Sok értelmetlenséget írtak össze azok, akik megkísérelték a zsidóságot vagy a júdaizmust teljes egészében szociális vagy misztikus szempontok szerint megvizsgálni. Ez nem lehetséges, mert a zsidó nép szociális összetétele és a júdaizmus ideológiai rendszere az idõ folyamán lényegében változott meg. Négy fõ fejlõdési fokot különböztethetünk meg:
1. Az antik királyságok ideje Izraelben és Júdeában az elsõ templom lerombolásáig (Kr.e. 587) és a babilóniai fogság. (Az Ótestamentum nagy része ezzel az idõvel foglalkozik, pedig az Ótestamentum legfontosabb könyvei Mózes öt könyvét beleértve, tudásunk szerint csak ezután születtek meg.) Szociális szempontok szerint ezek a zsidó királyságok nagyban hasonlítottak a szomszédos királyságokhoz Palesztínában és Szíriában, és itt, ahogy a próféták figyelmes tanulmányozása mutatja, a hasonlóság a nép nagy része által követett vallási szokásokra is vonatkozott. Ezek, a késõbbi júdaizmusra jellemzõ elképzelések beleértve az erõs faji elhatárolódást és az egyistenhívõ különállást ebben az idõben a papok és próféták kis csoportjára korlátozódtak, akiknek szociális befolyása a király támogatásától függött.
2. A palesztínai és mezopotámiai központ ideje a Babilonból való elsõ visszatérés (Kr.e. 537)-tõl kb. Kr.u 500-ig. Ezt az idõt a két autonóm és fõleg mezõgazdaságon alapuló zsidó társadalom léte fémjelzi, amelyre a már korábban papok és írók által kidolgozott zsidó vallást a Perzsa Birodalom hatalma és tekintélye kényszerítette rá. Ézra könyve az Ótestamentumban a pap Ézra jelentését tartalmazza, aki Mózes törvényének ismert tudósa volt. I. Artaxerxes perzsa király fölhatalmazta Ezrát, hogy Palesztínában tisztviselõket és bírókat nevezzen ki a zsidók élére Palesztínában, hogy azt, aki nem követi Isten és a király törvényét, gyorsan elítéljék, akár halálra vagy számûzetésre, vagyona elkobzására vagy börtönbüntetésre. És Nehemia könyvében, aki magasrangú birodalmi tisztviselõ volt és akit Artaxerxes király Júdeai helytartójává nevezett ki és nagy hatalommal ruházott föl, megtudjuk, hogy milyen mértékben nehezedett idegen (ma azt mondanánk, imperialista) nyomás a zsidó vallás követésének kikényszerítésekor, mégpedig hosszan tartó eredménnyel. Mindkét központban zsidó autonómia uralkodott az idõszak legnagyobb részében. A vallási ortodoxiától való eltérést elnyomták. Kivételek ez alól a szabály alól akkor léptek föl, amikor a vallási uralkodó osztály hellén eszmékkel fertõzõdött meg (Kr. e. 300-166 -ig és Nagy Heródes és utódai alatt Kr.e. 50 - Kr.u. 70-ig) vagy a fejlõdésre való reakcióként (mint például amikor a farizeusok és a szadduzeusok pártja különvált kb. Kr.e. 140-ben.) De ahogy egy párt uralomra jutott, az a zsidó autonómia kényszereljárásait (vagy egy rövid ideig a függetlenségéit) használta arra, hogy saját vallási eszméit kényszerítse rá minden zsidóra mindkét központban. Ebben az idõben, különösen a Perzsa Birodalom összeomlása után és kb. Kr.e. 200-ig a zsidók, akik nem éltek ennek a két központnak egyikében, többnyire nem álltak a zsidó vallási kényszer uralma alatt. A Felsõ Egyiptomban (Elefantínban) õrzött papíruszterkercseken olvasható egy Kr. e. 419-ben írt levél, amely a perzsa király, II. Dáriusz parancsát tartalmazza. Ez részletes elõírásokat tartalmaz arról, hogy milyen elõírásokat kell az egyiptomi zsidóknak a Passzah-ünnep idején betartani. A hellén királyságok, a Római Köztársaság és korábbi Római Birodalom nem foglalkoztak ezekkel a dolgokkal. A hellén uralom alatt élõ zsidók szabadsága Palesztínán kívül elõsegítette egy görögül írt zsidó irodalom kibontakozását, amelyet a júdaizmus késõbb teljes egészében elutasított és amelynek maradékait keresztények óvták meg attól, hogy feledésbe merüljön. A zsidóknak a két központon kívüli viszonylagos szabadsága tette lehetõvé a kereszténység följövetelét. Itt jelentõs Pál apostol tapasztalata. Amikor a korintuszi zsidó közösség Pált Istentagadással vádolta, a római helytartó, Gallio rögtön elutasította a vádat és visszautasította, hogy ilyen ügyekben bíráskodjon, míg Júdeában a helytartó, Festus, kötelességének érezte, hogy ezt a teljesen belsõ zsidó vallási vitát törvény elõtt megtárgyaltassa. Ez a tolerancia Kr.u. 200-ban végzõdött, amikor a rómaiak a zsidó vallást annak Palesztínában kidolgozott és kifejlesztett formájában minden, a birodalomban élõ zsidó számára kötelezõvé tettek.
3. A klasszikus júdaizmusként definiált korszakról a következõkben lesz szó.
4. A modern kort a totalitárius zsidó közösség és annak hatalmának szétesése jellemzi, és kísérletei annak visszaállítására. Itt a cionizmus fontos szerepet játszott. Ez Hollandiában kezdõdik a 17. században, Franciaországban és Ausztriában (Magyarországot kivéve) a késõi 18. században, a legtöbb európai országban a 19. század közepén és néhány moszlém országban a 20. században. (1948-ban a jemeni zsidók még a középkori klasszikus idõkben éltek). Ezekrõl a fejlõdésekrõl még szó lesz a késõbbiekben. A második és a harmadik idõszak között, éspedig a klasszikus júdaizmus idejében, egy több évszázadot átfogó üresség tátong, amelyekben keveset tudunk az akkor zsidóságról és a zsidó társadalomról. Az a kevés, ami ismeretes, külsõ (nemzsidó) forrásokból származik. A latin kereszténység országaiból a 10. század közepéig írásos emlékek nem ismeretesek. A belsõ zsidó források, többnyire vallásos irodalom csak a 11-ik és még inkább a 12.-ik században lesznek gyakoribbak. Az azelõtti idõt illetõleg teljesen a római forrásokra vagyunk utalva. Noha a moszlém országokban nincs ekkora információs lyuk, nagyon keveset tudunk a Kr.u. 800 elõtti zsidó társadalomról és azokról a változásokról, amelyek az azelõtti 300 évben történtek.
24-A klasszikus júdaizmus alapvetõ vonásai da1-
Ezért egyszerûen nem vesszük figyelembe ezeket a sötét idõket és az egyszerûség kedvéért az 1000-1200-ig terjedõ idõvel kezdjük visszatekintésünket, amely idõszakról mind belsõ, mind külsõ forrásokból a keleti és nyugati minden fontos zsidó központról bõségesen állnak rendelkezésre. Az ebben az idõszakban világosan fölismerhetõ klasszikus zsidóság csak kevéssé változott, és az ortodox zsidóság álarca alatt ma is befolyásos hatalom. Hogyan lehet a klasszikus júdaizmust jellemezni és melyik szociális különbségek különböztetik az meg a júdaizmus korábbi éveitõl? Úgy gondolom, hogy három ilyen alapvetõ vonás van. 1. A klasszikus zsidó társadalom nem ismerte a parasztságot és emiatt erõsen különbözik a palesztínai és mezopotámiai korai zsidó társadalmaitól. Korunkban nehéz megérteni, hogy ez mit jelent. Hogy fölismerjük, hogy a klasszikus idõszak alatt a zsidók az üldözések ellenére, amelyeket elszenvedtek, a kiváltságos osztályokhoz tartoztak, a következõt kell szem elõtt tartanunk: a jobbágyság jelentõsége, az írás és olvasás ismereti fokának (nem is beszélve a képzettségrõl) különbözõsége a falu és város között ez alatt az idõ alatt, és a hasonlíthatatlanul nagyobb szabadság, amelyet minden nem paraszti kisebbség élvezett. Különösen az angol nyelvû országokban félrevezetõ a zsidó történetírás annyiból, hogy arra hajlik, hogy a zsidók szegénységére és a zsidók megkülönböztetésére koncentráljon. Mindkettõ létezett bizonyos ideig. De a legszegényebb zsidó kézmûves, házaló, birtok intézõje vagy egy jelentéktelen egyházfi is lényegesen jobb körülmények között élt mint egy jobbágy. Ez különösen igaz az európai országokban, ahol a jobbágyság részben van szélsõséges formában még a 19. században is létezett: Poroszországban, Ausztriában (Magyarországot is beleértve), Lengyelországban és az oroszok által megszállva tartott lengyel területeken. És az sem lényegtelen, hogy a modern idõk nagy zsidó vándorlásának kezdete elõtt (kb. 1880- ban) a zsidók nagy része ezeken a területeken élt és fontos szociális állásokat látott el, cinkosa volt a nemesi és királyi elnyomóknak. A klasszikus júdaizmus még nagyobb gyûlöletet és lenézést fejlesztett ki a mezõgazdasággal mint hivatással szemben, egy olyan gyûlöletet, melyhez hasonlót én más társadalmakban nem ismerek. Ez mindenkinek föltûnik, aki a 19. és 20. század héber és jiddis irodalmát ismeri. A legtöbb keleteurópai zsidó szocialista (azaz a kizárólag vagy elsõsorban zsidó pártok és klikkek tagjai) bûnösek abban, hogy sohasem említették meg ezeket a tényeket. Valójában sokan voltak hibásak a militáns parasztellenességben, amelyet a klasszikus júdaizmustól örököltek. Ebben a vonatkozásban a cionista szocialisták voltak a legrosszabbak, de mások, mint az ún. Bund (szövetség) sem voltak sokkal jobbak. Tipikus példája ennek ellenségességük a katolikus egyház által támogatott paraszti szövetkezetekkel szemben amiatt, hogy ezek antiszemiták. Még ma is lehet ezzel a beállítottsággal találkozni. Világosan látszik sok zsidó disszidens az orosz néprõl alkotott rasszista nézetein, és azon, hogy sok zsidó szocialista, mint például Isaak Deutscher nem magyarázza el ezt a hátteret. Az egész rasszista propagandából, amely a zsidó erkölcs és a zsidó elme állítólagos fölsõbbrendûségét hirdeti, teljesen hiányzik a megértés az emberiség egy nagy részének, mégpedig a parasztságnak a problémái iránt, amelyet az utóbbi ezer évben erõsen elnyomtak. 2. A klasszikus zsidó társadalom különösen függött a királyoktól vagy a királyi hatalommal bíró nemesektõl. A következõ fejezetben (V. Nemzsidók elleni törvények) a különbözõ nemzsidók elleni törvényekrõl lesz szó, különös tekintettel azokra, melyek a zsidóknak elõírják a nemzsidók megalázását és tiltják személyük vagy szokásaik tiszteletben tarását. Ezek a törvények csak a király vagy egy nagyon befolyásos helyi személyiség esetén tesznek különbséget nemzsidó és nemzsidó között. Egy királyt dicsõíteni kell és imádkozni kell érte. Nemcsak a polgári ügyekben engedelmeskednek neki, hanem néhány vallási ügyben is. Mint látni fogjuk, zsidó orvosok, akiknek általában tilos nemzsidók életét szombaton megmenteni, mindent megtesznek, ami erejükbõl telik, hogy magas állású személyeket és uralkodókat meggyógyítsanak, ami részben elmagyarázza, hogy miért volt királyoknak és nemeseknek, pápáknak és püspököknek gyakran zsidó orvosa. De nemcsak orvosoknak, hanem zsidó adószedõknek és vámszedõknek vagy (Keleteurópában) birtokon alkalmazott intézõknek is annyira függõnek kell lenniük, hogy királyuknak vagy bárójuknak olyan módon szolgáljanak, ahogy azt egy keresztény nem mindig tudta megtenni. Egy zsidó közösség jogi állása a klasszikus júdaizmus idején általában egy olyan elõjogon alapult, amelyet egy király vagy herceg (a 16. század után Lengyelországban egy hatalmas nemesúr) adományozott a zsidó közösségnek és ezzel egyidejûleg autonómia jogokat is adott, azaz a rabbiknak hatalmat adott arra, hogy más zsidókról diktatórikus úton határozzanak. Egy ilyen adományozólevélnek (amely a késõi Római Birodalomig követhetõ vissza) fontos része volt a zsidó egyházi hatalom kialakítása, amely éppúgy mint a keresztény egyház a középkorban adófizetéstõl mentesítve volt és saját javára adót szedhetett az uralma alatt álló közösségtõl (itt a zsidóktól). Itt érdekes az, hogy ez a megállapodás a késõi Római Birodalom és a rabbik között legalább száz évvel megelõzte azt a nagyon hasonló szerzõdést, amelyet Nagy Konstantin és utódai kötöttek a keresztény klérussal, és amelyben klérust privilégiumokkal ruházták föl. Kr.u. 200-tól az 5. évszázad elejéig a zsidóságnak a Római Birodalomban körülbelül a következõ volt a jogi helyzete: Egy zsidó pátriárka a palesztíniai Tibériásban, akinek pozíciója örökölhetõ volt, lett a legmagasabb rangú zsidó képviselõ és minden zsidó elõljárója a birodalomban. A pátriárka mint római tisztviselõ, 'vir illustris' volt, társadalmi pozíciója megegyezett a konzulokéval, a birodalom legmagasabb rangú katonatisztjéével és a trón körül szolgáló legmagasabb tisztviselõkével. A protokoll szerint csak a császári család állt magasabb szinten nála. A tisztelt pátriárka (így szólították meg a császári okiratok) a helyi területi vezetõnél magasabban állt a ranglistán. Így például Nagy Theodóziusz császár, hívõ ortodox keresztény ember, kivégeztette a palesztíniai helytartót, mert az megsértette a pátriárkát. Ezzel egy idõben az összes olyan rabbinak, akit a pátriárka kijelölt, elengedtek bizonyos adófajták fizetését és sokan hivatalos elõnyöket élveztek, mint a fölmentést a városi tanácsosi kötelezettség alól. (ami az egyik legfontosabb elõjog volt, és a keresztény papságnak is joga volt rá). Azonkívül joga volt arra, hogy zsidóktól adót szedjen és õket pénzbüntetésekkel, kikorbácsolással és más büntetésekkel fegyelmezze. Hatalmát arra használta, hogy a zsidó vallási eltévelyedéseket elnyomja és hogy (ahogy ezt a Talmudból tudjuk) olyan zsidó rabbikat üldözzön, akik azzal vádolták õt, hogy a zsidó szegényektõl beszedett adókat saját javára fordítja. Zsidó forrásokból tudjuk, hogy az adómentes rabbik kiátkozással és más hatalmukban álló eszközökkel növelték meg a pátriárka hatalmát. Nagyon indirekt módon azt is megtudjuk, hogy sok zsidó paraszt és a palesztíniai városokban élõ szegény zsidók rabbijaikra gyûlölettel és gúnnyal gondoltak, valamint olvashatunk arról a megvetésrõl, amellyel a rabbik a szegény zsidókat kezelték (ez általában a közömbösök iránti megvetésnek nevezik). Ez a gyarmati rendszer tovább élt és a Római Birodalom hatalma támogatta azt. A klasszikus júdaizmus ideje alatt mindenütt hasonló viszonyok uralkodtak, ezek hatása azonban másképpen mutatkozott meg a hely nagyságától függõen. Ha valahol csak kevés zsidó lakott, akkor nem volt társadalmi különbségtétel, mivel ezek többnyire a gazdagokat vagy a középosztályt képviselték és legtöbbjük jó rabbinikai és tamudi képzést kapott. Az olyan országokban, ahol több zsidó volt és ahol sok szegény zsidó is volt, ott a fent leírt ellentétek voltak láthatóak. Itt látható, hogy a rabbik osztálya a gazdagokkal együtt elnyomja a szegény zsidókat mind saját mind az állam, azaz a korona és a nemesek érdekében. Ez különösen igaz az 1795 elõtti Lengyelországi helyzetre. A lengyelországi zsidóság helyzetét késõbb fogjuk leírni. Itt csak arra utalok, hogy a nagy zsidó közösség léte miatt mély ellentét alakult ki a zsidó felsõbb réteg (a rabbik és a gazdagok) és a zsidó tömegek között a 18. században és ez a 19. században is látható volt. Ameddig a zsidó közösségnek hatalma volt tagjai fölött, el tudta nyomni a terhek nagy részét hordozó szegények elégedetlenséget vallási intézkedésekkel és a zsidó önkormányzat kényszerintézkedéseivel. Emiatt a klasszikus idõ rabbijai voltak a hatalmasok leghûbb és legszorgalmasabb támogatói. Minél reakciósabb volt egy rendszer, annál jobban támogatták azt a rabbik. 3. A klasszikus júdaizmus társadalma a király (vagy a nemesek, ha azok kezében volt az államhatalom) kivételével teljesen elutasító volt a körülötte élõ nemzsidó közösséggel szemben, ami az V. fejezetben (Törvények nemzsidók ellen) teljesen világos lesz. Ennek a három társadalmi föltételnek a következményei messzemenõen elmagyarázzák a klasszikus zsidó társadalom történetét mind a keresztény mind a moszlém országokban. Az erõs kormányzatok alatt, melyek feudális jellegüket megõrizték és ahol nemzeti tudat nem fejlõdött ki, a zsidók helyzete különösen kedvezõ volt. Még ennél is kedvezõbb volt helyzetük Lengyelországban 1795 elõtt vagy az ibériai királyságban a 15. század második fele elõtt, ahol egy hatalmas nemzeti központi hatalom vagy még váratott magára vagy soha nem állt elõ. A klasszikus zsidóság legjobban olyan erõs kormányok alatt virágzott, amelyek elhatárolódtak a társadalom nagy részétõl. Ilyen rendszerek alatt a zsidók képezték a középosztályt, ha állandóan függõ formában is. Emiatt nemcsak a parasztság küzdött ellenük (akiknek ellenállása a ritka fölkelések kivételével nem volt fontos), hanem a nemzsidó középosztály (amely akkor volt Európában kialakulóban) és az alacsony beosztású papság is. A nemesség és a magasrangú papság védte õket. Az olyan országokban, ahol a feudális anarchia megszûnése után a nemesség és a király (valamint a polgárság egy része) szövetkezett az állam (egy kialakulóban lévõ vagy már kialakult nemzeti állam) vezetésére, ott rosszabbodott a zsidók pozíciója. Ezt a mind a moszlém mind a keresztény államokra érvényes mintát most néhány példa kapcsán tesszük érthetõbbé.
25- (1) Anglia, Franciaország és Olaszország
Mert a zsidók elsõ angliai tartózkodása nagyon rövid ideig tartott és a nemzeti királyság kifejlõdésével egybeesett, ez az ország a legjobb péda a fönti A mintára. Hódító Vilmos azért hozta a zsidókat a franciául beszélõ normann uralkodó osztály részeként Angliába, hogy hitelt adjanak az egyházi és világi feudális uraknak, mert azok másképpen nem tudták bérleteik díját megfizetni. Ezek a fizetési részletek Angliáéban különösen magasak voltak és akkoriban ezeket ott nyomatékosabban szedték be, mint bármely más európai királyságban. A zsidókat támogató legjelentõsebb király II. Henrik volt. A Magna Charta viszont hanyatlásuk kezdete, amely II. Henriknek a bárókkal szembeni ellentéte során folytatódott. I. Eduárd ideiglenesen lezárta az ellentéteket és megnyitotta a parlamentet, az adóztatás pedig normális és megállapított összegû lett, a zsidókat pedig kiutasította az országból. Éppígy virágzott a zsidó közösség a 11. és 12. század Franciaországában a feudális hercegségek és a királyi birtokok alapítása alatt. A Kapeting dinasztia alatt védõuruk VII. Lajos volt (1137 - 1180), függetlenül annak mély és igaz keresztény hitétõl. Akkor a zsidók Franciaországában a nemesekhez tartoztak (héberül parasim). A Franciaországi zsidó fõrabbi, Rabbenu Tam óvta a zsidókat attól, hogy elfogadják egy nemesúr meghívását arra, hogy birtokán letelepedjenek, kivéve ha olyan kiváltságokat kapnak, mint a többi nemes. Hanyatlásuk II. Fülöp Ágoston kezdõdött, aki a városi kommuna mozgalom és a királyi hatalom szövetségének kezdeményezõje volt, és IV azaz Szép Fülöp alatt folytatódott, aki elõször hívta össze egész Franciaország hadvezéreit, hogy támogatásukat megnyerje a pápával szemben. A zsidók ezt követõ kiûzése egész Franciaországból szorosan kapcsolódik a korona adózási jogának bevezetésével és a nemzeti jellegû királyság kialakításával. Hasonló példákat lehet más európai országokból is fölhozni, amelyekben zsidók éltek ebben az idõben. Míg a keresztény Spanyolországról és Lengyelországról még részletesebben lesz szó, Olaszországban, ahol sok városállam köztársasági államforma alatt élt, ugyanezeket a jelenségeket tapasztalhattuk. Különös virágzást éltek meg a zsidók az egyházi államban, a két szicíliai királyságban (amíg 1540-ben spanyol parancsra ki nem utasították õket onnan) és Piemont feudális részeiben. A nagy független kereskedõvárosokban, mint pl. Firenzében kevesen voltak és társadalmi állásuk jelentéktelen volt.
Ugyanez az általános séma érvényes a klasszikus idõk zsidó közösségeire a moszlém országokban, de azzal a fontos különbséggel, hogy ott a zsidók kiutasítása jószerével ismeretlen volt, mert ez az iszlám jog ellen vétene. (A katolikus egyházi jog ezzel szemben nem nyilatkozik a középkorban az ilyen kiutasítások jogszerûségérõl). A zsidó közösségek virultak az ismert, de társadalmilag félreértelmezett zsidó aranykor idején a moszlém országokban olyan kormányok alatt, amelyek különösen eltávolodtak az általuk uralt emberek nagy részétõl és amelyek hatalma csak a meztelen erõszakon és egy zsoldoshadseregen alapult. Erre a legjobb példa a mór Spanyolország, ahol a valódi zsidó aranykor (a filozófiában, a héber költészetben, stb..) pontosan az omaijádok spanyol kalifátusának hanyatlásával a de fakto uralkodó, Al-Mansur halálával 1002-ben és sok kis királyság alapításával kezdõdik, amelyek mind meztelen erõszakon alapultak. Granada királyság ismert fõvezérének és miniszterelnökének, Sámuel hercegnek (Samuel ha-Nagid ill. Samuel ibn Nagrela, 993 - 1055), minden idõk egyik legnagyobb héber költõjének fölemelkedése azért lett volt lehetséges, mert a királyságban, ahol élt, egy kis berber katonai csoport uralkodott elnyomó módon az arab lakosok fölött. Hasonló volt a helyzet a többi kis ibériai arab királyságban. A zsidók helyzete rosszabbodott valamit az Almoravidák (1086 - 1147) rendszere alatt, és az erõs és néphez kötött Almohádok uralma alatt (1147 után) veszélybe került, amikor a zsidók az üldözés miatt a keresztény spanyol királyságokba vándoroltak ki, amelyekben a királyok még nem voltak olyan hatalmasak. Hasonló figyelhetõ meg a moszlém kelet államaiban. Az elsõ olyan állam, amelyben a zsidó közösség fontos politikai befolyáshoz jutott, a fatimidák birodalma volt. Ez különösen érvényes az Egyiptom meghódítása utáni 969 -es évre, mert ez a shiíta iszlámhívõk kisebbségi uralmán alapult. Ugyanez a jelenség figyelhetõ meg a szeldzsukok államaiban azok feudális hadseregével, amelyek zsoldos hadseregek voltak és növekvõ számban rabszolgahadak (mamelukok), és az azokat követõ államokban. Szaladin elõszeretete a zsidó közösségek iránt, elõször Egyiptomban, aztán növekvõ birodalma más részeiben nemcsak az õ személyes tulajdonságain alapul, mint toleranciája, meleg szíve és mély politikai bölcsessége, hanem éppúgy hatalma növekedésén mint az Egyiptomba jövõ új zsoldoscsapatok vezetõje és késõbb az öröklõdõ hatalom trónrablója, amelynek (úgy mint apja és nagybátyja õelõtte) szolgált. A talán legjobb iszlámi példa az az állam, amelyben a zsidók helyzete jobb volt, mint bárhol másutt keleten a régi perzsa birodalom lehanyatlása óta, az oszmáni birodalom, különösen annak csúcspontján, a 16. században. Mint közismert, az oszmánok hatalma a törökök szinte teljes kizárásán alapult a hatalomból (hogy a többi született moszlémot ne említsük) , és a hadsereg legfontosabb részébõl, a janicsárokból (ezek gyerekkorukban elrabolt és különleges iskolákban kiképzett keresztény eredetû rabszolgák voltak). A 16. század végéig született török nem lehetett a janicsárok tagja és nem viselhetett fontos állami hivatalt. Egy ilyen rendszerben a zsidók éppolyan szerepet játszottak saját területükön, mint a janicsárok a hadseregben. Így a zsidók helyzete a lehetõ legjobb volt ebben a rendszerben, amely az általa uraltaktól legjobban eltávolodott. Amint törökök (és más moszlém népek, mint pl. az albánok) is tagjai lehettek az oszmán birodalom uralkodó osztályának, a zsidók helyzete hanyatlásnak indult, de ez az oszmán birodalom állandó önkénye és nem népi jellege miatt nem folyt le túl gyorsan. Véleményem szerint ez különösen fontos pont, mert palesztín és más arab propagandisták a zsidók relatív jó helyzetére hivatkoznak az iszlám országokban általában és bizonyos iszlám rendszerekben különösen, és ezt nagyon együgyû, de jóindulatú módon teszik. Elõször is általánosítanak és a történelem és a politika komoly kérdéseit egyszerû jelszavakra redukálják. Igen a zsidók helyzete az iszlám alatt általában sokkal jobb volt, mint a kereszténység alatt. Fontos kérdés marad azonban, hogy melyik rendszer alatt volt rosszabb vagy jobb. Láttuk, hogy hova vezet egy ilyen vizsgálat. Második és még fontosabb pontként megjegyezzük, hogy egy, a modern kor elõtt álló állam esetén a zsidó közösség jobb helyzete általában a rabbiknak a közösség többi tagjaival szembeni erõsebb elnyomását hozott magával. Erre egy példa: korának figyelembe vételével Szaladin biztosan olyan személy, aki tiszteletet érdemel. De a tisztelet ellenére sem tudom elfelejteni, hogy az egyiptomi zsidó közösségnek adott kedvezmények és Majmonidész kinevezése fõrabbinak (Nagid) után rögtön elkezdték a rabbik a zsidó bûnösök üldözését. Így például a zsidó papoknak (az antik papok állítólagos leszármazottainak, akik a templomokban szolgáltak) nemcsak a prostituáltakkal, hanem elváltakkal sem szabad házasodni. Ez a tilalom, amely mindig nehézségeket okozott. Az utolsó Fatimidák (1130-1180) alatt lévõ anarchia idején ezt olyan papok sértették meg, akik a zsidó vallási törvény ellenére elvált asszonyokat vettek el iszlámi házasságkötõ hivatalokban, amelyek nem moszlémokat is összeadhattak. A Szaladin által tanúsított tolerancia zsidókkal szemben lehetõvé tette Majmonidésznek, hogy minden rabbitörvényszéknek Egyiptomban megparancsolja, hogy minden engedély nélkül megházasodott zsidót elfogjanak és addig korbácsolják õket, amíg beleegyeznek válásukba. Az oszmán birodalomban is nagyon nagy volt a rabbitörvényszékek hatalma és emiatt ezek nagyon rosszindulatúak voltak. Ezért nem szabad a zsidók helyzetét a múlt moszlém országaiban politikai érvként használni a jelennel vagy a jövõvel kapcsolatban.
27- A keresztény Spanyolország da4-
Végül arról a két országról szólok, amelyekben a zsidó közösség helyzete és a klasszikus júdaizmus belsõ fejlõdése a legfontosabb volt, éspedig a keresztény Spanyolország (vagy inkább az ibériai félsziget Portugáliát is beleértve) és az 1795 elõtti Lengyelország. Politikailag nézve a zsidóknak a keresztény spanyol királyságban volt a legmagasabb pozíciójuk, amelyet valaha is elértek (kivéve néhány kis arab-ibériai királyságot a Fatimidák uralma alatt) a 19. század elõtt. Sok zsidó szolgált a kasztíliai királyok kincstárosaként, helyi és országos adószedõként, diplomataként, (a királyt képviselték idegen moszlém és keresztény udvaroknál Spanyolországon kívül is), és mint az uralkodó és a fõnemesség udvaroncai és tanácsadói. Lengyelországtól eltekintve a zsidó közösségnek sehol sem volt több hatalma a zsidók fölött, és nem használta ezt olyan nyíltan - a halálbüntetést beleértve- a nyilvánosság szeme elõtt. A 11. századtól szokásos volt kasztíliában, karékat (egy zsidó szekta tagjait) addig korbácsolni (akár halálra is), amíg nem mutattak megbánást. Olyan zsidó nõket, akiknek nemzsidókkal viszonya volt, levágták az orrát, és elmagyarázták, hogy emiatt a nõ elveszti szépségét és nemzsidó szeretõje gyûlölni fogja emiatt. Zsidóknak, akik egy zsidó bírót megtámadtak, levágták a kezét. Házasságtörõket a zsidónegyedben vesszõfutásra kényszerítettek és utána bebörtönöztek õket. Vallási viták esetén állítólagos istentagadóknak kivágták a nyelvét. Történelmi szempontok szerint ez mind a feudális önkényuralommal áll kapcsolatban, és néhány kevésbé hatalmas király kísérletével, meztelen erõszak alkalmazásával uralkodni a meglévõ parlamenti intézményes, mint a már létezõ cortes figyelmen kívül hagyásával. Ebben a harcban nemcsak a zsidók politikai és gazdasági befolyása, hanem katonai hatalmuk is (legalábbis a legfontosabb királyságban: Kasztíliában) nagy jelentõségû volt. Egy példa erre elegendõ. A feudális rosszul mûködõ gazdaság és a zsidó politikai befolyás Kasztíliában I. Péter (a kegyetlen) alatt érte el csúcspontját. Toledo, Burgos és más városok zsidó közössége gyakorlatilag garnizonként mûködött a közte és féltestvére, Trastámarai Henrik között vívott hosszú polgárháború idején, akinek neve a II. Henrik (1369 - 1379)fölött aratott diadala helyébõl származik. Ugyanez az I. Péter a kasztíliai zsidókra ruházta a jogot, hogy az országban inkvizíciót folytassanak zsidó vallási eltérõk ellen, és ez 100 évvel az ismertebb katolikus szent inkvizíció kezdete elõtt történt. Mint a többi Nyugateurópai országban, a nemzeti tudat folytonos növekedése a királyságban, amely a Trastámara ház uralma alatt kezdõdött és néhány visszaesés után a katolikus királyok, Ferdinánd és Izabella uralkodása alatt érte el csúcspontját, amelyet a zsidók helyzetének gyöngülése és ezt követõleg népi mozgalmak által kifejtett nyomás ellenük, amelyet kiutasításuk zárt le. Egészében a nemesség és a magasrangú papság védte a zsidókat. Az egyház népi ága és az alacsony osztályokkal közösséget vállaló koldusrendek ellenségesek voltak a zsidókkal szemben. A zsidók legnagyobb ellenségei, Torquemada és Jiménez érsek voltak a spanyol egyház legnagyobb reformátorai is. Megszüntették a korrupciót és erõsítették kapcsolatát a királysággal ahelyett hogy a feudális arisztokráciát konzerválták volna.
A régi Lengyelország 1795 elõtt nemesi köztársaság volt választott királlyal, amely az elõbbivel ellentétes példa. Megmutatja, hogy a zsidóknak a modern állam kialakulása elõtt jelentõs társadalmi állásuk és nagy belsõ autonómiájuk volt, éspedig egy olyan kormány alatt, amely a teljes degeneráltság állapotában volt. A középkori Lengyelország fejlettsége sok okból el volt maradva Angliáé és Franciaországé mögött. Erõs feudális királyság parlament nélkül csak a 14. században létezett itt , különösen Nagy Kázmér (1333-1370) alatt. Közvetlenül halála után a dinasztiában bekövetkezõ változások és más tényezõk a fõnemesek és kisebb nemesek hatalmának kiszélesedéséhez vezettek, úgyhogy 1572-ig a királyt sikerült egy strómanra csökkenteni és a nem nemes osztályokat kizárni a hatalomból. Az ezt követõ két évszázadban Lengyelország a hiányzó kormány miatt az ismert anarchia állapotába került. Ez addig ment, hogy egy nemes a törvény döntését csak jogalapnak tekintette egy magánháború vívására céljai elérése érdekében (más lehetõsége nem volt azok elérésére), és a 18. században a nemesi családok vitáit magánhadseregek bevetésével fejezték be, amelyek létszáma több tízezer fõ volt és így nagyobb volt, mint a nemesi köztársaság nevetséges hivatalos haderejének a létszáma. Ez a folyamat a lengyel parasztok helyzetének rosszabbodásával járt együtt (akik a korai középkorban szabadok voltak) egészen a jobbágyi viszonyig, amely alig különbözött a rabszolgaságtól és minden bizonnyal a legkeményebb sors volt egész Európában. A szomszéd országok nemességének kívánsága, hogy a lengyelországi urakhoz hasonló hatalmuk legyen a parasztok fölött (beleértve az élet és halál fölötti hatalmat föllebezési jog nélkül) támogatta Lengyelország területi terjeszkedését. A legrosszabb volt a helyzet Lengyelország keleti országaiban (Fehéroroszország és Ukrajna), amelyeket a jobbágysorba került parasztok gyarmatosítottak és telepedtek oda. Kevés, de magas állású zsidó élt már a tizedik századtól Lengyelországban. Nagyobb mértékû zsidó bevándorlás kezdõdött a 13. században, amely Nagy Kázmér alatt érte el a csúcspontját. Ezzel egy idõben romlott a zsidók helyzete Nyugat- és Középeurópában. A lengyelországi zsidóságról keveset tudunk ebben az idõben. De a királyság hatalmának csökkenése idején különösen I. Zsigmond (1506-1548) és fia II. Zsigmond Ágoston alatt (1548-1572) a zsidók társadalmi és politikai szerepe egy csapásra megnövekedett, és szokás szerint nagyobbfokú autonómiát is kaptak. Ez volt az az idõ, amikor a lengyelországi zsidók legjelentõsebb kedvezményeiket kapták meg, melynek csúcsa az ismert négy országot átfogó szinódium létrehozása volt, amely nagyon hatásos független zsidó szerv volt uralkodási és törvénykezési hatalommal Lengyelország mind a négy országrészén. Sok fontos feladatának egyike volt a zsidók adóinak beszedése az egész országban, amelynek egy része a helyi zsidó közösségek tulajdonában maradt, a maradék pedig az állami kincstár tulajdona lett. Milyen szerepet játszott a lengyelországi zsidóság a 16. század kezdetétõl 1795-ig? A királyi hatalom lehanyatlásával a nemesség nagyon hamar átvette a király addig játszott szerepét a zsidókkal szemben, aminek eredménye tartós és tragikus volt mind a zsidók mind a lengyelországi nemesi köztársaság kis emberei számára. A nemesek egész Lengyelországban zsidókat használtak közvetítõként arra, hogy a királyi városok amúgy is gyönge gazdasági erejét aláássák. A nyugati kereszténységben csak Lengyelországban nem vonatkoztak a város törvényei és az ipari kamarák rendelkezései a nemeseknek a városokban fekvõ birtokaira. Többnyire a nemesek zsidó alkalmazottaikat tették ezekre a birtokokra és ezzel egy állandó vita alapját vetették el. A zsidók olyan szempontból gyõztek, hogy a városok sem elnyomni, sem elûzni nem tudták õket. A gyakori népfölkelések alkalmával a zsidók elveszthették életüket (gyakrabban tulajdonukat), míg a nemesek nyereségüket tették zsebre. Hasonló, vagy még rosszabb következménye volt a zsidók gyakori alkalmazásának a nemesség kereskedelmi közvetítõjeként: nem kellett a legtöbb lengyelországi adót megfizetniük, amely hátrányos volt a lengyel polgároknak. A legtartósabb és legtragikusabb következmények Lengyelország keleti területein voltak láthatóak, éspedig a mai határoktól keletre, az egész Ukrajna területén az orosz határig (1667-ig a lengyel határ a Dnyeperen túl messze keleten volt, így például Poltava Lengyelországhoz tartozott.). Ezen a nagy területen szinte nem voltak királyi városok. A városokat nemesek alapították, ezek az õ tulajdonaik voltak, lakosaik pedig szinte kizárólagosan zsidók voltak. 1939-ig sok a Bugtól keletre fekvõ lengyelországi városban a zsidók aránya 90% körül volt. Ez a demográfiai jelenség még láthatóbb volt a cári Oroszországnak azoknak a területein, amelyek régebben Lengyelország részei voltak, és mint zsidó Pale kerület néven ismert. A városokon kívül egész Lengyelországban és itt különösen keleten sok zsidó volta a parasztság közvetlen ellenõre és elnyomója - mint a lovagi birtokok intézõi (mint ilyenek, a tulajdonos teljes jogaival rendelkeztek), vagy mint bizonyos feudális monopóliumok bérlõi, mint malmoké, pékségeké, vendégfogadóké vagy alkoholelõállító üzemeké (megvolt a joguk arra, hogy a parasztok házait fegyveresen kutassák át engedély nélkül elõállított alkoholt keresve), továbbá mint a különféle feudális adók szedõi. Röviden, a keleti országrészben a zsidók a nemesség (és a feudalizált egyház, melyet a nemesség alapított meg ott) alattvalójaként a parasztok közvetlen kizsákmányolói voltak, és õk alkották ott a városok lakosságát. Kétségtelenül részesültek a nemesek valamilyen módon a zsidók által a parasztoktól kisajtolt haszonból. Kétségkívül a zsidókat is elnyomta és kizsákmányolta a nemesség. A történelmi forrásokban olvasható néhány jelentés azokról a megalázásokról, amelyben a zsidók részesültek a nemességtõl. De ahogy már láttuk, a parasztok szenvedtek a legjobban az urak és a zsidók elnyomásától. Azt is föltehetjük, hogy a parasztfölkelések idejétõl eltekintve a parasztok teljes mértékben érezték a zsidó vallási törvények nemzsidók elleni élét. Ahogy a következõ fejezetben olvasni fogjuk, ezeket a törvényeket csak akkor helyezték ideiglenesen hatályon kívül vagy gyöngítették erejüket, ha attól féltek, hogy ezek a zsidók ellen veszélyes ellenséges érzelmeket hívnak elõ. A parasztok ellenségességét csak addig lehetett hatásosan figyelmen kívül hagyni, amíg a zsidó intézõ el tudott bújni a birtoktulajdonos háta mögött. A modern állam elõállásáig a helyzet változatlan volt. Ekkor Lengyelország már szétesett. Ezért volt ez az egyetlen olyan ország a nyugati kereszténységben, ahonnan a zsidókat soha sem utasították ki. A teljesen rabszolgává tett parasztságból nem tudott új középosztály elõállni. A régi polgárság csak bizonyos területeken élt, gazdaságilag gyönge volt és emiatt hatalma csekély volt. A helyzet egészében rosszabbodott, de alapvetõ változás nem történt. A zsidó közösségek belsõ helyzete hasonló módon fejlõdött. Az 1500-1795 -ös idõszakban, amely a júdaizmus történetének leg babonákkal telibb része, a lengyelországi zsidóság túltett babonás félelmében és fanatizmusában minden más zsidó közösségen. A zsidó közösségi önkormányzatok nagy hatalma mind erõteljesebben volt látható, és elnyomott minden eredeti és új gondolatot, támogatta a zsidó szegények pimasz elnyomását a zsidó gazdagok és rabbik által, és támogatta a parasztok elnyomását a zsidók által a nemesek szolgálatában. Itt sem volt kiút, kivéve egy kívülrõl jövõ fölszabadítás formájában. Az 1795 elõtti Lengyelországban, ahol a zsidók nagyobb társadalmi szerepet játszottak, mint bármely más klasszikus diaszpórában, látható legvilágosabban a klasszikus júdaizmus csõdje.
A klasszikus júdaizmus idején a zsidókat gyakran üldözték. Éppen ez a tény szolgál ma a zsidó vallás védelmezõinek fõ érvéül arra, hogy megvédjék a zsidó vallás nemzsidók elleni törvényeit és különösen a cionistáknak. Természetes hogy a nemzeti szocialisták által kiirtott 5 vagy 6 millió európai zsidó ezen a szinten mindenen túltevõ érv. Ezért kell ezt a jelenséget és annak idõszerû szempontjait közelebbrõl szemügyre vennünk. Ez különösen fontos ha figyelembe vesszük, hogy az 1795 elõtti Lengyelországból származó zsidók (akiket keleti zsidóknak neveznek ellentétben a korai 19. század német kultúrkörébõl származó zsidókkal, akikhez a cseh- és morvaországi és ausztriai zsidók is tartoznak) kezében van a politikai hatalom elsõsorban Izraelben , valamint az USA zsidó közösségeiben és más angolnyelvû országokban. Az õ múltjuk miatt ez a fajta gondolkodás náluk mélyebben és tartósabban gyökeredzik mint más zsidóknál. Elõször is éles különbséget kell tennünk a zsidók üldözése a klasszikus idõkben és a nemzeti szocialisták általi zsidóirtás között. Az elsõk alulról jövõ népmozgalmak voltak, míg a második fölül kigondolt, megszervezett és kivitelezett dolog volt, amelyet állami tisztviselõk szerveztek. Ilyen intézkedéseket, mint a nemzeti szocialista állam által szervezett kiirtással ritkán találkozunk a világtörténelemben, noha azért tudunk esetekrõl (mint a Taszmániaiak és más gyarmatosított népek kiirtása). Azonkívül a nemzeti szocialisták a zsidók mellett más népek kiirtását is tervezték. Így a cigányokat is hasonlóan a zsidókhoz megsemmisítették és a szlávok kiirtása is elkezdõdött, amelynek során civil lakosokat és hadifoglyokat rendszeresen kivégeztek. Éppen a klasszikus idõben sok országban történt ismétlõdõ zsidóüldözést használták a cionista politikusok a palesztínok üldözésénél érvként és magyarázatként, és a júdaizmus védelmezõi pedig mint általános érvet. Ez egy olyan jelenség, amelyet részletesebben meg kell tárgyalni. Utalnunk kell arra, hogy még a legdurvább zsidóellenes üldözések során is (azaz amikor zsidókat öltek meg), az uralkodó elit, azaz a pápa és a császár, a királyok, a fõnemesség és a magasrangú papság és a gazdag polgárság az önkormányzat alatt álló városokban mindig a zsidók oldalán állt. A zsidók ellenségei az elnyomott és kizsákmányolt osztályokból, és az azokhoz közelállókból, mint a kolduló rendek barátaiból kerültek ki. Tény az is (ha véleményem szerint nem is minden esetben) hogy az elit tagjai a zsidókat nem humanitárius okokból vagy a zsidókkal szembeni különös szimpátiájuk miatt védték, hanem egyszerûen azért, mert az uralkodók a zsidókat hasznosnak látták saját érdekeik elérésében, valamint azért, hogy a jogot és a rendet megvédjék, mert gyûlölték az alsóbb réteghez tartozókat és attól is féltek, hogy a zsidóellenes megmozdulások általános népfölkelésbe torkollhatnak. Tény marad azonban, hogy megvédték a zsidókat. Ezért történtek a zsidóirtások a júdaizmus klasszikus ideje alatt parasztfölkelések vagy más népfölkelések során, olyankor, amikor a központi kormány valamilyen okból éppen különösen gyönge volt. Ez különösen igaz a cári Oroszországra, amely bizonyos szempontból különbséget képez. A cári kormány, amely titkosrendõrsége útján alattomos intézkedésekhez nyúlt, csak akkor támogatta a pogromokat, amikor maga különösen gyönge volt (mint II. Sándor meggyilkolása után és az 1905-ös forradalom elõtt és után).De akkor is ügyelt rá. hogy a jog és rend fönnmaradt. Legnagyobb hatalma idején, mint pl. I. Miklós alatt vagy III.Sándor uralmának vége felé, amikor nem volt ellenzék, nem tûrt a cári rendszer pogromokat, pedig a zsidók diszkriminációja erõsebb lett a törvényhozás által. Ez az általános irányvonal megfigyelhetõ a keresztény Európában minden nagyobb zsidóirtás során. Az elsõ keresztes hadjárat alatt nem a lovagok hadserege, amelyet híres hercegek és grófok vezettek, támadott a zsidókra, hanem azok a spontán néptömegek, akik szinte kizárólag parasztokból és amiensi Péter elszegényedett követõibõl álltak. Minden városban a püspök vagy a császár képviselõje ellenük foglalt állást és megkísérelte, ha sokszor hiába is, a zsidók védelmét. Az Angliai zsidóellenes fölkelések, amelyek a harmadik keresztes hadjárat idején bontakoztak ki, egy olyan népmozgalom részei voltak, amely a király tisztviselõi ellen irányult. I. Richárd király megbüntetett néhány fölkelõt. A fekete pestis idején történt zsidómészárlás a pápa, a császár, a püspökök és a német hercegek kifejezett parancsa ellenére történt. A szabad birodalmi városokban, mint pl. Straßburgban helyi felkelések elõzték meg a mészárlást, amelyek során az oligarchikus városi tanácsot, amely a zsidókat védte, elûzték és egy néphez közelebb álló tanáccsal pótolták azt. Az 1391-es nagy Spanyolországi zsidómészárlás idején a kormány gyönge volt és olyan idõben, amikor a két egymással vetélkedõ pápa harca által legyöngült pápaság nem tudta a kolduló szerzeteseket ellenõrzése alatt tartani. A talán legkiemelkedõbb példa az Ukrajnában (1648) a Hmelnicki fölkelés alatt történt nagy zsidókon elkövetett tömegmészárlás, amely mint a kozáktisztek lázadása kezdõdött el, hamarosan azonban az elnyomott jobbágyok kiterjedt mozgalmává lett. Az elnyomottak, az alattvalók, az ukránok, a lengyel katolikus egyház által üldözött ortodoxok föllázadtak lengyel katolikus uraik ellen, különösen urainak intézõi, a papság és a zsidók ellen. Ez a tipikus parasztfölkelés, amely egy rendkívüli elnyomás ellen tört ki, amelyet nemcsak a fölkelõk tömeggyilkosságai, hanem az ellenterror, amelyet a lengyel nagybirtokosok magánhadseregei követtek el is jellemzett, a mai napig él a keleteurópai zsidók emlékezetében, de nem mint egy parasztfölkelés, amely a föld elnyomottainak és boldogtalanjainak a forradalma, nem is úgy, mint a lengyel nemesség cinkosai elleni bosszú, hanem mint az önkényes antiszemitizmus tette, amely a zsidók mint olyanok ellen irányult. Az izraeli sajtó az ukrán delegáció szavazását és a közelkeleti szovjet politikát, mint a Hmelnicki örökséget vagy mint annak örökségét kommentálja.
A zsidóellenes üldözések jellege radikálisan megváltozott a modern idõkben. A modern állam létrejöttével, a jobbágyság megszûnésével és a minimális egyéni jogok elérésével szükségszerûen szûnni kezdett a zsidók társadalmi és gazdasági szerepe, de az a hatalom is, amelyet a zsidó közösség fejtett ki addig tagjai fölött. A zsidó egyének mind nagyobb számban nyerték el azt a szabadságot, hogy országuk általános közösségéhez tartozzanak. Ez az átmenet természetesen heves reakciókat váltott ki a zsidók (és különösen a rabbik) oldaláról, de azok oldaláról is, akik a nyílt társadalmat elutasították és akiknek az egyén fölszabadítása átkot jelentett. A modern antiszemitizmus elõször Franciaországban és Németországban, azután Oroszországban jelent meg röviddel 1870 után. A zsidó szocialisták véleményével szemben én nem hiszem, hogy elõállása és az azt követõ fejlõdés a kapitalizmus következménye. Ezzel ellentétben én azt hiszem, hogy a sikeres kapitalisták egy országban sem voltak antiszemiták, és azokban az országokban, ahol a kapitalizmus elõször jelent meg mai formájában, mint Angliában és Belgiumban, az antiszemitizmus kevésbé terjedt el, mint másutt. A korai modern antiszemitizmus (1880 - 1900) olyan megtévesztett emberek reakciója volt, akik a modern társadalmat annak jó és rossz oldalaival együtt mélyen gyûlölték és a történelmi összeesküvési elméletben hittek. A zsidókat tartották bûnbaknak a régi társadalom szétesése miatt (amelyrõl az antiszemita nosztalgikusok azt tartották, hogy zártabb és rendezettebb volt, mint amilyen az a valóságban volt) és minden más miatt, amik a modern idõkben zavaró tényezõként hatnak. De már a kezdet kezdetén az antiszemiták elõtt egy nehéz probléma állt: Hogy írják le ezt a bûnbakot általánosan? Mi a zsidó zenész, bankár, kézmûves és koldus közös nevezõje, különösen azután, miután a belsõ vallási ismérvek föloldódtak? Ezt a kérdést a modern antiszemita saját, zsidó fajra vonatkozó elméletével válaszolta meg. Ezzel ellentétben a régi keresztény és még inkább a moszlém ellenzõi a klasszikus júdaizmusnak nem voltak rasszisták. Egy bizonyos mértékig ez kétségtelenül a kereszténység és az iszlám általános jellegébõl következik. (Mórusz Tamás egy asszonyt ismételten szigorúan rendreutasított, aki az ellen érvelt, hogy Szûz Mária zsidó volt.) Ennél lényegesen fontosabb ok szememben a zsidók társadalmi szerepe, akik a felsõbb osztályokba épültek be. Sok országban kezelték a zsidókat nemesként és ha vallásilag áttértek, a legfölsõbb nemességbe is rögtön beházasodhattak. A kasztíliai vagy aragóniai nemesség a 15. században vagy a 18. századbeli lengyel nemesség aligha házasodott volna össze spanyol parasztokkal vagy lengyel jobbágyokkal, függetlenül attól, mennyire dícséri az evangélium a szegényeket. Éppen a zsidó faj modern mítosza - a rejtett, de állítólag domináns zsidó jellemvonások, amelye a történelemtõl a társadalmi szereptõl és bármi mástól függetlenek - a modern antiszemitizmus formális és legfontosabb megkülönböztetõ vonása. Ezt már néhány egyházi vezetõ is fölismerte, amikor a modern antiszemitizmus kissé erõsebb mozgalomként lépett föl. Néhány francia katolikus vezetõ ellentmondott pl. annak a rasszista elvnek, amelyet Edouard Drumont, az elsõ modern francia antiszemita és a hírhedt és elterjedt könyv, La France juive (1886) írója képviselt. A korai modern német antiszemiták is hasonló ellenállásba ütköztek. Utalok arra, hogy néhány fontos európai konzervatív csoport készségesen fölhasználta a modern antiszemitizmust saját céljaira. Hasonlóképpen használták az antiszemiták a konzervatívokat minden adandó alkalommal, akkor is, ha a két oldal alapvetõen nem nagyon hasonlított egymásra. Drumont tolla legélesebben nem a Rotschildokat találta el, hanem a nekik udvarló fõnemességet. Drumont nem kímélte a királyi családot vagy a püspököket, sõt a pápát sem. Ennek ellenéra a francia fõnemesség, a püspökök és a konzervatívok szívesen vették Drumontot és az antiszemitizmust, és õt idézték a Dreyfus per idején, hogy ezzel a köztársaság rendszerét megbuktassák. Ez a megalkuvó szövetség gyakran jelent meg európai országokban a nemzeti szocializmus leveréséig. A konzervatívok gyûlölete a radikalizmussal és a szocializmus minden fajtájával szemben vakká tette õket politikai szövetségesük természetét illetõen. Sok esetben szó szerint hajlandóak voltak az ördöggel is szövetkezni és elfelejtették a régi közmondást, hogy nagyon hosszú kanál szükséges ahhoz, hogy az ördöggel együnk. A modern antiszemitizmus sikere és a konzervatívokkal alkotott szövetség sok tényezõtõl függött. A hagyományos keresztény zsidóellenességet, amely sok (ha nem is minden) európai országban létezett, be lehetett fogni az antiszemitizmus szekerébe, ha az egyház azt támogatta vagy legalábbis nem volt ellene kifogása. Hogy az egyház hogyan reagált a különbözõ országokban, az messzemenõen a helyi történelmi és társadalmi környezettõl függött. Franciaországban (de nem Olaszországban), Lengyelországban és Szlovákiában (de nem Csehországban) erõs irányzat volt az antiszemitizmussal való megalkuvó szövetségre. A görög-ortodox egyház hírhedten hajlamos volt erre Romániában, de Bulgáriában ezzel ellentétes álláspontra helyezkedett. A református egyházak között a német ebben a kérdésben mélyen meg volt hasonulva. Mások, mint a lett és észt egyház antiszemitizmus felé hajlott, míg sok más (pl. a holland, a svájci és a skandináv egyházak) az elsõk között ítélték el az antiszemitizmust. Másodszor az antiszemitizmus az idegenellenesség tipikus kifejezése volt, a vágyé egy tiszta, homogén társadalomra. Sok európai országban az 1900-as év táján (és még nem sokkal ezelõtt is) a zsidó volt az egyetlen idegen. Ez különösen áll Németországra. A német rasszisták a 20. század elején éppúgy gyûlölték és megvetették a feketéket mint a zsidókat, pedig akkor szinte nem voltak feketék Németországban. A gyûlölet hamarabb koncentrálódik a jelenlévõkre mint a távollevõkre, és különösen akkor, amikor tömegturizmus még nem volt és a legtöbb európai országát béke idején nem hagyta el. Harmadszor a konzervatívok és antiszemiták szövetségének sikere fordítva volt arányos ellenségeik hatalmával és képességeivel. Az antiszemitizmus legkövetkezetesebb és legsikeresebb ellenzõi Európában a liberalizmus és a szocializmus erõi, történelmileg ugyanazok az erõk, amelyek különbözõ úton-módon a hollandiai függetlenségi háborút (1568 - 1648), az angol forradalmat és a francia forradalmat támogatták. Az európai kontinensen a legfontosabb megkülönböztetõ jel a francia forradalomhoz való viszony. Durván fogalmazva: Akik pártolják, azok ellenzik az antiszemitizmust, akik sajnálják ugyan, de elfogadják, azok nem nagyon hajlanak az antiszemitákkal való szövetségre, akik gyûlölik azt, és hatásait is meg akarják szüntetni, azok alkotják azt a környezetet, amelybõl az antiszemitizmus származik. Mégis élesen meg kell különböztetni a konzervatívokat és reakciósokat az egyik oldalon és a tényleges rasszistákat és antiszemitákat a másik oldalon. A modern rasszizmust (melynek az antiszemitizmus csak egy része) bizonyos társadalmi körülmények okozzák, azonban ha ereje megnõ, akkor olyan lendületet kap, amelyet véleményem szerint csak a démoni szóval lehet jellemezni. Ha egyszer hatalomra jut, akkor véleményem szerint uralma alatt sem lehet azt ma használt társadalomelmélet vagy társadalmi megfigyelések sorával leírni. Ez különösen az elméletekre igaz, a más, mint a teljesen pszichológiai (osztály vagy állam) érdekek, amelyek egy egység érdekeire vonatkoznak, leírhatók az emberi tudás mai szintjén. Azt nem hiszem, hogy az ilyen erõk alapvetõen nem ismerhetõek föl. Éppen ellenkezõleg, reméljük, hogy ahogy az emberi tudásszint magasabb lesz, ezeket is föl tudjuk ismerni. Ma azonban sem megértésük sem racionális elõrejelzésük nem lehetséges. És ez igaz minden társadalom rasszizmusára. Tény az, hogy egy politikai csoport vagy személyiség sem mondta ki elõre a nemzeti szocializmus szörnyûségeit. Csak mûvészek és költõk, mint Heine voltak képesek arra, hogy a jövõ lehetõségeire egy pillantást vessenek. Nem tudjuk, hogy hogyan csinálták ezt. Azonkívül sok jóslásuk hamisnak bizonyult.
Történelmileg nézve a cionizmus mind az antiszemitizmusra való reakcióként tekinthetõ, mind az azzal alkotott konzervatív szövetség, pedig sem a cionisták, sem az európai konzervatívok nem gondolták meg, hogy kivel szövetkeznek. A modern antiszemitizmus följövetele elõtt az európai zsidók rendkívül optimistán látták a dolgokat. Ez nem csak azoknak a zsidóknak a nagy számában tükrözõdik, akik, különösen a nyugati országokban az elsõ és második nemzedékben egyszerûen és különösebb sajnálkozás nélkül a klasszikus júdaizmus ellen határoztak, de a zsidó fölvilágosodás (Haszkala) kialakulásában is, amely egy Németországban és Ausztriában elõállt jelentõs kultúrális mozgalom volt és 1860 táján jelentõs társadalmi erõként volt látható. Nem tudok itt a mozgalom kultúrális jelentõségérõl beszélni, mint például a héber irodalom újraföléledése és egy csodálatos jiddis irodalom létrejötte. Fontos viszont, hogy ennek a mozgalomnak sok belsõ véleménykülönbség ellenére két alapvonala volt: elõször is az a meggyõzõdés, hogy a zsidó társadalom és a zsidó vallás társadalmi szerepe annak klasszikus formájában alapvetõen kritizálandó, másodszor pedig az a szinte már messiási remény, hogy a jó erõi gyõzedelmeskednek az európai társadalmakban. Ezeket az erõket természetesen egy kritérium, a zsidók egyenjogúsításának támogatása határozta meg. A növekvõ antiszemitizmus mint népmozgalom és a konzervatív erõk szövetsége vele nagy csapást jelentett a zsidó fölvilágosodás számára. Ez a csapás különösen azért volt megsemmisítõ, mert az antiszemitizmus éppen akkor erõsödött meg, amikor a zsidók néhány európai országban egyenrangúak lettek, mielõtt más országokban fölszabadultak volna. Az osztrák császárság zsidói 1867-ben kapták meg teljes egyenjogúságukat. Németországban egyes független államok korábban, mások késõbb adták meg a zsidóknak az egyenjogúságot. Különösen Poroszország húzódózott ettõl. Az egész Német Birodalomban Bismarck adta meg az egyenjogúságot 1871-ben. Az Oszmán Birodalomban a zsidók hivatalosan 1909-ig meg voltak különböztetve, Oroszországban és Romániában 1917-ig. Középeurópában a modern antiszemitizmus a zsidó egyenjogúsítás évtizedében állt elõ, sokkal az akkor idõk legnagyobb zsidó közösségének, a Cári Birodaloménak egyenjogúsítása elõtt. Ezért tudnak cionisták lényeges tényeket könnyen figyelmen kívül hagyni, a klasszikus júdaizmus fajelkülönítéséhez visszatérni és azt állítani, hogy a nemzsidók gyûlölködése és minden zsidó üldözése miatt az egyetlen megoldás az, hogy minden zsidót Palesztínába, Ugandába vagy máshova telepíteni. A cionizmus néhány korai zsidó kritikusa gyorsan arra utal, hogy amennyiben egy tartós és történelmi összeférhetetlenség áll fönt zsidók és nemzsidók között (ezt a föltételezést osztják a cionisták és az antiszemiták!), akkor a zsidók egy helyen történõ összegyûjtése a nemzsidók gyûlöletét a világnak ennek a részén hívná elõ (ami tényleg meg is történt, ha más okokból is). Tudtommal ez a logikus érv nem hatott, mint ahogy antiszemiták részére minden logikus és tényeken alapuló ellenérv a zsidó faj mítosza ellen teljesen lényegtelen. Valóban mindig is szoros volt a cionisták és antiszemiták kapcsolata. Mint néhány európai konzervatív, a cionisták is úgy gondolták, hogy az antiszemitizmus démoni jellegét figyelmen kívül hagyhatják és az antiszemitákat saját szekerük elé foghatják be. Az ilyen szövetkezéseknek sok példája ismert. Herzl szövetségre lépett a hírhedt Plewe gróffal, II. Miklós antiszemita miniszterével. Jabotinszky Petyurával kötött szerzõdést, a reakciós ukrán vezetõvel, akinek csapatai 1918 és 1920 között kb. 100 ezer zsidót mészároltak le. A francia jobbszélsõk néhány ismert antiszemitája Ben Gurion szövetségese volt az algériai háború idején, akik óvatosan azt nyilatkozták, hogy csak a Franciaországban élõ zsidók ellen van kifogásuk. A talán legijesztõbb példa erre az az öröm, amellyel néhány cionista vezetõ Hitler hatalomra jutását üdvözölte, mert osztották hitét a fajelméletet illetõen és helyeselték a zsidók integrációjával szembeni hozzáállását. A közös ellenség, a liberalizmus erõi fölött aratott gyõzelmet ünnepelték. Dr. Joachim Prinz, aki cionista rabbi volt és késõbb az USA-ba vándorolt ki, ahol a Zsidó Világkongresszus alelnöke és a cionista világszövetség egyik vezetõ ereje (valamint Golda Meir egyik jó tündére) lett, 1934-ben kiadott egy könyvet "Mi zsidók" címmel, amelyben Hitler úgynevezett német forradalmát és a liberalizmus vereségét ünnepelte. Hogy mit jelentett a német forradalom a német népnek, az végül is csak nyilvánvaló, aki azt maga alakította és részt vett benne. Hogy nekünk mit jelent, azt itt kell elmondanom: A liberalizmus esélyét eljátszottuk. Az egyetlen olyan politikai életforma, amely a zsidóság asszimilációját támogatni hajlandó volt, eltûnt. A nemzeti szocializmus gyõzelme után az asszimiláció vagy a vegyes házasság zsidók számára nem volt lehetséges. "Emiatt nem vagyunk boldogtalanok", így Prinz dr. Abban, hogy a zsidók kénytelenek voltak magukat zsidóként azonosítani, kívánságainak beteljesedését látta. Továbbá: "Az asszimiláció helyébe a zsidó nemzethez és a zsidó fajhoz való tartozás beismerése lép. Egy olyan államot, amely a nemzet és a faj tisztaságán alapul, csak akkor tisztelik a zsidók, ha az magát mint ilyet azonosítja. Ebben az azonosításban sehol sem fedezhetõ föl az állammal szembeni hûség hiánya. Nem akarhat más zsidókat, csak olyanokat, akik világosan kimondják a saját népükhöz való tartozásukat. Nem akarhat álnok, csúszó-mászó zsidókat. Követelnie kell tõlünk a saját fajhoz való tartozás kimondását. Mert csak valaki, aki tiszteli a saját vérét és a saját faját, várhat tiszteletet más államok nemzeti akaratától." Az egész könyv hemzseg az ehhez hasonló durva alkalmazkodástól a nemzeti szocializmus ideológiája elõtt, a kárörömtõl a liberalizmus és a francia forradalom eszméinek veresége miatt, és attól a reménytõl van átitatva, hogy az árja faj mítoszának légkörében a cionizmus és a zsidó faj is virágozni fog. Mint a nemzeti szocializmus sok korai szimpatizánsa és szövetségese, Prinz dr. sem sejtette, hogy hova vezet a mozgalom (és általában a korai antiszemitizmus). Éppígy sok ember nem alkot arról sem tiszta képet, hogy melyik úton megy a cionizmus - az a mozgalom, amelynek Prinz dr. elismert tagja volt: Visszatér a klasszikus júdaizmus régi gyûlöletéhez a nemzsidókkal szemben, azok megkülönböztetéséhez, és történelemváltoztató módon használja a régi zsidóüldözéseket arra, hogy a palesztínok cionista üldözését igazolja. Bármennyire is értelmetlennek tûnik, a cionisták igazi motívumainak közeli vizsgálata világosan megmutatja az egyik legmélyebb ideológiai forrását az állandó ellenségességnek, melyet a cionista uralkodók a palesztínok ellen mutatnak. Sok keleteurópai zsidó ugyanis ezeket a fölkelõ keleteurópai parasztokkal veszi egy kalap alá, akik a Hmelnicki és más fölkelésekben vettek részt, és az utóbbit történelmietlen módon a modern antiszemitizmussal és a nemzeti szocializmussal hozzák kapcsolatba.
Minden zsidó, aki a totális zsidó múlt zsarnokságától el akar szakadni, meg kell hallgatni a kérdést, hogy hogyan viszonyul az múltbeli ismert zsidóellenes nyilatkozatokhoz, különösen azokhoz, amelyeket a jobbágyfelkelések idején adtak ki. A zsidó vallás, a zsidó faji elkülönülés és sovinizmus védelmezõi minden vitában határozottan állást foglalnak ebben a témában. Vitathatatlan, hogy a paraszti fölkelõk rettenetes gonosztetteket követtek el zsidók (és más elnyomók) ellen. Ez a védõknek olyan érvül szolgál, mint a palesztínok terrorja, hogy megindokolják, hogy miért nem kezelik a palesztínokat igazságosan. Válaszunknak általánosnak kell lennie és alapvetõen érvényesnek minden hasonló esetre. És egy olyan zsidónak, aki tényleg el akar a zsidó részrehajlástól, rasszizmustól és a zsidó vallás elválaszthatatlan részeitõl szakadni, nem túl nehéz a válasz. Elnyomott parasztok gyakran keltek föl a történelem során uraik és azok intézõi ellen. Az ukrán parasztok fölkelése után Hmelnicki vezetése alatt az orosz parasztok Sztyepán Razin vezetése alatt keltek föl és száz évvel késõbb ismét Pugacsov vezetése alatt. Németországban 1525 volt egy nagy parasztfölkelés, Franciaországban a Jacquerie 1357/58-ban, és ezek mellett sok más népfölkelés, hogy a rabszolgafölkeléseket a világ minden táján ne is említsük meg. Ezek közül sok társult rettenetes tömeggyilkosságokkal, mint ahogy a francia forradalmat sem lehet a rettenetes terror említése nélkül tárgyalni. Itt szándékosan választottam olyan példákat, ahol nem zsidók voltak az áldozatok. Melyik álláspontot mond az igazi haladó és eddig a legtöbb normális képzett emberek magáénak, legyen orosz, német vagy francia ezeknek a fölkeléseknek az esetén? Elítélik-e a komoly angol történészek angolok (általuk ritkán említett) lemészárlását, melyet lázadó ír parasztok követtek el, akik rabszolgasorban való tartásuk ellen lázadtak föl, mint angolellenes rasszizmust? Hogy látja egy haladó francia történész a Santo Domingói nagy rabszolgalázadást, amelynek során sok francia nõt és gyereket mészároltak le? A kérdés föltevése annak megválaszolását is jelenti. Ha sok haladó vagy szocialista vitakörben hasonló kérdéseket teszünk föl, másfajta válaszokat kapunk. Itt egy rabszolgasorban tartott paraszt rasszista szörnnyé alakul, ha a rabszolga sorban való tartásából és kizsákmányolásukból zsidóknak volt haszna. Az a tény, hogy akik a történelembõl nem tanulnak, azok számára az megismétlõdik, azokra a zsidókra is igaz, akik nem hajlandók a zsidó múlttal szembenézni. Annak rabjai lettek és annak minden hibáját megismétlik a cionista és az izraeli politikában. Sok ország elnyomott parasztjaival szemben, és nemcsak a Közelkeleten, hanem azon messze túl, Izrael állam olyan szerepet játszik, mint a zsidók Lengyelországban 1795 elõtt, azaz az imperialista elnyomó intézõjéét. Jellemzõ és tanulságos, hogy a Nikaraguai Somoza rendszer, ezenkívül a Guatemalai, El Salvadori, Chilei és más rendszerek hadseregének fölfegyverzésérõl, melyet fõleg Izrael végzett, nem folyik sem Izraelben , sem a diaszpóra zsidó közösségeiben nyílt és széleskörû vita. Még az a kérdés is ritkán merül föl, hogy vajon célszerû-e a szabadságharcosok és parasztok diktatórikus elnyomóinak fegyvereket eladni, és ez vajon Izrael hosszútávú érdeke-e. Még jelentõsebb az ezekben az üzletekben résztvevõ vallásos zsidók és ezek rabbijainak teljes hallgatása (akik viszont az arabok elleni gyûlölet erõsítése érdekében hangjukat hangosan hallatják.) Úgy tûnik, hogy Izrael és a cionizmus a klasszikus júdaizmus szerepébe esett vissza világszerte és veszélyes körülmények között. Ezen problémák egyetlen lehetõ megoldása (elsõsorban a zsidók számára) azokban a válaszokban rejlik, amelyeket a szabadság és emberség ügyvédei és nagy filozófusok minden országban és minden nép esetén adtak, akkor is, ha azok néha az emberi természet miatt nem tökéletesek. Szembe kell néznünk a zsidó múlttal és az azokkal az elfajulásokkal szembe kell szállnunk, melyeknek oka ennek a múltnak a hamisítása és imádata. Ennek elõfeltétele elõször is föltétlen becsületesség a tények iránt, másodsorban a hit (amely lehetõség szerint mindig tettekben kell, hogy megmutatkozzon) az etika és politika általános emberi alapgondolataiban. A kínai bölcs, Meng-tse (400-ban Kr.e), akit Voltaire úgy csodált, egyszer ezt írta: Ezért mondom azt, hogy minden emberben van együttérzés. Itt egy ember, aki hirtelen észreveszi, hogy egy gyermek éppen a kútba fog esni. Mindig elfogja a szörnyülködés és az együttérzés, és nem azért, hogy a gyermek szüleinek jóindulatát elnyerje, vagy a szomszédoknak és barátoknak tetsszen, vagy amiatt, mert fél attól, hogy megbüntetik amiatt, ha nem menti ki a gyereket. Látjuk tehát, hogy nincs ember együttérzés, szégyen, udvariasság és a jó és rossz közötti különbségtétel képessége nélkül. Az együttérzés az emberiesség alapja, a szégyen a becsületesség eredete, az udvariasság a tisztességé, a jó és rossz megkülönböztetése a bölcsességé. Minden emberben megvan ez a négy alapképesség, éppúgy, mint ahogy négy végtagja van. Mivel ez a négy alap mindenkiben megvan, az az ember önmagát teszi tönkre, aki azt hiszi, hogy nem képes arra, hogy ezeket gyakorolja. Fönt láttuk, és a következõ fejezetben még részletesebben fogjuk látni, hogy milyen messze vannak ezek a parancsolatok attól, amivel a zsidó vallás klasszikus és talmudi formájában az elmét és a szívet megmérgezi. Foglaljunk pártatlanul állást az ellen, ami a múltunk része, pont úgy, ahogy Voltaire tette saját népe ellen: Écrasez l'infâme! (Védekezzünk az kezdet ellen - a fordító).
