Ahogy már a III.fejezetben (C/ 12- Ortodoxia és magyarázatok)
elmagyaráztuk, a babilóniai Talmud a klasszikus júdaizmus
jogrendszerének, a halahának legfontosabb alapja, ahogy azt
szinte minden zsidó a 9. századtól a 18. század
végéig gyakorolta és máig az ortodox zsidóság
körében továbbél. Mert a Talmudban leírt
viták nehézkesek és bonyolultak, a talmudi törvény
egyszerûbb magyarázatai voltak szükségesek és
ezeket a rabbinikai tudósok következõ nemzedékei
meg is alkották. Ezek néhánya igen tekintélyes
és általánosan alkalmazzák. Ezért mi
is ezekre a gyûjteményekre és az elismert kommentárokra
koncentrálunk és kevésbé közvetlenül
a Talmudra. Emellett helyes az a föltételezés, hogy
az említett gyûjtemény pontosan adja vissza a talmudi
szöveget és annak adalékait, amelyet késõbbi
tudósok fûztek hozzá annak jelentõsége
miatt.
A talmudi törvény legkorábbi és ma is nagyon
fontos kódexe a Misna Tóra, melyet Mózes Majmonidész
a késõi 12. században írt. A korunkig kézikönyvként
használt legtekintélyesebb kódex a Sulhán Áruh,
amelyet Josef Karo rabbi terjedelmes mûvének, a Bet Jossefnek,
amely a tudósok közt is a szakértõknek íródott,
rövidített és leegyszerûsített kiadásaként
adta ki. A Sulhán Áruhot gyakran kommentálták.
A 17. századbeli klasszikus kommentárokon kívül
létezik a 20. századnak is egy fontos kommentárja,
a Misna Berura. Végül létezik még a Talmudi Enciklopédia,
egy modern, Izraelben az ötvenes években megjelent gyûjtemény,
melyet a legnagyobb ortodox rabbitudósok adtak kis, és amely
az egész talmudi irodalomnak jó összefoglalója.
A zsidó vallás szerint a zsidón elkövetett gyilkosság fõbûn és a három legnagyobb bûn egyike (a másik kettõ a bálványimádás és a szemérmetlenség). Zsidó vallási törvényszékek és világi hatóságoknak mindenkit meg kell büntetni, aki zsidót gyilkolt meg, még a szokásos büntetésen túl is. Egy zsidó, aki egy másik zsidó halálát közvetve okozta, csak az ellen a törvény ellen vét, amelyet a talmudi törvény az ég törvényei elleni vétségnek nevez, és ezt Isten bünteti meg és nem az emberek. A dolog egész másképp néz ki, ha az áldozat nem zsidó. Egy zsidó, aki egy nemzsidót megöl, csak az ég törvényei ellen vét, ezért egy földi törvényszék nem büntetheti meg. Ha közvetve okozta egy nemzsidó halálát, akkor egyáltalán nem követett el bûnt. Ezért a Sulhán Áruh három legjelentõsebb kommentátorainak egyike úgy véli, hogy egy nemzsidó ellen nem szabad a kezet fölemelni, hogy kárt tegyünk benne. De közvetve lehet neki kárt okozni, például a létrát elvenni, miután az egy sziklaüregbe esett.. Ezt nem tiltja semmi, mert ez nem közvetlenül történt. Utal viszont arra, hogy olyan cselekmény, amely közvetlenül vezet egy nemzsidó halálához akkor mindig tilos, ha ez zsidók elleni ellenségességet okozna. Egy nemzsidó gyilkost, aki véletlenül zsidó törvényszék elbírálása alá esik, mindig ki kell végezni, függetlenül attól, hogy az áldozat zsidó volt-e vagy nem. Ha viszont az áldozat nemzsidó volt és a gyilkos áttér a zsidó vallásra, akkor nem kell megbüntetni. Mindennek közvetlen gyakorlati kapcsolata van Izrael állam valóságával. Az állam büntetõtörvényei nem tesznek különbséget zsidó és nemzsidó között, de bizonyos ortodox rabbik igen, akik hívõiket a halaha szerint vezetik. Különösen jelentõs az a lelki támasz, amelyet vallásos katonáknak nyújtanak. De mivel a nemzsidók megölésének tilalma csak az olyan nemzsidókra vonatkozik, akikkel mi [zsidók] nem állunk háborúban, a különbözõ rabbinikai kommentátorok régebben azt a logikai következtetést vonták le, hogy a háborúban minden nemzsidót, aki az ellenséges lakossághoz tartozik, meg lehet, sõt meg kell ölni. 1973 óta ezt a tantételt a vallásos izraeli katonák oktatásában nyilvánosan hirdetik. Az elsõ ilyen nyilvános fölhívás egy könyvecskét is magába foglalt, amelyet az izraeli hadseregnek az a központi helyi parancsnoksága adott ki, amelynek területéhez a megszállt Nyugatjordánia tartozik. Ebben a könyvben így ír a hadsereg fõrabbija: Ha csapataink a háború során vagy üldözés során civilekkel találkoznak, és nem biztos, hogy ezek a mi hadseregünknek kárt tudnak okozni, akkor ezeket a halaha értelmében meg kell ölni... Semmi esetre sem bízhatunk meg egy arabban, akkor sem, ha civilizált ember benyomását kelti... Ha csapataink az ellenség ellen harcolnak, nemcsak szabad nekik, de kötelesek a halaha szerint ártalmatlan civileket megölni, azaz olyan civileket is, akiknek ártalmatlansága elejétõl fogva világos. Ugyanez a tantétel egy rabbit képvisel egy fiatal katonával folytatott levelezésében, amelyet az ország egyik legnevesebb vallási fõiskolájának, a Midrasijat Noamnak évkönyvében hoztak nyilvánosságra, amelyben a nemzeti vallási pártnak és a Gus Emunimnak képezik ki sok vezetõjét. A katona, Mosé levele Simon Weiser rabbihoz: Isten segítségével fordulok Önhöz, tisztelt rabbi, Elõször is meg szeretném kérdezni, hogy hogy van Ön és családja. Remélem jól. Én is jól vagyok Isten segítségével. Már régen nem írtam Önnek. Kérem, bocsásson meg emiatt. Néha a versre gondolok: Mikor jöjjek és jelenjek meg Isten elõtt? Remélem, de nem vagyok biztos benne, hogy szabadságom alatt jönni fogok. Kell jönnöm. Csoportunk egyik vitáján a fegyverek tisztaságáról volt szó. Arról vitatkoztunk, hogy szabad-e fegyvertelen embereket vagy nõket és gyerekeket megölni. Vagy hogy álljunk-e bosszút az arabokon? Amikor mindenki elmondta, hogy hogy érti ezt a dolgot, nem tudtam magamat elhatározni, hogy az arabokat, mint az amalekitákat kell-e kezelni, azaz megengedett-e megölésük, ameddig az ég alatt senki sem emlékszik rájuk, vagy pedig úgy kell-e viselkednünk, mint egy igaz háborúban, ahol csak katonákat ölnek meg? Egy második problémám az, hogy szabad-e veszélybe kerülnöm amiatt, hogy egy nõt életben hagyok? Megtörtént ugyanis, hogy nõk gránátokat vetettek. Vagy szabad-e vizet adnom egy arabnak, aki kezét fölemeli, ha okom van attól félni, hogy csak be akar csapni és meg akar ölni? Ilyen esetek is elõfordultak. Szívélyes üdvözlettel zárom a rabbinak és egész családjának: Mosé. Simon Weiser rabbi válasza Mosénak: Az Ég segítségével: Kedves Mosé, sok üdvözlet. Ezt a levelet ma este kezdtem el, pedig tudom, hogy ma este nem tudom befejezni, mert nagyon el vagyok foglalva, és szeretnék egy hosszabb levelet írni, hogy kérdéseidet részletesen megválaszoljam, Ezért le kell másolnom bölcs elhunyt elõdöm néhány szavát. A nemzsidó népek szabályai szerint a háborúnak saját szabályai vannak, mint egy futball vagy kosárlabdajátéknak. Bölcs elhunyt elõdöm szavai szerint számunkra a háború nem játék, hanem életszükséglet. Nekünk csak eszerint az alapelv szerint szabad elhatározni, hogy hogyan viselünk háborút. Egyrészrõl [... ] úgy látszik ,hogy azt tanuljuk, hogy ha egy zsidó egy nemzsidót megöl, akkor gyilkos lesz -eltekintve attól, hogy semmilyen törvényszéknek nincs joga megbüntetni - a tett súlya éppen akkora, mint bármelyik másik gyilkosságnak. Ugyanazoknál a szaktekintélyeknél [...] olvassuk azt is, amit Simon rabbi mondogatott: "Öld meg a nemzsidók legjobbjait - Taposd szét a kígyók legjobbjainak a fejét." Talán föl lehetne hozni ellenvetésként, hogy Simon rabbi a gyilkolj szót csak képletesen használta, nem szó szerint, jelentése inkább "nyomd el" vagy hasonló itt. Így kerüljük el az ellentmondást a korábban idézett szaktekintélyekkel szemben. Gondolhatnánk azt is, hogy noha ezeket a szavakat szó szerint így gondolta, ezek csak az õ személyes véleményét adják vissza, amelyet a többi [föntebb idézett] bölcs vitat. Igazi magyarázatukat a Tosszafotban találjuk. Itt olvassuk a következõ kommentárt ahhoz a talmudi mondáshoz, hogy a kútba esett nemzsidókat nem kell kisegíteni abból, de nem kell õket bele sem lökni azért, hogy megöljük õket. Ez azt jelenti, hogy nem szabad õket a halálos veszedelem ellen megvédeni, de közvetlenül megölni sem szabad õket. A Tosszafotban a következõ áll: "És ha valaki megkérdõjelezi, mondván, hogy másutt az áll, hogy a nemzsidók legjobbjait meg kell ölni, akkor azt kell válaszolni, hogy ez háború idejére vonatkozik..." A Tosszafotban kommentátorai szerint béke és háború ideje között különbséget kell tenni. Béke idején ugyan nem szabad nemzsidókat ölni, háború idején egy micva [kötelezõ vallási elõírás] írja elõ megölésüket. És ez a különbség egy zsidó és egy nemzsidó között: Noha a szabály: "Aki meg akar ölni, öld meg elõször te" zsidók számára érvényes, ahogy a Talmud Szanhedrin c. részében a 72a. oldalon áll, ez csak akkor érvényes számára, ha valóban oka van attól tartani, hogy meg akarják ölni. Nemzsidók esetén ezt föltesszük háború idején, kivéve, ha teljesen kézenfekvõ, hogy nincsenek rossz szándékai. Ez a fegyverek tisztaságának szabálya a halaha szerint és nem az általános eljárás, amelyet ma az izraeli hadseregben alkalmaznak és amely sok zsidó áldozatért felelõs. Mellékelek egy újságkivágást a múlt hétrõl a Kneszetbõl, Kahana Kálmán rabbi beszédébõl, amely nagyon élethez közeli és megmutatja, hogy a fegyverek tisztaságának szabálya hogyan szedett áldozatokat. Abban a reményben zárom levelemet, hogy nem fogod hosszúsága miatt unalmasnak találni. Errõl a témáról leveled nélkül is szó volt. Leveled miatt azonban följegyeztem az egész esetet. Béke legyen Veled és minden zsidóval, remélhetõleg hamarosan látlak, ahogy mondod. Üdvözöl: Simon. Mosé válasza Simon Weiser rabbinak: Kedves és tisztelt rabbimnak, Elõször is remélem, hogy Ön és családja egészséges és hogy ön jól van. Megkaptam hosszú levelét, köszönöm személyes gondoskodását, mert úgy gondolom, hogy Önnek sok embernek kell írni, és a legtöbb idõre saját tanulmányai miatt van szüksége. Ezért kétszeresen szívélyesen köszönöm Önnek a levelet. A levelet a következõképpen értem: Háború idején nemcsak meg van engedve, de kötelezõ is minden arab férfit és arab nõt, akivel találkozom, megölni, ha okom van föltételezni, hogy õk közvetlenül vagy közvetve részt vesznek az ellenünk vívott háborúban. Ami engem illet, én megöltem õket akkor is, ha ezzel a hadi törvények ellen vétettem. Úgy gondolom, hogy a fegyverek tisztaságának kérdését a neveléssel megbízott intézeteknek, legalábbis a vallásosaknak föl kell tenni, hogy foglaljanak állást a témával kapcsolatban, és ne veszítsék el a fonalat a logika nagy területén, különösen nem ennél a témánál. Ezt az elõírást el kell magyarázni, hogy tudjuk, hogy hogyan kell a gyakorlatban követni az elõírást. Sajnálattal kell közölnöm, hogy különféle fajta logikákkal találkoztam itt-ott még vallásos bajtársaimnál is. Remélem, hogy ön ezzel kapcsolatban aktív lesz, hogy katonáink világos és egyértelmû képet kapjanak õseik álláspontjáról. Abban a reményben zárom itt levelemet, hogy ha az iskola egy hónap múlva véget ér, el tudok menni a jesivába [Talmudi fõiskolára]. Üdvözlettel: Mosé A halahának ez a szabálya a gyilkossággal kapcsolatban nemcsak az izraeli büntetõtörvényekkel ellentétes, hanem, ahogy az idézett levelek megemlítik a hivatalos katonai elõírásokkal is. De csak csekély lehet a kétségünk afelõl, hogy a gyakorlatban ez a szabály a jogrendszert befolyásolja, különösen a katonai hatóságokon keresztül. Minden esetben, amikor zsidók katonai vagy félig katonai akciók keretében arab civileket gyilkoltak meg (mint például a Kafr Kasszimi tömeggyilkosság esetében 1956-ban), a gyilkosok, ha nem maradtak teljesen büntetlenek, csak rendkívül kis büntetést kaptak vagy messzemenõ büntetés elengedést kaptak, amely szinte egyenlõ volt a nem megbüntetéssel.
Az emberi élet legmagasabbrendû célja és minden ember kötelessége minden tõle telhetõt megtenni, hogy egy embertársa életét megmentse, és ez egy igen fontos téma. Zsidó ügyekkel kapcsolatban ez különösen érdekes annak a ténynek a tükrében, hogy a zsidó közvélemény - néha joggal, néha jogtalanul - a második világháború óta az egész világot, de legalábbis Európát azzal vádolja, hogy tétlenül nézte, ahogy zsidókat gyilkoltak meg. Ezért meg akarjuk nézni, hogy mit mond ehhez a halaha. A halaha szerint fõ kötelesség egy zsidótárs életének a megmentése. Ezért minden vallási kötelességet és tilalmat hatályon kívül helyez, kivéve a három legnagyobbat, a házasságtörést (a vérfertõzést is beleértve), a gyilkosságot és a bálványimádást. A nemzsidókra vonatkozólag az a talmudi alapszabály vonatkozik, hogy életüket nem szabad megmenteni, de tilos közvetlenül megölni õket. Magában a Talmudban ez így hangzik: "nemzsidókat nem szabad a kútból kihúzni. de nem szabad õket abba belelökni sem. Majmonidész ezt mondja: "Ami a nemzsidókat illeti, akikkel nem állunk háborúban, azok halálát nem szabad okoznunk. De tilos õket megmenteni, ha halálos veszélyben vannak. Ha például látjuk, hogy egyikük egy tóba esett, nem szabad kimenteni, mert így áll az Írásban: "Ne vedd embertársaid vérét, de egy nemzsidó nem embertársunk." Egy zsidó orvos nem kezelhet nemzsidó betegeket. Majmonidész, aki maga híres orvos volt, elég világosan fogalmaz, egy további bekezdésben megismétli a különbséget az embertárs és egy nemzsidó között, és következtetése: "Ebbõl azt kell megtanulnod, hogy tilos nemzsidókat akár fizetés ellenében is meggyógyítani..." Ha egy zsidó, különösen egy zsidó orvos megtagadja nemzsidók életének megmentését, ez hatalmas nemzsidók ellenségességét ébresztheti föl, és így zsidóknak veszélyt jelenthet. Ha ilyen veszély áll fönt, kötelesek a zsidók ennek elkerülésén fáradozni, és ez fontosabb, mint annak a tilalma, hogy nemzsidóknak segítsenek. Ilyen értelemben folytatja Majmonidész: "De ha te félsz ellenségességétõl, úgy gyógyítsd meg fizetés fejében, mert tilos ezt ingyen megtenni". Maga Majmonidész Szaladin háziorvosa volt. Szigorú követelése, hogy a kezelést meg kell fizettetni, valószínûleg annak biztosítására, hogy ez nem sajnálatból történik, hanem mint elkerülhetetlen kötelesség, nem abszolút. Egy másik helyen ugyanis megengedi nemzsidók kezelését ingyen is, ha tartunk azok ellenségességétõl és ez nem elkerülhetõ. A nemzsidók élete megmentésének és gyógyításának tilalmának megszûnése olyan esetekben, amikor tartunk azok ellenségességétõl, szinte szó szerint található meg más jelentõs szaktekintélyek mûveiben is, mint az Arba-ah Turimban a 14. században és Karo Bet Jossefében és Sulhan Árukjában. Majmonidészt idézve a Bet Jossef kiegészíti: " megengedett egy orvosságot egy pogánynál kipróbálni, ha ez célszerû. Ugyanez az állítás található az ismert Mózes Isserles rabbinál is. A halahai szaktekintélyek között egyetértés van abban, hogy a gój megnevezés a fönti tantételben minden nemzsidóra vonatkozik. Mózes Rivkes rabbi egyedül áll véleményével, amelyet a Sulhán Áruh kisebb kommentárjaként fogalmazott meg. Így ír: "Bölcseink ezt csak olyan pogányokról mondták, akik annak idején bálványokat imádtak és nem hittek a zsidók kivonulásában Egyiptomból vagy a világ teremtésében a semmibõl. De azok a nemzsidók, akiknek védõárnyékában mi, Izrael népe élünk a kivetettségben szétszórva, hisznek a világ teremtésében a semmibõl, az Egyiptomi kivonulásban és vallásunk sok egyéb alapelvében és az ég és föld megteremtõjéhez imádkoznak. Nemcsak hogy nem tilos nekik segítenünk, de kötelességünk jólétükért imádkozni." Ezt a passzust a 17. század második felében sokat idézik a mentegetõ tudósok. Valójában ez nem megy olyan messzire, ahogy azt a mentegetõk állítják, mert ugyan javasolja a nemzsidók életének megmentésére vonatkozó tiltás megszüntetését, de nem teszi kötelezõvé zsidók esetében. És ez a nagyvonalúság is csak keresztényekre és moszlémokra vonatkozik, nem az emberiség többségére. Inkább azt mutatja, hogy hogyan volt lehetõ volt a halaha szigorú parancsát apránként föllazítani. Tény marad azonban, hogy a késõbbi halahai szaktekintélyek messze voltak attól, hogy Rivkes emberségét az emberiség más részeire is kiterjesszék. Mindannyian távol álltak ettõl a jószívûségtõl.
36- A szabbat megszentségtelenítése életmentésre
A szabbat megszentségtelenítése, azaz tiltott munkák végzése kötelesség akkor, ha zsidó(k) élete forog veszélyben. Egy nemzsidó életének megmentése különös jelentõséget kap a Talmudban, mert ez még munkanapon is tilos. De komplikált esetté válik két dologgal összefüggésben. Az elsõ ilyen probléma a veszélyeztetett emberek csoportja. Lehet (de nem biztos), hogy egy zsidó is van közöttük. meg kell a szabbatot szentségteleníteni, hogy megmentsük õket? Az ilyen eseteket részletesen megvitatták. Korai szaktekintélyek után, Majmonidészt és a Talmudot is beleértve, a Sulhán Áruh a dolgot a valószínûségi fok szerint határozza el. Tegyük föl, hogy kilenc nemzsidó és egy zsidó él ugyanabban az épületben. Az épület összedõl szombaton, és a tíz személy egyike - hogy ki, az nem ismert - hiányzik, míg a többi kilenc a romok alá van temetve. El kell-e hordani a romokat és ezzel a szabbatot megszentségteleníteni, ha föltesszük, hogy a zsidó esetleg nincs az eltemetettek között (lehetne ugyanis az is, aki kimenekült)? A Sulhán Áruh azt mondja, hogy a romokat el kell hordani, mert annak a valószínûsége, hogy a zsidó alattuk van, nagyon magas (kilenc az egyhez). Tegyük azonban föl, hogy kilenc menekült el és csak egy - itt sem tudjuk, ki - a romok alá van zárva. Ebben az esetben nem kötelezõ a romokat elhordani, mert ebben az esetben a valószínûség az ellen szól, hogy a zsidó a romok alatt van. Egy hasonló eset: "Ha látjuk, hogy egy hajó pár zsidóval a fedélzetén a tengeren veszélyben van, akkor mindenkinek kötelessége, a szabbatot megszentségteleníteni megmentésükre. A nagy Akiba Eger rabbi (1837-ben halt meg) írta ehhez, hogy ez csak akkor áll, ha ismert, hogy zsidók vannak a fedélzeten. De ha semmit nem tudunk a hajó utasairól, akkor nem szabad a szombatot megszentségteleníteni, mert akkor a valószínûség szerint cselekszünk és a világ embereinek többsége nemzsidó. Mivel ezek vannak a zsidó utasokkal szemben többségben, hagyni kell õket megfulladni. Másodszorra az az elõírás, hogy egy nemzsidót szabad megmenteni vagy ápolni, hogy az ellenségesség veszélyét elkerüljük, szombaton korlátozva van. Egy zsidónak, akit hét közben kérnek arra, hogy segítsen egy nemzsidón, valószínûleg segítenie is kell. Ha ugyanis bevallaná, hogy neki alapvetõen tilos nemzsidók életét megmenteni, ellenségességet ébresztene. Szombaton azonban a szombat betartása hihetõ kifogás. A Talmud részletesen taglalja egy zsidó bábaasszony esetét, akit egy nemzsidó asszonyhoz hívnak a szülésnél segíteni. A tanulság az, hogy a bábaasszony az ellenségességtõl való félelmében hét közben - de nem szombaton - segíthet, mert szombaton ezt mondhatja: "nekünk szombaton csak a saját népünkön, akik a szombatot betartják, szabad segíteni. De nem szabad önök miatt, akik a szombatot nem tartják be, azt megszentségteleníteni." Becsületes-e ez a magyarázat, vagy csak kifogás? Majmonidész világosan elmagyarázza, hogy ezt a kifogást akkor is szabad használni, ha a bába föladata nem szentségtelenítené meg a szombatot. Ez a kifogás akkor is mûködni fog, mert a nemzsidóknak általában fogalmuk sincs arról, hogy melyik munkák végzése tilos zsidóknak szombaton. Minden esetre a következõt írja elõ: "nemzsidó asszony szülésénél nem szabad szombaton segíteni, fizetés ellenében sem. Nem kell ellenségeskedéstõl tartani, akkor sem, ha ilyen segítség által a szombat nem lenne megszentségtelenítve. A Sulhán Áruh hasonlóan érvel. Ilyenfajta kifogások nem segítettek mindig, hogy a környezetet becsapják és a nemzsidók ellenségességét elkerüljék. Ezért néhány jelentõs rabbinikai tekintély bizonyos értelemben enyhítette az elõírásokat, és megengedte zsidó orvosoknak nemzsidók kezelését szombaton, akkor is, hogyha ehhez szombaton tilos munkát kellet végeznie. A részbeni enyhítés különösen néhány gazdag és hatalmas nemzsidó páciens kezelését tette lehetõvé, akiket nem lehetett olyan könnyen elküldeni, és akik ellenségessége veszélyes lehetett volna. Így Joel Serkes rabbi, a Bajit hadas írója és korának egyik legnagyobb rabbija (Lengyelország 17. század) meghatározta, hogy polgármestereket, az alsóbb nemességet és az arisztokratákat, akiknek ellenségessége veszélyeket rejt, kezelni kell. Más esetekben viszont, különösen akkor, amikor nemzsidókat egy kifogással el lehet küldeni, a zsidó orvos tûrhetetlen bûnt követ el, ha õket szombaton kezeli. Késõbb, de még ugyanabban az évszázadban a Franciaországi Metz városban hasonló határozatot hoztak . Itt a város két részét hajóhíd kötötte össze, és zsidóknak általában tilos volt szombaton ilyen hidat használni. Metz rabbija elhatározta, hogy egy zsidó orvos akkor használhatja, ha õt a területi kormányzó hívja. Mivel ismert, hogy az orvos zsidó páciensei kezelése érdekében használja szombaton a hidat, a területi kormányzó ellenséges lenne, ha az orvos ezt érte nem teszi meg. XIV Lajos tekintélyelvû uralma alatt közismerten fontos volt a kormányzó jóindulata, az alacsonyabb rangú nemzsidók érzelmei ezzel szemben nem voltak fontosak. Hohmat Slomo, a Sulhán Áruh egy kommentárja a 19. századból az ellenségesség fogalmát hasonlóan kicsinyes módon határozza meg a karaitákkal kapcsolatban, amely egy kis zsidó szekta. Álláspontja szerint az õ életüket nem szabad megmenteni, ha emiatt a szabbatot meg kéne sérteni, mert az ellenségesség fogalom csak pogányokra vonatkozik, akik minket gyakran elutasítanak és akiknek ki vagyunk szolgáltatva... de csak kevés karaita létezik, és nekik nem vagyunk kiszolgáltatva. Ezért esetükben a félelem az ellenségeskedéstõl indokolatlan. Ahogy még látni fogjuk, a teljes tilalom a szombat megszentségtelenítésére, hogy egy karaita életét megmentsük, még ma is érvényes. Mosé Szófer rabbi, aki 1839-ben halt meg Pozsonyban, az egész témát részletesen taglalja válaszaiban (jobban ismert Hata Szófer néven). Magyarázatai nemcsak történelmileg érdekesek, mert 1966-ban az izraeli fõrabbi válaszait nyilvánosan a halaha alapszabályainak fogadta el. Szófer konkrétan a törökországi helyzettel foglalkozott, ahol háború idején olyan utasítás volt érvényes, hogy minden városban és minden faluban bábaasszonyokat kellett tartani, hogy ezek segítsenek a szülõ nõknek. Néhány bábaasszony zsidó volt. Segítsenek-e ezek nemzsidó asszonyoknak hét közben vagy szombaton? Egyik válaszában Szófer alapos vizsgálat után arra a következtetésre jut, hogy a nemzsidók, akikrõl itt szó van, vagy keresztények vagy moszlémek, nem bálványimádók, akik más Isteneket imádnak, és ezért sem egy kútba bedobni, sem onnan kihúzni nem szabad õket, és az amalekitáknak felelnek meg, úgy hogy a talmudi elõírás: "Tilos az amalekiták magját szétszórni" alkalmazandó rájuk. Ezért hét közben sem szabad nekik segíteni. A gyakorlati életben azonban szabad nemzsidókat gyógyítani és nemzsidóknak a szülésnél segíteni, ha azoknak saját orvosaik és bábáik vannak, akiket a zsidók helyett hívhatnak. Mert ha a zsidók és orvosok nem segítenének nemzsidóknak, akkor bevételük csökkenne, ami természetesen nem kívánatos. Ez vonatkozik hétköznapokra és a szombatra is, föltéve, hogy a szombatot nem szentségtelenítik meg. Az utóbbi esetben azonban szombaton ki lehet bújni a segítségnyújtás alól, hogy a pogány asszonyokat becsapják és azt mondják nekik, hogy azáltal a szombatot megszentségtelenítenék. Az olyan esetekben, ahol a szombatot tényleg megszentségtelenítik, Szófer más szaktekintélyekhez hasonlóan különbséget tesz kétfajta munka között, amely szombaton tilos. Elõször is vannak olyan munkák, amelyeket a Tóra (a Biblia szövege, ha azt a Talmud magyarázza) megtilt. Egy ilyen munkát csak ritka és kivételes esetekben szabad kivitelezni, ha másképpen rendkívüli veszélye állna fönt annak, hogy zsidók elleni ellenségesség lépne föl. Továbbá vannak olyan munkák, amelyeket csak a Tóra parancsait kiszélesítõ bölcsek tiltottak meg. Az ilyen tiltások elleni vétkekkel szembeni álláspont általában enyhe. Szófer egy további válasza azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy szabad-e egy zsidó orvosnak kocsival utazni szombaton, hogy nemzsidónak segítsen. Miután kideríti, hogy a szombati lovaskocsiban való utazás csak a bölcsek és nem a Tóra törvényét sért meg, visszanyúl Majmonidész véleményére, hogy a szülõ nemzsidó asszonyok nem kaphatnak segítséget, ha amiatt a szombati tilalmakat megsértenék. Azt mondja, hogy az elv minden orvosi szolgálatra érvényes és nemcsak a szülésnél adott segítségre. De aztán aggodalmát nyilvánítja ki, hogy ha így járnak el, ez nemkívánatos ellenségeskedést szülne. A nemzsidók ugyanis nem fogadnák el a kifogást, hogy a szombatot be kell tartani és azt mondanák, hogy egy bálványimádó vérének kevés az értéke szemünkben. Még fontosabb azonban, hogy nemzsidó orvosok bosszút állhatnának zsidó pácienseiken. Jobb kifogásokat kell találni. Egy zsidó orvos, akit szombaton egy nemzsidó beteg kezelésére a városból kihívnak, azzal érvelhet, hogy a városban kell maradnia, hogy a többi páciensét ellássa. Ezt lehet használni: "mert egy veszélyben levõ beteget kell ellátnom, nem tudok elutazni, és nem szeretném a honoráriumomat elveszteni"... Ilyen kifogás esetén nem kell veszélytõl tartani, mert orvosok, akik elkésnek, gyakran élnek azzal a kifogással, hogy egy másik sürgõs esettel foglalkoztak. Csak ha lehetetlen kifogást találni, akkor szabad egy zsidó orvosnak szombaton kocsival utazni, hogy nemzsidót kezeljen. Az egész vita a kifogásokkal foglalkozik és nem a beteg gyógyításával vagy állapotának javításával. És mindenütt magától értetõdõnek tekintik, hogy nemzsidókat be szabad csapni és nem kell õket kezelni, kivéve ha ellenségességüktõl tartunk. Ma természetesen kevés zsidó orvos vallásos, és többnyire nem is ismerik ezeket az elõírásokat. Továbbá úgy tûnik, hogy sok vallásos orvos - ami pozitív rájuk nézve - a hippokrátészi eskühöz való kötõdést elõnyben részesíti fanatikus rabbijának elõírásainál. A rabbik befolyása azonban néhány orvos számára fontos. Sok olyan is van, akire az elõírások ugyan nem vonatkoznak, de nem mernek nyilvánosan tiltakozni ellenük. Mindez messze van attól, hogy elintézett kérdés legyen. A legújabb halahai álláspontot egy rövid és mértékadó könyv írja le, ez megjelent angolul is a zsidó orvosi szabályzat címmel. Ez a könyv, melyet a neves izraeli alapítvány, a "Mossad Harav Kook" adott ki, Eliezer Jehuda Waldenberg rabbi válaszán alapul, aki a jeruzsálemi rabbinikus kerületi törvényszék fõbírója. Ennek a mûnek néhány része különös figyelmet érdemel. Elõször is : tilos a szombatot egy karaita miatt megszentségteleníteni. Így áll benne, abszolút módon, minden további körülhatárolás nélkül. Ennek a kis szektának az ellenségessége lényegtelen, így õk meghalhatnak szombaton kezelés nélkül. A nemzsidókat illetõen: "A Talmud és a zsidó törvény kódexe szerint tilos a szombatot a bibliai vagy rabbinikus törvény megsértésével megszentségteleníteni, vagy egy beteg nemzsidó páciens életét megmenteni. Szintén tilos egy nemzsidó asszony szülését levezetni." A tilalmat egy diszpenzáció lazítja: "Ma meg van engedve, a szombatot egy nemzsidó miatt megszentségteleníteni a rabbinikai törvény által megtiltott cselekedetekkel, mert így akadályozzuk meg a zsidók és nemzsidók közti negatív érzelmek elõállását." Ez nem túl messzemenõ, mert egy orvosi kezelés során gyakran fordulnak elõ a Tóra által szombaton megtiltott cselekedetek, amelyeket ez a diszpenzáció nem fed. Van néhány halahai szaktekintély, úgy magyarázzák, akik ezt a diszpenzációt azokra is kiterjesztik. De ez más szavakkal azt mondja, hogy legtöbb halahai szaktekintély és azok, akiknek véleménye számít, ellenkezõ véleményen vannak. De még nem veszett el minden. A zsidó orvosi törvények c. könyv lélegzetelállító megoldást kínál ezekre a problémákra. A megoldás a talmudi törvény egy kis helye. A Tórában leírt tilalomnak egy bizonyos munka elvégzésére szombaton elõfeltétele, hogy ez csak akkor áll, ha kivitelezésének fõ célja egy eredmény elérése. (Példa: A gabonaõrlést csak akkor tiltja meg a Tóra, ha az õrlés célja liszt elõállítása.) Ha viszont ugyanennek a cselekvésnek más eredménye lesz (melachah se-einah zrichah legufah), akkor megváltozik a cselekvés helyi értéke. Még mindig tilos ugyan, de nem a Tóra tiltja, hanem csak a bölcsek. Ezért: A törvény áthágásának elkerülése végett van egy jogilag megengedett mód, egy nemzsidó páciens kezelését lehetõvé tenni, akkor is, ha ez a bibliai törvény ellen vét. Azt javasolja, hogy ha egy orvos a szükséges szolgálatot ellátja, nem azzal a céllal teszi, hogy a betegnek segítsen, hanem azzal, hogy a zsidó embereket védje a vallási diszkrimináció vádja ellen és bosszútól, amely különösen neki, de a többi zsidónak is veszélyt jelentene. Ennek a célkitûzésnek az esetén az orvos minden eljárása 'olyan cselekvés, amelynek a tényleges eredmény nem fõcélja'. .., amelyet szombaton csak a rabbinikai törvény tilt. Egy nemrég héberül megjelent alapvetõ könyv ezt az álszent pótcselekvést javasolja a hippokrátészi eskü esetén. Noha az izraeli sajtó legalább két esetben írt errõl, az izraeli orvosszövetség mélyen hallgatott a témáról. Miután a nagyon fontos kérdésrõl, halaha álláspontjáról a nemzsidók életfontosságú érdekeit illetõen kissé hosszasabban foglalkoztunk, most más halahai elõírásokkal akarunk foglalkozni, amelyek a nemzsidók megkülönböztetésére szolgálnak. Mivel sok ilyen elõírás van, itt csak a legfontosabbakról lesz szó.
Egy házas zsidó asszony és egy másik férfi közti közösülés fõbûn mindkét oldalon és a legnagyobb bûnök egyike. Egy nemzsidó asszonynak itt egész más a helyzete. A halaha pimaszul azt állítja, hogy minden nemzsidó gyakran váltja nemi partnerét, és a versszakasz igaz rájuk: "húsuk olyan, mint a szamarak húsa, folyadékuk (spermájuk) a lovak spermájával azonos". Hogy egy nemzsidó asszony házas-e vagy nem, nem fontos,, mivel a házasság fogalma nemzsidókra nem alkalmazható. A Talmud egy ilyen közösülést a szodomiával tesz egyenlõvé (állatokkal való közösülés - a fordító). (Ugyanebbõl az okból kifolyólag állítják nemzsidókról, hogy az apaság náluk nem állapítható meg.) A talmudikai enciklopédia ezt mondja: Akinek nemi kapcsolata van egy nemzsidó feleségével, azt nem sújtja halálos büntetés, mert ez áll az Írásban: "Felebarátod felesége" és nem szól egy idegen feleségérõl. És a nemzsidókra vonatkozó parancsolat, hogy egy férfi legyen hû feleségéhez, nem áll zsidókra, mert egy pogány nem él házasságban. Egy házas nemzsidó asszony a nemzsidók részére tabu, de nem a zsidók számára. Ez nem mondja azt, hogy egy zsidó férfi és egy nemzsidó nõ közötti nemi közösülés megengedett - éppen ellenkezõleg. A nemzsidó nõt a legsúlyosabban kell megbüntetni, Kivégzik akkor is, ha a zsidó megerõszakolta. Függetlenül attól, hogy hérom éves gyerekrõl, felnõttrõl, házas vagy nem házas, kilenc éves és egy napos gyerek, úgy kell megölni, mint egy vadállatot, mert egy zsidóval szándékosan közösült és így nehézségeket okozott egy zsidónak. A zsidót meg kell korbácsolni. Ha papról van szó (Kohen), akkor kétszer annyi korbácsütést kap, mert duplán bûnözött. Egy papnak nem szabad prostituálttal közösülni, és állítólag minden nemzsidó asszony prostituált.
A halaha szerint lehetõleg zsidók nem engedhetik meg nemzsidóknak, hogy zsidók fölött hatalmuk legyen, legyen ez bármilyen csekély. (A két példa: a zsidó hadsereg 10 katonájának parancsnoka és egy öntözõcsatorna felügyelõje.) Tipikus módon ez az elõírás a zsidóságra áttértekre és utódaikra is áll a nõi vonalon tíz nemzetség alatt, vagy addig, amíg származásuk ismert. A nemzsidókról fölteszik, hogy született hazugok. Egy rabbinikai törvényszék elõtt nem tanúskodhatnak. Itt elméletileg a zsidó asszonyok, rabszolgák és kiskorúak szintjén állnak. A gyakorlat viszont még sötétebb számukra. Egy zsidó nõ szerepelhet bizonyos esetekben tanúként, ha egy rabbinikus bíróság hihetõnek tartja, egy nemzsidó ezzel ellentétben sohasem. Probléma áll akkor elõ, ha egy rabbinikus törvényszék olyan ügyben kell hogy döntsön, amelynek csak nemzsidó tanúi vannak. Erre példa az özvegyek példája: A zsidó vallási törvény szerint egy asszonyt csak akkor lehet özveggyé nyilvánítani és csak akkor házasodhat újra, ha férje halálát biztosan tanúsítja egy tanú, aki látta halálát vagy a holttestet azonosította. A rabbinisztikus törvényszék a bizonyítékot egy zsidótól elfogadja, aki tanúsítja, hogy a kérdéses tényt egy nemzsidó tanútól hallotta. Ennek elõföltétele, hogy a törvényszék meg legyen arról gyõzõdve, hogy az utóbbi ezt mellékesen említette csak meg ("goj mesiah lefi tummo") és nem direkt kérdésre válaszolta, mert a nemzsidó direkt válasza egy zsidó direkt kérdésére valószínûleg hazugság. Ha szükséges, egy zsidó (általában egy rabbi) beszélgetésbe kezd a szemtanúval és anélkül, hogy közvetlenül megkérdezné, mellékesen fog belõle egy tanúvallomást kihozni a kérdéses tényrõl.
A Talmud nyíltan megtiltja nemzsidók megajándékozását. A klasszikus rabbinikai szaktekintélyek megváltoztatták ezt az elõírást, mert üzletemberek között szokásos ajándékot adni. Ezért úgy szól a szabály, hogy egy zsidó megajándékozhat egy nemzsidó ismerõst, mert ez nem igazi ajándék, hanem egyfajta invesztíció, amelyért profitot várnak el. Ismeretlen nemzsidók megajándékozása továbbra is tilos. Hasonlóan átfogó az elõírás az alamizsnát illetõen. Zsidó koldusnak alamizsnát adni fontos vallási kötelesség. Nemzsidó koldusnak alamizsnát adni csak a béke érdekében megengedett. Sok rabbinisztikai figyelmeztetés mondja azt, hogy a nemzsidó koldusok rászokhatnak a zsidók alamizsnájára, úgyhogy lehetséges az ilyen adományozástól eltekinteni anélkül, hogy szükségtelen ellenséges érzéseket ébresszünk.
A nemzsidók elleni megkülönböztetést ebben a dologban már a III. fejezetben (III. Ortodoxia és értelmezése) elmagyarázott diszpenzáció keretében tárgyaltuk, amely a valóságban megengedi azt, hogy zsidó hitelfölvevõtõl is kamatot szedjünk, messzemenõen elméleti dolog. Kamatmentes kölcsön adását egy zsidónak a felebaráti szeretet példájának tekintik, de a nemzsidó hitelvevõtõl kamatot szedni vallási kötelesség. Valójában sokan - ha nem minden rabbinikus szaktekintély Majmonidészt is beleértve parancsként tekintik azt, hogy egy nemzsidótól olyan magas kamatot szedjünk be, amekkorát csak lehet.
Ha egy zsidó olyan idegen tulajdont talál, amelynek valószínû tulajdonosa egy zsidó, akkor a megtalálónak ezt nyilvánosságra kell hozni és mindent el kell követnie, hogy visszaadja a talált tárgyat. De a Talmud és minden korábbi rabbinikai szaktekintély szerint nemcsak hogy megengedett dolog az, hogy a zsidó megtartsa egy nemzsidó elvesztett tulajdonát, de tilos is neki azt visszaadni. Csak mióta az egyes országokban törvények születtek, melyek a talált tárgyak visszaadását kötelezõvé teszik, utasítják a zsidókat, hogy tartsák be ezeket a törvényeket, de nem vallási kötelességként, hanem a polgári engedelmesség aktusaként az állammal szemben. Ha a tulajdonos nemzsidó, nem kötelesek semmit tenni azért, hogy õt megtalálják.
43- Csalás az üzleti életben ef5-
Zsidók becsapása súlyos bûn, egy nemzsidó közvetlen becsapása csak nem megengedett cselekmény. A közvetett becsapás meg van engedve, ha nagy valószínûséggel nem okoz ellenségességet zsidók ellen és nem sérti meg a zsidó vallást. Ennek példája az ár hibás kiszámítása vétel esetén. Ha egy zsidó saját kárára téved, akkor vallási kötelesség õt kijavítani. Ha egy nemzsidó követ el ilyen hibát, nem kell ezt vele közölni, hanem azt kell neki mondani: "ráhagyom magam az ön számítására", hogy nehogy késõbb ellenséges érzelmek lépjenek föl, ha a nemzsidó késõbb fölismeri saját hibáját.
Tilos zsidót vásárlásnál vagy eladásnál az árat illetõen becsapni. De a csalás tilalma nem áll nemzsidókra, mert az Írás azt mondja: "Senki sem csaphatja be bátyját". Egy nemzsidót, aki zsidót csap be, kötelezni kell arra, hogy visszacsinálja a csalást, de nem kell szigorúbban megbüntetni, mint egy zsidót hasonló esetben.
Erõszakmentes lopás szigorúan tilos, nemzsidóktól is, ahogy a Sulhán Áruh olyan szépen írja. Erõszakos rablás szintén tilos, ha az áldozat zsidó- Egy nemzsidó kirablása zsidó által nem tilos közvetlenül, de a körülményektõl függ, mit pl. hogy a zsidók nem állnak a mi uralmunk alatt; ha a zsidók a mi uralkodásunk alatt állnak, akkor nem tilos a rablás. Arról, hogy milyen körülmények között rabolhat ki egy zsidó nemzsidókat, megoszlik a rabbinikai szaktekintélyek véleménye. Az egész vita csak a nemzsidók és zsidók egymáshoz viszonyított hatalmával foglalkozik és veszi figyelembe az igazságosság és emberség szempontját. Ez megmagyarázza, hogy miért tiltakozott olyan kevés rabbi a palesztíniai tulajdon elrablása miatt Izraelben . Ezt a rablást a zsidók hatalma támogatta.
Az általánosan nemzsidók elleni törvények mellett a halaha külön törvényeket is tartalmaz olyan nemzsidók ellen, akik Izrael országában (Erez Izrael) élnek vagy bizonyos esetekben az országon keresztülutaznak. Ezek a törvények kívánják a zsidó uralmat biztosítani ebben az országban. A Talmud és a talmudi irodalom különbözõ álláspontot foglal el Izrael országának pontos földrajzi definícióját illetõleg, és ez a vita a különbözõ cionista véleménycsoportok között ma is folyik. A maximalisták szemében Izrael országához maga Palesztína mellett nemcsak az egész Színai, Jordánia, Szíria és Libanon tartozik, hanem Törökország jelentõs részei is. Az uralkodó minimalisták nézete szerint az északi határ csak Szíria és Libanon közepén fekszik, kb. Homs szélességi fokán. Ben Gurion ezt az álláspontot támogatta. De azok is, akik Szíriát és Libanont kizárják, egy nézeten vannak abban, hogy bizonyos megkülönböztetõ törvények (ha kevésbé elnyomóak is, mint magában Izraelben ), az ezeken a részeken lakó nemzsidók számára érvényesek, mert ez a terület Dávid király birodalmának volt része. Ciprus minden talmudi vélemény szerint Izrael része. Most néhány ilyen kivételes törvényt mutatok be, amelyek nemzsidókra érvényesek Izrael országában. Föltûnõ itt a mai cionista gyakorlathoz való kapcsolat. A halaha megtiltja zsidóknak, hogy ingatlant, azaz földet és házakat Izrael országában nemzsidóknak eladjanak. Szíriában házak eladása meg van engedve, földeké nincs. Egy ház bérbeadása Izrael országában nemzsidóknak két föltétel mellett lehetséges. Elõször is nem lakhat a házban, hanem azt más célokra használhatja, mint pl. raktárnak. Másodsorban három vagy annál több egymás mellett álló házat nem szabad bérbe adni. Ezeknek és más elõírásoknak a magyarázata így hangzik: "ne engedd meg nekik, hogy az országban tartózkodjanak, mert ha nincs földjük, csak ideiglenesen fognak letelepedni." Nemzsidók ideiglenes jelenléte csak akkor tûrhetõ el, ha a zsidók máshol élnek vagy a nemzsidók hatalmasabbak mint a zsidók. Ha viszont a zsidók hatalmasabbak mint a nemzsidók, nem szabad bálványimádókat megtûrni magunk között. Egy csak ideiglenesen itt tartózkodó házaló is csak akkor jöhet be országunkba, ha Nóé hét törvényét tiszteli, mert ez áll az Írásban: "Ne lakjanak országodban.", azaz ideiglenesen sem. Ha betartja Nóé hét törvényét, akkor itt lakó idegen lesz (ger toschaw), és megkapja az ideiglenesen itt tartózkodó idegen státuszát, kivéve az ünneplés évében [azaz amikor a templom még állt és áldozatokat hoztak]. Az ünneplés évén kívül tilos bárkit is fölvenni, aki nem tért teljesen át a júdaizmusra (ger zedek). Ezzel világos, hogy a palesztínok kezelése a halaha szerint csak a zsidó hatalom kérdése, ahogy ezt a Gus Emunim vezetõi és szimpatizánsai mondják. Ha a zsidóknak elég hatalma van, vallási kötelességük a palesztínok elûzése. Izraeli rabbik és fanatikus híveik gyakran idézik ezeket a törvényeket. Így például azt a törvényt, amely három egymás mellett álló ház bérbe adását nemzsidóknak megtiltja, az a rabbinikai konferencia ünnepélyesen elismerte, amely 1979-ben a Camp Davidi szerzõdéseket írta alá. A konferencia megállapította, hogy a halaha szerint az autonómia, amelyet Begin fölajánlott a palesztínoknak, túl liberális. Az ilyen nyilvánosan elhangzott nyilatkozatok ellen, amelyek valóban korrektül adják vissza a halaha álláspontját, a cionista baloldal ritkán foglal állást. Az eddig említett törvényeken kívül, amelyek minden nemzsidó ellen irányulnak Izrael országában, a kánaániak és más, Palesztína Jósua vezetésével történõ elfoglalása elõtt itt élõ nemzetek, valamint az amalekták ellen hozott törvények hatása még negatívabb. Mindezeket a népeket teljesen ki kell irtani. A Talmud és a talmudi irodalom még határozottabban ismétlik a bibliai követeléseket a népgyilkosságra. befolyásos rabbik, akiknek az izraeli hadsereg tisztjei között sok hívük van, a palesztínokat (sõt minden arabot) ezekkel a népekkel teszik egyenlõvé, úgy hogy az olyan parancsok, mint: "Ne mentsd meg aki lélegzik" aktuális értelmet kapnak. Valóban nem rendkívüli, hogy tartalékosok, akiket õrszolgálatra hívnak be a Gáza övezetben, nevelõ célzatú kiképzést kapnak, ahol elmondják nekik, hogy a Gáza övezetben élõ palesztínok olyanok, mit az amalekiták. Egy jelentõs izraeli rabbi idézte ünnepélyesen a midaniták kiirtására fölszólító bibliai szakaszokat a kibbijai tömeggyilkosság igazolására. Ez a történet erõsen elterjedt az izraeli hadseregben. Sok hasonló példát hozhatnánk föl vérszomjas rabbinikai nyilatkozatokra a palesztínok ellen, amelyek mind ezeken a törvényeken alapulnak.
Ez alatt a cím alatt a halaha törvényeibõl olyan pédákat fogok bemutatni, amelyeknek legfontosabb célja nem is annyira abból áll, hogy nemzsidók elleni megkülönböztetéseket írjanak elõ, hanem az, hogy a nemzsidók elleni gyûlöletet és megvetést szítsák. Így ebben a fejezetben nem csak idézek a vonatkozó halahai forrásokból (ahogy eddig tettem), hanem néhány kevésbé alapvetõ mûvet is figyelembe veszek, amelyek eléggé elterjedtek a vallásoktatásban. Kezdjük néhány liturgiai imádság szövegével. A napi reggeli ima elsõ részében minden hívõ zsidó köszönetet mond Istennek azért, hogy nem nemzsidót csinált belõle. A napi ima záró része (amelyet az újévi és a Jom Kippuri istentisztelet legünnepélyesebb részében is elmondanak) azzal a kijelentéssel kezdõdik: "Köszönünk mindent az Úrnak. Hogy nem olyanná tett minket, mint más országok népeit. Mert ezek a hiúság és méltatlanság elõtt hajolnak meg és olyan Istenhez imádkoznak, aki nem segít." Míg a cenzorok az utolsó mondatrészt kihúzták az imádságos könyvekbõl, Keleteurópában szóban adták tovább és most sok Izraelben nyomott imakönyvben újra benne van. A heti ima, a 'tizennyolcas ima' olyan különleges átkot tartalmaz, amelyet eredetileg keresztények, a kereszténységhez konvertált zsidók és más zsidó vallásilag eltérõk ellen szántak: "És ne legyen az árulóknak reménye és menjenek a keresztények rögtön tönkre". Ez a megfogalmazás az elsõ század elején fogalmazódott meg, amikor a kereszténység még csak egy kis üldözött szekta volt. Valamivel a 14. évszázad elõtt legyöngítették: "Ne legyen az árulóknak reménye és minden vallástagadó menjen rögtön tönkre". és további nyomás miatt "Ne legyen az besúgóknak reménye és minden vallástagadó menjen rögtön tönkre"-re változtatták. Izrael alapítása után megfordult a kocka, és sok újonnan nyomott imádságos könyv újra a második változatot használta, amelyet sok tanár is elõír az izraeli vallásos iskolákban. 1967 után a Gus Emunimhoz közelálló közösségek közül sok vett át újra az elsõ változatot (addig csak szóban használták és nem írásban), és ma naponta azért imádkoznak, hogy a keresztények menjen rögtön tönkre. Ez a váltás akkor történt, amikor a katolikus egyház XXII János pápa uralkodása alatt eltávolított a nagypénteki liturgiából egy imát, amelyben Istent arra kérik, hogy bocsásson meg a zsidóknak és vallási eltérõknek. Errõl az imáról a legtöbb zsidó vezetõ azt állította, hogy sértõ, sõt antiszemita. A napi ima mellett egy vallásos zsidónak különféle (örömteli vagy szomorú) alkalmakkor rövid áldásokat kell mondani (pl. egy új ruhadarab felvételekor, ha az évben elõször eszik bizonyos gyümölcsfajtákat, erõs villámlást lát, rossz híreket hall, stb...) Ezeknek a rövid áldásoknak némelyike a nemzsidók elleni gyûlölet és megvetés erõsítésére szolgál. A II fejezetben (II: Elõítéletek és hamisítások) megemlítettem azt az elõírást, hogy egy zsidó egy nemzsidó temetõ láttán átkot kell hogy mondjon, de Istent kell dícsérnie, ha zsidó temetõben van. Hasonló elõírás vonatkozik az élõkre. Ha egy hívõ zsidó nagy zsidó tömeget lát, akkor Istent kell dícsérnie, de átkozódnia kell, ha nemzsidók nagyobb tömegét látja. Az épületek sem kivételek. A Talmud elõírja, hogy ha egy zsidó olyan lakás mellett megy el, ahol nemzsidók laknak, akkor annak tönkremenéséért kell imádkoznia. Ha az épület romokban hever, akkor a bosszú Istenének kell köszönetet mondania. Természetesen a fordított elõírások igazak zsidó házak esetén. Ezt az elõírást zsidó parasztok, akik saját falvakban vagy városok zsidónegyedeiben éltek, könnyen be tudták tartani. A klasszikus júdaizmus föltételei mellett mind nehezebben volt betartható és ezért csak más vallások templomaira és egyházi épületeire vonatkozott (Az Iszlám kivételével). Ebben az összefüggésben a szokások megerõsítették ezt az elõírást. Szokássá lett ugyanis, hogy egy templom vagy egy kereszt láttán (általában háromszor) köptek, mégpedig a kötelezõen elõírt szánakozás finomításaként. Amellett szidalmazó bibliai szakaszokat is fûztek hozzá. Létezik továbbá elõírásoknak egy sorozata, amely nemzsidók vagy azok tetteinek dicséretét megtiltja, kivéve, ha egy ilyen dicséret hallgatólagosan zsidók vagy azok tetteinek magasabb fokú dicséretét foglalja magába. Így például Agnon, az író hazatérése után Stockholmból, ahol az irodalmi nóbel díjat kapta meg, dicsérte az izraeli rádióban a svéd akadémiát, gyorsan hozzáfûzte: "nem felejtettem el, hogy tilos nemzsidókat dicsérni. Dicséretemnek azonban különös oka van".- azaz, hogy egy zsidó kapta meg a díjat. Ugyanígy tilos, nemzsidók népünnepélyein részt venni, kivéve, ha a részvétel elutasítása ellenségességet szülne zsidók ellen. Ilyenkor szabad kis mértékben részt venni. Az eddig említett szabályok mellet léteznek mások, amelyek zsidók és nemzsidók emberi barátságait hivatottak megakadályozni. Két példát említek erre: Az áldozati bor szabálya és a nemzsidókra vonatkozó szabályok, ha azok zsidóknak készítenek el élelmet zsidó vallási ünnepeken. Egy vallásos zsidó nem ihat olyan bort, amelynek elõállításánál nemzsidók valamilyen módon közremûködtek. Egy nyitott üvegben levõ bort, akkor is, ha azt teljesen zsidók állították elõ, tilos akkor fogyasztani, ha egy nemzsidó megérintette az üveget vagy akárcsak a kezét fölötte elhúzta. Ezt a rabbik úgy okolják meg, hogy minden nemzsidó nemcsak bálványimádó, hanem föl kell róluk tételezni, hogy gonoszul elõnyöket akarnak a maguk számára elérni, és suttogva vagy gondolatban minden bort, amelyet zsidók inni szándékoznak, bálványaiknak szentelik mint ivási áldozatot. Ez a törvény kötelezõen érvényes minden keresztényre és kissé gyöngébb formában moszlémokra is. (egy nyitott borosüveg tartalmát, amelyet keresztény ember megérintett, ki kell önteni. Ha egy moszlém érintette meg, akkor még el lehet adni vagy el lehet ajándékozni., de egy zsidó nem ihatja meg. A törvény érvényes nemzsidó ateistákra is (honnan tudhatnánk, hogy nem hazudják csak, hogy ateisták?), de nem érvényes zsidó ateistákra. Azok a törvények, amelyek a munkát tiltják meg szombaton, érvényesek, ha nem is olyan szigorúan más vallási ünnepek esetén is. Így egy nem szombatra esõ ünnep esetén minden munka meg van engedve, amely a vallásos ünnepnapon megeendõ étel elkészítéséhez szükséges. A törvény ezt mint a lelki táplálék elõkészítését (ochel nefesch) definiálja, ahol a lélek alatt zsidót értenek, nemzsidók és kutyák kifejezetten ki vannak zárva ez alól. De létezik egy diszpenzáció hatalmas nemzsidók javára, akik ellenségessége veszélyes lehet. Ezért lehetséges egy vallási ünnepnapon egy látogató számára is fõzni, ha nem hívtuk meg tudatosan. Ha a gyakorlati alkalmazástól eltekintünk, az állandó foglalkozás ezekkel a törvényekkel, amelyek a halaha tanulmányozásához tartoznak, és a klasszikus zsidóságban a legfölsõbb vallási kötelesség volt, fontos lelki alapállást eredményezett. Egy ortodox zsidó a szent tanulmányok során gyermekkortól megtanulja, hogy a nemzsidókat kutyákkal kell összehasonlítani, hogy bûn dicséretük, stb... A kezdõknek szóló tankönyvek hatása itt még rosszabb, mint a Talmudé és a nagy talmudi történelemkönyveké. Ennek egyik oka az, hogy az ilyen alapvetõ szövegekhez részletes magyarázatok tartoznak, hogy a fiatalokra és a képzetlenekre mélyen hassanak. Nagyszámú ilyen szövegbõl kiválasztottam egyet, amely most nagyon népszerû Izraelben . Olcsó könyvként jelent meg, amelyet az Izraeli kormány erõsen támogat anyagilag. Itt egy spanyolországi névtelen rabbi könyvérõl van szó, melyet a 14. század elején írt a nevelésrõl, amely a júdaizmus 613 vallási parancsolatot (micváját) abban a sorrendben magyarázza el, ahogy azok a talmudi magyarázatban, melyet a III. fejezetben (III: Ortodoxia és magyarázat) írtunk le, találhatók, és Mózes öt könyvében találhatók állítólag. Hosszan tartó befolyását és népszerûségét a világos és könnyen érthetõ héber stílusnak köszönheti, amelyet írásakor használtak. A könyv központi oktatási célja abban áll, hogy a Biblia korrekt jelentését magyarázza el olyan fogalmakról, mint a felebarát, barát és ember, amit szintén a III. fejezetben tárgyaltunk. Így a 219§, amelyben a "Szeresd felebarátodat mint tenmagadat"-ból következõ vallási kötelességeket írja le a "A zsidók szeretete vallási kötelesség" cím alatt, a következõképpen hangzik: "Minden zsidót szívbõl szeretni azt jelenti, hogy minden zsidóval és annak pénzével úgy kell törõdnünk, mint sajátmagunkkal, és saját pénzünkkel, mert így szól az írás: 'Szeresd felebarátodat mint tenmagadat' és tisztelt bölcseink ezt mondták: 'Ami neked árt, azt ne tedd barátoddal sem'.. és sok más vallási kötelesség következik ebbõl, mert valaki, aki egy barátját úgy szereti, mint önmagát, nem lopja el annak a pénzét, nem csalja meg feleségével, nem csapja be pénzügyekben vagy szavakkal, nem lopja el a telkét és semmiféle kárt nem okoz neki. Továbbá sok vallási kötelesség függ ettõl, mint ezt minden értelmes ember tudja." A 322§-ban, amely azzal a kötelességgel foglalkozik, hogy egy nemzsidó rabszolgát örökre rabszolgaságban kell tartani (amivel szemben egy zsidó rabszolgát hét év után szabadon kell engedni), a következõ magyarázat áll: "Vallási kötelességeinknek az a tény az alapja, hogy a zsidó nép az emberi faj legkitûnõbbje, amelyet azért teremtettek, hogy teremtõjét fölismerje, ÕT imádja és érdemes legyen arra, hogy rabszolgákat tartson szolgálatában. Ha nincsenek rabszolgái más népekbõl, akkor saját fivéreit is rabszolgává teheti, akik így nem tudnak az Örökkévalónak, akinek neve legyen áldott, szolgálni. És ezért parancsolta meg nekünk, hogy legyenek ilyen szolgái, akiket elõzõleg erre fölkészítenek és a bálványimádást kiverték belõlük, és így nem jelentenek veszélyt házainkra. Ez ennek a szakasznak a célja. De fivéreitek, Izrael gyermekei közül egy se uralkodjon a többiek fölött nagy szigorral, hogy ne kelljen fivéreidet rabszolgává tenned, akik mind készek Isten imádására." Az 545 §-ban, amely azzal a vallási paranccsal foglalkozik, hogy nemzsidóktól kamatot kell szedni, a következõt mondja a törvény: "Megparancsolták nekünk, hogy kamatot szedjünk a nemzsidóktól, ha pénzt adunk nekik kölcsön, és nem szabad kamatmentes kölcsönt adnunk nekik. Magyarázat: Ennek a vallási kötelességnek az az oka, hogy nem szabad kegyelmet gyakorolnunk, kivéve azokkal az emberekkel szemben, akik Isten átélik és imádják. Ha jótékonyságunkat csak ilyenekkel szemben gyakoroljuk és az emberiség maradékával szemben tartózkodóak vagyunk, akkor bebizonyítjuk, hogy szeretetünk és jótékonyságunk nagy részét nekik adjuk, mert õk a szent vallást követik, amely ÕT imádja, legyen a neve áldott. Mert így kapjuk meg jutalmunkat Istentõl, ha a jótékonyságot nem idegenekkel szemben gyakoroljuk, amely annak a jutalma, hogy a jótékonyság gyümölcseit saját népünknek juttatjuk." Hasonló különbségtevéssel találkozunk számos más helyen. A munkabér kifizetésének késleltetése (238 §) esetén az író kifejezetten utal arra, hogy ez a bûn nemzsidók esetén nem olyan súlyos. A káromkodás tilalma így hangzik: Ne átkozz zsidót, se férfit, sem nõt. (239§). Ugyanez igaz a félrevezetõ tanács adására, más emberek gyûlöletére, szégyenbe hozására, vagy a bosszúállásra is. (240, 245, 246, 247§§), amelyek csak zsidótársakra vonatkoznak. A nemzsidók szokásai gyakorlásának a tilalma (262 §) azt jelenti, hogy zsidók magukat a nemzsidóktól nemcsak távol kell hogy tartsák, hanem hogy viselkedésükrõl, sõt öltözködésükrõl rosszakat kell mondaniuk. Utalni szeretnék arra, hogy a fönt idézett magyarázatok a halaha tanításait nem adják vissza egész korrekt módon. A rabbik és ami még ennél is rosszabb, a júdaizmus azt mentegetõ tudósai ezt nagyon is pontosan tudják. Ezért nem is próbálnak a zsidó közösség elõtt ilyen vélemények ellen érvelni és a közösségen kívül természetesen sohasem említik ezeket. Ehelyett minden zsidót szidalmaznak, aki nemzsidók füle hallatára ezeket a dolgokat szóba hozza, és csaló szándékkal tagadnak, ahol a kétértelmû kijelentések mûvészete gyõzelmeket ünnepel. Így általános fordulatokban utalnak arra, mekkora jelentõsége van a jótékonyságnak a zsidóság szemében, de elfelejtik megemlíteni, hogy a halaha szerint a jótékonyság csak zsidókkal szembeni jótékonyságot jelenti. Mindenki, aki Izraelben él tudja, hogy milyen mély és elterjedt az a gyûlölet , amelyet az izraeli zsidók minden nemzsidóval szemben éreznek. Általában nem mutatják ezt a külvilág elõtt. Izrael állam alapítása óta, az 1967-es háború óta és Menahem Begin fölemelkedése óta az izraeli és a külföldön élõ zsidók egy jelentõs kisebbsége nyitottabb lett az ilyen kérdések iránt. Az utóbbi években az olyan embertelen elõírásokat, hogy a rabszolgaság a nemzsidók természetes sorsa, Izraelben nyilvánosan (még a TV-ben is) idézték zsidó parasztok, akik arab munkaerõt, különösen gyerekeket zsákmányolnak ki. A Gus Emunim vezetõi vallási elõírásokra hivatkoznak, amelyek szerint zsidók kötelessége, nemzsidó munkaerõket elnyomni, és ezeket használják a palesztin polgármesterek elleni gyilkossági kísérletek igazolására és mint Isteni támogatást saját terveik számára, hogy minden arabot ûzzenek ki Palesztínából. Sok cionista utasítja el ezeket az álláspontokat politikai okokból, standard ellenvetéseiket arra alapítva, hogy a zsidó önérdek melyik célt szolgálja, de nem a humanitás és az etika általánosan igaz tételeivel. Így pl. azzal érvelnek, hogy a palesztínok kizsákmányolása és elnyomása az izraeliek által többé-kevésbé az izraeli társadalmat megrontja, vagy hogy a palesztínok kiûzése a mai politika feltételek mellett nem kivitelezhetõ, vagy hogy az izraeli terror a palesztínok ellen Izraelt nemzetközileg elszigeteli. A cionisták alapvetõen osztják, és különösen a baloldali cionisták a mély megvetést a nemzsidókkal szemben, amelyet az ortodox júdaizmus olyan élénken támogat.
48- A kereszténységhez és Iszlámhoz való viszony
Az elõzõ oldalon csak érintettem a rabbinikus álláspontot ezekkel a vallásokkal szemben néhány példa kapcsán. De hasznos, ezt az álláspontot itt röviden bemutatni. A júdaizmust nagyon mély gyûlölet tölti be a kereszténységgel szemben anélkül, hogy ismerné az utóbbit. Ez a gyûlölet erõsebb lett a keresztények által elkövetett zsidóüldözések hatására, de messzemenõen független attól. Abból az idõbõl származik, amikor a hatalommal nem rendelkezõ keresztényeket üldözték (nem utolsósorban a zsidók), és ezt azok a zsidók is osztják, akiket keresztények nem üldöztek, sõt, támogatták õket. Például Majmonidész moszlém üldözések miatt az Almohádok uralma alatt a Keresztesek Jeruzsálemi királyságába menekült, de nézeteit ez a legcsekélyebb mértékben sem módosította. Ez a mély negatív beállítottság két fõelemen alapul: Elõször is a gyûlölettel teli rosszindulatú rágalmazásokon Jézus ellen. Természetesen élesen meg kell különböztetni a júdaizmus Jézus elleni álláspontját az antiszemiták és a zsidók védõi közti értelmetlen ellentétek között, amelyek a kivégzésével szembeni felelõsséget illetõen térnek el egymástól. A legtöbb modern tudós bevallja, hogy Jézus kivégzésének pontos körülményeit nem ismeri, mert az errõl szóló források és korabeli jelentések csekély száma, valamint az evangéliumok késõbbi leírása és az ezek közötti ellentmondások ezt nem teszik lehetõvé. A kollektív illetve az öröklõdõ bûn fogalma alattomos és abszurd. Itt azonban nem Jézusra vonatkozó tényekrõl van szó, hanem azokról a pontatlan, sõt rágalmazó Talmudi és a Talmudot követõ irodalomban található jelentésekrõl, amelyekben a zsidók a 19. századig hittek, és sok zsidó, különösen Izraelben ma is hisz bennük. Emiatt játszanak ezek a jelentések fontos szerepet a zsidóknak a kereszténységgel szembeni beállítottságánál. A Talmud szerint egy rendes rabbinikus törvényszék ítélte el Jézust bálványimádás miatt, mert a többi zsidókat arra buzdította, hogy a rabbik tekintélyét vessék meg. Minden zsidó forrás, amely kivégzésérõl szól, örömmel veszi át a felelõsséget amiatt. A talmudi jelentés meg sem említi a rómaiakat. A népszerû jelentések, amelyeket szintén nagyon komolyan vettek, mint a Toledói Jesu, még rosszabb példa, mert ezek nemcsak a fönt említett bûnöket, hanem varázslói hatalmat is tulajdonítanak neki. Maga a Jézus név is a zsidók számára minden gyûlöletes jelképe volt és ma is az. Hasonlóan mély az evangéliumok megvetése. A modern izraeli iskolákban sem lehet rájuk hivatkozni (nem is beszélve tanításukról). Másodszor a rabbinikai tanítás a kereszténységet teológiai, és ezzel tudatlanságon alapuló okokból mint bálványimádást fogja föl, éspedig a keresztény tantételek túl durva értelmezése által Krisztus emberré válásáról és a Szentháromságról. Minden keresztény jelképet és képi ábrázolást bálványoknak tekintenek - még azok a zsidók is, akik szó szerint köveket, irástekercseket vagy szent emberek személyes tárgyait imádják. Ehhez képest viszonylag enyhén bírálják meg az iszlámot. A Mohamednek adott név, õrült (mesugga) nem volt olyan sértõ, mint amilyennek ma tûnik és minden esetre elhomályosodik a Jézusnak szánt szidalmak mellett. A Koránt sem akarják elégetni, mint az Újtestamentumot. Bár nem tisztelik úgy, ahogy az iszlám törvényei a szent zsidó írásokat tisztelik, de legalább normális könyvként kezelik. A legtöbb rabbinikai szaktekintély egységes véleménye szerint az iszlám nem bálványimádás (noha a Gus Emunim néhány vezetõje ezt nem veszi figyelembe). Ezért rögzíti le a halaha, hogy zsidók a moszlémokat nem kezelhetik rosszabbul, mint a többi nemzsidót - de jobban sem. Itt is idézhetjük Majmonidészt ennek magyarázatára. Õ ugyanis kifejezetten megállapítja, hogy az iszlám nem bálványimádás. Filozófiai mûveiben nagy tisztelettel idéz az Iszlám filozófiai szaktekintélyeitõl. Mint már említettük, Szaladin és családjának háziorvosa volt, és Szaladin kinevezte minden egyiptomi zsidó fõrabbijának. Ennek ellenére az általa fölállított szabályok a nemzsidó élet mentése ellen (kivéve a zsidók elleni veszélyek kivédésére) moszlémokkal szemben is érvényesek.
