Hat könyvvel rukkolt elő a Kiadó, s ez alkalomból könyvbemutatót tartottak az Andrássy úton, az Írók Boltjában, egy borongós, novemberi napon. Maga az esemény a bolt ún. Teázójában zajlott le a következőképpen.

Érdeklődő nép gyűlik össze a Teázóban (ez egyébként nem külön helyiség, csak úgy van), és versenyszerűen elfoglalja a székeket. Az ismerősök lelkesen üdvözlik egymást, még azok is, akik az egyre rövidülő emlékezet miatt már nem tudják hová tenni a másikat. ,,Szeeervusz!'', kiáltják és kutatón néznek egymás szemébe, hátha ama másik valami jellel elárulja magát, s így lelepleződik az inkognitó. Mielőtt valaki rosszindulattal vádolna meg, sietek leszögezni, hogy a történet rólam is szól. Fölbukkant egy hölgyismerősöm, akit sok éve nem láttam, és kénytelen voltam szembesülni a ténnyel, hogy nem emlékszem a nevére, illetve csak annyira, hogy Áginak hívják. Hogy Wodehouse-t is kicsavarjam: magasrendű intelligenciámmal túljártam a probléma eszén. Volt ott ugyanis egy másik ismerősöm, s villámgyorsan bemutattam őket egymásnak. A módszer kiválóan működött, még arra az esetre is jó lett volna, ha történetesen a másik ismerős nevére sem emlékszem. (Emez első számúról viszont kiderült, hogy nem Ági, hanem Kati. Kínos.)

Közben egy ősz úr, valami írószövetségi, újságot nyújt át. Köszönöm, mondom s udvariasan elhárító mozdulatot teszek. TESSÉK!, mondja amaz villámló szemmel; nincs mese, az újságot el kell tenni. Még mindig közben betolnak a boltba egy gyerekkocsit, benne hisztérikusan üvöltő csöppséggel. Szegénynek melege van, levegőt se sokat kap, de a szeánsz végéig marad és üvölt.

Miután olyan nyomogatós termosz-izéből a fele kávét kitöltötték, kezdődik az Esemény. Valami vezetőhölgy kiáll a Teázó mértani közepére, mikrofont ragad és kiszólítja a most megjelent könyvek elkövetőit. Mégpedig humoros formában, valami tréfával utalva a könyv címére. (Például, mert nem akarok konkrétumokat idézni, Fazekas Mihálynak ilyesmit mondott volna, hogy ,,Misi, gyere, erre tereld a lúdjaidat!''.) Én borzadva vártam, hogy az én Macskavárosommal mi fog történni, de szerencsére a hölgy engem elfelejtett szólítani. A kiadóm intett, hogy azért én is üljek ki közszemlére.

Ezek után megjelent egy Irodalomtörténész, aki a felkínált mikrofont elhárította, mondván, ő erősítés nélkül is be tudja hangosítani a teret (és tényleg), majd beszélni kezdett. Az ő tiszte az volt, hogy rövid méltatás után kérdéseket tegyen fel az írónak vagy költőnek. Imponált az Irodalomtörténész felkészültsége (semmilyen puskát nem használt, pedig hat könyv az hat könyv), és tetszettek nyögdécselés nélküli, szabatos mondatai. Az már kevésbé tetszett, hogy az úriember láthatóan-hallhatóan bele volt szerelmesedve tulajdon hangjába. Az még kevésbé tetszett, amiket mondott. Nagy általánosságban megtudhattuk, hogy a Művészet, az egy Nagyon Szép Dolog, és hogy Isten mindenütt ott van, pl. minden fűszálban.

Az egyik író naplóregényt írt, egy 120 napos elvonókúra naplóját. Az Irodalomtörténész nem mulasztott el rávilágítani (már ha valakiben még kétely maradt volna), hogy a figura, akinek meggyűlt a baja az alkohollal, az maga az író. (Mint Rejtő Vesztegzár-ában: szomorú, ha egy énekesnek ilyen hirtelen elmegy a hangja, mondja Vangold Lindnernek, az énekesnek.)

Volt aztán egy költő, aki Hollandiában meg Amerikában írta verseit. De mintha színházzal is foglalkoznál, hiszen drámákat is írsz, vetette fel az Irodalomtörténész. Igen, mondta a költő, sőt, jelenleg színházban is dolgozom, díszítőként.

Aztán jött egy másik költő, akiről megtudtuk, hogy ő csak Istenről ír, mert Ő benne van minden fűszálban. Hát hogy is van ez, faggatta az Irodalomtörténész. A költő töredelmesen bevallotta, hogy valóban, ő csak Istenről ír, mert Ő benne van minden fűszálban. Aztán majdnem ölre ment az Irodalomtörténésszel azon, hogy Faludy György az előszót nagy lelkesedéssel írta-e, vagy ellenkezőleg, mintha a fogát húznák.

Sorra került még egy költő, aki megvallotta, hogy ő is színháznál dolgozik, na de azért nem pakolóként.

Úgy festett, hogy az estnek kezd menthetetlenül savanyú és unalmas hangulata lenni, ezért szellemeskedésre szántam el magam. Úgyhogy amikor az Irodalomtörténész hozzám fordult, én ártatlan-felháborodottan azt mondtam: nem ezt a kérdést beszéltük meg. A hallgatóságban támadt is némi derültség, de nem sok, ezért megmagyaráztam, hogy ez tréfa volt, hiszen most látjuk egymást először, és hogy ezzel a buta viccel csak azt akartam érzékeltetni, hogy lám, az írónak mennyivel nehezebb beszélnie a művéről, mint megalkotnia. Ily módon mégiscsak sikerült visszatérnünk a troppaueri kerékvágásba. A kérdésekre egyébként nem emlékszem, tökéletesen indifferensek voltak, bár az esetemben nem bántók, na persze könnyű, ha egyszer alkoholista sem vagyok, és előszót sem írt senki a könyvemhez.

Ezek után a nagyközönség kérdezhetett, de hála Istennek, nem élt a lehetőséggel. Akkor a költő, aki színházas, de nem pakoló, még szellemesen rámnyávogott, és kihirdették az oszoljt. Még odajött egy hölgy, aki - úgy láttam - mind a hat könyvet megvette, és dedikációt kért. Hogyne, mondtam, sőt, ha akarja, az összesbe beírok.

Utána kiadói sörözés az Ádámban, ahol megismerkedtem Fráter Zoltánnal, akinek (ez a reklám helye) Legendaszervizét nagyon kedvelem.

Back to main page