a dolgot, mert szólt, hogy lassan kifutunk az időből. Akkor javaslatomra még három kérdés elhangozhatott (meg a válaszok), de aztán berekesztették a gyűlést. Most már úgy éreztem, megszolgáltam a kaját, így hozzáláttam néhány szendvicshez az irodában. (A szendvics: vajas kenyér, szelet kolbásszal, uborkával, ez utóbbin egy nyomat Piros Arany, az egészen pedig reszelt sajt.) Közben megtudtam, ki mindenki jeles személyről derült ki, hogy alapjában balmazújvárosi. Még Iksz, sőt, Ipszilon is (akiről pedig nem gondoltam volna, ugye?), hát még ő is balmazújvárosi. Ezeket mesélte az igazgatónő, nagy lelkesen, nekem pedig a nagybömb fogalma jutott az eszembe. (Aki nem ismerné, Vonnegut Macskabölcső-jéhez irányítom.) Búcsúzáskor pedig a legmelegebben biztosított róla, mennyire örül, hogy megtiszteltem jelenlétemmel, és máskor is, akármikor... Biztosan így is gondolta, de nekem, nem tehetek róla, csak eszembe jutott az Irodalmi tevékenység link végén felvázolt Milne-idézet.
Elindultunk vissza, Debrecenbe. Útközben Józsi talált valami rádióállomást, amin magyarnótaműsor ment. Gondolom, bosszúból, amiért a Lány engem visszategezett. Mint kiderült, a szőke tanárnő nagyot tévedett a saját javára, mert bő másfél óránk maradt a debreceni gyerekek érkezéséig. A felkínált ebédmeghívást köszönettel visszautasítottam, de a kávét nem, ami megint baklövés volt, mert a dirinő azt mondta, hogy szívesen velem tart, de ő a kávét kizárólag égő cigaretta társaságában tudja elfogyasztani, no meg a fekete nedű sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Aztán magunkra maradtunk bájos Kísérőmmel, s meghitten csevegtünk.
Kettőkor megkezdődött a második felvonás. Balmazújvárosban negyedikes gyerekek jöttek, itt már voltak idősebbek is, úgyhogy néhány rafinált, sőt, zavarbaejtő kérdés is elhangzott. De azért gond nélkül ment minden. Az egyik kislány például nem értette, miért keverednek a könyvekben a valóságos elemek, főleg helyszínek, és a mesések, főleg szereplők. Erre elmeséltem, hogy az ártatlannak induló utazás során a tejfölszerű köd miatt teljesen elvarázsolt tájon át vitt az utunk, szóval, hogy képzelet és valóság jól megfér egymás mellett. (Maradt bennem egy kis rossz érzés, hogy a kislány nem értette, mit akartam ebből kihámozni.) Engem egyébként egy kicsit zavart, hogy azokra a kérdésekre, amik Balmazújvárosban is elhangzottak, ugyanazokat a válaszokat adtam, más szóval, untam a saját szövegemet. Meg persze a gyerekek mást kérdeztek, mint amit én szerettem volna, amin azt értem, hogy számomra más a fontos az írói tevékenységből, mint a gyerekek számára, és én szívesebben beszéltem volna erről a nekem-fontosról. Most viszont tényleg kezdtünk kicsúszni az időből (vonat!), úgyhogy megint eljátszottuk a még három kérdés lehetőségét. De csak nagyon fontosakat kérdezzetek, intette a dirinő a gyereknépet. Hát, az egyik ilyen fontos kérdés volt, hogy ,,tetszik majd aláírást adni?''.
Nem nevettem ki a kérdezőt, én gyereknek még hülyébb voltam. Kedvesek voltak a gyerekek (mégis, milyenek lettek volna?), de azért mindkét helyen akadt egy-két ijesztően koravén arc és beszéd. (Én pszichológus vagyok!, mondja egy ilyen gyerek az Annie Hall-ban.) Utána pogácsaevés az irodában. Azt hiszem, ez jobban sikerült, mint a többi, mondta a dirinő (sorozatról lévén szó), ami jólesett, bár incselkedett velem a kisördög, hátha mindegyik írónak ezt mondta. (És akkor mit mondott az elsőnek?) Ezek után elbúcsúztunk, de tündéri Kísérőm mellettem maradt, eljött velem a pályaudvarig. Józsinak azt mondta, nyugodtan elmehet, mert ő megvárja velem a vonatot. A sofőr irigységtől sárgán el is hajtott. Hanem aztán befutott a suhi, és én felszálltam.
Az utazás hazafelé kellemesen telt. Szemben egy bájos hölgy ült, aki egyszer megkérdezte a pontos időt. Ettől beindult az agyam.
- Elnézést, megmondaná, mennyi az idő?
Továbbá:
- Drágám, kérdezhetek valamit?
Rájöttem továbbá, hogy a görgős kocsinak (amit az utasellátós Táphölgy tol maga előtt) a hangját három ember kiválóan tudja utánozni. Az egyik azt mondja: hlllllllllll (de zönge nélkül), a másik: galalalalala, a harmadik: gelelelelele.
Visszafelé egyébként két utast is kiszúrtam, akikkel már odafelé is együtt utaztam. Hiába, úgy látszik, sok az író és az író-olvasó-találkozó.
