Ez a fejezet részletesen tárgyalja a klasszikus júdaizmus teológiai törvényeinek szerkezetét. Azelõtt azonban szükséges a sok félreértés legalább néhányát fölszámolni, amelyeket a júdaizmussal foglalkozó jelentések szinte egyhangúlag terjesztenek. Ez különösen érvényes azokra az írásokra, amelyek korunk divatos frázisait mint a zsidó-keresztény hagyományok vagy az egyistenhit közös hagyományait propagálják. Helyhiány miatt ezeknek a szokásos félrevezetéseknek csak néhányával foglalkozom részletesen, elõször is azzal, hogy a zsidó vallás mindig egyistenhit volt. Amint sok teológus tudja, és az Ótestamentum tanulmányozása is hamar rámutat, ez egy teljesen hibás és történelmietlen látásmód. Az Ótestamentum sok, ha nem minden könyve egyhangúlag igazolja más Istenek létezését és hatalmát. Jehova, az Istenek leghatalmasabbja nagyon féltékeny vetélytársaira és megtiltja az embereknek azt, hogy ezekhez imádkozzanak. A bibliában csak egy késõi részben, a késõi prófétáknál tagadják, hogy Jehován kívül más Istenek is léteznek. Itt minket most nem a bibliai, hanem a klasszikus júdaizmus foglalkoztat. Ha kevéssé is ismert, eléggé nyilvánvaló, hogy az utóbbi az elmúlt évszázadokban nagy részben messze volt a tiszta egyistenhittõl. Ugyanazt lehet mondani azokról a tanvéleményekrõl, amelyek a mai ortodox júdaizmust uralják, amely a klasszikus júdaizmus folytatása. A klasszikus egyistenhit gyöngülésének oka a zsidó misztikában (a kabalában) rejlik., amely a 12. és 13. században fejlõdött ki és a 16. században vége felé a júdaizmus minden központjában szinte teljes gyõzelmet aratott. A zsidó fölvilágosodásnak, amely a klasszikus júdaizmus krízisébõl nõtt ki, sokkal keményebben kellett ennek a miszticizmusnak a befolyása ellen küzdeni, mint bármi más ellen. Ennek ellenére a kabala megtartotta a zsidó ortodoxiában, különösen a rabbik körében irányadó szerepét. Például a Gus Emunim mozgalmat nagy részben kabalista elképzelések vezetik. Ezeknek az eszméknek az ismerete és megértése két okból fontos. Elõször is, a júdaizmus igazi hitét klasszikus szakaszának vége felé nem lehet megérteni ezeknek az eszméknek az ismerete nélkül. Másfelõl ezek az eszmék korunk politkájában annyiban játszanak fontos szerepet, amennyiben sok vallásos politikus, mint a Gus Emunim vezetõinek a meggyõzõdését ezek határozzák meg és minden párt cionista vezetõjét a cionista baloldallal együtt közvetve befolyásolják. A kabala szerint a Világmindenséget nem egy isten uralja, hanem több különféle jellemû és befolyású Istenség uralja azt, akik egy gyenge és távoli Elsõ Okból származnak. A részletek taglalása nélkül a rendszer a következõképpen foglalható össze. Az Elsõ Okból kiindulva elõször egy Bölcsesség vagy Apa nevû elsõ Isten majd egy Tudás vagy Anya nevû Istennõ lett kiküldve vagy született meg. Ennek a párnak a házasságából született egy pár fiatalabb Isten, a fiú neve kis arc vagy a szent áldott és a lányt Úrnõ (vagy latin szóval matronit), sehína, vagy királynõ, stb.. Ennek a két Istennek kellett volna egyesülni, de a Sátán, aki ebben a történetben nagyon fontos független személy, tevékenységével megakadályozta ezt. A Teremtést az Elsõ Ok végezte el, hogy a pár egyesülhetett. A Bûn azonban örökre elválasztotta õket, amellett a Sátánnak sikerült az isteni leányhoz nagyon közel jutnia, sõt meg is erõszakolnia õt (vagy csak látszólag, vagy tényleg - errõl megoszlanak a vélemények). A zsidó népet arra teremtették, hogy azt a törést, amit Ádám és Éva, kiegyenlítsék, ami a Szinai hegy alatt rövid idõre rövid idõre sikerült is nekik. A Mózes alakjában emberi alakot öltött Isten fia egyesült Sehina Istennõvel. Sajnos az aranyborjú bûne újra elválasztotta az Istenségeket, de a zsidó nép bûnbánata ezt bizonyos mértékben jóvátette. Abban is hisznek, hogy a zsidó történelem minden eseménye az isteni pár egyesülésével vagy elválásával kapcsolatban áll. Palesztína zsidó elfoglalása a Kánaániak és az elsõ és második templom fölépítése különösen elõnyösek voltak egyesülésük szempontjából, a templom összerombolása és a zsidók elûzése a Szentföldrõl nemcsak az Istenek elválásának külsõ jele, hanem egy tényleges kurválkodás idegen Istenekkel. A leány a Sátán hatalmába kerül, míg a fiú felesége helyett különbözõ sátáni nõszemélyekkel megy ágyba. A hívõ zsidók kötelessége imádsággal és vallásos cselekedetekkel a tökéletes isteni egység újra lehetõvé tétele a férfi és nõi istenség nemi egyesülésével. A vallásos zsidók által minden nap többször elvégzett szertartások közül a következõ kabalai furmulát idézzük: "Az Áldott Szent és Sehina (nemi) egyesülésének érdekében.." A zsidó reggeli imák szerepe szintén ennek az ideiglenes nemi egyesülésnek a támogatása. Az ima ezt követõ részei misztikusan az egyesülés ezt követõ fokozatainak felelnek meg: Az egyik helyen az Istennõ közeledik szolgálóival, egy másikon az Isten karját a nyakára teszi és mellét simogatja, végül a szerelmi aktus következik. Más imák vagy vallási szertartások a kabalisták értelmezése szerint a különbözõ angyalokat (akik eszerint alárendelt Istenek bizonyos függetlenséggel) kell becsapniuk vagy a Sátánt megenyhíteniük. A reggeli imádság egy részében arameusul kell néhány szakaszt elmondani (a héber helyett). Ezzel csapják be azokat az angyalokat, akik a Menny kapuját õrzik és így hatalmuk van arra, hogy a hívõk imáit ne engedjék be a Mennybe. Az angyalok csak héberül tudnak és így be tudják õket csapni az arameus szöveggel, és mert kissé ostobák (és valószínûleg sokkal kevésbé okosak, mint a kabalahívõk), kinyitják a kapukat. Ebben a pillanatban minden ima a hébernyelvûekkel egyetemben be tud jönni. Egy másik példa: Mind az étkezés elõtt, mind azután a hívõ zsidó szertartásosan kezet mos és eközben egy különleges áldást mond el. az egyiknél a kettõ közül Istenhez imádkozik a fiú és lány egyesülését kérve. A másiknál a Sátánhoz imádkozik, aki a zsidó imákat és szertartásokat annyira kedveli, hogy ha párat kaphat, egy darabig azokkal van elfoglalva és elfelejti, hogy az Isteni leány után szaladjon. Tényleg hisznek abban a kabalisták, hogy a templomi égési áldozatok némelyike a Sátánnak van szánva. Például a tabernákulumi ünnep 7 napja folyamán az áldozati ökröket valószínûleg a Sátánnak ajánlották föl, mint minden nemzsidó urának, hogy így el legyen foglalva, és a nyolcadik napon, amikor Istennek ajánlanak föl egy áldozatot, ne zavarjon. Sok hasonló példát lehetne fölhozni. Ehhez a rendszerhez és jelentõségéhez szükséges még egy pár megjegyzés, hogy a júdaizmus mind a klasszikus idõszakában mind annak mai politikai viszonya a cionista gyakorlathoz érthetõbb legyen. Elõször is lehet bármit mondani errõl a kabalai rendszerrõl, mindenesetre ez csak akkor tekinthetõ egyistenhívõnek, ha a hinduizmust, a késõi görög-római vallást, sõt a régi Egyiptom vallását is egyistenhitûnek tekintjük. Másodszorra a klasszikus júdaizmus igazi arcát megmutatja az a könnyedség, ahogy ezt a rendszert átvette. A bizalom és hit (kivéve a nacionalista hitet) a klasszikus júdaizmusban csak rendkívül kis szerepet játszanak. Fontosabb viszont a szertartás és nem a jelentõség, amelyet a cselekvéshez vagy az azzal kapcsolatos valláshoz rendelnek. Ha régebben a zsidók egy csekély kisebbsége a kabala fölvételét megtagadta, (ahogyan ez ma történik), ezt Isten imádásának tartották. Mások, akik pontosan ugyanezt tették, megpróbálták a Sátánt megenyhíteni. Ameddig a cselekvés ugyanaz, együtt imádkoztak és egyazon vallási közösség tagjai voltak, függetlenül attól, hogy mennyire nem kedvelték egymást. Ha valaki azonban a rituális kézmosással kapcsolatos szándék helyett a mosás módjának a megújítását merte volna bevezetni, annak biztosan egy vallási törés lett volna az eredménye. Ugyanezt lehet elmondani a júdaizmus minden szent imádkozási formájáról. Föltéve, hogy a mûködés módja érintetlen marad, a jelentés legjobb esetben is alárendelt szerepet játszik. Így például a legszentebb zsidó hitformula: "Halld, Izrael, az Úr a mi Istenünk, az Úr egy", amelyet minden hívõ zsidó naponta többször elmond, ma két különbözõ dolgot jelenthet. Mondhatja azt, hogy az Úr valóban egy. De azt is jelentheti, hogy a férfi és nõ Istenségek egyesülésének egy bizonyos fokát értük el, vagy azt ennek az imának a helyes fölmondása elõsegítette. Ha viszont egy reformközösség zsidói ezt az imát más nyelven mondják el mint héberül, biztos, hogy minden ortodox rabbi nagyon bosszús lesz függetlenül attól, hogy Isten egységében vagy a két Istenség nemi egyesülésében hisznek. Mindez ma is Izraelben (és más zsidó központokban) jelentõs dolog. A puszta imaformáknak tulajdonított rendkívüli jelentõség (mint a jeruzsálemi törvény), a Gus Emunim elképzelései és hajtóereje, a mély gyûlölet a ma Palesztínában élõ nemzsidókkal szemben, az arab államok minden békekezdeményezésével szembeni szenvedélyes álláspont, és nacionalista politika sok egyéb jellemvonása összezavar jóindulatú embereket, akiknek hibás elképzelésük van a klasszikus zsidóságról, azok ez elõtt a vallási és misztikus háttér elõtt érthetõbbek lesznek. Óvnom kell az olvasót attól, hogy a másik végletbe essen és a cionista politika egészét ennek alapján írja le. Az utóbbi mérete rendkívül változó. Ben Gurion mestere volt annak, hogy ezt a politikát bizonyos célok elérése érdekében manipulálja. Begin alatt a múltnak sokkal nagyobb kihatása volt a jelenre. Sohasem szabad viszont a múltat és befolyását figyelmen kívül hagyni, mert ismeretükben vak hatalmukat át lehet látni.
Az elõzõ példa még azt is meg fogja mutatni, hogy az, amit a júdaizmusról állítólag jól informált emberek tudni vélnek, bizonyos körülmények között durva félreértésen alapul, ha nem tudnak jól héberül olvasni. Minden fönt ismertetett részlet az eredeti szövegben illetve bizonyos esetekben újhéberül írt könyvekben egy bizonyos olvasótábor részére. Az angol nyelvû kiadásokban hiába keresnék õket, olyan esetekben is, amikor azok kihagyása szociálisan fontos tényeket összezavar. Különösen keresztények, vagy olyan emberek között, akiket a keresztény kultúra és hagyományok erõsen befolyásolnak, egy további félreértés uralkodik, mégpedig az, hogy a júdaizmus bibliai vallás, és az Ótestamentum a júdaizmusban ugyanolyan fontos szerepet játszik és ugyanúgy törvényei érvényesek, mint a Biblia a reformátusoknak vagy akár a katolikus kereszténységnek. Ez is az értelmezéssel kapcsolatos. Láttuk, hogy hitkérdésekben nagyfokú szabadság van. A szent szövegek jogi értelmezésére ennek pontosan az ellenkezõje igaz. Itt az értelmezésnek alig van szabadsága, ami viszont inkább a Talmudra igaz, mint a Bibliára. A klasszikus júdaizmus és a mai ortodoxia egész másképpen, sokszor a kereszténységgel, vagy az Ótestamentum más olvasóival szemben, akik csak a leírt szöveget látják, homlokegyenest ellenkezõ módon értelmezi azokat a bibliai szövegeket, amelyek vallási szertartásokat és kötelezettségeket írnak elõ. Ugyanez a választóvonal húzódik ma Izraelben a vallásos és a világi iskolákban képzett emberek között, akiknek nagyjában egészében azt Ótestamentum szószerinti jelentését tanítják. Ezt a fontos szempontot csak példák alapján lehet megérteni. Meg fogjuk állapítani, hogy az értelmezési változtatások etikai szempontból egyáltalán nem a kérdéses fogalom mai megértése irányában halad. A júdaizmus mentegetõi úgy vélik, hogy a Biblia értelmezése, amelyet a farizeusok kezdtek el és a Talmudban van leírva, mindig túllépi a szószerinti értelmet. A következõ példák meg fogják mutatni, hogy ez a valóságtól nagyon messze van. 1. Kezdjük el a tízparancsolattal. A nyolcadik parancsolatot "Ne lopj" (2. Mózes 20,15) úgy értelmezik, hogy egy zsidó személy "ellopását" azaz emberrablását tiltja meg, mert a Talmud szerint - így az értelmezés - a Tízparancsolat által megtiltott minden cselekmény fõ bûn. Idegen tulajdon ellopása ezzel szemben nem fõbûn, és a nemzsidók elrablását zsidók által megengedi a talmudi törvény. Ez a szinte szó szerint egyezõ mózesi mondat "Ne lopjatok" (3. Mózes 19,11) viszont szószerinti jelentésében értelmezendõ. 2. Az ismert mondást "szemet szemért, fogat fogért" stb.. (2 Mózes 21,24) mint szempénzt egy szemért értelmezik, azaz pénzbüntetés fizetését és nem testi fenyítést. 3. Itt lép föl az ismert jelenség, hogy a szószerinti jelentést pontosan fordítva értelmezik. A bibliai szöveg egyértelmûen óv attól. hogy kövessük a tömeget egy jogtalan vád esetén "Ne kövesd a tömeget a rosszban és ne válaszold a törvény elõtt, hogy a tömegnek engedve letérsz az igaz útról" (2. Mózes, 23,2), Ennek a mondásnak a végét ".. hogy a tömegnek engedve letérsz az igaz útról" kiszakították környezetébõl és mint olyan törvényt értelmezik, amely megparancsolja, hogy kövessük a tömeget! 4. A szöveget: "Ne fõzz bárányt anyatejében" (2 Mózes 23,19) olyan tilalomként értelmezik, hogy nem szabad hús és tejtermékeket keverni. Mivel ugyanez a szöveg Mózes öt könyvében több helyen is szerepel, annak puszta ismétlését háromszoros tilalomnak tartják, hogy az megtiltja, hogy (1) egy zsidó ilyen keveréket egyen, (2) hogy megfõzzön ilyet bármilyen célra, (3) hogy valahogy élvezze vagy hasznot húzzon bármilyen módon egy ilyen keverékbõl. 5. A felebarát, idegen sõt az ember szó is szuper kizáró soviniszta jelentést kap. Az ismert mondat: "Szeresd felebarátodat mint önmagadat" (3. Mózes, 19,18) a klasszikus (és mai ortodox) zsidóság úgy értelmezi, hogy szeretni kell a zsidótársakat, de nem az embertársakat. Éppígy a mondat: "Ne kívánd felebarátod vérét" (ugyanott, 16) értelme az, hogy nem szabad tétlenül szemlélni egy zsidótárs élete (vére) veszélyben forog. Ahogy azonban az V. fejezetben (E) látni fogjuk, (törvények nemzsidók ellen) látni fogjuk, egy zsidónak általában tilos egy nemzsidó életét megmenteni, mert õ nem felebarát. A nagyvonalú parancsot, kalászokat a mezõn és a szõlõskertben meghagyni az szegényeknek és az idegeneknek, (ugyanott, 9 és 10) úgy értelmezik, hogy ez kizárólag szegény zsidókra és a zsidó vallást fölvettekre vonatkozik. A hullákra vonatkozó tabutörvények így kezdõdnek: "Ez törvény: ha egy ember egy kunyhóban meghal, mindenki, aki a kunyhóhoz megy, ...hét napig tisztátalan lesz." (4. Mózes 19,16 - a fordító megjegyzése: A Luther fordításban a 16-ik és nem a 14-ik részben van). De az ember (Ádám) szó jelentése zsidó, tehát csak a zsidó hulla tabu (tehát mind tisztátalan mind szent). Ezután az értelmezés után a vallásos zsidók a zsidó hullák és temetõk iránt mély, mágikus tisztelettel vannak, de nem viselkednek tisztelettel a nemzsidó hullákkal és temetõkkel szemben. Így pusztítottak el moszlém temetõk százait Izraelben (mint egy esetben, hogy a Tel Aviv téren a Hilton szállónak helyet csináljanak). De a szörnyülködés hangos kiáltásai voltak hallhatóak, amikor az Olajfák Hegyén levõ zsidótemetõ jordániai uralom alatt kárt szenvedett. Túl sok hasonló példa létezik, hogy mindet fölsoroljuk. Ennek az értelmezésnek néhány embertelen következményét az V (E) fejezetben (V. Törvények nemzsidók ellen) fogjuk tárgyalni. 6. Vegyük végül szemügyre a legszebb prófétai fejezeteket, ahol Jézsaiás az álszentséget és az üres szertartásokat megátkozza valamint általánosan tisztességre szólít. Jézsaiás egyik része (Jézsaiás 1,15) így hangzik: "És ha kezeteket imára is lendítitek, mégis elzárom szememet elõttetek. Ha már sokat is imádkoztatok, nem hallom imátokat - mert kezeteket vér borítja be". Mivel a zsidó papok áldásosztáskor kezeiket áldásra lendítik, úgy értelmezik ezt a részt, hogy egy pap, aki véletlenül gyilkol, alkalmatlan arra, hogy kezét áldásra lendítse (akkor is, ha bûnét bánja), mert kezét vér borítja be. Már ezek a példák is világosan mutatják, hogy ha egy ortodox zsidó ma (vagy minden zsidó kb. 1780 elõtt) a Bibliát olvassa, elõtte egy teljesen más könyv van egész mást jelentve, mint ahogyan azt nemzsidók vagy nem ortodox zsidók értik. Ez a különbség Izraelben is fönnáll, pedig ott mindkét rész a szöveget héberül olvassa. A tapasztalat ezt különösen 1967 után ismételten bebizonyította. Izraelben és másutt sok nem ortodox zsidónak csak kevés ismerte van a zsidó vallásról és megpróbálják az ortodox izraelieket (vagy a jobboldali pártok olyan tagjait, akik erõs vallási befolyás alatt állnak) Biblia idézetekkel emberi voltukban szégyenbe hozni, hogy föladják embertelen beállítottságukat a palesztínokkal szemben. De mindig kiderült, hogy ilyen érvek a legkisebb hatással sincsenek a klasszikus júdaizmus híveire. Egyszerûen nem értik, amit mondanak nekik, mert nekik a Biblia szövege egészen mást jelent, mint másoknak. Ha Izraelben , ahol az emberek héberül olvasnak, egy ilyen kommunkációs ûr nem létezik, és meg tudják szerezni a helyes információkat, akkor elképzelhetjük, hogy milyen mély külföldön a félreértés, például olyanoknál, akik keresztény hagyományok között nevelkedtek. Az ilyen emberek minél többet olvassák a Bibliát, annál kevésbé ismerik az ortodox júdaizmust. Az utóbbi ugyanis úgy tekinti az Ótestamentumot, mint változtathatatlan szent hitformulák gyûjteményét, amely nagy értékû cselekedeteket ír le, ezek jelentése azonban máshol van teljesen leírva. Ahogy Humpty-Dumpty mondta Alice-nek, a probléma mögött, hogy ki állapíthatja meg a szavak jelentését, egy egyszerû kérdés áll: Ki az úr?
Emiatt elejétõl fogva világosnak kell lenni, hogy a klasszikus (és ma ortodox) júdaizmus tekintélyének forrása, azaz jogi szerkezetének meghatározó alapja a Talmud, vagy - pontosabban) az ún. babilóniai Talmud, míg a talmudi irodalom maradéka (a jeruzsálemi és palesztínai Talmudot is beleértve) kiegészítõ tekintély. Itt nem tudjuk a Talmudot és a talmudi irodalmat részletesen bemutatni, ezért néhány fõ pontra szorítkozunk, amelyekre témánk tárgyalásához szükségünk van. A Talmud alapvetõen két részbõl áll. Az elsõ rész a Misna, amely egy szûkre szabott hatkötetes törvénytár, amely több, héberül írt alfejezetre van lebontva, és Palesztínában kb. 200-ban Kr. elõtt azokból a lényegesen hosszabb (és nagyrészt szóbeli forrásokból származó) törvényszövegekbõl származott, amelyek az azelõtti 200 évben álltak elõ. A második és sokkal fontosabb rész a Gemara, amely a Misnáról és témairól szóló viták terjedelmes gyûjteménye. Továbbá létezik két, durván kifejezve hasonló Gemara kiadás, ezek egyike Mezopotámiában (Babilon) keletkezett Kr. u. 200-500 között, a másik Palesztínában Kr.U. 200 és egy jóval 500 elõtti ismeretlen idõpontban jött létre. A babilóniai Talmud (azaz a Misna és a mezopotámiai Gemara) lényegesen nagyobb terjedelmû és jobb beosztású mint a palesztíniai. Ezért egyedül ezt tekintik véglegesnek és mérvadónak. Egy talmudi irodalomnak nevezett szöveggyûjteménnyel együtt, amelyet a két Talmud kiadói mellékeltek, A Jeruzsálemi (palesztíniai) Talmudnak alapvetõen alacsonyabbrendû a szerepe jogi irányvonalként. A Misnával ellentétben a Talmud maradéka héberül és arameusul van írva, a babiloni Talmudban az arameus nyelv van túlsúlyban. Témája azonban nemcsak jogi természetû. Fölismerhetõ rend vagy látható ok nélkül megszakadnak a jogi témák és egy elbeszélés (Hagada) következhet. Ezek történetek és anekdóták keverékei rabbikról és az egyszerû néprõl, bibliai személyekrõl, angyalokról, démonokról, varázslatról és csodákról. Ezeknek az elbeszélõ részeknek ugyan nagy hatása volt az idõk folyamán a júdaizmusra, de mindig is (magában a Talmudban is) másodrangúként kezelték õket. A klasszikus júdaizmus számára a szöveg jogi részei a legjelentõsebbek, és azon belül az esetek kezelése, amelyet problematikusnak lehet mondani. A Talmud a zsidókat több fokozatba osztja be: A legalsóbb fokon állnak a tudatlanok, azután azok, akik a csak a Bibliát ismerik, végül azok, akik ismerik a Misnát és a Hagadát is. A legfelsõ fokon azok állnak, akik fölsõfokú tanulmányokat végeztek és képesek arra, hogy a Gemara jogi részérõl vitatkozzanak. Csak az utóbbiak képesek arra, hogy zsidótársaikat vezessék az élet minden ügyében. A Talmud jogrendszerét úgy lehet jellemezni, mint egy mindenre kiterjedõ, szigorúan tekintélyelvû és mégis végtelen továbbfejlesztésre alkalmas rendszer, ahol a dogmatikus alapgondolatok megváltoztathatatlanok. A zsidók minden személyes és szociális életterületét részletesen tárgyalja és az elõírások minden lehetõ megsértésére kényszerintézkedéseket és büntetéseket helyez kilátásba. Minden probéma alapelvei dogmaként vannak lefektetve és nem tehetõk kérdésessé. A szabályok megjavítása és gyakorlati megfogalmazása viszont lehetõ és részletesen meg van vitatva. Ehhez egy pár példa: Szabbat idején (szombaton) nem lehet dolgozni. A munkát pontosan 39 szóval definiálja, se kevesebbel, se többel. Egy fogalom fölvétele erre a listára nem kapcsolatos a feladat nehézségével, hanem egyszerûen a dogmatikus definíció dolga. Az egyik tiltott munkatípus az írás. Itt meg lehet kérdezni, hogy hány betût kell leírni ahhoz, hogy az írás bûnébe essünk szabbat idején. (válasz: kettõt). Ugyanaz marad-e a bûn, függetlenül attól, hogy melyik kezet használtuk írásra? (válasz: nem). Hogy megelõzzék azt, hogy valaki szabbatkor bûnbe esik, az írástilalom egy további tilalommal van kiegészítve, amely megtiltja, hogy bármilyen írásra alkalmas készüléket szombaton egyáltalán megérintsünk. Egy másik szabbatkor tilos munkafajta a gabona õrlése. Ebbõl hasonló módon le lehet vezetni, hogy mindenféle õrlés, bármit is õrölnek, szombaton tilos. És ehhez a tiltáshoz is járul egy másik, amely orvosságok bevételét tiltja meg szabbatkor (kivéve, ha zsidó élet forog veszélyben), hogy ne essünk annak a bûnébe, hogy egy orvosságot megõrlünk. Hiába utalunk arra, hogy a mai idõkben ez a veszély nem áll fönt (és a talmudi idõkben sem igen állt fönt). Még ennél is tovább menve, a Talmud kifejezetten megtiltja a folyékony orvosságok és a felélesztésre alkalmas italok ivását szabbatkor. Amit egyszer elõírnak, az örökre elõírás marad, bármilyen abszurd is a dolog. Tertulliánusz, az egyik elsõ egyházi vezetõ azt írta: " hiszem, mert abszurd". Ezt vezérfonalként lehet a többi talmudi elõíráshoz is használni, de a "hiszem" szót a "teszem" szóval kell helyettesíteni. A következõ példa még jobban mutatja, hogy a rendszer az abszurditás melyik fokára jutott el. A szabbatkor megtiltott munkák mintapéldánya az aratás. Analóg módon meg van tiltva egy faág letörése is. Következésképpen a lovaglás bármiféle állaton is meg van tiltva, nehogy kísértésbe essünk, hogy egy ágat letörjünk azért, hogy azzal az állatra sújtsunk. Amit egyszer megtiltanak, az örökre tilos marad, de lehet, hogy kiterjesztik és megszigorítják a tilalmat. A mai idõben a biciklizés is tilos szabbatkor, mert hasonlít a lovagláshoz. Utolsó példám mutatja, hogy lehet ugyanazokat a módszereket elméleti esetekben használni, amelyekre a valóságban nincs alkalmazási lehetõség. A templom fennállása alatt a fõpap csak szûzzel házasodhatott össze. Noha szinte az egész talmudi idõben sem templom sem fõpap nem volt, a Talmud egyik legzavarosabb (és bizarrabb) részét a szûz szó pontos definíciójának szenteli, akivel a fõpap megházasodhat. Mi van akkor, ha egy nõ szûzhártyája egy baleset során átfúródott? Van-e különbség, ha a baleset a nõ harmadik életéve elõtt vagy azután történt? Fa vagy fém szúrta-e át? Fára mászott-e? Ha igen, fölfelé vagy lefelé mászott? Természetes vagy természetellenes módon történt-e? Mindezt és ennél sokkal többet tárgyal az írás hosszában és széltében. A klasszikus júdaizmus minden tudósának ilyen problémák százaival kellett megküzdenie. Igazán nagy tudósok arra is képesek voltak, hogy ezeket a problémákat továbbfejlesszék, amelyek, mint láttuk, valóban teret adtak továbbfejlesztésre (ha csak egy irányba is) és ilyen fejlõdés tényleg folyt a Talmud végsõ kiadása után is. Két nagy különbség van a talmudi (amely 500-ban lezárult) és a klasszikus júdaizmus (amely 800-ban kezdõdött) idõk között. A Talmudban megadott földrajzi terület körül van határolva, míg az adott zsidó társadalom teljes társadalom, melynek alapja a zsidó földmûvelés (ez igaz Mezopotámiára és Palesztínára). Noha akkor a zsidók az egész Római Birodalomban és a Szasszanidi Birodalom sok területén éltek, a talmudi szöveg világosan elmondja, hogy neki ( a talmudi szövegnek) csak helyi jelentõsége van egy fél évszázadon keresztül. A közösségnek kizárólag Palesztínai és Mezopotámiai tudósok voltak tagjai. A szöveg arról sem szól, hogy milyenek a szociális föltételek ezeken a területeken kívül. Kevés ismeretes a zsidók szociális vallási helyzetérõl a közbensõ három évszázadban. de 800 óta (amitõl újra léteznek részletes történelmi információk) megállapítjuk, hogy a három fent említett ismertetõjel megváltozott. Igazolódik, hogy a babiloni Talmud (és kisebb mértékben a talmudi irodalom maradéka is) mértékadó volt és azt minden zsidó közösségben tanulmányozták és továbbfejlesztették. Ezzel egyidõben a zsidó közösség alaposan megváltozott: Attól függetlenül, hogy ez milyen változás volt és hol történt, nem vonatkozott a parasztokra. Az ebbõl a változásból következõ szociális rendszert a IV (D) fejezetben tárgyaljuk: (IV: a történelem terhe). Itt leírjuk, hogy hogyan illesztették a Talmudot a klasszikus júdaizmus föltételeihez, földrajzi értelemben messzemenõleg, szociális értelemben kevésbé messzemenõ módon és nagyon különbözõ sebességgel. A súlypont azon van, ami számomra az illesztés legfontosabb módszere volt, a diszpenzációk.
Ahogy föntebb megmutattuk, a tamudi rendszer rendkívül dogmatikus és akkor sem engedi meg az elõírások lazítását, ha azok a megváltozott körülmények miatt abszurddá változnak. Másképpen mint a Biblia, a Talmud esetén a szöveg értelmezése elõre meg van adva és nem szabad azt más módon értelmezni. A klasszikus júdaizmus idején bizonyos törvények tarthatatlanná váltak a zsidók uralkodó osztályai, mégpedig a rabbik és a gazdagok részére. Ezen osztályok érdekében föltalálták a rendszeres csalás módszerét, amely szerint a törvény szövegéhez hûek maradnak, annak szellemét és szándékát viszont ezzel egyidejûleg megerõszakolják. Ez volt az ún. diszpenzációk (heterim) álszent rendszere, amely véleményem szerint a klasszikus júdaizmus pervertálódásának legfontosabb oka volt. (A második ok a zsidó misztika volt, amely viszont csak sokkal rövidebb ideig hatott.) Itt is pár példa kapcsán ábrázoljuk, hogy hogyan mûködik a rendszer.
A Talmud szigorú büntetés terhe mellett megtiltja a zsidóknak, hogy más zsidóktól kamatot szedjenek egy hitelért. ( A legtöbb talmudi hatóság szerint egy nemzsidótól viszont kötelezõ a lehetõ legtöbb kamatot szedni.) Részletes elõírások tiltják a leghajmeresztõbb eseteket is, amelyek szerint pl. egy zsidó kezes egy zsidó kölcsönvevõbõl hasznot húzhat. Mindenki, aki egy ilyen folyamatban résztvesz, cinkosnak számít, az irnoktól a tanúkig a Talmud mindenki becstelennek tekint, akik törvényszék elõtt nem tanúskodhatnak, mert ha egy zsidó ilyen cselekményben részt vesz, azzal gyakorlatilag azt jelenti ki, hogy nem részesedik Izrael Istenében. Ez a törvény nyilvánvalóan igen alkalmas a zsidó parasztoknak, kézmûveseknek vagy kisebb zsidó közösségeknek, akik pénzüket nemzsidóknak adták kölcsön. Keleteurópában (fõleg Lengyelországban) a helyzet egész más volt a 16. században. Ott nagyobb zsidó közösség élt, amely sok városban a többséget képezte. A parasztok, akik jobbágyok és ezzel szinte rabszolgák voltak, nemigen tudtak valamit is kölcsönözni, míg a nemeseknek való pénzkölcsönzés néhány nagyon gazdag zsidó üzlete volt. Sok zsidó egymással kereskedett. Ezek között a körülmények között föltalálták a zsidók közötti kamatos kölcsönök lebonyolítására egy rendszert (amit Heter Iska: üzleti diszpenzációnak neveztek, amely nem ütközik a törvény betûjébe, mert formálisan nincs szó benne hitelrõl). A hitelezõ pénzt pénzét beruházza a kölcsönvevõ üzletébe két föltétel mellett: Az elsõ szerint a kölcsönvevõ egy a jövöben megállapodott idõpontban a hitelezõnek egy elõre megállapodott nyereségrészesedést fizet ki (a valóságban a hitel kamatait). Másodszor a kölcsönvevõ kötelezi magát, hogy eléggé nyereséges lesz ahhoz, hogy a hitelezõnek visszaadja a hitelt, ha a rabbi vagy a város rabbinikai törvényszéke ne adja meg a kölcsön adásához szükséges bizonyítványt. A gyakorlatban csak ennek a diszpenzációnak az arameus nyelven ért és teljesen érthetetlen szövegét kell annak a helységnek a falára kiakasztani, ahol az üzletet csinálják (ennek a szövegnek egy másolata minden izraeli bank falán ki van akasztva) vagy a szöveget egy ládában tartani, és ekkor a kamatos hitel zsidók között teljesen legális és nem kifogásolható.
A talmudi törvény szerint (amelynek 3. Mózes 25 az alapja) a zsidó tulajdonban levõ földnek Palesztínában minden hetedik évben (szabbatév) parlagon kell heverni és sem bevetni sem learatni nem szabad. Hiteles bizonyítékok vannak arra, hogy ezt a törvényt ezer éven át Kr.e. az ötödik évszázadtól a zsidó mezõgazdaság eltûntéig Palesztínában szigorúan betartották. Amikor késõbb nem volt alkalmuk a törvény alkalmazására, az elméletileg változatlanul érvényben maradt. A 19. század 80-as éveiben, ahogy Palesztínában az elsõ zsidó mezõgazdasági települések elõálltak, ez a gyakorlatban nehézségeket okozott. A betelepülõkkel szimpatizáló rabbik kitaláltak erre egy diszpenzációt, amelyet késõbb követõik a vallásos cionista pártokban tökéletesítettek és ez Izraelben bevett szokás lett. Ez a diszpenzáció így mûködik: Röviddel a szabbatév elõtt az izraeli belügyminiszter átad a fõrabbinak egy írást, amely õt nevezi ki Izrael minden magán és közföldjének birtokosává. Ezzel az irattal fölfegyverkezve a fõrabbi elmegy egy nemzsidóhoz és eladja neki Izrael egész országát (1967 óta a megszállt területeket is) egy szimbólikus összeg fejében. Egy másik iratban leszögezik, hogy az eladó az év letelte után a földet újra megveszi. Ez a folyamat minden hét évben lejátszódik és általában ugyanazzal a vevõvel. A nem cionista rabbik nem ismerik el ennek a diszpenzációnak az érvényességét és nagyon helyesen azt mondják, hogy az egész üzlet bûnön alapul és emiatt érvénytelen, mert a vallási törvény tiltja a zsidóknak a föld eladását Palesztínában. A cionista rabbi erre azt feleli, hogy csak egy valódi eladás tilos, egy látszólagos viszont nem tilos.
A fejés már a Talmud elõtti idõkben is tilos volt a fent említett szigorodó vallási törvények értelmében. A diaszpórában a tilalmat könnyen be tudták tartani, mert a zsidó állattenyésztõk általában elég gazdagok voltak ahhoz, hogy egy nemzsidó szolgát tartsanak, akinek (a következõ kifogások elmondása mellett) meg lehetett parancsolni a fejést. Az elsõ zsidó telepesek Palesztínában arabokat használtak erre a célra és más hasonló célokra A cionista politika kötelezõ elõírásai, amelyek szerint csak zsidó munkaerõket lehet alkalmazni, szükségessé tettek egy diszpenzációt. (Ez különösen a fejõgépek bevezetése elõtt az ötvenes években volt fontos). Itt is megoszlanak a cionista és a nem cionista rabbik véleményei. A cionista rabbik szerint a tiltott fejés szabad akkor, ha a tej színe nem fehér, hanem kék. A kék vasárnapi tejet kizárólag sajtelõállításra használták és a színezõ anyagot az íróban kimosták. A nem cionista rabbik egy finomabb módszert fejlesztettek ki (én ellene voltam, amikor 1952-ben ezt egy vallásos kibucban megvalósították). Fölfedeztek egy régi elõírást, amely megengedi, hogy a tehén tõgyét azon föltétel mellett, hogy a tej használatlanul a földre folyik, szombaton azért ki lehet üríteni, hogy az állat ne szenvedjen megduzzadt tõgye miatt. És így a következõ történik: Szombat reggel az egyik kibuclakó kimegy a tehénistállóba és vödröket tesz a tehenek alá. (ez a munka sehol sincs megtiltva a talmudi irodalomban.) Aztán a zsinagógába megy és imádkozik. Utána megjelenik egy kollégája, akinek becsületes szándéka az, hogy az állatok fájdalmát enyhítse, és a tejet a földre feji. Ha ott véletlenül egy vödör áll, kötelessége ezt elvenni? Természetesen nem. Egyszerûen nem veszi figyelembe a vödröt, betölti kegyes hivatását és elmegy a zsinagógába. Végül egy harmadik hívõ kolléga megy az istállóba, nagy meglepetésére fölfedezi a tejjel teli vödröket, azokat hûvös helyre teszi és követi bajtársait a zsinagógába. Így minden rendjén van és nem szükséges pénzt kidobni a kék színre.
Hasonló diszpenzációkat hoztak a cionista rabbik a (3. Mózes 19,19) szerinti tilalom miatt, amely megtiltja azt, hogy két különbözõ növényt vessenek el ugyanazon a földön. A modern mezõgazdasági tudomány megmutatta, hogy néhány esetben (különösen takarmánytermesztés esetén) a vegyes vetés a legjövedelmezõbb. A rabbik tehát kitaláltak egy diszpenzációt, amely szerint egyvalaki hosszában vet egy bizonyos magot és bajtársa, aki errõl semmit sem tud, egy másik féle magot vet keresztben. Mert ez az eljárás munkaerõpazarlással járt, egy másikat találtak föl: Egy ember kitesz egy köztérre egy halom magot és letakarja egy zsákkal vagy egy deszkával. A második magfajtát ráteszik a letakarásra. Késõbb megjelenik egy ember, aki tanúk elõtt kijelenti, hogy szüksége van a zsákra (vagy a deszkára) és elveszi azt úgy, hogy a magok természetesen elkeverednek. Ezután megjelenik a harmadik ember, akit arra utasítanak, hogy vegye a magokat és vesse el azokat, amit ez meg is tesz.
Savas anyagokat egy zsidónak a Pesszáh ünnep hét (vagy Palesztínán kívül nyolc) napja alatt nem szabad sem enni sem birtokolnia. A savas anyagok kifejezés jelentését állandóan kiszélesítették, és az, hogy ilyesmit még látni sem akartak, a hisztéria peremére jutott el. Ezek az anyagok: mindenfajta liszt, sõt, a nem megõrölt magok is. Az eredeti talmudi közösségben szokás volt általában egyszer egy héten kenyeret (savasat vagy nem savasat) sütni. Egy parasztcsalád az elõzõ évi magvakat a nem savas kenyér sütésére használta föl az ünnepre, amely az új kenyér ünnepe is volt. A nemtalmudi európai zsidóság körülményei között ennek megtartása egy középosztálybeli zsidó családnak és méginkább egy gabonakereskedõnek nehéz volt. Tehát föltaláltak egy diszpenzációt, amely szerint az ilyen anyagokat látszatra eladtak az ünnep elõtt egy nemzsidónak, és azután automatikusan visszavásárolták azokat. A tabuizált anyagokat az ünnep idejére zárt helyen kellett tartani. Izraelben ezt a látszólagos eladást még hatásosabban csinálták. Vallásos zsidók eladták savas anyagaikat illetékes rabbijuknak, aki ezeket tovább adta el a fõrabbinak. Az utóbbi aztán szintén egy nemzsidónak adta el, amelynek során egy különleges diszpenzáció szavai szerint föltételezték, hogy itt nem praktizáló zsidók savas anyagairól van szó.
A szabbat-gójra vonatkoznak a talán legfejlettebb diszpenzációk. Mint ahogy már megemlítettük, a szabbat alatt tilos munkák köre mind szélesebb lett, ezzel egy idõben azon munkák száma, amelyek az élethez szükségesek vagy a kényelem növelésére szükségesek, szintén mind nagyobb lett. Mialatt ez különösen a modern idõkre nézve igaz, a technikai változás iránti igény már régen érezhetõ volt. Az õrlési tilalom a második évszázadbeli Palesztínában nem jelentett problémát egy zsidó parasztnak vagy kézmûvesnek. A helyzet azonban más volt egy vizi- vagy szélmalomtulajdonos üzemeltetõjének, amely Keleteurópában az egyik leggyakoribb zsidó foglalkozás volt. De még egy egyszerû emberi kívánság, mint a vágy, hogy szombat délután egy forró teát igyon valaki, komoly nehézséggé válik, ha a munkanapokon használt szamovár csábítóan a szobában áll. Itt csak két példát említettünk a szabbat betartásának a problémájára. Biztonsággal lehet állítani, hogy egy csak ortodox zsidókból álló közösség nehézségei az utóbbi nyolcszáz vagy ezer év során nemzsidók segítsége nélkül szinte megoldhatatlanok voltak. Ez méginkább igaz a zsidó államra, mert sok közszolgáltatás, mint a víz, gáz és áramszolgáltatás is ebbe a kategóriába tartozik. Egy hétig sem tudna a klasszikus zsidóság nemzsidók segítsége nélkül meglenni. A különleges diszpenzációk nélkül nagyon nehéz lenne nemzsidókat azokra a munkákra szombatonként beállítani, mert a talmudi elõírások azt is megtiltják, hogy zsidók nemzsidókat bízzanak meg olyan munkák elvégzésével, amelyet nekik nem szabad elvégezni. Itt kétfajta diszpenzációt fogok leírni erre a célra. Elõször is létezik a jelzés módszere, amely azon az oki logikán alapul, hogy egy ravaszul fogalmazott bûnös kívánság nem büntetendõ. Egy ilyen jelzésnek általában homályosnak kell lennie, de rendkívüli sürgõsség esetén világos is lehet. Így például egy nemrég megjelent könyvecskében izraeli katonák részére vallási elõírások követésérõl az áll, hogy hogyan kell a hadseregben foglalkoztatott arab munkásokkal mint szabbat-gójokkal beszélni. Sürgõs esetekben, ha például nagyon hideg van és tüzet kell gyújtani, vagy ha egy Istentisztelethez fény kell, egy zsidó katona világos jelzést használhat az arabbal szemben és azt mondhatja: hideg van (vagy sötét van).Általában azonban egy homályos utalásnak is elegendõnek kell lenni: jó lenne, ha itt kicsit melegebb lenne. Az utalásnak ez a módszere annyiból undorító és megalázó, mert általában olyan nemzsidókkal szemben alkalmazzák, akik alacsony szociális helyzetük miatt teljesen ki vannak szolgáltatva zsidó munkaadójuknak. Egy nemzsidó szolgát (vagy az izraeli hadsereg alkalmazottját), aki nem gyakorolja a homályos utalások parancsként való kivitelezését, minden együttérzés nélkül elbocsájtják. A második módszert olyan esetekben alkalmazzák, amikor az a munka, amelyet a nemzsidónak kell elvégeznie, nem alkalmi tevékenység, vagy személyes és a kérõ igénye alapján értendõ szolgálat, hanem rendszeres, állandóan végzendõ tevékenység zsidó ellenõrzés nélkül. Eszerint a módszer szerint, amely a szabbat úgynevezett indirekt bevitele (havlah) a munkanapokba, a nemzsidót az egész hétre vagy az egész évre alkalmazzák anélkül, hogy a szabbatot megemlítenék. A munkát valójában azonban csak szombaton végzik el. A múltban ezt a módszert alkalmazták arra, hogy nemzsidókat verbuváljanak arra a munkára, hogy a gyertyákat szombaton az ima után kioltsák (hogy ne égjenek le, ami pazarlást jelentett volna). A mai Izraelben példa erre a vízellátás szabályozása és a vízmendencék fölügyelete szombaton. Hasonlóképpen járnak el zsidók esetén, de más céllal. Zsidóknak tilos szombaton végzett munkáért fizetést elfogadni, akkor is, ha a munka elvégzése önmagában nem tilos. Erre példák a vallási hivatások: rabbik vagy talmudtudósok, akik szombaton imádkoznak vagy tanítanak, az elõénekes, aki csak szombaton vagy más vallási ünnepnapokon (amikor hasonló tilalmak érvényesek) énekel, a templomi szolga és más hivatások esetén. A talmudi idõkben és néhány országban jóval azután sem fizettek az ilyen munkákért. De amikor ezek késõbb fizetett hivatásokká váltak, az indirekt bevitel diszpenzációját alkalmazták ezekre is és az embereket évi vagy heti alapon alkalmazta. A rabbi és a talmudtudós esetén a probléma különös nehézségekkel járt, mert a Talmud még hét közben is tiltja az imádkozás, a tanítás és a talmudi ügyek tanulmányozásának megfizetését. Ezeknek a csoportoknak az esetén egy diszpenzáció azt állapítja meg, hogy fizetésük nem igazi fizetés, hanem csak a fáradságuk díjazása (dmej batalah). Mindkét mûvelet eredménye az, hogy a kizárólag szombaton végzett munkát mint hét közbeni fáradozásokat fizetik meg.
22- A diszpenzációk szociális szempontjai
Ezeknek és sok hasonló dolognak két szociális vonatkozása különösen említésre méltó. A diszpenzációs rendszernek és a klasszikus júdaizmusnak, ha ezeken alapul, föltûnõ vonása a csalás, és különösen Isten becsapása, ha egy képzeletbeli lényt ezzel a névvel lehet illetni, akit a rabbik, akik magukat sokkal ravaszabbnak tartják nála, ilyen könnyen becsapnak. Nem lehet a Biblia Istene (különösen a nagy próféták) és a klasszikus júdaizmus Istene között nagyobb ellentétet el sem képzelni. Az utóbbi hasonlóbb a régi rómaiak Jupiterjére, akit imádói hasonlóan csaptak be, vagy a Frazer könyvében, Golden Bough (Az aranyág) leírt Istenekre. Etikai szempontból a júdaizmus egy még ma is tartó elfajzást jelent. Az üres szertartásokba és mágikus babonákban való hitté való degenerálódás sok fontos szociális és politikai következményt érlel. Nem szabad elfelejteni, hogy nem azok a részei a Bibliának és a Talmudnak, amelyek valódi vallási és etikai értékeket hordoznak, hanem éppen a klasszikus júdaizmus babonái tartják a zsidó tömegeket szilárdan karmaik között. (Ugyanezt lehet más újraföléledt vallásokról is elmondani.) Mit lehet a zsidó vallási év legszentebb és legfölemelõbb eseményének tartani, amelyen sok olyan zsidó résztvesz, aki máskülönben nem nagyon vallásos? Ez a Kol Nidre imádság Jom Kippur elõestéjén, amely egy különösen abszurd és csaló diszpenzáció, amely szerint minden magánesküt, melyet Isten elõtt esküdnek a következõ évben, elõre érvénytelenné nyilvánítanak. A személyes vallás területén a kadis imádság vezet, amelyet a fiúk szüleik halála napján mondanak el, hogy szüleik lelke a Paradicsomba kerüljön. Ezt arameus nyelven idézik, amelyet a többség nem ért. Föltûnõ, hogy a zsidó vallásnak ezeket a babonás részeit lényegesen magasabbra értékelik a többi résznél. Isten becsapásával együtt folyik a többi zsidó becsapása, fõleg az uralkodó zsidóosztály érdekében. Jellemzõ, hogy a zsidó szegények különös vágyainak teljesítésére nem vezettek be diszpenzációkat. Például olyan zsidóknak, akik az éhhalál küszöbén álltak, de még életben voltak, nem engedték meg a rabbik, hogy tiltott élelmet fogyasszanak, pedig a kóser élelem általában sokkal drágább. A diszpenzációk második fõ jellemzõje az, hogy nagyrészt a nagyobb nyereség elérésének szándékán alapulnak. Éppen az álszentségnek és a nyereségvágynak ez a kombinációjának volt nagy hatása a klasszikus zsidóságra. Izraelben , ahol ez a folyamat még tart, a képzési rendszer és a médiák agymosása ellenére is csak gyengén tükrözõdik vissza a közvéleményben. A vallási vezetõség, a rabbik és a vallási pártok és az ortodox közösség egészében Izraelben nagyon népszerûtlen, mert megvesztegethetõnek és köpönyegforgatónak tartják õket. A közvélemény (a valószínûleg gyakori elõítéletekkel együtt) nem egyenlõ egy szociális vizsgálattal. Ebben a speciális esetben áll viszont, hogy a zsidó vallási vezetõségnek erõs hajlama van a joghamisításra és ferdítésre. Mert a vallás a közéletben csak a szociális tényezõk egyike, a hívõk tömegére messze nincs olyan hatással, mint a rabbikra és a vallási pártok vezetõire. A többségükben kétségkívül becsületes zsidók nem vallásuk és a rabbik befolyása miatt, hanem annak ellenére becsületesek. Másfelõl a közéletnek kevés területe van Izraelben , amelyet a vallási körök teljesen uralnának. A ferdítés, megvesztegethetõség és korrupció állandóan jelen van és messze túllépik azt az átlagos mértéket, amelyet az izraeli nem vallásos társadalom még elfogad.
A IV. Fejezetben (D) (A történelem terhe) látni fogjuk, hogy van összekötve a klasszikus júdaizmusban uralkodó nyereség iránti törekvés a zsidó társadalom struktúrájával és jellegével az általános társadalomban, amelyben a zsidók a klasszikus szakaszban éltek. Itt utalok arra is, hogy a nyereség iránti törekvés nem a júdaizmus egész történetének különös jellemzõje. Csak a plátói zûrzavar, amely a júdaizmus idõtlen metafizikus lényét keresi ahelyett, hogy a zsidó társadalom történelmi változásait figyelembe venné, leplezte el ezt a tényt. (Ezt a zûrzavar támogatta erõsen a cionizmus a történelmi jobbtól való függésében, amelyet (a történelmi jobbot) történelmietlen módon vezettek le a Bibliából) Ezért mondják a júdaizmus védelmezõi nyíltan, hogy a Biblia ellenséges, a Talmud pedig közömbös a nyereséghajszolással szemben. Ennek az okai azok a nagyon különbözõ szociális körülmények, amelyek között írták õket. Ahogy föntebb említettük, a Talmudot két jól azonosítható idõszakban olyan idõben írták, amikor az ott élõ zsidók egy társadalmat alkottak, amely a földmûvelésen alapult és fõként parasztokból állt és így tényleg erõsen különbözött a klasszikus júdaizmus társadalmától.
Az V. Fejezetben (E) (Nemzsidók elleni törvények) részletesen tárgyaljuk azokat az ellenséges beállítottságot és csalásokat, amelyeket a klasszikus zsidóság alkalmazott nemzsidók ellen. A szociális tényezõnél fontosabb a nyereségért elkövetett csalás, amelyet a gazdag zsidók szegényebb zsidótársaik ellen (mint pl. a hitelkamatokra vonatkozó diszpenzáció) követnek el. Itt szeretném annak ellenére, hogy a marxista filozófiát és társadalomelméletet elutasítom, megjegyezni, hogy Marxnak mindkét cikkében a júdaizmusról igaza volt abban, hogy azt nyereséghajszolástól átitatottnak tartotta, föltéve, hogy ez a vélemény az általa ismert júdaizmusra korlátozódik, azaz a klasszikus júdaizmusra, amely fiatalkorában már a föloszlás jelenségeit mutatta. Az igaz, hogy ezt önkényesen, a történelem iránti érzék és bizonyíték nélkül írta le. Nyilvánvalóan ösztönösen jutott a végkövetkeztetésre, de megállapítása a megfelelõ történelmi beszûkítéssel igaz.
