Itt azt írom le, amit igaznak tartok, hogy a görögök történetei olyan számosak mint amennyire gondolatszegények. (Herodotosz idézi Milétoszi Hekataioszt.)
Amicus Plato sed magis amica veritas - Plato nekem kedves, az igazság még kedvesebb. (Latin közmondás Arisztotelész nikomachi etikájából)
Egy szabad államban mindenki azt gondolja, amit akar és kimondhatja amit gondol. (Spinoza)
Noha angolul íródott és olyan embereknek gondoltam, akik Izrael államon kívül élnek, ez a könyv bizonyos értelemben izraeli zsidóként végzett politikai munkám folytatása. Ez a munka 1965 és 1966-ban kezdõdött el egy tiltakozással, amely annak idején nagy bosszúságot okozott. Ugyanis szemtanúja voltam, amikor egy ultravallásos zsidó nem engedte meg telefonjának használatát szabbatkor arra, hogy egy nemzsidónak, aki Jeruzsálem környékén összeesett, mentõkocsit hívjanak. Ahelyett hogy csak a sajtónak írtam volna, össze akartam találkozni a Jeruzsálemi Rabbitörvényszékkel, akinek tagjait Izrael állam nevezi ki. Megkérdeztem a rabbikat, hogy egy ilyen viselkedés megfelel-e az õ értelmezésüknek a zsidó vallást illetõleg. Azt válaszolták, hogy a kérdéses zsidó helyesen, sõt jámboran viselkedett, és állításuk igazolására egy, a századunkban írt érvényes talmudi törvénykönyv részletét idézték. Jelentettem az esetet a Haarez újságnak, amely ezzel a jelentésével médiumbotrányt okozott. Számomra a botránynak meglehetõsen negatív eredménye volt. Sem Izraelben , sem a szétszórtságban nem szüntették meg a rabbi hatóságok azt az elõírást, hogy egy zsidó nem sértheti meg a szabbatot azért, hogy megmentse egy nemzsidó életét. Az egészet sok álszent fecsegésbe ágyazták, a szabbatot csak akkor lehet megsérteni, ha a segítség megtagadása miatt zsidók kerülnének veszélybe. Visszaemlékeztem a fiatalkoromban összeszedett tudásra és elkezdtem azokat a talmudi törvényeket tanulmányozni, amelyek a zsidók és nemzsidók kapcsolatait szabályozzák. Akkor lett számomra világos, hogy mind az állítólag nem vallásos cionizmus, mind az államalapítás óta folytatott izraeli politika és különösen az Izraelt támogató zsidó diaszpóra politikája csak akkor érthetõ, ha az ember ezeknek a törvényeknek az erõs hatását és az azért felelõs ideológiát tekintetbe veszi. A hatnapos háború óta folytatott izraeli politika és különösen az izraeli megszálló rendszer fajilag elkülönítõ (apartheid) politikája valamint a zsidók nagy részének álláspontja a palesztínok jogaival szemben (akkor is ha ennek gyakorlati jelentõsége nincs), megerõsítették ezt a meggyõzõdésemet. Ezzel a megállapítással nem kísérlem meg a politikai és stratégiai meggondolásokat ignorálni, amelyek az Izraelben a vezetõkre szintén hatnak. Csak azt mondom, hogy a reálpolitika a realisztikus meggondolások (mindegy, hogy helyes vagy helytelen, erkölcsös vagy erkölcstelen az én értékelésem szerint) és az ideológiai befolyások változó hatásaiból nõ ki. Az utóbbiak annál befolyásosabbnak látszanak, minél kevésbé magyarázzák el õket és teszik õket köztudottá. A rasszizmus, a diszkrimináció és az idegengyûlölet annál befolyásosabb lesz a politikában, minél inkább tartja azt a köztudat magától értetõdõnek. Ez éppen akkor érvényes, amikor az errõl folytatott vitát hivatalosan vagy nem hivatalosan tabutémává teszik. A zsidókból kiinduló és vallási okokkal alátámasztott rasszizmus, diszkrimináció és idegengyûlölet a nemzsidók ellen ikertestvére az antiszemitizmusnak és annak a vallási okainak. Míg az egyik rasszizmus változatról lehet beszélni, a másik jelenlétét általában nem veszik figyelembe, éspedig sokkal gyakrabban Izraelen kívül, mint azon belül.
Anélkül, hogy megértenénk a zsidók között uralkodó tartást nemzsidókkal szemben, Izrael alapelvét, mint 'zsidó államot', ahogy Izrael magát definiálja, nem lehet megérteni. Az az elterjedt félreértés, hogy Izrael (akár megszállási uralmának figyelmen kívül hagyásával ) valódi demokrácia, arra vezethetõ vissza, hogy a 'zsidó állam' jelentését nemzsidóknak nem magyarázzák el. Véleményem szerint Izrael mint zsidó állam nemcsak magának és lakosainak jelent veszélyt, hanem minden zsidónak és minden más népnek és államnak a Közelkeleten és azon kívül is. Azonkívül azt is gondolom, hogy a többi közelkeleti állam vagy intézet, amely magát Izrael definíciója szerint 'zsidónak', 'arabnak' vagy 'moszlémnak' definiálja, az szintén veszélyes. Amíg ezt a veszélyt nyilvánosan megvitatják, arról a veszélyrõl hallgatnak, amelyek Izrael zsidó jellegébõl következnek. Izrael alapelve mint "zsidó állam" az állam kezdete óta minden izraeli politikusnak elsõrendûen fontos és a zsidó lakosságnak minden elképzelhetõ módon megtanították. Amikor a nyolcvanas évek elején izraeli zsidók egy icipici kisebbsége ezt az elvet elutasította, a Kneszet 1983-ban elfogadott nagy többséggel egy alkotmányos törvényt (azaz olyan törvényt, amely más törvényeket hatástalanít és amelyet csak különleges eljárással lehet hatályon kívül helyezni). E szerint a törvény szerint egy olyan párt, amelynek programja nyíltan ellentmond a 'zsidó állam' elvének, vagy azon változásokat akar kieszközölni demokratikus úton, nem vehet részt a Kneszet megválasztásában. Én határozottan ellenzem ezt az alkotmányelvet. Számomra ennek az a következménye, hogy számomra abban az államban, amelynek polgára vagyok,, nincs olyan párt, amelynek elveivel egyetértenék és amely egyben a parlamenti választásokon résztvehet. Éppen ez a törvény mutatja, hogy Izrael állam nem demokrácia, mert egy zsidó ideológiát használ föl a nemzsidók ellen és minden olyan zsidó ellen, aki ezt az ideológiát visszautasítja. Az uralkodó ideológia nemcsak a belpolitikára veszélyes, hanem Izrael külpolitikáját is befolyásolja. Ez a veszély tovább fog nõni, ha két ellentétes fejlõdés tovább élezõdik: Izrael zsidó jellegének növekedése és a katonai, különösen a nukleáris erejének növekedése. További veszélyt jelent, hogy az amerikai politikai vezetõség egyre inkább Izraeli befolyás alá kerül. Ezért a júdaizmusra és a nemzsidók Izraelben való kezelésére vonatkozó ismeretek nemcsak fontosak, hanem politikailag életfontosságúak. Kezdjük a 'zsidó' fogalom hivatalos izraeli definíciójával, amely megmutatja a lényeges különbséget Izrael mint 'zsidó állam' és a többi állam nagy része között. E szerint a hivatalos definíció szerint Izrael csak azoknak az embereknek a 'tulajdona', akiket az izraeli hatóságok 'zsidóként' definiálnak, függetlenül attól, hogy hol laknak, vagy állampolgárságuktól. Másfelõl Izrael nem 'tulajdona' nemzsidó polgárainak, akiknek állása hivatalosan is alsóbbrendûként van kinyilvánítva. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogyha egy perui indió a zsidósághoz konvertál, és ezzel zsidóként tekintendõ, rögtön joga van ahhoz, hogy izraeli állampolgár legyen, és így az elfoglalt Nyugat-Jordán vidékén a föld 70 %-ából, (és a tulajdonképpeni Izraelben a föld 92%-ából) húzzon hasznot. melyet hivatalosan csak zsidók használhatnak. Minden nemzsidó (nemcsak a palesztínok) ki van zárva ezekbõl az elõjogokból. (Ez a tilalom érvényes azokra az arab nemzetiségû izraeli állampolgárokra, akik az izraeli hadseregben szolgáltak és ott magas rangot értek el). A zsidókká konvertált peruiak esete egy néhány éve tényleg megtörtént eset. Ezek az új zsidók Nyugat-Jordán vidékén Nablus környékén kaptak házakat, ahol nemzsidók hivatalosan nem telepedhetnek le. Minden izraeli kormány hatalmas politikai veszélynek teszi ki magát, a háború veszélyét beleértve, hogy az ilyen településeken kizárólag zsidóként definiált személyek települhessenek le (és nem 'izraeliek', ahogy ezt a legtöbb média hazudja), ahol ezek csak 'zsidó' fennhatóságnak vannak alárendelve. Úgy gondolom, hogy az USA-ban vagy Nagybritanniában lakó zsidók azt antiszemitának tartanák, ha keresztények azt javasolnák, hogy legyen az USA vagy Nagybritannia 'keresztény állam', amely hivatalosan csak a keresztényként definiált polgárok tulajdona. Egy ilyen szabály következménye az lenne, hogy csak olyan zsidók lennének teljes jogú állampolgárok, akik megkeresztelkedtek és így keresztényé lettek. Emlékeznünk kell arra, hogy a vallási áttérés elõnyeit zsidók a saját történelmükbõl ismerik. Amikor a keresztény és iszlám államok az olyan személyeket, akik - mint a zsidók - nem tartoztak az államvallás közösségéhez, hátrányosan megkülönböztették, a zsidók hátrányos megkülönböztetése megszûnt, ahogy az államvallásra áttértek. Egy nemzsidó, akit Izrael állam hátrányosan megkülönböztet, azonnal másként lesz kezelve, ha áttér a júdaizmusra. Ez mutatja, hogy ugyanazt a megkülönböztetést, amelyet a szétszórtságban élõ zsidók nagy része antiszemitizmusnak lát, a zsidók többsége zsidónak lát. Az antiszemitizmus és a zsidó sovinizmus elleni föllépést a zsidók messzemenõen 'öngyûlöletnek' nevezik, amely szememben értelmetlen. A 'zsidó' és a rokon értelmû szavak a 'júdaizmus' szót is beleértve az izraeli politikával összefüggésben ugyanannyira nagy jelentõségû, mint az Iránban hivatalosan használt 'iszlámi' szó, vagy a Szovjetúnióban használt 'kommunista' szó. Az általánosan használt 'zsidó' szó jelentése nem világos, sem a héber, sem más nyelvekben. Ezért szükséges a fogalom hivatalos definíciója. Az izraeli törvény szerint egy személy akkor 'zsidó', ha vagy anyja, vagy nagyanyja, vagy dédanyja, vagy ükanyja vallásos zsidó volt, vagy ha a személy olyan módon konvertált a zsidó valláshoz, amely az izraeli hatóságok szemében kielégítõ. Ezenkívül szükséges feltétel az is, hogy a személy nem konvertált a zsidóságtól egy más valláshoz. Ekkor Izrael a személyt nem tekinti többet 'zsidónak'. Ebbõl a három föltételbõl vezethetõ le az elsõ talmudi definíció 'ki zsidó', tehát a zsidó ortodoxok által is használt definíció. A Talmud és a Talmud szerinti törvény elismeri ezenkívül egy nemzsidó áttérését a zsidósághoz (ugyanúgy mint egy nemzsidó rabszolga megvételét zsidók által, aki más módon tér át a vétel után) mint érvényes módszerét a zsidóvá válásnak, feltéve, hogy a vallási áttérést egy olyan rabbi vezeti, akin erre jogosult és a megfelelõ módszereket alkalmazza. Ez a 'megfelelõ' mód nõk számára azt jelenti, hogy hagynia kell, hogy egy 'tisztító fürdõben' három rabbi megvizsgálja. Ez a szertartás ugyan a héber sajtó minden olvasója elõtt ismert, a nemzsidó médiák azonban bizonyos olvasók kétségtelen érdeklõdése ellenére nem gyakran említik ezt meg. Remélem, hogy ez a könyv egy folyamat kezdete, ami ezt az ellentmondást föloldja. Még egy fontos oka van a hivatalos definíciónak, hogy ki 'zsidó' és ki nem. Izrael állam hivatalosan diszkriminálja a nemzsidókat az élet sok területén, amelyek közül én hármat találok a legfontosabbnak: a lakás joga, a munkavállalás joga és a törvény elõtti egyenlõség joga. A lakás joga körüli diszkrimináció azon alapul, hogy kb. 92%-a Izrael országnak állami tulajdon és az izraeli földhatóság a zsidó nemzeti Fund (Jewish National Fund (JNF)), a World cionista Organization egy leányvállalata által kiadott szabályok szerint intézi a lakásügyeket. Ezekben az elõírásokban a JNF senkinek, aki nem zsidó, nem engedi meg a letelepedést, üzlet nyitását és gyakran a munkavállalást sem. Éspedig csak azért, mert az illetõ nem zsidó. Ezzel egy idõben zsidóknak megengedett bárhol Izraelben letelepedni és üzletileg tevékenykedni. Ilyet egy másik államban zsidókkal szemben rögtön és jogosan antiszemitizmusnak neveznének és kétségkívûl erõteljes tiltakozást eredményeznének. Ha viszont Izrael alkalmazza ezeket az intézkedéseket, akkor ezeket a közvélemény tudatosan figyelmen kívül hagyja, vagy ha (ritkán) megemlítik, bocsánatos bûnnek tekintik. A munka jogának megtagadása azt jelenti, hogy nemzsidók hivatalosan nem dolgozhatnak az országnak olyan részein, melyek ügyeit a JNF intézi. Ezeket az elõírásokat néha nem veszik figyelembe, de ezek attól még léteznek. Idõnként Izrael megpróbálja ezeket az elõírásokat az állami hivatalokkal keresztülvitetni, pl. mindig akkor, amikor a mezõgazdasági minisztérium az ellen a szentségtörés ellen lép fel, hogy olyan gyümölcsösöket, amelyek zsidók tulajdonában vannak és amelyek állami földeken vannak, arab munkaerõk szüretelik le, akkor is, ha a kérdéses munkaerõk izraeli állampolgárok. Izrael megtiltja továbbá, hogy az állami földön lakó zsidók az föld egy részét a munkásoknak bérbe adják, akár csak rövid idõre is. Azok, akik ezt megteszik, komoly pénzbüntetésekkel kell hogy számoljanak. Nemzsidóknak ezzel szemben nem tilos, földjüket zsidóknak bérbe adni. Ez az én esetemben azt jelenti, hogy mert én zsidó vagyok, jogom van egy gyümölcsöst egy másik zsidótól bérbe venni, hogy a gyümölcsöt leszedjem. Egy nemzsidónak, függetlenül attól, hogy izraeli állampolgár-e vagy Izraelben lakó külföldi, erre nincs joga. Izrael nemzsidó állampolgárainak nincs joga a törvény elõtti egyenlõségre. Ez a diszkrimináció sok izraeli törvényben nyilatkozik meg, amelyekben a 'zsidó' és 'nemzsidó' fogalom általában nem közvetlenül, mint a visszatérési törvényben, hanem közvetett módon van belefoglalva, valószínûleg komplikációk elkerülése végett. Eszerint a törvény szerint csak hivatalosan zsidóként elismert személyeknek van joguk arra, hogy Izraelbe bevándoroljanak és ott letelepedjenek. Automatikusan megkapnak egy 'bevándorlási bizonyítványt', amikor megérkeznek, melynek neve 'polgárjog visszatérése alkalmából a zsidó hazába', és amely gazdasági elõnyöket biztosít számukra, amely származási országuktól függõen különbözõ összegû. A volt Szovjetúnió államaiból bevándorolt zsidók családonként több mint 20 000 dollárnyi összegû 'beilleszkedési segítséget' kapnak. Minden zsidó, aki ennek a törvénynek az értelmében vándorol be Izraelbe, rögtön aktív és passzív parlamenti választójogot élvez - akkor is, ha egy szót sem beszél héberül. Más izraeli törvények a kissé érthetelen megnyilatkozások pótlékaként mûködnek, 'mindenki aki a visszatérési törvény alapján bevándorolhat' és 'mindenki, akinek a visszatérési törvény értelmében bevándorlási joga van'. A kérdéses törvény alapján az elsõ kategória olyan juttatásokat kap, amelyeket a második rendszeresen nem kap meg. A mindennapi élet általános diszkriminálási módszere a személyi igazolvány, amelyet mindenki köteles magánál tartani. A személyi igazolványban a személy 'nemzetisége' is be van jegyezve, amely 'zsidó', 'arab', 'drúz' és hasonló lehet. Izraeli lakosok kísérletei, hogy a belügyminisztériumot arra kényszerítsék, hogy 'izraeli'-t vagy akár 'izraeli zsidó'-t jegyeztessenek ide be, nem voltak sikeresek. Akik ezt megkísérelték, egy levelet kaptak a belügyminisztériumtól, amelyben az állt, hogy egy határozat értelmében 'izraeli nemzetiség nem ismerhetõ el'. A levél nem árulja el, hogy ki és mikor hozta ezt a határozatot. Izraelben olyan sok törvény és elõírás van, amelyek olyan személyeket, akik 'a visszatérési törvény alapján bevándorolhatnak' elõnyben részesít, hogy errõl a témáról külön kell beszélni. Itt egy példát említhetünk meg, amely a letelepedési jog csorbításával összehasonlítva triviális és mégis fontos, mert lerántja a leplet az izraeli törvényhozó szándékairól. Olyan izraeli állampolgároknak, akik az országot egy idõre elhagyták, de mint olyanok vannak számontartva, akik 'a visszatérési törvény alapján bevándorolhatnak', visszatérésük esetén nagyvonalú vámkedvezményekre, gyermekeik felsõbbfokú taníttatásához támogatására és vagy segélyre, vagy egy alacsonykamatú hitelre és más kedvezményekre van joguk. A nem így definiált polgárok, azaz Izrael nemzsidó polgárai ezen kedvezmények semelyikére sem jogosultak. Az ilyen diszkriminációs intézkedések nyilvánvaló célja az, hogy a nemzsidó polgárok számát csökkentse, hogy Izrael államot 'zsidóbbá' tegye.
3- A 'megváltott' ország ideológiája
Izrael zsidó polgárainak az ország megváltásának szuper-kiválasztott elméletét propagálja. Errõl az ideológiáról , amelyet a zsidó iskolás gyerekeknek Izraelben megtanítanak, le lehet azt a hivatalos célt olvasni, hogy a nemzsidók számát egy minimumra csökkentsék le. Azt tanítják, hogy ez az egész Izrael államra áll, vagy 1967 után arra a területre, amelyet Izrael államnak neveznek. Eszerint az ideológia szerint egy 'megváltott' terület olyan terület, amely nemzsidó tulajdonból zsidó tulajdonba ment át. A tulajdon átmehet magántulajdonba, a JNF tulajdonába, vagy a zsidó állam tulajdonába. A nemzsidók kezén levõ földeket 'nem megváltottnak' tekintik. Tehát ha egy zsidó bûnözõ egy bûntelen nemzsidótól egy telket vesz, akkor az 'nem megváltottból' 'megváltott' lett. Ha viszont egy bûntelen nemzsidó a legrosszabb zsidóktól földet vesz, akkor az addig hibátlan 'megváltott' terület újra 'nem megváltott' lesz. Egy ilyen elmélet logikus következménye a 'transzfernek' nevezett elûzése minden nemzsidónak az ország területérõl, amelyet 'meg kell váltani'. Ezért az Izrael állam által átvett zsidó elmélet szerint a zsidók ideálja az, hogy az ország teljesen 'meg lesz váltva' és nem lesz nemzsidók tulajdonában vagy nem mûvelik meg nemzsidók azt. A cionista munkásmozgalom vezetõi ezt a teljesen visszataszító ötletet nagyon világosan fejezték ki. Walter Laqueur, egy vérbeli cionista, a 'cionizmus története' címû könyvében leírja, hogy az 1919-ben elhunyt A. D. Gordon, a cionizmus egyik szellemi atyja 'az erõszakot alapvetõen elutasította, és az önvédelmet csak rendkívüli körülmények között engedte meg'. Õ és barátai azt óhajtották, hogy a zsidó hazában minden fát és minden bokrot csak zsidó kezek ültessenek. Ami azt jelenti, hogy azt kívánta, hogy minden más vándoroljon ki a zsidók által 'megváltandó' területrõl. Gordon követõi több erõszakot vetettek be, mint õ gondolta. A 'megváltás' és annak a következményei megmaradtak. Hasonlóképpen van a kibuccal, amely egy égig dicsõített utópia kísérlete. Akkor is ha ateistákból áll, alapvetõen nem vesz föl arabokat és más nemzetiségû leendõ tagjaitól megkívánja, hogy elõször konvertáljanak a zsidó hitre. Így aztán nem csoda, hogy a kibucban felnövõk az izraeli zsidó társadalom legmilitánsabb tagjainak tekinthetõk. Éppen az a szuper-kizáró ideológia és nem az izraeli propaganda által elõtérbe helyezett 'biztonság iránti igény' az, amely alapján Izrael az 50-es és 60-as években területeket foglal el Izraelben és a megszállott területeken. Ez az ideológia hozta létre Izrael hivatalos terveit 'Galilea júdaizálására'. Ez a sajátos fogalom bátorít föl zsidókat letelepülésre Galileában anyagi támogatással. (Kérdezem, hogy hogyan reagálnának az amerikai zsidók, ha az országban valaki 'New York kereszténnyé tételét' vagy akár csak Brooklynét javasolná). A területek visszavétele mögött több van, mint helyi júdaizálás. Izrael egész területén az izraeli hatóságoktól (különösen a titkosrendõrségtõl) erõsen támogatott JNF sok pénzt ad ki arra, hogy minden területet megvegyenek, amit nemzsidó elad és zsidók minden kísérletét elfojtsák, hogy földjüket nemzsidóknak magasabb áron eladhassák.
A legnagyobb veszély, amelyet Izrael mint 'zsidó állam' saját lakosai, más zsidók és szomszédai számára jelent, az az, hogy ideológiailag alátámasztja a területi terjeszkedést és a háborút, amelyet az a cél elkerülhetetlenül jelent. Minél zsidóbb lesz Izrael, ahogy héberül mondják, és minél inkább visszatér a júdaizmushoz (ez Izraelben 1967 óta tartó folyamat), annál jobban irányul a napi politikája zsidó ideológiai célok megvalósítására és kevésbé vezetik a józan megfontolások. Én itt nem annyira az izraeli politika erkölcsi értékelésére célzok, sem Izrael feltett biztonsági és védelmi igényeire, sem Izrael túlélésének állítólagos veszélyeztetésére. Én itt az izraeli hódító (imperialista) politikára gondolok, amely az ország állítólagos érdekein alapul. Attól függetlenül, hogy egy ilyen politika mennyire rossz erkölcsileg vagy mennyire durva politikailag, egy, a zsidó ideológián alapuló politikának minden változatát mint egy még rosszabb esetet tekintek. Az izraeli politika ideológiai védekezési mechanizmusai általában a zsidó valláson alapulnak és nem vallásos zsidóknál a zsidók történelmi jogain, amelyet õk ebbõl a vallásból vezetnek le, és megtartják a vallási hit dogmatikus jellegét. Az én politikai pálfordulásom Ben Gurion csodálójából kifejezett ellenzõjévé pontosan ennél a problémánál kezdõdött. 1956-ban fölvettem magamba az összes politikai és katonai érvet, amelyet Ben Gurion fölhozott a Szuezi háború elkezdésére, amíg õ (pedig ateistaként büszke volt a zsidó vallás parancsainak figyelmen kívül hagyására) a háború harmadik napján büszkén mondta ki a Kneszetben, hogy a háború valódi oka Dávid és Salamon királyságának visszaállítása annak bibliai határain belül. Beszédének ezen a pontján szinte minden Kneszettag spontán fölállt és a himnuszt énekelte. Tudtommal soha egy cionista politikus sem távolodott el Ben Gurion elképzelésétõl, hogy az izraeli politika (gyakorlati meggondolásokon belül) a bibliai határok visszaállítását kell céljának tekintse. Valóban, az izraeli távlati stratégia és a külpolitika alapelveinek tényleges vizsgálata világossá teszi, hogy az izraeli tényleges politikát alapvetõen a zsidó ideológia határozza meg. A ténylegesen létezõ júdaizmus és a zsidó ideológia elhanyagolása azt a politikát érthetetlenné teszi a külföldi megfigyelõ számára, aki néhány felületes védekezésen kívül semmit sem tud a júdaizmusról. Itt egy további példát hozok föl arra a lényeges különbségre, amely a felfújt, de világi birodalmi tervezés és a zsidó ideológia alapelvei között van. Az utóbbi megparancsolja, hogy minden terület, amely fölött az antik korban egy zsidó uralkodó uralkodott, vagy azt Isten az Ótestamentum szerint vagy, ami még fontosabb, a Biblia és a Talmud rabbinikus értelmezése szerint a zsidóknak ígérte, Izrael tulajdona, mivel ez egy zsidó állam. Az tény, hogy néhány zsidó 'galamb' véleménye ma az, hogy az ilyen megszállásokat akkor kell végrehajtani, amikor Izrael erõsebb, mint ma, vagy, azt remélik, hogy egy békés meghódítás lehetõ lesz, azaz meg tudják gyõzni az arab uralkodókat vagy népeket arról, hogy fizetés ellenében lemondjanak a kérdéses területekrõl. Közkézen forognak részben egymásnak ellentmondó változatai Izrael állam bibliai határainak, amelyet a rabbinikus hatóságok szerint ideális esetben a zsidó állam területét képezik. A maximális változat szerint a következõ területek esnek ezek közé a határok közé: délen a Színai félsziget és Északegyiptom egy része Kairó közeléig, keleten egész Jordánia és Szaudi Arábia nagy része, egész Kuwait és Irak egy része az Eufrátesztól délre, északon egész Libanon és Szíria Törökország egy nagy részével együtt (a Van tóig) és nyugaton Ciprus szigete. Részletes tanulmányok és tudós viták, amelyek ezeken a határokon alapulnak, atlaszokban könyvekben, cikkekben és népszerû propaganda alakjában jelennek meg Izraelben állami támogatással. Biztosan ez a nemrég elhunyt Kahane rabbi és követõinek, valamint befolyásos egyesületeknek, mint a Gus Emunimnak a kívánsága, nemcsak ezen területek Izrael általi elfoglalása, hanem ezt Isten által megparancsolt törvénynek tekintik, és hisznek a sikerben, mert Isten velük van. Ténylegesen, néhány fontos zsidó vallási vezetõ Izrael tartózkodását egy ilyen szent háború vezetésére, vagy, ami még fontosabb, Színai visszaadását, mint nemzeti bûnt tekinti, amelyet Isten igazságosan megbüntetett. Dov Lior, a Gus Emunim egyik szóvivõje és a Kirjat Arba és Hebron zsidó települések rabbija ismételten kinyilvánította, hogy a katonai vereségek Libanonban 1982 és 1985 között a megérdemelt Isteni bosszúk voltak, mert Izrael ország egy részét, a Színai félszigetet Egyiptomnak visszaadtak. Noha én bevallottan extrém példát hoztam Izrael bibliai határaira, amelyek a zsidó állam tulajdonai, ezek a határok a nemzeti vallási körökben nagyon népszerûek. Vannak a bibliai határoknak kevésbé szélsõséges változatai is, amelyeket történelmi határoknak is hívják. Hangsúlyozni kell azonban, hogy Izraelben és a szétszórtságban a bibliai és történelmi határok elvét, mint a demarkációs vonalat a zsidó és nemzsidó népek között nem utasítják alapvetõen el. Itt csak egy pici kisebbség képez kivételt, amely a zsidó állam elvét elutasítja. Másfelõl ezeknek a határoknak a háború által történõ megvalósítása elleni érvek teljesen gyakorlati természetûek. Az egyik ellenvetés az, hogy Izrael még túl gyönge az egész ország meghódításához, amely a zsidók tulajdona, vagy hogy a zsidók (nem az arabok) életének föláldozása egy ilyen hódító háború során súlyosabb teher, mint az elfoglalt terület értéke. De a normatív júdaizmusban nem vitatható, hogy Izrael állam, bármely határok között nem minden zsidó tulajdona. 1993 májusában Ariel Sáron a Likud pártnapon azt javasolta, hogy Izrael ismerje el a bibliai határok elvét hivatalos politikaként. Sem a Likudon kívül, sem azon belül nem volt szóra érdemes ellenállás ez ellen, és ami volt, annak gyakorlati oka volt. Senki sem kérdezte meg Sáront, hogy hol vannak pontosan azok a bibliai határok, amelyeket Izraelnek véleménye szerint a határai. Emlékezzünk vissza arra, hogy azok között, akik magukat leninistáknak nevezték, nem volt kétséges, hogy a történelem a Marx és Lenin által kidolgozott elveket követi. Nem a dogmatikus hit miatt, hanem a nyílt viták lehetõségének kiküszöbölése és az abból következõ gátlástalanságból egy totális lelki tartás következik. Ezért mondhatjuk el az izraeli zsidó társadalomról és azokról a diaszpórában élõ zsidókról, akik a zsidó élet vezetõi és a tiszta zsidó egyesületekbe vannak szervezve, hogy jellemük erõs totalitárius vonásokat mutat. Az állam kezdete óta egy izraeli hosszú távú stratégiát is kifejlesztettek, amely nem a zsidó ideológia dogmáira, hanem tisztán stratégiai és imperialista meggondolásokra alapul. Az idõközben az aktív szolgálatból kivált tábornok, Slomo Gazit, aki a katonai hírszerzés vezetõje volt, összeírta az alapgondolatokat mértékadó és jól érthetõ módon, amelyekre ez a stratégia épít. Gazit szerint: Izrael fõfeladata [a Szovjetúnió felbomlása után] egyáltalán nem változott és alapvetõ fontosságú. Izrael pozíciója az arab-moszlém Közelkelet közepén arra hivatja el Izraelt, hogy éles szemmel figyelje szomszédai stabilitását. Izrael szerepe az, hogy a meglévõ rendszereket támassza, hogy megakadályozza vagy megállítsa a radikalizálódást és a fundamentalista vallási fanatizmust csökkentse. Ez okból Izrael meg fogja határain túl a változásokat akadályozni és azokat akkor fogja elfogadhatatlannak tekinteni, ha elérik azt a pontot, amikor azok megakadályozása vagy kiirtása Izrael egész katonai erejét igénybe venné. Más szavakkal Izrael célja az, hogy hegemóniát hozzon létre a Közelkelet más államai fölött. Gazit szavai szerint nyilvánvaló, hogy Izrael az arab kormányok stabilitásában érdekelt. Gazit szemében Izrael a közelkeleti rendszerek védelmével életfontosságú szolgálatot teljesít az iparilag fejlett államoknak, akiket nyugtalanít a Közelkelet biztonsága. Úgy gondolja, hogy Izrael nélkül a terület meglévõ rendszerei már régen összeomlottak volna, mert csak az izraeli fenyegetés miatt léteztek. Lehet hogy ez a nézet álszent, de ebben az összefüggésben emlékezhetünk La Rochefoucauld elvére, hogy 'az álszentség az az adó, amelyet az alattomosság fizet az erkölcsnek'. Az ország megváltása egy olyan kísérlet, amely egy ilyen adó fizetését akarja elkerülni. Természetesen én teljes szívvel harcolok az ellen a nem ideológiai izraeli politika ellen, amelyet Gazit világosan és találóan leír. Egyszersmind elismerem, Hogy Ben Gurion és Saron zsidó ideológia által motivált politikája sokkal veszélyesebb mint egy tiszta hatalmi politika, sõt, bûnözõ jellegû is. Ennek a politikának a kihatásai más, ideológialiag motivált rendszerekre ugyanabba az irányba mutatnak. Az izraeli politika egy fontos összetevõjének a jelenléte, amely a zsidó ideológián alapul, megköveteli a politikai analízist. Ez az ideológia a történelmi zsidóság álláspontján alapul nemzsidókkal szemben, akik ennek a könyvnek az egyik fõ témája. Ez az álláspont szükségszerûen - tudat alatt vagy tudatosan - sok zsidót befolyásol. Feladatunk itt tehát az, hogy a történelmi júdaizmust úgy kezeljük, mint amilyen. A zsidó ideológiának sok zsidóra akkor a legnagyobb a befolyása, ha nyilvánosan nem folyik róla vita. Ez a vita remélhetõleg sok embert fog abba az irányba vinni, hogy a zsidó sovinizmus és a nemzsidók sok zsidó által mutatott megvetése (amelyrõl még itt szó lesz) iránt ugyanolyan álláspontot vesz föl, mint amelyet az antiszemitizmus és az idegengyûlölet, a sovinizmus és rasszizmus más formáival szemben fölvesz. Abból a föltételezésbõl indulhatunk ki, hogy csak az antiszemitizmus és történelmi gyökereinek leírása lehet az alapja az ellene folytatott harcnak. Ugyanígy azt is látom, hogy csak a zsidó sovinizmus, vallási fanatizmus teljes leírása lehet a harc alapja ezek ellen a jelenségek ellen. Ez éppen a mai idõkben igaz, amikor szemben az 50 vagy 60 évvel ezelõtti helyzettel a zsidó sovinizmus és vallási fanatizmus uralkodó szerepet játszik és politikai befolyásuk sokkal nagyobb mint az antiszemitizmusé. De van még egy fontos szempont. Meg vagyok arról gyõzõdve, hogy az antiszemitizmust és a zsidó sovinizmust csak együtt lehet leküzdeni.
Amíg ezek a belátások szélesebb körben ismertek lesznek, a zsidó ideológián alapuló izraeli politikából kiinduló veszély nagyobb, mint annak a politikának a veszélye, amely stratégiai meggondolásokon alapul. A kétfajta politika közti különbséget jól fejezte ki Hugh Trevor-Roper "Sir Thomas More and Utopia" címû elbeszélésében, amelyben azt plátói-macchiavelliinek nevezte. Macchiavelli legalább igazolta azokat a módszereket, melyeket a politikában elkerülhetetlennek látott. Sajnálta, hogy erõszak és csalás szükségesek és nem nevezte õket másként. Plátó és More ezzel szemben jóváhagyták azokat azzal a föltétellel, hogy azokat saját utópikus köztársaságaik életben tartásához fogják használni. Ehhez hasonlóan a zsidó államnak nevezett utópia valódi hívõi, akik bibliai határokat akarnak, sokkal veszélyesebbek, mint a nagyszerû Gazit típusú stratégák, mert az õ politikájukat vagy vallással vagy, ami még rosszabb, szekularizált és abszolútságra igényt támasztó vallási elvekkel igazolják. Gazit legalább úgy látja, hogy érveket kell hoznia arra, hogy az izraeli parancsuralom az arab rendszereknek elõnyöket hoz, Ben Gurion nem csinált titkot abból, hogy Dávid és királyságának újrafölállítása csak a zsidó államnak hoz elõnyöket. A platonizmus elvének felhasználása a zsidó ideológiára alapuló izraeli politika vizsgálatához valószínûleg nem szokatlan. Több tudós, köztük Mózes Hadas mint a legjelentõsebb állapították meg, hogy a klasszikus júdaizmus alapjai, azaz a talmudi bölcsek által alapított júdaizmus Plátó befolyásán, különösen az õ Spártáról festett képén alapul. Hadas szerint Plátó politikai rendszerének, melyet a júdaizmustól vett át, meghatározó jellegzetessége volt már a makkabeusi idõben (142-63 Kr.elõtt), hogy: 'az emberi viselkedés minden fázisa vallási eljárásokon nyugszik, amelyeket valójában az uralkodó manipulál'. A klasszikus júdaizmusra, és arra a módra, ahogy a rabbik manipulálnak, nincsen jobb meghatározás, mint hogy ez a plátói módszer. Hadas különösen azt állítja, hogy a júdaizmus azt vette át, amit 'Plátó maga, mint programja célját' a következõ ismert szakaszban összefoglalt: "A legfontosabb az, hogy senki, se férfi se nõ ne legyen vezetõ nélkül, hogy senki lelke ne szokjon ahhoz, hogy akár a harcban, akár a gyakorlatok során, valamit saját elhatározásból tehet. Hanem minden háborúban és békében tekintsen föl a felettesére.. egyszóval, lelke szokjon hozzá ahhoz, hogy mások nélkül ne tegyen semmit, sõt ne is vegyen észre dolgokat vagy tanuljon dolgokról, hanem mindenki élete lehetõleg egy egyesült, egymáshoz kötött módon együtt folyjon le." (törvények, a 942. tõl). Ha a fölöttes szót a rabbi szóval helyettesítjük, akkor tökéletes képet kapunk a klasszikus júdaizmusról. az utóbbinak még nagy hatása van az izraeli-zsidó társadalomra és nagy részben meghatározza az izraeli politikát. Éppen a fönt idézett szakaszt választotta Karl Popper mûvében: 'A nyílt társadalom és ellenségei'-ben arra ki, hogy egy zárt társadalom lényeges ismertetõjegyeit leírja. A történelmi júdaizmus és két utódja, a zsidó ortodoxia és a cionizmus, mindketten egy nyitott társadalom esküdt ellenségei, ha õket Izraelre alkalmazzuk. Egy zsidó állam sohasem lehet nyílt társadalom, függetlenül attól, hogy a mai zsidó ideológián alapul-e, vagy ha jellege alapján zsidóbb lesz, mint amilyen ma, ha a zsidó ortodoxia alapjain áll. Az izraeli zsidó társadalomnak két választási lehetõsége van: átváltozhat egy teljesen zárt és harci gettóvá, egy zsidó Spártává, amely az arab helóták munkájára támaszkodik és az USA politikai irányítására kifejtett befolyása valamint atomerejére való hivatkozásai tartják életben, vagy megpróbálhat nyílt társadalommá válni. A második választási lehetõség a zsidó múlt becsületes földolgozásától függ, attól a belátástól, hogy a zsidó sovinizmus és a zsidó kirekesztés léteznek, valamint a júdaizmus nemzsidókkal szemben tartásának becsületes vizsgálata.
B/ 6- Elõítéletek és hamisítások
A téma kezelésének elsõ nehézsége abban rejlik, hogy a 'zsidó' fogalomnak az utóbbi 150 évben két különbözõ jelentése van. Hogy ezt megértsük, elképzeljük, hogy 1780-ban élünk. Akkor zsidó alatt ugyanazt értették, amit a zsidók tekintettek saját azonosságuknak. Ez az azonosság elsõsorban vallásos volt. A vallási elõírások szabályozták a napi élet minden vetületét, társadalmi és magántéren, a zsidók között és a nemzsidókkal való kapcsolataikban. Szószerint igaz az, hogy akkor egy zsidó még egy pohár vizet sem ihatott egy nemzsidó házában. Ugyanazok az alaptörvények szabályozták a zsidók viselkedését nemzsidókkal szemben Jementõl New Yorkig. Mindegy, hogy melyik kifejezés írta le 1780-ban a zsidókat, (Itt nem szeretnék metafizikai vitába belemenni a nemzet és nép fogalmakról)- nem vitatott, hogy abban az idõben a zsidó közösségek különváltak az õket környezõ nemzsidó közösségektõl. Mindezt két egymással párhuzamosan futó folyamat megváltoztatta, amelyek Hollandiában és Angliában kezdõdtek el és a forradalmi Franciaországban és a 19. század modern királyságaiban folytatódtak: a zsidók megkapták az egyéni polgárjogokat (sok esetben a teljes egyenlõséget), és a zsidó közösségek elvesztették törvényes hatalmukat tagjaik fölött. Említésre érdemes még, hogy a két fejlõdés egyidejûleg futott és a másodiknak, pedig sokkal kevésbé ismert, mint az elsõ, nagyobb jelentõsége volt. A késõi Római Birodalom ideje óta volt a zsidó közösségeknek jelentõs hatalma tagjai fölött, éspedig nemcsak olyan hatalmuk, amely a társadalmi nyomás önkéntes nyomásából következik (pl. a tilalom, egy kitért zsidóval kapcsolatot tartani vagy hulláját elföldelni), hanem a meztelen kényszer hatalma, mint a büntetés veréssel, a bezárás és az elûzés. Egy rabbinikus törvényszéknek joga volt ezeket a büntetéseket kiszabni. Sok országban, pl. Spanyol- vagy Lengyelországban, a halálbüntetés kimondása is jogos volt, még olyan kegyetlen módon is, mint a halálra korbácsolás. Ezt nemcsak megengedték, hanem keresztény és moszlém országok még támogatták is. A támogatás oka a rend és fegyelem közérdek követelte fönntartása mellett közvetlen anyagi elõnyök is voltak. Így találhatók 13. és 14. századbeli spanyol iratokban a legjámborabb katolikus spanyol királyoktól kiadott parancsok, amelyekben kevéssé vallásos tisztviselõiket arra utasítják, hogy a rabbikkal együtt kényszerítsék ki a szabbat betartását. Miért? Ha egy rabbinisztikus törvényszék zsidókat pénzbüntetéssel sújtotta a szabbat megsértése miatt, a rabbik a büntetés kilenc tizedét a királynak kellett hogy kifizessék, ami nagyon nyereséges és hatásos intézkedés volt. Idézni lehet az 1832-ben ismert pozsonyi rabbi, Mose Szófer jegyzeteit, amelyeket az Bécsbe küldött. Pozsonyban (azaz Magyarországon) a zsidóknak akkor már sok egyéni joga volt. A rabbi arról panaszkodik, hogy a zsidók a vallási törvényeket már nem tartják be olyan pontosan, és hogy a bécsi zsidó közösségnek már nincs joga tagjait megbüntetni. Hozzáfûzte: 'Ha itt Pozsonyban azt mondta valaki, hogy egy zsidó üzletember üzletét egy zsidó ünnep idején nyitva tartja, rögtön a rendõrséget küldtem ki, hogy bezárják az illetõt.' Ez volt a zsidó lét legfontosabb szociális ténye a modern állam kialakulása elõtt: a zsidók a júdaizmus vallási törvények betartását fizikai kényszerrel kényszerítették ki, amely ellen csak a többség vallására való áttéréssel lehetett védekezni, ami azonban teljes társadalmi törést is eredményezhetett és így egy vallási krízis kivételével gyakorlatilag lehetetlen volt. A modern államban a zsidó közösség elvesztette azt a jogát, hogy zsidókat büntessen vagy fenyegessen. A legzártabb zárt társadalom, a történelem egyik legtotálisabb társadalma széttört. A felszabadítás kívülrõl jött akkor is, ha egy-két zsidó ehhez belülrõl is hozzájárult. A felszabadításnak ez a formája jelentõsen kihatott a jövõre. Németország esetén (A. J. P. Taylor mesteri analízise szerint) egyszerû volt a reakció ügyét a patriótizmussal összekötni, mert valóban a francia forradalom és Napóleon hozták az törvény elõtti egyenlõséget és az egyén jogait Németországba. Így aztán a szabadságot 'nem németnek' lehetett nevezni. Éppen ennyire könnyû a zsidóknak (különösen Izraelben) az emberiesség és a jogállam eszméit 'nem zsidónak' vagy 'zsidóellenesnek' nevezni - amik azok valóban egy bizonyos történelmi értelemben - és mint olyan elveket támadni, amelyek akkor érvényesek ugyan, ha zsidó érdekeknek hasznosak, de érvénytelenek, ha károsak a zsidó érdekeknek, tehát ha pl. arabok hivatkoznak ezekre az elvekre. Ez vezetett pl. Németországban és más középeurópai államokban egy hamisított, érzelmes és ultraromantikus zsidó történetíráshoz, amelybõl minden kellemetlen tényt kicenzúráztak. Hannah Arendt terjedelmes írásaiban a totalitarizmusról vagy a zsidókról vagy mindkettõrõl a legcsekélyebb utalást sem lehet találni a 18. század zsidó közösségeinek tényleges valóságára: könyvégetés, írók üldözése, ellentétek amulettek földöntúli erejérõl, a legelemibb nemzsidó oktatás tilalma (pl. német nyelvi oktatás a nyelv korrekt használatáról vagy a latin betûkkel való írás megtanulása). A számos angol nyelven írt zsidó történelmi mûvekben nem lehet alapvetõ tényeket megtalálni a zsidó misztika (amely ma bizonyos körökben olyan divatos) álláspontjáról a nemzsidókkal szemben: ezeket - így szószerint - mint a sátán testrészeit tekintik, és a köztük található kevés nem sátáni személy (azaz akik a júdaizmusra tértek át) valójában zsidó lelkek, akik elvesztek, amikor a sátán a szent asszonyt (Sehínát vagy Matronitot), az Istenség egyik nõi részét, és a Kabala szerint a fiatalabb férfi Isten nõvérét és feleségét megerõszakolta (mennyei lakhelyén). Elismert források, mint Gerzson Sólem hírnevükkel támogattak egy csalási rendszert, amennyiben annak érzékeny részeit támogatták, és a legismertebbek köztük voltak a legbecstelenebbek és legdemagógabbak. Ennek a libaralizálódási folyamatnak a következményeként egy zsidó kb. Kr.után 200 óta elõször lehetett tevékeny egy országban a polgári jog keretein belül, anélkül, hogy elõbb megfizesse ennek árát vallási áttérés formájában. A modern, sõt az abszolút európai államok adták meg elõször a zsidóknak a szabadságot, modern nyelveken írt könyveket megismerésére és elolvasására, a rabbik által nem engedélyezett héber könyveket olvasni (minden héber vagy jiddis könyvet azelõtt a rabbi kellett hogy engedélyezzen), nem kóser élelmet enni, a számos abszurd tabut a társadalmi életben nem venni figyelembe, sõt a gondolkodás szabadságát (a tiltott gondolatok a legveszélyesebb bûnökhöz tartoznak), noha ezek az országok ezzel egyidõben esetleg antiszemiták és elnyomóak voltak. Az orosz cár, I. Miklós antiszemita volt, és sok zsidóellenes törvényt hozott országában. De a jog és rend erõit erõsítette Oroszországban, éspedig nemcsak a titkosrendõrséget, hanem a normális rendõrséget és a csendõrséget is, úgy hogy nehéz lett zsidókat a rabbi parancsára megölni, ami Lengyelországban 1795 elõtt igen egyszerû volt. A hivatalos zsidó történetírás elítéli I. Miklóst mindkét vádpontban. Így például röviddel 1840 elõtt egy szent rabbi (zaddik) megparancsolta egy szabadgondolkodó kivégzését egy kis Ukrajnai zsidó városban, akit a városi fürdõ forró vizébe kellett volna vetni. Korabeli zsidó források meglepve és szörnyülködve számolnak be arról, hogy a vesztegetésnek már nem volt hatása, és nemcsak a tetteseket, de a szent embert is szigorúan megbüntették. Metternich kormánya Ausztriában 1848 elõtt reakciós volt és nagyon nem szerette a zsidókat, de nem engedte meg, hogy liberális rabbikat megmérgezzenek. 1848-ban, ahogy az államhatalom ideiglenesen legyengült, az elsõ az volt, hogy Lemberg város (ma: Lviv vagy Lvov) zsidó közösségei az új szabadság hatása alatt a város liberális rabbiját megmérgezték, aki a pici, nem ortodox zsidó csoportot Németországból odahozta. Mellékesen az egyik legveszélyesebb szabadgondolkodás volt akkor a Bár Micva ünnep tényleges megtartásának javasolása.
Az utóbbi 150 évben a zsidó fogalomnak kettõs jelentése lett, amely különösen az angolnyelvû országokban néhány jószándékú embert nagyon összezavart. úgy gondolták, hogy az általuk ismert zsidók szociális szempontok szerint a zsidók reprezentánsai. Keleteurópában és az arab világban a zsidókat saját vallásuk és saját közösségük elnyomása alól külsõ erõk szabadítják föl, de túl késõn és olyan körülmények között, amelyek nem elõnyösek egy igazi belsõ szociális változásra. A legtöbb esetben (különösen Izraelben ) a társadalomról alkotott kép a régi és a - különösen a nemzsidókkal szemben - teljesen hamis régi történelmi kép fönnmaradt. Ez azokra a zsidókra is áll, akik a 'haladó' baloldali mozgalmakba beléptek. A radikális szocialista és kommunista pártok vizsgálata a zsidó sovinizmus és rasszizmus rejtett példáit mutatja, azokét, akik a pártba a zsidó érdek képviseletében léptek be és ma Izraelben a nemzsidók diszkriminációját követelik. Csak meg kell nézni, hogy hány zsidó szocialista írt a kibucról anélkül, hogy egy gondolatot is áldozott volna arra, hogy a kibuc egy rasszista szervezet, amely Izrael nemzsidó polgárait szigorúan kizárja, és hogy ez a jelenség egyáltalán nem szokatlan. Anélkül hogy álszentségre vagy figyelmen kívül hagyásra alapuló kliséket használnánk, látjuk, hogy a zsidóság szó (és hasonló eredetû szavak) két különbözõ sõt ellentétes társadalmi csoportot ír le. A mai izraeli politika miatt nagyon gyorsan tûnik el a folytatólagosság a kettõ között. Egyrészt létezik a tradícionális és fönt leírt totális jelentés, másrészt, de származási zsidók is vannak, akik a Karl Popper által leírt nyitott társadalom eszmerendszerét belülre átültették. (Különösen az USA-ban vannak olyanok is, akik ezeket az elképzelésekkel ugyan belülrõl nem azonosulnak, de megpróbálnak ezekkel házalni.) Tudnunk kell, hogy minden állítólagos zsidó tulajdonság (nyugati tudatlan intellektuellek ezeket a zsidókkal azonosítják) új ismertetõjel, amelyek a zsidó történelem nagy része folyamán ismeretlenek voltak és csak akkor léptek elõtérbe, amikor a totális zsidó közösség hatalma tûnni kezdett. Vegyük például az ismert zsidó humort. A múltban csak rövid ideig volt olyan országokban látható, amelyekben a zsidó felsõbb réteg nem szenvedett erõsen a zsidó elnyomás alatt, mint a 14.-17. század Olaszországában, vagy a moszlém Spanyolországban. A 19 század elõtt ez a humor a héber irodalomban nemcsak ritkán található, hanem humor és viccek a zsidó vallás értelmében szigorúan tilosak, a jellemzõ kivétellel: más vallásokról alkotott viccek. A rabbi vagy a zsidó közösség vezetõi ellen irányuló viccek nem léteztek a júdaizmusban, még olyan csekély mértékben sem, mint a latin kereszténységben. Nem léteztek zsidó vígjátékok, mint ahogy a régi Spártaiak sem írtak vígjátékokat, ugyanabból az okból. Vagy vegyük a tanulás iránti szeretetet. A vallási indíttatású tanuláson kívül, amely akkor kisebbrendû és degenerált állapotban volt, az európai (és kisebb mértékben az arab országokban élõ) zsidók kb. 1780 elõtt mélyen megvetettek és szívbõl gyûlöltek minden tanulást (a Talmud és a zsidó misztika kivételével), Az Ótestament jelentõs részét, az egész nem egyházi héber költészetet és a legtöbb könyvet a zsidó filozófiáról nem olvasták, sõt megtiltották olvasását. Nyelvek, a matematika és a természettudományok tanulása szigorúan meg volt tiltva. Teljesen ismeretlen volt a földrajz, a történelem, különösen a zsidó történelem. A kritikus értelem, ez a zsidók egyik állítólagos erõssége nem létezett és semmi nem volt annyira, tilos, semmitõl nem féltek annyira és üldözték ezért, mint a legkisebb újítást vagy a legártatlanabb kritikát. Ez a legmegvetendõbb babonákba, fanatizmusba és tudatlanságba lecsúszott világ volt, egy olyan világ, amelyben az elsõ héberül írt földrajzkönyv elõszava (amelyet 1803-ban adtak ki Oroszországban) arról panaszkodott, hogy sok jelentõs rabbi azért tagadta az amerikai világrész létezését, mert az lehetetlen volt. E között a zsidó környezet között és aközött, amit nyugaton gyakran tipikus zsidónak tartanak, a hibás tulajdonságjelzõn kívül semmiféle hasonlóság nincs. A mai zsidók közül sokan éreznek nosztalgiát eziránt a környezet iránt, az elveszett paradicsom és a kényelmes zárt társadalom, amelybõl nem fölszabadultak, hanem ahonnan elûzték õket. A cionista mozgalom egy nagy része ezt akarta visszaállítani - és éppen ez a rész került fölülre. Sok az izraeli politika mögött álló hajtóerõ, amelyek Izrael szegény összezavart nyugati barátait gyakran úgy meglepik, elmagyarázhatók, ha azt egyszerûen reakciónak tekintjük a szó politikai jelentésében, egy kényszerre alapuló és sok értelemben ötletes és ezért illuzórikus visszatérésre a zsidó múltba.
8- Akadályok a megértés útjában
Mint a történelembõl ismert, egy zárt társadalom nem érdekelt önmaga leírásában, mivel egy ilyen leírás kétségtelenül egy kritikus vizsgálat formáját ölti magára és sok kritikus, tiltott gondolat kimondására bátorít föl. Minél nyíltabb egy társadalom, annál kevéssé zárkózik el attól, hogy jelenlegi mûködését és múltját leírják vagy kritizálják. Mi történik akkor, ha intellektuelek egy klikkje azt kívánja, hogy egy már nagy részben nyílt társadalom visszatérjen korábbi zárt állapotába? Ez esetben a korábbi haladás eszközei, mint a filozófia, a természettudományok, a történelemírás és különösen a szociológia az intellektuelek elárulásának eszközeivé válnak. Pervertálják õket, hogy a csalás eszközeként szolgáljanak és ennek a folyamatnak során degenerálódnak. A klasszikus júdaizmus kevéssé volt érdekelve abban, hogy önmaga le legyen írva a közösség számára, attól függetlenül, hogy azok a Talmud tanulmányozásában képzettek voltak-e vagy nem. Jellemzõ módon nincs zsidó történetírás (még a legszárazabb krónikás stílusában sem) Flavius Josephus korától (az 1. század vége) és a reneszánsz között. A reneszánsz idején rövid ideig kivirágzott Olaszországban és más olyan országokban, ahol a zsidók erõs olasz befolyás alatt állottak. Jellemzõ a rabbikra, hogy a zsidó történelemtõl még jobban féltek, mint az általános történelemtõl. Így volt az elsõ modern a 16. században kiadott történelemkönyv címe a francia királyok története és az oszmán királyoké. Ezt követte néhány történelmi mû, amely csak zsidóüldözéseket írt le. Az elsõ a tulajdonképpeni zsidó történelemmel foglalkozó mûvet, amely az antik korral foglalkozott, a rabbinikai hatóságok betiltották és elnyomták. A 19-ik században jelent meg újra. A rabbinikus hatóságok Keleteurópában minden nem talmudi vizsgálatot megtiltottak, akkor is, ha abban semmi olyasmi nem volt, ami a tilalmat indokolta volna, Az azzal eltöltött idõ helyett keressenek inkább pénzt vagy tanulmányozzák a Talmudot, és a pénzt fordítsák a talmudtudósok támogatására. Egy kibúvó maradt, az az idõ, amelyet egy hívõ zsidó a WC-n kényszerül eltölteni. Mivel ezen a tisztátlan helyen a szent írások tanulmányozása tilos, ott szabad volt történelemkönyveket olvasni, föltéve, ha héberül voltak írva és teljesen valláson kívüli dolgokkal foglalkoztak, tehát csak nemzsidó témákról szólhattak.( Elképzelhetjük, hogy ebben az idõben néhány zsidó - kétségkívül a sátán kísértésére - erõsen érdeklõdött a francia királyok története iránt, és állandóan székrekedésrõl panaszkodtak szomszédaiknál...). Így kétszáz évvel ezelõtt a zsidók túlnyomó része szellemi sötétéségben élt, nem csak Amerika létezését illetõen, de a zsidó történelem és a zsidóság akkori állását illetõen. És õk azzal teljesen egyetértettek, hogy ez így is fog maradni.
Egy dolog esetén nem maradhattak önelégültségi állapotukban, mégpedig a keresztények támadásai esetén a Talmud azon részei ellen, amelyek általában nemzsidó és különösen keresztényellenesek voltak. Tudnivaló, hogy az ilyen támadások a történelemben és a keresztény-zsidó kapcsolatokban viszonylag késõn léptek föl, éspedig a 13. század után. (Ettõl az idõtõl fogva léptek föl a keresztény hatóságok a júdaizmus ellen vagy a Bibliával vagy általános érvekkel. A Talmud úgy tûnik, hogy meglehetõsen ismeretlen volt nekik.) A Talmud elleni keresztény támadásokat nyilvánvalóan a kereszténységre áttért zsidók vezették be, akik Talmudot nagyon jól ismerték és akiket sok esetben a keresztény filozófia erõs arisztotelészi (es ezzel általános) jellege vonzott. Elsõnek azt kell megemlíteni, hogy a Talmud és a talmudi irodalom - teljesen eltekintve az általános nemzsidó ellenes megnyilvánulásoktól, amelyek keresztülhatják és amelyeket az V. fejezetben (E33- Törvények nemzsidók ellen) fogunk megbeszélni - néhol nagyon sértõ, különösen a keresztények elleni mondásokat és elõírásokat tartalmaz. Egy sor hihetetlen, nem bebizonyított állítás mellett Jézus nemi életérõl pl. azt írja a Talmud, hogy büntetése a pokolban abból áll, hogy fõtt ürülékbe mártják. Ez az állítás nem éppen azt célozza, hogy a Talmudot megszerettesse hívõ keresztényekkel. De idézhetjük azokat az elõírásokat is, amelyekben a zsidókat arra utasítja, hogy az Újtestamentum minden kezükbe kapott példányát lehetõleg nyilvánosan égessék el. Ezt az elõírás ugyan már nincs érvényben, de még ma is gyakorolják, például 1980 március 23-án, amikor Újtestamentumok százait égették el nyilvánosan és ünnepélyesen Jeruzsálemben a 'Jad Le Ahim' szervezet rendezésében, amely az izraeli vallási minisztérium által támogatott egyesület. Minden esetre a 13. századbeli Európában sok pontban jól megalapozott támadások indultak meg a tamudi júdaizmus ellen. Nem a tudatlanságon alapuló rágalmazásokról beszélünk, a szellemileg visszamaradt barátok vérvádjairól kis városokban, hanem az akkor Európa legjobb egyetemein tartott és pártatlanul vezetett vitákról amelyek a középkor folyamán lehetségesek voltak. Mi volt a zsidó - vagy helyesebben: a rabbinikus reakció? A legegyszerûbb válasz abban állt, hogy elõvették a vesztegetés fegyverét és kapcsolataikat. A legtöbb európai országban szinte mindent el lehetett intézni vesztegetéssel. Sehol sem állt ez jobban, mint a reneszánsz pápák Rómájában. A talmudi törvények elsõ kiadása, a Misna Tóra Majmonidésztõl nemcsak tele van a legundorítóbb elõírásokkal minden nemzsidó ellen, de közvetlen támadásokkal is a kereszténység és Jézus ellen (akinek nevét az író a jámbor 'legyen átkozott a neve' toldalékkal látja el), 1480-ban a támadó részekkel együtt kiadták Rómában IV. Sixtus alatt, aki politikailag nagyon aktív volt és állandóan pénzhiányban szenvedett. VI. Sándor a Borgia családból szintén nagyon liberális volt ebbõl a szempontból. Mint azelõtt, ebben az idõben is voltak országok, ahol idõlegesen egy talmudellenes üldözés hulláma tört ki. De a reformációval és ellenreformációval, amikor a keresztény tudósok között szellemi becsületesség és jobb hébertudás elterjedtebb lett, egy messzemenõbb és logikusabb támadási hullám vette kezdetét. A 16. századtól kezdve az egész talmudi irodalom a Talmudot beleértve a különbözõ országokban cenzúrázva lett, Oroszországban 1917-ig. Míg néhány cenzor pl. Hollandiában lazábban fogta föl feladatát, mások sokkal szigorúbbak voltak és kivették vagy megváltoztatták a nekik nem tetszõ részeket. Minden modern történelmi kutatás a júdaizmusról, különösen azok, amelyek zsidóktól származnak, ebbõl az ellentétbõl kiindulóan fejlõdtek ki. Máig viselik eredetük félreismerhetetlen jegyeit: Csalás, védekezés vagy ellenséges vitatkozás, közöny vagy aktív ellenségeskedés az igazság keresése iránt. Akkortól máig az ún. zsidó tanulmányok a júdaizmusról egy külsõ ellenség ellen folytatott vita és nem egy belsõ vita formáját veszik föl. Tudnunk kell, hogy ez eredetileg minden ismert kultúrkör teljes történetírására jellemzõ volt (az antik Görögország kivételével, ahol a korai liberális történészeket a szofisták hiányos hazafiságuk miatt támadták). Ez igaz az elsõ katolikus és protestáns történészekre is, akik egymással vitatkoztak. Ugyanígy az elsõ európai nemzeti történelmi mûvek a legdurvább nacionalizmussal és más nemzetek alábecsülésével vannak átitatva. Korábban vagy késõbb elérkezik az az idõ, amikor megkísérlik a nemzeti vagy vallási ellenséget is megérteni és ezzel egy idõben a nemzeti történelem fontos és mélyen fekvõ szempontjait kritikusan átvilágítani. Ez a két folyamat egy idõben zajlik le. Csak akkor, ha, ahogy azt Pieter Geyl olyan jól fejezte ki, a történetírás vég nélküli vitává alakul és nem a háború továbbvitele marad történelmi módszerekkel, lesz lehetõ egy emberi, pontosságra és mértékletességre törekvõ történetírás. Ez akkor a humanizmus és önnevelés egyik leghatásosabb eszköze lesz. Éppen ebbõl az okból írják a modern totális rendszerek a történelmet át vagy büntetik meg a történészeket. Ha egy egész társadalom megkísérel visszatérni a totalitarizmushoz, akkor totális történelmet írnak, éspedig nem azért, mert fölülrõl kényszerítik õket erre, hanem az alulról jövõ sokkal hatásosabb nyomás miatt. Éppen ez történt a zsidó történetírással és ez az elsõ akadály, amelyet le kell gyõznünk.
Milyen módszereket vetnek be a zsidó közösségek a fent említett vesztegetés mellett, amelyet együttesen és teljes erõvel tesznek, hogy a Talmudra és más vallási irodalomra irányuló támadásokat kivédjék? Különféle eszközöket láthatunk, melyek mindegyikének fontos politikai következményei vannak, amelyek a mai izraeli politikában láthatóak. Fárasztó lenne minden esetben a Begin vagy Ben Gurionra mutató párhuzamokra hivatkozni. Biztos vagyok abban, hogy a közelkeleti politikát kicsit is ismerõ olvasó észre fogja venni a hasonlóságot. Az elsõ eszköz, amelyet itt megbeszélünk, a külsõ alázattal összekötött titkos ellenállás. Mint fönt említettük, el kellett a kereszténység es nemzsidók ellen szóló talmudi részeket távolítani vagy meg kellett azokat változtatni - túl nagy volt a nyomás. A következõt tették: a legbántóbb részeket kivették minden Európában a 16. század közepe után nyomott kiadásból. Más részekben a pogány, nemzsidó, idegen (Gój, Eino Jehudi, Nochri) kifejezéseket a bálványimádó, nem hívõ vagy akár kánaáni, szamaritániai kifejezésekkel helyettesítették, amelyeket könnyen el lehet magyarázni, és amelyeket a zsidó olvasó mint a régi kifejezések szépítését föl tudja ismerni. A fokozódó támadások miatt a védekezés mind ravaszabb lett, szomorú eredménnyel. Idõnként a cári Oroszországban a cenzúra szigorúbb lett, és ahogy a fent említett szépítések ismertek lettek, megtiltották azokat. A rabbi hatóságok erre az arab, moszlém, (héberül: izmaelita, amely mindkettõt jelenti) vagy néha az egyiptomi szót használták, helyesen arra számítva, hogy a hatóságok ezt a szóhasználatot nem fogják megtiltani. Ezzel egy idõben a talmudi kihagyások listája kézirat formájában került közkézre, amelyek minden új fogalmat elmagyaráztak és fölsorolták a kihagyásokat. Néha a talmudi irodalom minden kötetének címoldalán egy nyilatkozatot nyomtak ki, amely néha eskü alatt állította, hogy az adott kötetben elõforduló összes ellenséges kifejezés kizárólag az antik kor bálványimádói vagy a régen kihalt kánaániakra vonatkozik, és 'nem olyan emberek ellen van, akiknek az országában élünk'. Amikor a britek elfoglalták Indiát, néhány rabbi azt állította, hogy az általuk használt különösen csúnya kifejezések csak indiaikra vonatkoznak. Néha Ausztrália õslakóit használták ugyanerre a célra. Ez természetesen elejétõl végéig csalás, mert ahogy Izrael alapítása után a rabbik magukat biztonságban érezték, minden kifogásolt részt és kifejezést rögtön fölvettek minden új kiadásba. (a hatalmas költségek miatt, amellyel minden új kiadásra vonatkozik, a talmudi irodalom a Talmudot beleértve még mindig a régebbi kiadások újranyomása. Ezért jelentek meg a fentemlített kihagyások Izraelben egy olcsó kötetben Hezronot Sasz cím alatt.) Ma tehát újra szabadon lehet a kifogásolható részeket olvasni (és a zsidó gyerekeknek meg is tanítják õket), mint például azt, hogy minden zsidó, aki egy zsidó temetõ mellett megy el, áldást kell hogy mondjon, míg a nemzsidó temetõ mellett a halottak anyját kell hogy megátkozza. A régebbi kiadásokban elhagyták az átkot vagy a nemzsidóra egy fedõnevet használtak. Az új izraeli kiadásban amelyet Adin Steinsalz rabbi állított össze (héber magyarázatokkal és a szöveg arameus részéhez szószedettel, hogy az iskolás gyerekeknek ne legyen kétsége afelõl, hogy mit mondjanak), újra bevették a nemzsidó és idegen kifejezéseket. Külsõ nyomás alatt a rabbik csaló szándékkal megváltoztattak bizonyos részeket, de az általuk elõírt gyakorlatot nem. Tény marad, hogy totális társadalmunk századokon át barbár és embertelen szokásokat alkalmazott tagjai lelkének megmérgezésére. Ez még ma is folyik. (ezeket az embertelen szokásokat nem lehet az antiszemitizmus vagy zsidóüldözésre adott reakciónak tekinteni. Ezek ok nélküli barbár szokások amelyek minden emberi lény ellen irányulnak. Egy hívõ zsidó, aki elõször Ausztráliába kerül és véletlenül az õslakók egy temetõje mellett megy el, vallási cselekedetként el kell hogy átkozza az ott eltemetettek édesanyját). Ha nem nézünk ezeknek a kemény tényeknek a szemébe, akkor részei leszünk egy csalásnak, és cinkosai a mai és jövõ nemzedékek megmérgezésének annak minden következményével.
A júdaizmus modern tudósai nemcsak hogy folytatják a csalást, hanem túl is lépnek a régi rabbinikus módszereken pimaszságban és becstelenségben. Mivel az antiszemitizmus különbözõ történelmi ábrázolásai egy komoly gondolatra sem érdemesek, nem akarok velük itt foglalkozni. Ehelyett három különbözõ és egy általános példáját mutatom be a modern tudományos csalásoknak. 1962-ben Jeruzsálemben megjelent a fentemlített Majmonidészi Kódex, az ún parancsolatok és tiltások könyve a zsidó hit és vallásgyakorlás alapszabályaival mint kétnyelvû kiadás, amelyben az angol fordítás és a héber szöveg egymás mellett olvasható. A héber szöveg eredeti formájában van visszaadva, amely a parancsot a zsidó hitetlenek kivégzésére teljes hosszában visszaadja: 'Kötelességünk ezeket saját kezünkkel kiirtani'. Az angol fordítás már kicsit enyhébb: 'Kötelességünk aktívan tevékenykedni megsemmisítésükön'. A héber szöveg ezután konkrét példákat hoz a hitetlenekre, akiket ki kell végezni: 'Az olyanok mint a názáreti Jézus, tanítványai, valamint Sadok és Baitos és az õ tanítványaik. Az átkozottak neve is rohadjon meg.' Az angol szövegben a mellette levõ oldalon ebbõl egy szó sem látható (78 a. oldal). Ebben jellemzõ, hogy annak ellenére, hogy ez a könyv az angolnyelvû országok vallástudósai között meglehetõsen el van terjedve, tudomásom szerint egyik sem tiltakozott emiatt a jelentõs hamisítás miatt. A második példa az USA-ból származik, itt szintén Majmonidész egy könyvének angol nyelvû fordításáról van szó. Majmonidész nemcsak a Talmudot rendszerezte hanem nagy filozófus is volt. Az eltévelyedettek vezetõje c. mûvét joggal tekintik a zsidó vallási filozófia egyik legnagyobb mûvének, sok ember olvassa és ma is használják. A nemzsidókkal és különösen a keresztényekkel szemben Majmonidész sajnos szintén feketeellenes rasszista volt. A könyv végén egy fejezetben (II. Könyv, 51. fejezet) azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy hogyan képesek a különbözõ embercsoportok a legmagasabb vallási értéket, azaz Isten imádását elérni. Azok közé, akik ezt a célt nem képesek elérni, a következõk tartoznak: "A törökök némelyike [azaz a mongol faj] és az északi nomádok, a feketék és a déli nomádok, és mindazok, akik területeinken hozzájuk hasonlatosak. Természetük a néma állatokéhoz hasonló, és véleményem szerint nem az emberek szintjén állnak, és minden ismert dologban az emberek alatt és a majmok fölött állnak, akkor is, ha külsejük hasonlóbb az emberekéhez mint a majmokéhoz." Mi tegyünk egy ilyen résszel a júdaizmus legfontosabb és alapvetõen könyvében? A valóság és annak következményeinek az arcába nézni? Isten õrizz! Beismerni (mint sok keresztény tudós hasonló helyzetben tette), hogy egy magasan elismert zsidó tudós fanatikusan feketeellenes nézeteket vall és ez által a vallomás által megkísérelni, sajátmagunkat igazi emberré nevelni? Felejtse el ezt a gondolatot. El tudom az USA-ban élõ zsidó tudósokat képzelni, akik tanácskozásra vonulnak vissza és megkérdezik, hogy mit tegyenek, mert a könyvet az amerikai zsidók csökkenõ hébertudása miatt le kell fordítani. Hogy a tanácskozás eredménye vagy egy személy ötlete, egy szerencsés megoldást találtak: Az elterjedt amerikai fordításban, amelyet egy bizonyos Friedlander készített, és elõször 1923-ban jelent meg, és aztán sok új kiadást ért meg, sok kiadást ért meg zsebkönyv formában is, a héber kusim szó, amely feketét jelent, egyszerûen a kusiták szóvá írták át, amelynek, ha valaki nem tud héberül vagy egy jóságos rabbi nem világosítja föl, nincs jelentése. Ennyi év alatt egy szó sem esett, hogy ezt a csalást, vagy azokat a szociális tényeket, amelyeken a csalás folytatása alapul, napfényre hozzák. És ez akkor történt, amikor Martin Luther King kampánya folyt, amelyet olyan sok rabbi támogatott, nem is említve más zsidó személyiségeket, akik feketeellenes rasszista alapállása ismert kell hogy legyen, mert ez zsidó örökségük része. Martin Luther King sok zsidó segítõje biztosan feketeellenes rasszista volt, akik õt zsidó érdek miatt taktikai okokból támogatták (azért, hogy a feketék az amerikai zsidóságot és Izrael politikáját támogassák). Vagy pedig minden hájjal megkent, szinte skizofrén álszentek voltak, akik nagyon gyorsan át tudnak állni a fanatikus rasszizmus rejtett barátaiból a rasszizmus elleni harc nyílt támogatóivá, majd újra visszaállítják régi énjüket. A harmadik példa egy olyan könyvbõl származik, amely tudományosan nem olyan igényes, de éppen ezért igen elterjedt: A Jiddis örömei, írója Leó Rosten. Ez a vidám könyv, amely elõször az Egyesült Államokban 1968-ban és utána sok új kiadást ért meg többek között a Penguin Paperback kiadásában. Ez jiddis szavak jegyzéke, amelyet zsidók de nemzsidók is gyakran használnak az angol nyelvû országokban. Minden szóhoz tartozik annak definíciója és többé-kevésbé vidám anekdóták használatának magyarázatára, a szó eredetének többé-kevésbé helyes adatai abban a nyelvben, ahonnan a jiddis a szót átvette, és jelentését az eredeti nyelvben. Ez alól kivételt képez a sajgec szó, melynek elsõ jelentése nemzsidó fiú vagy nemzsidó fiatal férfi. A származását hébernek mondja anélkül, hogy az eredeti héber szó jelentését vagy formáját leírná. A siksza szónál, amely a sajgec nõi formája az író a sekec (vagy sekez) szót adja meg, és ennek héber jelentését tisztátlannak mondja. Ez hazugság, mint azt minden héberül tudó tudja. Az Izraelben kiadott Megiddo Modern Héber-Angol szótár a sekecet helyesen:' tisztátlan állat, mocskos lény, szörny, rongy, ellenkezõ fickó, nemzsidó fickó'-ként adja meg.("unclean animal; loathsome creature, abomination, wretch, unruly youngster; Gentile youngster" ). Az utolsó és általánosabb példa, ha ez lehetséges, még megdöbbentõbb mint az elõzõek, és a haszid mozgalom tartását adja vissza nemzsidókkal szemben. A haszidizmus, a zsidó misztika folytatása (és meghamisítása) ma is élõ mozgalom aktív támogatók százezreivel, akik fanatikusan esküsznek szent rabbijaikra. Néhányuknak jelentõs befolyása van Izraelben , a legtöbb párt vezetõje és a hadsereg magasabb vezetõi között. Mi tehát ennek a mozgalomnak az álláspontja nemzsidókkal szemben? Példaként említsük itt meg a Hatanya der habad-mozgalom alapkönyvét, a haszidizmus egyik legfontosabb mûve. E szerint a könyv szerint minden nemzsidó kivétel nélkül sátáni lény, amelyben abszolút semmi jó sincs. Még egy nemzsidó embrió is minõségileg különbözik egy zsidótól. Egy nemzsidó teljes léte elkerülhetõ, ezzel szemben az egész Teremtés csak a zsidók érdekében történt. Ez a könyv számos kiadást ért meg, elképzeléseit számos vitában terjeszti mostani vezetõje, az ún. Ljubavicsi Rabbi, M. M. Schneuerssohn, aki ezt a hatalmas világmozgalmat annak New Yorki fõhadiszállásából vezeti. Izraelben ezeket az eszméket nyilvánosan terjesztik az iskolákban és a hadseregben. (Schulamit Aloni kneszettag tanúsága szerint a habad propaganda növekedett Izrael 1978-as libanoni inváziója után, hogy katonai orvosokat és nõvéreket arra vegyen rá, hogy sebesült nemzsidóknak ne adjanak orvosi segítséget. Ez a náciszerû utasítás nem arabokra vagy palesztinokra állt, hanem egyszerûen nemzsidókra, gójókra). A korábbi izraeli elnök, Sazar a habad lelkes híve volt, és sok magas izraeli és amerikai politikus, mindenek elõtt Begin körüludvarolta ezt a mozgalmat és nyilvánosan támogatta azt. Annak ellenére, hogy a Ljubavicsi rabbi népszerûtlen: Izraelben azért kritizálják, mert még látogatóba sem hajlandó Izraelbe jönni. Érthetetlen messiási okokból New York-ban marad, pedig ott ismerik feketeellenes alapállását. Az a tény, hogy a habadot a gyakorlati nehézéségek ellenére a politikai élet olyan sok személyisége támogatja, arra vezethetõ vissza, hogy a legtöbb tudós becstelen és félrevezetõ módon ír a haszidi mozgalomról és annak habad szárnyáról. Ez különösen áll azokra, akik a mozgalomról angolul írtak. Elrejtik a régi haszidi szövegek nyilvánvaló elvét és az abból folyó politikai következményeket. Ezek még a héber sajtó alkalmi olvasóinak is föltûnnek, mert a Ljubavicsi rabbi és más haszidi vezetõk folyamatosan jelentetnek meg vérszomjas kirohanásokat minden arab ellen. A csalás hatalmára jó példa ebben az esetben a fõcsaló, Martin Buber. Számtalan mûvében az egész haszid mozgalmat (a habaddal együtt) az égig dícséri és nem mutatja meg a haszidizmus tanításait a nemzsidókról. A hamisítás bûnét megnagyobbítja az a tény, hogy Buber a haszidizmust elõször német nyelven dícsérte a német nacionalizmus és a nemzeti szocialisták hatalomátvétele idején. Állítólag a nemzeti szocializmus ellensége volt, de egy olyan mozgalmat dícsért, amely olyan véleményének ad hangot nemzsidókkal szemben, amely a nemzeti szocialisták véleményétõl a zsidókról nem tér el. Lehetne természetesen azt is mondani, hogy a haszidi zsidók 70 vagy 50 éve az áldozatok voltak és egy kegyes csalás az áldozat javára megbocsájtható. De egy ilyen csalás következményei mérhetetlenek. Buber mûveit lefordították héberre és a héber nevelés jelentõs elemévé lettek. Erõsen megnövelték a vérszomjas haszidi vezetõk hatalmát és ezzel nagyrészben felelõsek az izraeli sovinizmus és a nemzsidók iránti gyûlölet megnövekedéséért. Ha azokra az emberekre gondolunk, akik amiatt haltak meg, mert az izraeli hadsereg hasszidi propaganda által fölheccelt orvosi személyzete nem segített neki, akkor haláluk miatt Martin Bubert tekinthetjük felelõsnek. Itt meg kell említenem, hogy Buber sokkal erõsebben dicsõítette a haszidizmust mint más zsidó tudósok, éspedig elsõsorban azokat, akik héberül (régebben jiddisül) vagy európai nyelveken írtak zsidó olvasóknak. A zsidó belsõ érdekek kérdésében egyszer erõs kritika érte a haszidi mozgalmat. Nõgyûlölete, (amely sokkal erõsebb, mint az a zsidó ortodoxiában szokásos), alkoholfogyasztásra való fölhívása és fanatikus kultusza a szent rabbikkal, amely cím öröklõdik, és akik a mozgalomtól sok pénzt zsarolnak ki és számos babonás elképzelésük - ezek és más negatív vonásait kritizálták. De Buber szentimentális és csaló romantikussá tétele különösen Izraelben és az USA-ban fölülkerekedett, mert ez a minden igazán zsidó teljes csodálatával összhangban állt és bizonyos baloldali zsidó körök, akikre Bubernek különösen nagy hatása volt, átvették ezeket a nézeteket. Buber nem állt egyedül ezekkel a nézeteivel, pedig véleményem szerint az a romlottság, amit terjesztett és nagy hatása miatt õ volt messze a legrosszabb. Sokan mások, mint a szociológus és Bibliakutató Jeheszkel Kaufmann, aki Józsua könyve alapján a népgyilkosságot propagálta, valamint az idealista filozófus Hugó Smul Bergman, aki már 1914 és 1915-ben minden palesztín elûzését Irakba és más országokba javasolta. Kifelé ezek ugyan mind galambok voltak, gondolataikat azonban úgy fejezték ki, hogy azok a legszélsõségesebb arabellenes üldözésre uszítottak. Mindegyikük hajlott a vallási miszticizmus felé, amely a csalás elterjedését elõsegítette, és valamennyien lágy léleknek tûntek, akik egy légynek sem tudtak volna ártani, akkor sem, ha elûzést, népgyilkosságot és rasszizmust hirdettek. Éppen ezért volt csalásuk hatása annál nagyobb. Harcunk az embertelenség dicsõítése ellen kell hogy irányuljon, az olyan ellen, amelyet nemcsak rabbik propagálnak, hanem olyanok is, akiket a júdaizmus legnagyobb és legbefolyásosabb tudósainak tartanak. A hamis próféták modern követõi és a becstelen papok ellen is harcolnunk kell. Mivel Izraelben és a más országokban, mint az USA-ban élõ zsidók véleménye szinte teljesen egységes, ismételnünk kell Lucretius intését, hogy ne mondjunk le a saját ítéletünkrõl a papok tirádái fejében: Tantum religio potuit suadere malorum (ennyi rosszra vitte az embereket a vallás). Nem mindig a vallás a nép ópiuma, ahogy Marx mondta, de gyakran lehet az. Hogyha valódi lényét hibásan mutatják be, azok a tudósok és intellektuelek, akik ezt a feladatot végrehajtják, ópiumcsempészek lesznek. Ebbõl az vizsgálatból még egy következtetést vonhatunk le azokról a hatásos és rémítõ eszközökrõl, amelyek arra jók, hogy rosszat tegyenek, becsapjanak és csaljanak, egész népeket megrontsanak, és õket elnyomásra és gyilkosságra használják, egyidõben pedig magukat bûntelennek ábrázolják. Nyugatjordániában a legborzalmasabb elnyomás kétségtelenül a zsidó vallási fanatizmusból ered. A legtöbb ember látszólag abból indul ki, hogy a legborzalmasabb totalitarizmus testi kényszert alkalmaz. Orwell 1984-ére utalnak, amely egy ilyen hatalmi modellt mutat be. Nekem azonban úgy tûnik, hogy ez az általános vélemény durva félreértés. Isaac Asimov fölismerése, akinek a tudományos-fantasztikus elbeszélései a legborzalmasabb elnyomást mint belsõ elnyomást ábrázolták, jobban beletalál az emberi természetbe. Sztálin szelíd tudósait halál vagy koncentrációstábor fenyegette. A rabbiknak és még inkább az itt megtámadott tudósoknak, beleértve az éppúgy hallgató szellemi tucatárut, mint írókat, újságírókat, és híres embereket, akik még azoknál is többet hazudnak és csalnak, csak társadalmi nyomástól kell tartaniuk. Hazafiságból hazudnak, mert kötelességüknek tartják, állítólagos zsidó érdekek miatt hazudni. Õk a hazafias hazugok, akiket hazafiasságuk ítél hallgatásra, amikor a palesztínok elnyomásáról van szó. Ebben az esetben egy másfajta csoportos összetartásról van szó, amely kívülrõl jön és néha nagyobb károkat okoz. Sok nemzsidónak (beleértve a keresztény papságot és vallásos embereket, továbbá néhány teszõleges irányzatú marxistát) az a csodálatraméltó véleménye, hogy a zsidóüldözés bûnbánatának egyik eszköze az, hogy a zsidó gonosztettekrõl hallgatnak és résztvesznek azok kényszerû hazugságainak terjesztésében. Az antiszemitizmus vádját (vagy zsidók esetében az öngyûlöletét) mindenki ellen, aki a palesztínok kirekesztése ellen van, vagy a megengedett változattól eltérõ tényekre utal a zsidó vallásról vagy a zsidó múltból hozzák föl ellenségesen a zsidók nemzsidó barátai vagy maguk a zsidók. Ennek a csoportnak a nagy befolyása minden nyugati országban, különösen az USA-ban (és más angolnyelvû országokban) lehetõvé teszi a rabbiknak és a júdaizmus tudósainak, hazugságaik nemcsak ellenállásmentes, hanem jelentõs segítséggel való terjesztését. Valójában sok antisztalinista csak csodálata tárgyát cserélte ki, és afelé hajlanak, hogy a zsidó rasszizmust és fanatizmus lelkesebben és alattomosabban támogatják, mint a legtöbb hívõ sztálinista a múltban. Noha minden rossznak a vak sztálinista támogatása 1945 után különösen erõs volt, amikor a valóság az európai zsidók kiirtásáról ismertté lett, hiba azt föltenni, hogy ez a jelenség csak akkor lépett föl. Épp ellenkezõleg, egészen a szociáldemokrata körökig lehet azt visszakövetni. Moses Hess, Marx egyik korai barátja, aki Németország elsõ szocialistáinak egyike volt, késõbb rendkívüli zsidó rasszizmusával tûnt föl, akinek 1858-ban kiadott véleménye a tiszta zsidó fajról éppolyan ostobaság, mint a tiszta árja fajról kiadottak. A német szocialisták, akik a német rasszizmus ellen harcoltak, hallgattak a zsidó rasszizmusról. A Hitler elleni háború idején a brit munkáspárt egy tervet hagyott jóvá 1944-ben a palesztínok kiûzésére Palesztínából, amely Hitler egy korábbi (kb. 1941-es) tervével a zsidókat illetõen azonos. Ezt a pártot a pártvezetés zsidó tagjainak a nyomására hagyták jóvá, amelyek közül sokan erõsebben a mottó szerint dolgoztak: 'A saját mispoche (család) elõször', az Izraelt illetõ politikájukban, mint ' a saját törzs elõször' elv alapján dolgozó konzervatív képviselõk mint Ian Smith körül valaha is tették. Mivel a sztálinista tabuk Nagy-Britanniában a baloldalra erõsebben hatnak mint a jobboldalra, szinte nem folytak viták a témáról akkor sem, amikor a munkáspárti kormány a Begin kormányt támogatta. Az USA-ban hasonlóak az állapotok, itt is az amerikai liberálisok a legrosszabbak. Ez itt nem az a hely, ahol ennek a helyzetnek minden politikai következménye felismerhetõ lenne. De a tényekkel szembe kell néznünk: Harcunkban a zsidó vallás rasszizmusa és fanatizmusa ellen legnagyobb ellenségeink nemcsak a zsidó rasszisták, hanem azok a nemzsidók, akiket más területeken - szememben hibásan- haladóknak tartanak.
