Markus Jääskeläinen

Runoja | Versek

Linnut pimeän joen yllä,
sulkematon ikkuna.
Yhteisen vuosien jälkeen
yksinäinen, upottava sänky.

Madarak a sötét folyó felett,
be nem zárt ablak.
A közös évek után
magányos, süppedő ágy.


♦
 

Haiseva pilvi välissämme.
Sanat savua ja tuulta.

Közöttünk szagos felhő.
Szavaink füst és szél.


♦
 

puut havahtuvat juuriltaan
kylmään
ilmaan

Siipien välissä varpusen
silmät
. .
ja
ja

a fák gyökerüktől rezzennek
a hideg
levegőbe

Szárnyak között veréb
szemei
. .
és
és

 

♦

Lintu on puussa
pimeän oksat
minä etsin
sinun sormiasi
sormistani
kuuntelen
hehkuvan
myrkyn hiljaista
puhetta
sylissäni
savun siniset
siivet

Madár a fán
a sötétség ágai
ujjaid
keresem
ujjaim között
hallgatom
az izzó
méreg halk
motyogását
ölemben
a füst kék
szárnyai

♦


Tie
tuoksuu.
Kivi kivessä.

Rikki.

Az út
illatozik.
Kő kövön.

Széttörve.

 

♦


Puut
pysähtyvät
yöksi.

Siili
hengittää
pensaan alla.

Mikään
ei koske
nyt.

A fák
megállnak
éjszakára.

Sündisznó
szuszog
a bokor alatt.

Semmi
nem érint
most.

♦

 
Runoilijan ensimmäisen kirjan painosta ei kahdessa
vuodessa myyty loppuun; hän sai kustantajaltaan kirjeen
jossa myymättömiä, varaston tukkona lojuvia viimeisiä
runoja tarjottiin omakustannushintaan.
Runoilija tiesi etteivät runot häntä hyödyttäneet;
niitä voisi katsella, mutta ne eivät puhuisi. Ne
puristuisivat toistensa mahoihin pahvilaatikon
pimeydessä, oppisivat unohtamaan.
Hän ajatteli ettei säälinyt itseään. Hänen kirjansa
palaisi hiljaisuuteen. Sitä ei kosketeltaisi, se keräisi
voimaa. Yksinäisyys muuttaisi keltaisen kannen
kullaksi; kirjaimet sormen jäljiksi.

A költő első kötete két
év alatt sem fogyott el; a kiadótól levelet kapott,
melyben az el nem adott, a raktárban halmokban heverő utolsó
verseket önköltségi áron kínálják fel.
A költő tudta, hogy a versektől nem kapott semmit;
hiába nézi őket, úgysem szólalnak meg. Csak
egymás gyomrába préselődve nyomorognak a kartondoboz
sötétségében, felejteni tanulnak.
Elhatározta, hogy nem sajnálja magát. Könyve
visszatér a csendbe. Hozzá se nyúlnak, erőt
gyűjt. Sárga borítóját aranyszínűvé érleli
a magány; a betűket ujjnyomokká. 

♦


Kustantajan pikkujouluissa tajusin että kirjallisuus –
se mitä olemme oppineet rakastamaan – on puhetta jota
harvat kuulevat. Se karkaa huomaamatta suusta kuin
valkoinen poutapilvi, kohoaa päiden yläpuolelle, jää
katonrajaan leijumaan. Kirjoituspöydät, kirjahyllyt,
paperit, kumilenkit, viattomat muovitaskut: pidättävät
henkeään, odottavat sadetta, hetken hiljaisuutta.
Mutta kukaan ei kilistä. Ihmiset seisovat tiiviissä
ryhmissä, pistelevät haarukkaa lihaviipaleisiin,
kietovat sormet lasisen jalan ympärille. He ovat tulleet
pitkältä matkalta – kuka minnekin – nähdäkseen toisensa,
talon joka pukee heidän sanattomuutensa
läpinäkymättömiin, lämpimiin vaatteisiin. He puhuvat
toisilleen kuin vanhoille, unohtuneille ystäville,
muistuttavat yhteisestä tehtävästä.

A kiadó karácsonyi ünnepségein ébredtem rá, hogy az irodalom –
amit megtanultunk szeretni – beszéd, melyet
kevesen hallanak. Észrevétlen szökik ki a szájból, akár
egy fehér bárányfelhő, felszáll a fejek fölé, s a plafonon
lebeg tovább. Íróasztalok, könyvespolcok,
papírlapok, ártatlan nájlondossziék: lélegzet-
visszafojtva várják az esőt, a pillanat csendjét.
De senki sem koccint. Kis csoportokban
állnak, villájukat szurkálják a hússzeletekbe,
egybefonódó ujjak a pohártalpak körül. Hosszú
útról érkeztek - ki hová - hogy lássák egymást,
a házat, mely szótlanságukat átláthatatlan,
meleg ruhákba öltözteti. Úgy beszélnek
egymással, ahogy régi, elfeledett barátok,
idézik fel közös dolgaikat.

♦

 
Huonossa runossa, kuin seurassa,
olet yksin. Kuuntelet, et kuule;
avaat suusi, lasket sormet näppäimille
mutta sanasi sanottu; jätät lauseen kesken.
Poistut pöydästä, avaat wc:n ikkunan;
olet kuolleiden kirjoissa kauan
menetetty lupaus; sinusta puhutaan
kuin olisit poissa.

A rossz versben, akárcsak a rossz társaságban,
egyedül vagy. Figyelsz, de nem hallasz semmit.
Kinyitod a szád, ujjaid a billentyűkre dobod,
de szavaid már régen kimondták; félbehagyod a mondatot.
Felállsz az asztaltól, kinyitod a vécé ablakot;
a holtak könyveiben régen
elvesztett ígéret vagy; úgy beszélnek rólad,
mintha távol lennél.

Pusztai Varga Ildikó fordításai