PIF: Depresszió
1991-ig született művekből
A PIF (akkori) tagjai:
Cikluscímek:
Én-líra
Szerelem-Nők
Egy-Kétsorosok
Oroszóra
Az osztály
Valamik
Életérzés, halál
Így írtok tik
Mottó:
Életkedvem fogyó,
Tán kellene egy lotyó.
Üdvözlet a PIF-hez
Üdvözlöm a lelkesedést, mely felcsobbant
barátunk szűjéből, az elzárt vágyakat
dekadens tenyéragyból üdvözlöm én.
Üdvözlöm a jámbort, ha megragadja már
az elejtett szót a mocsárban, oszlopát
a művészet csarnokának üdvözlöm én.
Üdvözlöm az anyagot, ki nyers fiú, de
zamatos szélben füstként száll majd, a mézet
öreg fa sötét odvában üdvözlöm én.
Üdvözlöm a fészket, zsongó mezőt, kecses
hattyút, macskát gombolyaggal, a közhely-
eget nézve, fütyörészve üdvözlöm én.
A kurva életbe, nyúlként szaporodnak
ma a lázadók, nem oly puhányok, mint ti:
sértett tücsök sohse bocsájt a hangyának.
Tudjátok, míly nehéz tagadni a valót?
engem már elért bosszúja az igaznak.
Pedig a szót üdvözöltem én is, a szót!
XXXXXXXXXX
Vallomás
Dögöljetek meg, tanárok, sztahanovisták
Éljenek a meghibbant áprilisi szadisták!
Nagyon utálom a lelkes embereket,
De ezenkívül elvesztettem minden érzelmemet.
Ragaszkodom, de nem tudom, mihez
Elindultam, de nem tudom, kihez.
Milyen is a szerelem?
Attól tartok, elfeledem.
Üres vagyok belülről
Semmi nyomaszt felülről.
Sehol se találom a helyem,
A piszkos világ csak sodródik velem.
Nem akarok öngyilkos lenni:
Hát mit lehetne tenni?
Szerelmet, társat kell keresni.
De hol lehet erre szert tenni?
Melegem van az átkozott magányban,
Mentségem szervem a gatyámban.
De meddig kell még így élnem, mikor lesz már vége?!:
Hol van a depresszió lemezének széle?
Egysoros
Az élettelen szépség népes földje
Nem juthat közel hozzám.
Hópehely*
Nemrég, mikor egyedül voltam, ismét találkoztam Hópehellyel. Kicsit le volt törve, de azért látszott rajta, hogy jól esne neki egy kis dumálás. Mindenesetre némileg elhúztuk az időt hülyéskedéssel, s csak azután jött a lényeg.
– Miről beszéljünk? – kérdezte ő.
– Te, Hópehely, talán most mesélj valamit magadról!
– Mi a fenét tudok én még neked mesélni, kedves barátom?! Már mindent tudsz rólam. Annyira ismersz, hogy azt is meg szoktad sejteni, amit még el se mondok!
– Nehogy azt hidd! Például még nem meséltél az életedről azelőtt, mielőtt idevetődtél.
– Komolyan meséljem el a legelejétől?
– Hát persze, Hópehely, ne viccelj!
– Hát akkor nehogy azt képzeld, hogy most valami szuperromantikus, mosolyogtató-megríkató történettel fogok neked előállni! Nem, mivel neked tényleg mindent őszintén el szoktam mondani, ezt sem fogom kiszínezni sehogy! Mondjam?
– !!!
– Jó, jó, szóval fönt vízcseppekből összeálltam, keveredtem-kavarodtam, mígnem nagyot nem dobbant kis szívem, és ekkortól folyamatosan csak éltem. Arra a pillanatra emlékszem először, amikor észrevettem, hogy zuhanok és csak zuhanok lefelé. Hatalmasat visítottam, és a rémület emléke, ím, örökre megmaradt. Aztán megszoktam a lebegést, sőt egy idő után rettenetesen élveztem is. Teljes biztonságban éreztem magam, a hőmérséklet bizsergetően kellemes volt; társaimmal, akiket a sors mellémsodort, kellemesen elhancúroztunk, mígnem le nem előztek, vagy én nem hagytam el őket – kit merre fújt a szél. Mindent egybevetve én voltam a Nagy Fekete Felhőből jöttek legformásabbika, legszebbike, legvidámabbika, legmagabiztosabbika és legrátermettebbike. Pörögtem-forogtam, kristályaim alakulgattak. Egy napon aztán leértem. A hátamra estem, úgy, hogy nem is számítottam rá. De ami még szörnyűbb, a többiek hulláinak tömegére. Már minden volt formás hópehely rohadt széjjel, néhány barátomat is észrevettem, amint éppen agonizáltak. Segítségükre próbáltam sietni, és ennek kis híján saját bőröm lett az ára. Aztán végül kikecmeregtem, összeolvadva, véresen, és őszintén megmondom neked, órákig csak bőgtem és zokogtam. Azt kérdeztem magamtól: mi értelme lesz így ezek után az életnek? Vissza kellene ugranom a tócsába... Persze ezt nem mertem megtenni, és inkább úgy döntöttem, hogy várok. Februárig, talán márciusig is még gondolkozhatok, aztán meg már mindegy. A fenébe is, azóta tényleg semmi nem történt velem! Magamfajtával azóta sem találkoztam, ezért minden ember hátrányos helyzetűnek vélt, téged kivéve. Hópehelységemnek a legkevesebb hasznát sem vettem: már alacsony hőre olvadok, kicsi vagyok, gyenge vagyok, ügyetlen vagyok, lüke vagyok. Segítettem ennek-annak, egy öreg nénit gondoztam, aztán ki is rúgott. Mindenbe belekezdtem, de soha nem állt mögöttem senki, és itt ne csak rosszra gondolj! Nem volt, aki figyelt, aki bírált, aki jutalmazott volna. Senki nem állt az utamba, de mindent teljesen egyedül, csak önmagamra számítva kellett végigcsinálnom. Így minden dolog lassan elhalt. Ha mostanában nem beszélgethetnék veled, nem is tudom, mi lenne. Talán túl sokat is őrlődtem volna már. És most, amikor csak lehet, veled vagyok. Ennyi.
– Nnnna, és például a jó kis csajok?
– Mással szórakozz! Ilyen kis göthös girnyóra egy szót sem vesztegetnek. Csak kurvák voltak. És még azokkal is vigyázni kellett, mert nagyon melegek. De azért még várok Ő-rá. Igen. Na, ezért rágtad annyira a fülemet?
– Hát, tényleg nem erre számítottam. Béna vagy, és még sajnálni sem tudlak igazán. Meg aztán bizony már...
– Igen, már január vége van. Nem baj, most már igazán össze fogom szedni magamat. Megígérem.
– Jó, majd meglátjuk. Segítek, amiben tudok. Oké? Na jó, most nekem azonnal el kell mennem edzésre. Azért mindent köszi.
– Rendben, megvárlak.
– Igen? Nincs dolgod?
– Áh, mi?...
– Jó, ötre itthon vagyok! Szia!
– Csáó!
Becsuktam magam mögött az ajtót. Ő még nézte egy ideig a kilincset. Aztán az órájára pillantott, majd bement a konyhába, és fölment a főzőlapra. Bekapcsolta a villanytűzhelyet. Néhány pillanatig tartott csak, aztán teljesen elillant. Otthon egy kis üzenetet találtam: „Jövőre majd többet mesélek. Aláírás: Hópehely” Ő volt a legjobb barátom. Holnap lehet, hogy én is fölakasztom magam.
Találkozásom velem
Narancssárga házak közt
jöttem egyenesen, felhősen,
hirtelen egy árny szele
lökődött oldalról jegesen
a szívemnek – fekete macska.
A fény megdermedt alant
azalatt, egymásnak meredt
tekintetünk: He-he, de
megriadt a büdös, szegénynek
tátva a szája – csóró cirmos.
Arcán várakozás volt,
lába a légben – az egész egy
mozdulat, zsírtalan, telt
harmónia-tömb, ott lebegett
remegve – kecses tahó macska.
Nagy tükörszemein át
kifolyt lelke a csulás földre,
lábam előtt figyelte
az önös szagú, sunyi embert,
és bekönnyezett – tiszta állat.
Nem szokott csodálkozni,
kin állandó áramütések
ránganak végig – Közte
és köztem kisülés ment végbe...
én indultam előbb – szegény dög.
Költészetem
Költészetem komoly-talan?
Költészetem tegnap-ma van?
Költészetem ma vagy holnap?
Költészetem holnap jó nap?
Költészetem mi a korunk?
Költészetem hol a borunk?
Költészetem min nevetünk?
Költészetem kit szeretünk?
Költészetem hova megyünk?
Költészetem hol a helyünk?
Költészetem vidám vagy bús?
Költészetem hiány vagy dús?
Költészetem iszom-hányok?
Költészetem csinos lányok?
Költészetem a szóm csöve?
Költészetem holnap jön-e?
Költészetem mérték-telen?
Költészetem érték-telen?
Költészetem probléma van?
Költészetem komoly-talan?
XXXXXXXXXX
Dal
Gyere, bújj ide, kismadaram,
Mert odakint megázol, majd
Az én izmos védőszárnyaim
Gyere hát, ne félj, én várlak.
Megmutatom büszke magamat,
Hogy láss és higgy engem, de ó,
A francba, gyere, mert ha nem, én
Rohanok anyás-szoknyádhoz!
Tóparton veled
Derült ég, millió csillag
Szerelmünk tava szelíden csillog,
Csók-szárnyú halak játszanak
Egy bús, őszi nótát.
Egybefonva testünk-lelkünk
Zizegő álom-sásban fekszünk
S a cirpelő tücsökzenekar
Egy szomorú nótát húz.
Kezem végigsimít testeden
Kezed visszaadja testemen
Szívünk hangosan nagyot dobban
S csak mi halljuk a zenét abban.
Szép szemeid eleven tükre
Boldogan mélyed szerelmünkbe
Kezem követi hajad fonalát
Mely mintha hangot adna.
Egy szenvedélyes csókot adok
S végtelen gyönyör az, mit kapok.
Távolban homályos orgonaszó
Mely belevész a puha csöndbe.
Ketten alszunk, s én rólad álmodom
Szívedet, testedet szívemben hordozom
Szép szerelem-tavunk képe pedig
Kéjjel fonva megelevenedik.
Szerelem
Mondhatnám azt, hogy szívem kertjének
mohó földjét beültetted virágiddal;
Mondhatnám azt, hogy meggyújtottad
hűvös belsőm égő csókjaiddal;
S mondhatnám azt, hogy más a világ,
más a szép, mióta ismerlek –
De én csak annyit tudok mondani: SZERETLEK!
Pause
Az életkedvem fogyó,
Tán kellene egy lotyó.
Százas mellbőséggel,
Kerekded mellyekkel.
Kezemben izzana
Cuppanós puncija
Brontom szúrná szépen,
Remegne egészen.
Ildi! Neved be szép!
Mikor leszel enyém?
Nem sajnálnám szerved,
S nyomnám kerek melled.
Csókolnám kezedet,
Megdugnám feneked,
Csókolóznánk ágyban,
Dúskálnák pinádban.
Folynának nedveim,
A puncid résein
Folynának nedveid
Aktusok közepin.
Ifjak baja
Az ifjakkal, ha összejövünk,
versmondást és beszélgetést összekötünk.
Kiöntjük a lelkünket vagy a kólát.
Agglegények vagyunk, a nemjóját,
de jó társaság, viccesek.
Leszünk szalonspiccesek?
Az alkohol nem pótolja a nőket
– meg is értem őket –
Hiányzik a lényeg a szövegből.
Hiányzik egy szép lány az ölemből.
Egyedül van az ember, és szenved éjjel,
de elszáll a kín, ha ölel egy lányt szenvedéllyel.
Jó lenne bizony bírni egy ilyen kincset,
elnézni a fején egy szőke tincset,
jó lenne vele egy buli után
sétálni Pesten vagy Budán,
jó lenne játszani a fején a hajjal,
és hazakísérni, ha pirkad a hajnal,
jó lenne fogni a kezét,
elvenni teljesen az eszét,
jó lenne csókolni,
csak neki bókolni,
jó lenne mámor!
Hát ilyen az, ha meglő az Ámor!?
Barátim, ha titeket is meglő, s fogtok majd szeretni,
vigyázzatok, mert nehéz lesz feledni.
I.
Jaj, hogy mi történt velem, ezt hallgassátok meg! Felszálltam a jó öreg trotyira; szerencsére elég üres volt, úgyhogy rögtön belezuttyantam a hátsó ülésre, oda, amelyikkel szemben is van egy szék. Nagyon kivett az aznapi „munka”. Nekitámasztottam a fejem a piszkos ablaknak. Ebben a pillanatban feltárult az ajtó, és belépett a csaj. Egy egyszerű, semmike miniszoknyában volt. Belibbent, és mint akinek mi sem természetesebb, leült a szemben levő fotelbe. Rápillantottam, de nem is, csak merő véletlenségből kellett nekem odanézni, mert éppen a „trolivezetőket felveszünk” c. hirdetést kellett megfigyelnem. De persze a céda azonnal, lehetőleg minél feltűnőbben elfordította gyönyörű barna fejét. Kissé ingerültnek láttam. Áh! Áh! Semmi esély! Milyen szép... Áh! Áh! Á... Úristen! De hisz őt egyszer már ismertem... szerettem... hisz... igen! Ő az, bizony! Nem más, mint Torma Móni, az én legeslegelső csajom! Jesszusanyám, be’ meleg volt! Ő... itt... Rögtön eszembe is jutott, hogy amikor általános harmadikban elszakították tőlem, még azt álmodtam róla, hogy összeadnak bennünket, és ő visz engem a karjában a nászágyba. De homályos az emlék, hisz régen volt nagyon. Nahát. Ám jó, úgy döntöttem, szerencsét próbálok nála még egyszer. Ekkor kirobbantak belőlem a percekig csócsált, összeégetett szavak:
– Helló Móni, szia... ö...
– Helló, jaj, nem emlékszem pontosan, hol is találkoztunk?
Valahogy vártam ezt a választ, mégis zavarba ejtett. Mi? Hogy hol? Hát... most bizonyisten nem tudnám neki megmondani, hol is kaptam tőle az utolsó cuppanós puszit...
– Talán az általánosban, úgy második-harmadik táján...
Pillanatnyi zavart ábrázata nem állt jól neki. De felderült:
– Ja persze, te vagy a... a Szileczki, ugye? Áá, szi...
– Neeeem. Én aa... – itt megint megfeneklettem, hisz nem tudtam a nevemet elmotyogni neki. A „Szileczki” után nekem is a vezetéknevemet, a „Fikás”-t kellett volna mondanom. Vagy legfeljebb Fikás Karcsit. De az számításba sem jöhetett, hogy...
– Karcsi vagyok.
A reakciója meglepő és egyszerűen fantasztikus volt: Kissé leguggolt, és a nyakamba ugrott. Nagyon jó illatú volt a parfümje.
– Karcsi? Hát ez nem is igaz! Nem, hát nem...!
Lebogozódott a nyakamról, és még egyszer felvihogott, de úgy, hogy az egész troli hátrasandított.
– Hát hogy vagy?
– Veled meg mi van?
Ezt egyszerre kérdeztük egymástól, ezért percekig kacagtunk és kacagtunk. Elkezdtem mesélni az életemet, majd eljutottam az álom elregéléséig.
– Tényleg? Ne haragudj, ez olyan ciki... hi-hi-hi...
– Mi?!
– Nem, nem, semmi, semmi. Jó, hogy látlak és kész. Nyolc év...
Erre már nem tudtam megmukkanni sem. Csak néztem merev, vöröslő fejemmel, zakatolt, szikrázott az agyam, egy pillanatra el is homályosult előttem démoni alakja. Átkaroltam Móni derekát, mire ő hosszú, tűzvörös körmével játékos vonalú hámbarázdát húzott a bal karomba. Ekkor egy irtózatosan nagyot rándult a trolibusz. Sikítások, fékcsikordulás, testek, karok, lábak, szatyrok, vér...
Én még meg tudtam kapaszkodni, de Móni, édes Móni... egy pillanatig még szorítottuk egymás kezét, de nem bírtuk tovább. Móni elrepült. Ekkor valami felém jött, elveszett előttem a világ, és lehuppantam a székre.
Hirtelen csönd lett. Kriptacsönd. Nem, hátul valami morajlik... Leragadt szemeimet lassan, félve nyitottam fel, és körbepillantottam. Az egész troli teljesen üres volt, csak a vezető bámult rám elölről:
– Hé, szálljon már le, maga idióta! Nem elég, hogy az embernek ilyen baszott napja van, még provokálják is! Hé! Eriggy...
Még mindig bágyadtan fölálltam, és magam elé emeltem a bal karomat.
XXXXXXXXXX
Verselemzés
Ne elemezd versemet, mert nem azzal van tele,
amit te csak képzeltél, azt úgysem írtam bele.
Az ember
Az ember senki, egy hülye barom,
de részletezni ezt nem akarom.
Imre néni halálára**
Sírodat diákok gyűrűzik körül,
És vizeletük koporsódra ürül.
Stilaritás? Jambika?
Mezei bölömbika!
Petőfi Rádió, Budapest,
A téri kurva rest!
Brutalitás
Hiszen nem vagyok én olyan brutális,
Bár gondolatom előadom csu*nyán is.
* az „u” hang biz’ szándékkal rövidebb a kelleténél
Ein Argument
Ich scheiße für die Ewigkeit!***
Verébszőrt szórt elém az éj.
A búzatábla a ropogós kenyér illatát
Lerázta magáról.
„Én még soha semmilyen hibát nem elytettem.”
Középszerűségem a legalantasabbak közé emel.
Rációm: degeneráció-regenerációk generációi
Májkrém-trilógia
Új versem
Legjobb májkrém
a sertésmájkrém.
Legújabb versem
Egyik legjobb májkrém
a marhamájkrém.
Vadi új versem
Szar májkrém
a baromfimájkrém.
XXXXXXXXXX
Oroszórán
Oroszórán csücsülök a padban,
ellenőrzőm a tanárnak adtam.
Egy jegyet majd ír bele a tanár,
és én akkor mehetek is akár.
Feleletem díjazza majd mindjár’,
szomszédunkban dolgozik a síngyár.
Oda megyek dolgozni, ha bukok,
ha kiderül, hogy semmit sem tudok.
A csomozógép
Csimi-csumi csomó,
Szarban van egy csomó.
Arra jár a csivi-csavi
Zizi-zozó csavargó.
Ejnye, te kiki-kaki
Csimis-csomós sziri-szari
Hadd kössem meg beléd
Az én csimi-csomi csomóm.
Ezt szoktam én tenni-venni
Mindig, mindenkivel
Nagy zsenivel ugyanúgy
Mint nille-nulla senkivel-jenkivel.
Vigyázz, mert benned is hibát látok!
Tiltakozás
Hát igen, én
csak egy nagy szar
vagyok. De hát
attól függetlenül
megmarad ám
ütleg nyoma
lelkem helyén
permet-kegyetlenül.
Te gonosz csitri
Te gonosz csitri, ki azt hiszed,
többet érsz, mint én
Csak a külső fontos neked,
és a látszat szintén.
Gondolatim rólad jambusokba vetem,
Hogy e csúf világból ne legyen elegem!
Nem állok jót magamért,
Sem az el nem múló gondokért:
Kihányom a belem, ha rádnézek,
Annyit verem farkam, hogy lelkileg már vérzek.
Az I. István Gimnázium esete
Amikor reggel átléptem az I. István Gimnázium küszöbét, még sejtelmem sem volt arról, micsoda érdekes dolgok fognak aznap itt történni. Minden pont úgy zajlott, mint másszor: az első három óra rögtön túlszárnyalta az aznapra előirányozott stresszmennyiséget. Minden a maga medrében folyt, mígnem úgy 10 óra körül felgyorsultak az események. Az oroszóra vége felé az utcáról mintha különös emberi kiáltozásokat és más zajokat hallottunk volna felszűrődni. Ennek okára a szünetben derült fény: hatalmas mutáns rovarok tömegei rajzottak az Ajtósi Dürer sor eme szakaszán; ellepték a járókelőket, és el is fogyasztották őket. Sárgás vér folyt le a csatornákba. Fenyegetően rajzottak a gimnázium körül is. Minden ablakot jó szorosan bezártunk. Ám egy szerencsétlen félreértés folyamán az iskola bejáratának előterébe valahogy mégis be tudtak szivárogni a rohadtak. Mi csak a belső ajtó mögül szemlélhettük a bekövetkezett sajnálatos eseményeket: a két portás hörögve őrjöngött, a bogarak belemélyedtek a lábukba, hajukba, szemükbe, szájukba. Véresre marták a testüket. Az egyik többször is megnyomta lent a fölső ajtót nyitó gombot, s nem tudta megérteni, miért csukjuk be azon nyomban ott fölül. Pedig ha nyitva hagyjuk, mindannyian elpusztultunk volna. Ő csúszva-kúszva még fel is botorkált, és ősi dühvel rángatni kezdte előttünk az ajtót. Ereje egyre lanyhult – egyszer csak megrándult bogárral teli feje, és az ablaküvegre hosszú gennyes-váladékos vércsíkot kenve végleg leroskadt.
Halálra váltan, mélységesen megdöbbenve és teljesen tehetetlenül állottunk a tragikus jelenet előtt. Egymásra néztünk, és hirtelen teljes pánik és dühöngés lett úrrá rajtunk, az I. István Gimnázium címzetes tanulóin. A lánydiákok sikítoztak, a fiúdiákok verekedtek, és mindenki csak rohangált. Ekkor – mint később megtudtam – Szakáll Istvánné igazgatónő rendkívüli gyűlést hívott össze, és ott minden tanárt életveszélyesen megfenyegetett azzal, hogyha nem állítják vissza a gimnázium messze földön híres rendjét, akkor mindenkit kinyír. Ennek nyomatékául ott rögtön agyon is veretett egy szegény matematikatanárnőt. Sokan azonnal felajánlották segítségüket. Így tehát amint kijöttek a tanáriból, rövid úton rendet is teremtettek. A férfiak a fiúkat, a nők a lányokat állították egy fa– vagy vasbot segítségével hosszú merev sorokba. A gyerekek megszeppenve, sírva-pityeregve állottak vigyázzba. De a levegőben szinte kisülés jött létre, olyan nagy volt az idegfeszültség. Egymásra sandítottak riadtan, ártatlanul: a történtek előtt mindenki értetlenül állt. Csak azt tudtuk, hogy valami borzasztó történik velünk. S még semminek nem volt vége! A tanárok azonnal megszervezték a menza és a vízkiosztás rendjét. Ételt először természetesen a tanárok és az ebédjegyesek kaphattak. Aki ilyenkor próbált belógni, annak felírták a nevét, és ezután el volt tiltva mindennemű étkezéstől. A büfé bezárt, és nem nyitott ki többé.
Ekkor történt valami. A menza előtt ügyeletet teljesítő Farkas József tanár éppen egy lógóst ráncigált kifelé az ebédlőből. Az persze könyörgött neki, leborult elé, csókolgatta a cipőjét. Így kb. 4-5 métert tehettek meg a folyosón. Ezután a fiú újra megpróbált kiszabadulni, és nem válogatva az eszközökben két bizonytalan erejű ütést mért a tanár úr fejére. Erre Farkas József, kitüntetett matematika– és filozófia-szakos tanár egy jól irányzott ütéssel eltörte a diák nyakcsigolyáit. A tanulók fagyottan álltak az események előtt. Csak nézték, csak nézték, mint ragadja meg társuk nyakát, és mint roskadt az aléltan össze. Ekkor a sorból az egyik fiú hirtelen hatalmas kiáltással hátulról ráugrott a tanárra, és ütlegelni kezdte. Megindult a haccacáré: mindenki odatódult, és össze-vissza csépelték a Farkast. De ebben a szempillantásban föltűnt a folyosó végén egy osztag tanár, széklábakat és vasrudakat lóbálva. Odaértek, és belevetették magukat a tömegbe. Senkinek nem irgalmaztak. Az ezt követő perceknek már nem lehetett gátat vetni: a diákok egy része, látva végzetét, beszaladt egy közeli terembe, és onnan hamarosan hegyes széklábakkal, rudakkal és éles üvegszilánkokkal felszerelkezve tértek vissza. A küzdelemben maradt gyerekek legtöbbjét már felkoncolták. Ám mikor a már szintén fegyveres és többszörös túlerőben lévő diákság benyomult a csatatérre, kezdetét vette a tanárok féktelen, vég nélküli ütlegelése. Talán 10 percig ha tartott, míg végre eldőlt a harc kimenetele: Az utolsó tanár vérbe fagyva tért örök nyugalomra az őt püfölők közepén.
A folyosó falát szétkent vérfoszlányok festették be, a föld ingovánnyá lett a húscafatok szövedékétől; a több tucat hulla a felismerhetetlenségig agyonverve, szétroncsolt koponyával, kilógó belekkel, összemorzsolódott csontokkal fedte be a talajt. Ekkor ez a kis fegyveres csoport elindult fel az emeletre, a tanárihoz. Közben egyre többen csatlakoztak hozzájuk. A feldühödött tömeg itt is hozzákezdett a tanárok meglincseléséhez, tekintet nélkül nemre és korra. Néhányukon azért már meg-megkönyörültek a csillapodni látszók: ezeket az alélt testeket a hajuknál fogva vonszolták be a tanáriba, és ott – szigorú őrzés mellett persze – törvényt ültek valamennyin. Minden bűnükért egy-egy korbácsütést kaptak. Olyan sokszor persze már nem kellett lecsapni, hisz a főbűnösök fölött már rég pálcát tört a nép...
Eközben az ebédlő előtt ismét pánikhangulat alakult ki: az eddig gondosan adagolt ételeket az önmagára talált diákság pillanatok alatt felzabálta. Azt, aki ezalatt élt a lehetőséggel, és egész kenyereket dugott el magának, a következő, úgynevezett első ellenőrzési ponton minden további nélkül halálra verték, ezzel együtt kibelezték és felakasztották, elrettentő példaként. Közben a büfé köré is tetemes csoportok gyűltek:
– En-ni akarunk! Éhesek vagyunk! En-ni akarunk! – skandálták, majd miután erre semmiféle válasz nem érkezett, pillanatok leforgása alatt betörték az ablakokat és benyomultak a helységbe. Végül meg is találták a két szerencsétlent: ott kucorogtak az alsó kis lyukban. A „szakit” egy drótkötéllel felakasztották a büfé előtti emléktáblára. Ezalatt a nőről leráncigálták a ruháit, és többen megerőszakolták. Mikor aztán ő is kimúlt, otthagyták, és a többieknek kivitték a bent felhalmozott busás étel– és italkészleteket, majd kiosztották az üdvrivalgó tömegnek. Ekkor jött le lóhalálában a tanári egyik őre:
– Állj! Ne igyatok a csapvízből! A bogarak megmérgezték a vízrendszert is! Ráadásul fertőző baktériumokkal! És képzeljétek, ezt a diri bökte ki negyedórás kínzás után! Már rég megtudta telefonon, de nem árulta el, hadd dögöljünk meg, mindahányan vagyunk! Természetesen ezután azonnal végeztünk vele! Ennyi! – Az utolsó szavakat a diákság már nem hallgatta végig: tombolva felrohantak és cafatokra tépték az I. István Gimnázium köztiszteletben álló igazgatónőjét.
Ám a ragály elől már nem volt menekvés: jó negyedóra múlva jelentkeztek a kór tünetei. Tömegesen hullottak az emberek, és ettől csak még gyorsabban terjedt a fertőzés. Ekkor tudatosult bennünk az is, hogy minden enni– és innivalótól megfosztattunk.
Hamarosan a várakozásnak megfelelően a diákság létszáma erősen megfogyatkozott: talán 150-200-an maradhattunk. Ám őket a most kibontakozó öngyilkossági hullám tizedelte meg.
Kint beesteledett: minden emeleten tüzek gyúltak, némi meleget és fényt sugározva. Én céltalanságomban a 2. emeletre rohantam. Ott a következő kép fogadott: a szekrényeken kívül és belül diákpárok tömkelegei hevesen tosztak. A fiúk vadul ráncigálták le lányiskolatársaikról piszkos ruháikat; azok gyönyörrel vagy fásultan, de hagyták magukat. Hisz úgyis minden mindegy már... Néhány csaj már fel sem öltözött: meztelenül rohangáltak egyik álló szabad faroktól a másikig, s a vad szenvedélytől megrészegült kéjjel tolták magukba őket. Egy lány hozzám is odajött: alázatosan könyörgő tekintettel kezdte kigombolni nadrágomat. És ekkor – talán utolsóként – én is elvesztettem józan eszemet: Magam rántottam le a gatyáimat, de ekkor ő már meg is pördült előttem, lehajolt, és tényleg úgy odatartotta, hogy azt ember nem nézhette tétlenül...
A lány szűz volt. Egészen addig. Ez biztos. És ezután még 4-5 csajt megdugtam; pontosan nem emlékszem, hányat és kiket. Aztán megint lementem a földszintre, ahol a tűz körül álltak mind; melegedtek, mereven pislogtak a hideg kis lángocskák gyenge világánál. Mindenki hallgatott, csak a tűz ropogását visszhangozták az ódon iskolafalak. Elkínzottak, elszántak és teljesen felismerhetetlenek voltunk. Az egyik diák egy véresre vert, összekötözött, félholt tanárt húzott oda a tűzhöz, és belökte. Az még kapálódzott, vonaglott egy ideig, sőt még ki is próbált gurulni a tűzből. Ez nem ment neki, viszont teljesen széttúrta a rakást. A ficánkolást megelégelve a fiú odahúzta magához, és egy vaspálcával háromszor-négyszer keresztüldöfködte. A módszer bevált: így még sokkal hamarabb át is sült. Azután kivették és megették.
Miközben néztem a tüzet, hirtelen belémvillant az utolsó és egyetlen megmaradt esélyem a menekvésre: rögtön kész voltam a pontos, kristálytiszta tervvel. Nagyon gyorsan kellett cselekednem. Néhány ügyes ugrással máris ott-termettem az ablakoknál, és bulldózerként törtem ki őket. Közben eszeveszetten loholtam a pingpongterem felé. Közvetlenül előtte, a folyosó végén magamhoz rántottam egy csajt, egykor biz’ az iskola szépét:
– Gyere velem, ha nem akarsz megdögölni! Gyere már, mi a francot vársz még?! Baszd meg...
Ő értetlenül és bambán nézte, hogy mi van velem. Aztán jött. Beráncigáltam a lépcsőlejáróba, ahonnan a pingpongterem vasajtaja nyílt. Gyorsan kulcsra zártam magunk mögött. Hallottam a halálsikolyokat, ordításokat, hörgéseket, és örömmel nyugtáztam, hogy eddig minden rendjén is van. A lángok immár szabadon kelhettek új életre. Abban bízhattam csak, hogy a pincehelység kőburkolata egy kis ideig védelmet nyújt... Lehúztam a lányról izzadt gönceit. Mikor bolyha is előkerült, ráült az asztalra és magárahúzott. Mindketten átadtuk magunkat a nemzés ősi ösztöneinek.
Ezalatt elült a zsivaj, és megkezdte tombolását a gyilkoló tűzözön.
Mi meg csak dugtunk ott lenn. Ám ő hirtelen a pofámba hányt, majd véget nem érő okádásba és köhögésbe kezdett. Mindent megértettem: – Ittál a vízből, mi, te... rohadt... kurva... neeeee! A lány teste ekkor hirtelen összerándult, és ernyedten a földre roskadt. Egész testemben remegve, émelyegve a terem legtávolabbi zugában kerestem menedéket. De tudtam, és már vártam, hogy rajtam is kiteljesedjék a végzet ítélete. Szívem kalapálni kezdett, fülem sistergett, fejem égetett, hirtelen alakokat és árnyakat kezdtem közeledni látni, és a tűz, a tűz, a tűz...
* * *
Később elmesélték nekem, hogy holtan találtak mindkettőnket az üszkös romok alatt, de engem még újra tudtak éleszteni. Azóta 10 év telt el. Ezalatt sorsom igen furán alakult, hiszen két lábam elégett, a karomat levágták és a hajam is kihullott a betegség folytán. De ezért soha senkinek nem tettem szemrehányást. Pedig a mutáns bogarak egy aprócska hiba folytán egy közeli laboratóriumból kerültek oda meg az egész Városligetbe. Amikor kivágtam az ablakokat – mint ahogy azt előre elterveztem – mind beáramlottak a melegre, no meg a vérbő préda biztos reményében; aztán persze valamennyien bennégtek. Enélkül pillanatok alatt hatalmas sokasággá szaporodtak volna, és valószínűleg elpusztították volna az egész Földet.
Na tessék, milyen hosszú ideig fortyogott bennem a szó, míg mára leírhattam, és soraimat most mégsem tudom igazán okosan, frappánsan lezárni. Ellenben mindenkinek azt ajánlom, hogy ki-ki szíve szerint okuljon az esetből saját boldogulására.
XXXXXXXXXX
Uralkodó nézet
Az osztályban eluralkodott már az a nézet,
ne élvezzük sokáig az életet, mint mézet.
Éljünk kicsit, de az legyen cukros, vagy hát mi más,
nos szerintem ez az életnézet hibás.
A találkozó
A 10 éves érettségi találkozóra Karcsi is elment. Végignézett a társaságon, de nem ragadta el az ilyenkor szokásos hevület: azt, hogy egynémelyikük szinte semmit se változott, néhányat meg már fel sem ismer; egy-kettőnek mesebeli háza lett, fényes karriert futott be, művész, vagy adóellenőrként keresi kenyerét: mindezt teljesen természetesnek, törvényszerűnek tartotta. Ő sem keltett feltűnést: általában mindenkinek illedelmesen odaköszönt, majd hallgatólagos résztvevője lett egy 4-5 tagú beszélgető társaságnak. Aztán Béla, az összejövetel szervezője és házigazdája tartott egy látszólag spontán beszédet: mesterkéltsége nem tűnt fel senkinek. Nem baj, semmit sem változott, és nem ő a legrosszabb ebből a fajtából. Ezek után leültek étkezni. Egyszer csak Béla felkiáltott:
– Na és mi van veled, Karcsikám? Te meg miből tengődsz?
Egy pillanatra mindenki rászegezte szúrós tekintetét. Ekkor Karcsi vontatottan, de őszintén mesélni kezdett:
– Nekem őszintén szólva semmi említésre méltó nincs az életemből. – Örült, hogy beszélhetett, bár már az elején látta: igaz vallomása senkiben sem talált érdeklődésre.
– Már a suliban sem voltak ambícióim. Aztán ezt persze tetézték az ezt követő évek: bárhogyan is mindig ellene voltam, csak szürke és egyhangú állásokat töltöttem be. Mindenki rámlegyintett. De én mindenkivel egyet is értettem: saját magam okoztam minden szenvedésemet. Nem értem más nyelvét, főnökeimmel szemben ráadásul ezt még alattomosan kifejezésre is juttattam. Így persze soha nem juthattam feljebb úgy, mint hülye munkatársaim. Nagyon szerettem volna vezetőként élni, de az odavezető útra alkalmatlannak bizonyultam.
Ekkor már a társaság nagy része mással és másról beszélt. Ez mélységesen bántotta Karcsit, de ebből semmit sem mutatott ki. És ezért ismét csak nagyon utálta magát.
– Aztán egy szép nyári reggelen megelégeltem ezt az egészet, és öngyilkosságot követtem el.
Akik eddig is kitartottak, most elemi erővel hördültek fel:
– Mi van vele? Mi történt? – zajgott mindenfelől. De ez már Karcsit egyáltalán nem érdekelte. Most már elmondja a dolgot. Ha ezt akarták, hát tudjanak meg mindent.
– És aztán? Mi lett veled?! – kérdezte Béla türelmetlenül.
– Aztán? Semmi. Négy-ötperces kínlódás után végleg kimúltam.
Feszült, égető, néma hallgatás következett. Megállt az idő. De Karcsinak már nem volt több mondanivalója. Ült és várt. Aztán egyre nagyobb tömeg gyűlt köré, ráfüggesztve remegő, véreres szempárjaikat. Néhányan feléje is nyúltak. Ám görcsös hadonászásukkal csak a levegőt markolták.
– Bakter... – hangzott valahonnan, majd egy artikulálatlan kiáltás. Karcsi ott ült középen, körülnézett, majd szép lassan eltűnt az embergyűrű közepéből.
Az egyre ritkuló összejöveteleken ezek után az egyetlen közös téma Karcsi nevezetes eltűnése volt a 10 éves érettségi találkozóról.
Hogy is vagyok én veletek?
Amikor hozzátok jöttem,
Remények ültek mögöttem:
Lesznek majd itt ész-bárok,
De ahelyett mit látok:
Sikítozó lányok és verekedő srácok!
Na dehát hiába is kiáltok:
Nagyobb hangú Simánszki-apátok.
Vágyom azt a bölcseleti nyugalmat,
Azt az érzékek feletti uralmat,
Mit képvisel a Dr. Leves,
Meg a Zotyó, ki sohase heves.
Régóta évődöm Tamással,
A zabos agyú kakással.
Mindig is tetszett nekem Rita melle,
Marosi seggéről sose tudtam, kell-e?
Ronda, sikítozó lányok,
Rátok gondolok, ha hányok!
A legszebb a legrosszabb,
A legkisebb a leghosszabb.
Itt van Pityó, ki öngyilkos lesz biztos,
S Andris, a lenyalthajú rendbiztos.
Itt van Feri, a KST*-tag tortakrém,
Társasága mintha volna rém,
Nem leszek társa, nem én!
Dénes Zénó, barátból lett kutya,
Ritaőrző, hűséges és tunya.
Na és van még a Zsolt, a Berend,
Nagy hajú és „messze van”, mint Herend,
Na meg a Lakatos-citromos,
Gazdag lesz: ez bizonyos.
A többi külön említést nem érdemel,
Mert a Simánszki még emiatt is leszerel!
*: KST: Kölcsönös Segítség Tanácsa
Nőnap 1990
Azt mondják az emberek,
Hogy nők nélkül nincsen élet.
Ám hol kutya hempereg
Másképp fest már a csendélet.
Sikítozzatok még, még,
Mintha nem lenne elegem
Még nőnapon sem elég,
Pofátokat majd beverem.
Ma lenne a híres nap?
Egymás szavába visítnak,
S ha csekélységet kapnak,
Újra csak azért is sírnak.
„Nekem ibolya kéne,
Nem ez a csúnya fehérség!”
Tanúbizonyságot téve
Bunkóságról, mely merészség.
Elegem van, ordítsatok,
Ti bunkó, bunkó csajok!
Fogjatok meg...!
Fogjatok meg! Mellettem egy
Alma ül, de hátulról a
Nyakamba zúdul ricsajos
Baromfihad. Fogjatok meg!
XXXXXXXXXX
Tudattalanul
Ne szóljatok! Maradjatok, mint
Mielőtt behulltam ide,
Figyeljetek velem!
Érzitek
agyam kiáltását, ennek a
lucskos hegységnek, amint neki
meg nekifeszül a falának
imádja Istenének viszont
csapásait, s az imént már úgy
hitte, legyőzheti?...
Most elég
egy csobbanásnyi pattogó zaj
ima közben, hogy a felborzolt
tükör szétroppantsa a falat,
s a nagy Játszótárssal együtt ő
is velepusztuljon.
Belehelt
önmagam szét-körülfolyik
köztetek, s csak suttogva szólok:
„Ne sértsétek meg szent Játékunk,
Hallgassatok és leheljetek!”
Kapcsolat
Racsogtok már itt, rohadt ebek!
(Vagy véreim vagytok? Bocsánat.)
Mint Odüsszeusznak, keserű
Ízt csorgattok a fülembe, míg
A sáskásodó hangyatánctól
Dübörgő agyam ki nem loccsan,
Hogy aztán a szökőkútban pár
Nyekkenés mellett mindenki a
Maga lépcsőjén visszaessen.
Első nézeteltérésem a Kedvessel
Csütörtökön 3 óra 15 perckor jött a Kedves, ahogy szokott. Feküdtünk az ágyon, összebújva. Egyszer csak felhorkant: – Menjünk má’ el valahova! Mindig csak itt döglünk! – De hát tudod, hogy utálok az utcán lenni, meg utálom az embereket és nem tudok közöttük létezni! Nekem nagyon jó itt! – Nekem meg nem jó, érted!? Unalmas, szar! – Akkor hagyj el! – A Kedves felpattant és elindult kifelé. Kétségbeesetten rohantam utána, térdre estem előtte, átkaroltam a lábait és könyörögtem: – Ne, ne hagyj el, ne hagyj el, jó?
Letérdelt ő is, megpuszilta hatalmas orromat és így szólt: – Te hülye, tudod, hogy soha nem tennék ilyet. – Akkor jó. Szeretlek. – Én is. – De én nem is tudom, hogy szeretlek-e, mert nem tudom, milyen a szerelem. Már elfelejtettem. – Akarsz most engem? – mosolygott a Kedves. – Inkább beszélgessünk egy kicsit. – Visszamentünk a szobába, lefeküdtünk az ágyra. – Miért nem hagysz el engem, ha? – kérdeztem. – Mert szeretlek! – Mit jelent az a szó, hogy „szeretlek”?
– Hát azt, hát, hát azt jelenti, hogy nem tudlak elhagyni! – Ezt most jól megmondtad, baszd meg! – Mind a ketten nevettünk, aztán a Kedves folytatta: – Meg azt is jelenti, hogy mindig veled akarok lenni, baszni akarok veled, odaadom testem-lelkem, akárcsak te. – Azt mondtad: mindig velem akarsz lenni. Akkor minek akarsz elmenni?
– Attól, hogy elmegyünk, még lehetek veled! – Ja tényleg, de fasz vagyok. Na, menjünk Veszprémbe. – Leutaztunk Veszprémbe. Elmentünk a Viaduktra. Megálltunk a közepén. Így szóltam: – Legyünk együtt öngyilkosok, utálok élni, te meg úgyis csak a fantáziám szüleménye vagy! – Leugrottam a mélységbe és úgy gondoltam, hogy az általam kitalált Kedves is velem ugrik.
A csavargó
Kevés embert ismert,
Azokat is kerülte,
Kócos haján néhány fűszál
Didergett leülve.
Az emberek nem szerették,
Kivéve egy kisgyermeket.
Kivel együtt járta a
Szűk utcákat, tereket.
Jó barátok lettek, tán
Megszerették egymást,
Mert ezután többé
Sosem ismertek mást.
A kisgyermek olyan lény,
Ki érzi, hol szív lakik,
Ezért lett a csavargó társa,
Ki már rég tervezett valamit.
Mielőtt megismerkedtek
A koldus úgy érezte:
Nem kellett volna
E világra születnie.
Lett volna inkább sas
Mely szárnyal az idők felett
Vagy ravasz macska
Döglött verébfióka mellett.
De minderről ismét
A valóságba zökkent:
Korgó gyomra szavára
Álma tovaröppent.
Ott és akkor jutott először
Eszébe a gondolat:
Lógni egy hitvány kötélen
Egy szomorúfűz ágai alatt.
E gondolata aztán
Napról napra érett –
A sok csúfolódást hallva
Szívszorító vágyat érzett.
S az emberek csak gúnyolták
Szakadt külseje miatt,
Egyszer orvul le is köpték
Édes-reményű álma alatt.
S ezt megtudva a
Jámbor lelkű szolga
A kötelet a fa ágán
S nyakán áthurkolta.
A hűs árnyak már-már
Végleg elvitték őt –
Ekkor ő egy mosolygó fiút
Látott maga előtt.
A fiú nem szólt,
Csak cselekedett:
Első dolga volt
Átvágni a feszes kötelet.
Majd kézen fogta az
Oly sokat csúfolt beteget,
S elindult vele megismerni:
A jövő számukra mit rejteget.
Szabadok voltak, mint a sas,
Övék volt a világ;
Ezüsttel szórta be őket a
Másnak oly hideg holdvilág.
* * *
Egy szürke, ködös napon
Két fényes csillag kihunyt az égen
A megőszült remete elérte,
Mire vágyott régen.
Boldogan és szabadon szakadt meg élete
S oda jutott, ahova remélte:
Az angyali sereg felemelte az égig –
Ma is ott él, gazdagon – a végtelenségig.
II.
Miközben a megőrült olvasók novelláskötetem sokadszori kiadásának utolsó példányaiért ostromolták a könyvesboltokat, én a szobámban egy rohadtul idegesítő, nagy fekete legyet próbáltam lecsapni. Ekkor csöngettek. Móni, Torma Móni volt az. Először képtelen voltam felismerni.
– Szia Karcsi! Torma Móni vagyok.
A) variáció a folytatásra:
A látványától ott helyben elvesztettem az eszméletemet. Miután ismét feltápászkodtam, elémtűntek bombasztikus vonalai, fenséges arca, előrebiggyesztett ajkai, kacagása. Százszor szebb volt, mint novelláim eszményített Torma Mónija. Szemem ismét elhomályosult, ezért inkább zavartan betessékeltem. Viselkedésemen való első csodálkozását feledve fantasztikusan magabiztosan, finom mosollyal lépte át a küszöböt. Ezek után kínos jelenetek egész sora következett, amit most nem fejtenék ki nagyon pontos részletességgel, hisz ezt követően történetem különösen izgalmas fordulatot vett. Miután leültettem, csak ő beszélt, hisz látta, nekem gombóc van a torkomban. Elmondta többek között, hogy mekkora megtiszteltetésnek érzi, hogy szerepelhetett a kötetemben. Fotómodellként dolgozott, és e váratlan hírnév miatt már többszörösére nőtt a gázsija. Ezért is érezte kötelességének, hogy felkeressen. Miközben beszélt, ujjaival egy asztali díszt simogatott. Ezek után íme, beszélgetésünk egy rövidke kivonata:
M: –... meg aztán ezek a novelláid is... csodálatosak! Már több milliószor elolvastam őket. Olyan művésziek, nem is tudom, talán csak azok a picikét nyomasztó részek nem kellenének, de mégis olyan lenyűgöző, hogy azt a izét... na szóval...
Ekkor felugrottam, de ő ugyanebben a szempillantásban szintén felpattant, és mielőtt léphettem volna, a nyakamba vetette magát:
– Szeretlek! Imádlak! Még jobban, mint akkor! Oh... – és a szenvedélytől hátrahajtotta fejét. Eldőltünk az ágyra, én puszilgattam a nyakán, lábán, karján, hasán. Ő bőszen szuszogott, és lerántotta könnyű blúzát. A mellei párnákként tartották fogva égő arcomat, miközben nemi szervét simogattam. Úgy jó öt percre rá felálltam. Ő is felállt. Átkaroltam, és a fülébe búgtam:
– Te egy szánalmas, büdös, szaros kis útszéli kurva vagy! Érted? Takarodj ki innen a francba! Megértetted, te undorító cigány? Menj innen! – majd a hajánál fogva kiráncigáltam az utcára, és jójccakát.
B) variáció a folytatásra:
Egy hájas, büdös, ápolatlan, fogatlan nő vigyorgott rám. Eredeti mivoltából tán csak jó alakú lábait őrizte meg a sors, ám azt is burjánzó borosta takarta. Miniszoknya is volt rajta, a képe meg ízléstelenül fel volt cicomázva. Kócos haja fésülhetetlenül ácsingózott szerteszét. Megkövülésemet látva még éktelenül el is vörösödött, majd szánalmas, könyörgő arckifejezéssel nézett rám. Ezek után viselkedésemnek csupán vázlatos bemutatására szorítkoznék: először is perceken át csak álltam és mereven néztem. Aztán hatalmas levegőt vettem, karomat megállíthatatlanul a kilincsre vetettem, és az ajtót minden felgyülemlett erőmmel bombaként bevágtam. A vakolat kint és bent is mind egy szálig lepergett. Sarkon fordultam, és tovább kergettem azt a legyet. Nagy volt és csúnya, csillogott a sok baktériumtól. Néha meg-megnőtt, majd visszazsugorodott. Aztán újból ember nagyságúvá vált, és így tovább. Hajszoltam, űztem órákig, napokig, de nem sikerült győzelmet aratnom felette. 3 hónap és 18 nap után aztán, úgy 5 óra felé végre sikerült szétkennem a szobám falán. Ekkor azonnal leültem, elővettem kis fekete füzetemet, és beleírtam egy újabb Torma Móniról szóló novella első sorait.
Életem II.
Unom már az életemet
Kényelmetlen kényelmemet
Hol vannak a csövesek és úttörők?
Közösségi szellem törj elő!
Nőt akarok, szépet, kedveset.
Boldogságot, kéket, kereket.
Ha meg van, öngyilkos leszek,
Addig még reménykedek.
Öngyilkosság, némi „csavar”-ral
Volt egyszer egy pisztoly. Az íróasztalfiókban hevert, és éppen számot vetett egész eddigi viszontagságos életéről. Olyan sokszor használták már, bármennyire is ellenkezett, hogy ezentúl nem tudott már egy normálisabb életben reménykedni.
A házban élt egy gyomirtó is. A kamra egyik sötét, eldugott zugában kucorgott és gondolkodott. Depressziója már szokatlan régóta vasmarkában tartotta. Nem tudta magában megemészteni azt a tudatot, hogy oly’ gyakran irtottak már vele. Gyomot is, meg mást is. Mindegy, hogy mit.
Egy szép napon a pisztoly ellátogatott a gyomirtóhoz. Baráti cseverészésbe kezdtek, és nagyon hamar megtalálták a közös témáikat. Néhány perc múlva csak egy szétmállott önérzetes pisztoly és egy szilánkokra tört depressziós gyomirtó hevert a sarokban.
Mindketten megtették még utoljára egymásnak ezt a szívességet.
Ima a kóláért
Ó, a kóla!
Ne feledkezzünk meg soha róla!
A kóla ízes, zamatos,
a szánk attól lesz maszatos.
Uram, add meg mindennapi kólánk nékünk,
látod, nélküle nehezen élünk!
Ó, a kóla!
Urunk, kérünk, gondoskodjál róla!
A kólát kezünk kutatja,
de rajta van a kupakja.
Fekete-barna-sárga-piros nedű,
ó, te fenségesen csengő nevű!
Van ám kóla,
– jobb tán, ha nem is beszélünk róla –
diétás, koffeinmentes,
Brill, Sztár, Kvín és mi nem rendes.
Annyit sem értek, mint rossz ruhán a pöttyök,
íztelen, feketeszínű löttyök!
Mert a kóla,
mely érdemli, hogy beszéljünk róla,
az a Pepszi, meg a Koka,
ennek pedig az az oka,
hogy ezek finomak – Csigásitól tudjuk –
Add uram, hogy soha meg ne unjuk!
Az ükapám és a lova
Itt fog állni egy pikáns történet.
Ma már ilyen nem-igen történhet.
A múlt század derekán
éldegélt az ükapám.
Istállóban ficánkolt a lova
– fingani a lónak is van joga –
érezte is a szagát,
elhatározta magát.
Fejébe tett egy tollas süveget,
fogott egy befőttesüveget,
az istállóba ment ki,
bizony nem volt ott senki,
csak a mén, a paripa vagy a ló,
a szép magyar huszár alá való.
A ló ette a zabot,
majd szellentett egy nagyot.
Az üveget frankón odatolta,
majd pedig a dugót belenyomta.
A szagától köhögött,
de magában röhögött.
Bevitte az üveget, be a házba,
betette egy polcra, be a spájzba.
Aztán jöttek vendégek,
hoztak színes mentéket.
Üdvözölték egymást sorban, szépen,
aztán helyet foglaltak a széken.
Ettek, ittak, mulattak
magyar nótát húzattak.
Mind a butykos fenekére nézett,
az ükapám suttyomban lelépett,
az üveget megfogta,
a szalonba behozta.
Az üvegről a dugót lehúzta
– és mivel a ló azt telepúzta –
igen várta a hatást,
figyelte is a bagázst,
de nem kezdtek fészkelődni mások,
nem voltak gyanakvó pillantások,
mert az üveg rosszul zárt,
így az üki pórul járt.
XXXXXXXXXX
Életérzés
A mocskos, csöpögő csatorna
Félhomályt rejtve fázott,
Bilincsek csörgése, sötét alakok,
Szőrös népség hangja rázott –
A koszos falon rettegve
Egy kiélt fiatal patkány mászott.
A szennyvíz már lábát nyaldosta
Ettől még hidegebb lett a világ, s
Elgondolkodhatott végre. Csönd mardosta.
Agya puha labirintusán kis virág,
Mely az epedő Gondolat –
A halál virágzása szívét vagdosta.
Csak egy lépes, és mégis végtelen.
Egy ugrás és mozdulni képtelen.
Fentről vidám nevetés zaja repül
Valami nóta is felcsendül – –
S itt lenn a mohó posvány betemet
Egy nemrég még természet-lázas tetemet.
Életérzés – válasz
(válasz Simánszkinak)
Olvastam nemrég egy verset:
Benne patkány ember-költő
Élet-csatornába esett,
Szenny nyeli el, azt megtöltő.
Mégse csatorna az élet,
És tele sincsen szennyvízzel,
Oly könnyen nem érünk véget,
A halál csak egyszer visz el.
A fránya halál túl nagy úr
– Embert keres földön-égen –
Élet kezdődhet cudarul,
S folytatódhat aztán szépen.
Ha elért a szennyvíz téged,
Örülj annak, hogy tudsz úszni.
Ha befagy az egész véled,
Könnyebben tudsz partracsúszni.
Ha a parton nem vár senki,
És fekete már az égbolt,
Mielőtt el akarsz esni,
Gondolj arra, mikor kék volt.
Patkányok tán mégse vagyunk,
Mászkálunk, sírunk, nevetünk,
Van, amit föl nem foghatunk,
Örülünk, ha jót ehetünk.
Az élet ezektől lesz szép;
És hogyha mégis csatorna,
Néha föl- fölvillan egy kép,
Vagy fölvezet egy lajtorja.
Ha emlékszel egy-két színre,
Csapd föl a csatornafedőt,
És feljuthatsz a felszínre,
Ne szántson a bú több redőt!
Egy riport
Mint ismeretes, néhány nappal ezelőtt röppent fel a döbbenetes hír, miszerint egy zuglói diák, közismert nevén Karcsi tragikus mementóként az öngyilkosságba menekült. A hír megrázó volta miatt határoztam el: utánajárok az eseményeknek, hogy megtudjam, milyen okok, milyen körülmények vezethették arra Karcsit, hogy végül borzalmas tettét elkövesse. Akkor hát lássuk: riportjaim révén talán tényleg megérthetünk valamit...
Először természetesen a szülőkhöz, a megfogyott családhoz látogattam. Ők bizonyára sokat tudnak segíteni az okok feltárásában. Azonnal észrevettem, hogy ezek a feltúrt életű emberek még be sem akarják fogadni magukba a megváltoztathatatlant. Lássuk most először az anya megrendítő nyilatkozatát:
– Karcsi... Karcsika nagyon jó kisgyerek volt. Eleven, humoros, éles eszű, elég figyelmetlen, de hát ugye minden gyerek ilyen ebben a kamaszkorban... Ne haragudjon, nem tudok többet mondani önnek. Nagyon szerettem.
– És ön? – kérdeztem a láthatóan ideges, a cigarettákat megállás nélkül fogyasztó apától.
– Igen, valójában mindenben egyetérthetek Ilivel. Karcsi – itt idegesen elvigyorodott – tényleg egy humoros, életvidám gyerek volt. Viszonylag jól kijöttem vele. Komoly problémánk nemigen akadt, csak néha, de általában őmiatta. Persze... – Ekkor hirtelen a fiú húga nyitott be. Láthatóan őt is kissé megviselték a történtek...
– Csókolom! Mama, csak azt szerettem volna kérdezni, hogy nem vihetném-e át a Karcsi tévéjét a szobámba...? Jó film lesz...
– Jaj, kislányom, dehogynem, persze, persze... – válaszolta zavartan az anya.
– Hát akkor csókolom! Köszi szépen, mama! – és máris felderülve szaladt ki. Ezek után hosszú, gyötrelmes csend nehezedett ránk. Senki nem bírt szólni. A hallgatást én törtem meg: – Na hát akkor én mennék is... Igazán nem szeretnék tovább alkalmatlankodni...
– Maradjon még, nagyon szívesen látjuk – tartott vissza az apa bizalmasságot mímelő arccal.
– Őszintén sajnálom, de mennem kell. Köszönöm. Viszontlátásra!
– Viszontlátásra!
Vizsgálódásaimat, érezvén, hogy talán még nem kaptam teljes képet őróla, tovább folytattam. A következő alkalomra sem kellett soká várnom: rögtön kifelé a ház kapujában összefutottam egy hosszú, kócos, ősz hajat viselő, szakadt, zöldkabátos, zöld fonálsapkás, révedező szemű asszonnyal, ki belépve ezt mondta: – Picsa. Jaj Józsikám igazán rendes tőled hogy az állami neveldét felraktátok a csomagtartóra... az... blö... Ekkor szólítottam meg:
– Asszonyom!
– Igen? Tessék. Ugye a Karcsiról akar kérdezősködni?
– Igen. Ön az egyik szomszédja, nemde? Parancsoljon!
– Ja kérem szépen, hát én ezt a Karcsit nagyon nem szerettem. Gondolom rettentően idegesíthettem azzal, hogy teljesen bolond ember vagyok. Ezt tudva minden alkalmat igyekeztem megragadni, hogy a nyomában legyek, amikor csak lehetett. Szívós munkám eredményeként naponta legalább egyszer szembejöttem vele, de nem ám itt a közelben, hanem a város legkülönbözőbb pontjain, lehetőleg amikor nem volt sok baja a világgal. Ha-ha, ő ilyenkor csak zavartan elfordította a fejét, arca elszíntelenedett, és végre ismét depresszióba zuhant. Nagyon mély a fájdalmam, hisz Valaki voltam, A bolond. Most már mindenki számára csak egy szerencsétlen buggyant maradok. Ennyi elég kell legyen. Viszontlátásra!
– Elég... – A zöld nő révedezve, rongyosan és ugyanolyan zagyvaságokat mormolva lassan továbbcsoszogott.
A következő színhely, amit meglátogattam, rövid életének egyik legfőbb színtere, az iskola, az I. István Gimnázium volt. A folyosón azonnal találkoztam egyik tanárjával, Schlett Istvánnéval, aki irodalomra tanította őt.
– Elnézést, megtudhatnám, milyen diáknak tartotta Karcsit?
– Mit mondsz, kedves?
– Azt bátorkodtam kérdezni, hogy az ön számára mit jelentett Karcsi?
– Karcsi... Karcsi... Karcsi? Várj, belekukkantok a kis noteszomba... ja, a Kareszt tetszik érteni...!
– Igen, gondolom igen...
– Hogy mi a véleményem róla, hogy így eltávozott az iskolai harrrrrrrcmezőről? – az r-et „poénosra” húzta. – Semmi. Nem érdekel. És most megbocsátsz... – és a jókora könyvköteget hóna alá csapva a könyvtár felé vette útját. Ebben a szempillantásban lépett oda hozzám magabiztos hűvösséggel, sárga kardigánban és barna szoknyában az iskola igazgatónője, Szakáll Istvánné.
– Bizonyára ön az a riporter, aki Karcsi ügyé...
– Igen. Mit tudna ön mondani róla?
– Hát nagyon megrázó ez az egész. Az iskola egy kedves, szorgalmas, lelkiismeretes diákot vesztett el általa. Karcsit jól ismertem, gondjait, ha lehetett, megoldottam. Igazán sajnálom a dolgot. Igyekszem, hogy ezek után többé soha ne fordulhasson elő ilyen és ehhez hasonló eset. Köszönöm.
Alig jutottam szóhoz. Kissé más hangnemben folytatta:
– Egyébként még meddig akar itt maradni?
– Hát, még egy-két riportot szeretnék...
– És mit tud felhozni a mentségére, hogy minden előzetes konzultáció nélkül látogat el hozzánk? Egyébként engedélyezem, csak hát tudja rendnek lennie kell. És én elvhű ember vagyok.
– É... ö... bo...
Mikor felocsúdtam, már csak hűlt helyére leltem. Karcsi volt osztályát nagyon hamar megtaláltam. Valahol azt tanácsolták, hogy a női zsibongás irányába menjek. Fél perc múlva már fenn is voltam a 3. emeleten. Éppen németórához készülődtek.
– Sziasztok! Gyerekek, mit tudtok nekem mondani Karcsiról?
Ezt háromszor ismételtem el, mire észrevettek. Ekkor viszont síri csend támadt, amelyet néhány másodperc múlva egy hátulról jövő fojtott hang tört meg:
– Hát ő már 3 napja hiányzik, nem tudunk róla semmit!
Ekkor harsány kacagás és üdvrivalgás tört ki az osztályon.
– Jaj Sinci, hát ő már 3 napja halott! – hallatszott rikácsolva, fuldokolva a röhögéstől. Az iménti személy ezek után nem vett részt a további beszélgetésben, hanem a zöldruhás asszonyhoz hasonlóan maga elé révedezett.
– Neked például mi volt a véleményed róla? – fordultam Marosi Beához, aki elfintorodott, és megvonta a vállát:
– Nem... nem... tulajdonképpen ssemmi különöss, és különben iss az utóbbi időben... szóval rettenetessen hassogat a fejem, képzeld el, Edit, a múltkor iss...
Nem baj, kudarc után csak siker jöhet:
– Talán te... tudnál valamit mondani róla? – kérdeztem Wohner Ferencet.
– Hát... – mondotta elgondolkozva, komolyan és értelmesen.
– Áh, az egy tiszta hülye barom gyerek volt! – harsant fel a háttérben Csigási Géza éles hangja, amelyre dübörgő röhögés volt a reakció. – Egy idióta barom állat! Faszkalap. Depressziós geci. Nem lehetett mit kezdeni ezzel a megtestesült zavarral. Csak büdösítette itt a levegőt – újabb mély dünnyögés. – Én tudtam már régen előre. Nem érdekel.
– Csigási, Csigási, figyeljen, megy, megy! – kiáltotta a közelében álló Simánszki, melynek hatására Géza csakugyan visszatért az összegyűrt papírgalacsin rugdosásához.
A többiekkel sem jutottam dűlőre: senki semmit nem tudott mondani Karcsiról, mintha soha nem is létezett volna. Aztán a szünet végére elvesztették türelmüket, és elküldtek a p...ba.
Az iskolában készült riportjaimnak itt vége is szakad: azt hiszem, ennyi is hozzásegít a végső kérdés megválaszolásához. Ezután úgy láttam jónak, hogy hasznos lenne az utca emberét is megszólaltatni, az egyszerű, hétköznapi járókelőt. Az első, aki szembejött velem, egy hetyke utcaseprő: – Jó napot kívánok! Mit szól ön Karcsi balesetéhez?
– Nagy szar ember volt, az biztos. Zavart és szerencsétlen, szorongó és senkivel sem tudott szót érteni. Nem bánom. De mennem is kell, mert épp most lenne randevúm!
– És ön?
– Azonnal szálljon le rólam! Az ember nem mehet az utcán végig úgy, hogy csak azért, mert nyugdíjas, ne molesztálják! Mind egykutya, bunkó népség! A Karesz? Hogy nem üthettem rá a hullájára egy fahusánggal! Vesszen a patkány! Egy ellenséggel kevesebb! Na takarodjon, maga szatír, mert beverem a botommal a szép fejecskéjét! – és káromkodva csosszant tova.
Az ezután következő személyek meglepő egyöntetűséggel reagáltak a kérdésemre: először azt mondták, hogy soha sem látták. Dörzsölt riporter lévén nem hagytam annyiban, és ez 90%-ban gyümölcsözött is: lassan rájöttek, hogy már igen gyakran találkoztak vele, és maguk is meglepődtek, valójában mennyire nem vették észre. A végső tettet egyik sem tudta volna elképzelni róla. Ezekkel az emberekkel nem is foglalkoztam tovább, annál is inkább, mert közeledett felém a következő izgalmas interjúalany: a Nő, a Csitri, a Jóseggű, a Kerekmellű, a Szexis.
– Szia! – mondtam kissé feldobódva.
– Szia! Mi kell?
– Karcsi.
– Ő? Ja, értem, szóval rám akarod kenni az egészet. Oké, akkor végeztünk is!
– Ó... jaj... várj, dehogyis, nem, csak mondj valamit!
– Na jó. Egyszerűen kívül esett minden érdeklődési körömön. Undorított gyermeteg viselkedése. Ritkán beálltam mellé-elé, de ettől úgy elsötétült az agya, hogy nagyon bénán viselkedett. Az nem lehet az én hibám, hogy nem ilyenre vágyom, nem?
A gondolataihoz meg semmi közöm. Soha nem érdekelt. Hülye kis pöcsösnek tartom, és kész.
Hát ennyi volt az az interjúcsokor, amit eddig ebben a témában készítettem. Azért még korántsem érzem teljesen tisztának a képet, valószínűleg még sok-sok interjú ideillene. Hisz mennyi ember, élőlény, sőt tárgy is vehette körül Kareszt? És ha ezek is mind így... akkor értem. De meg fogom érteni. Biztos. Mindenesetre interjúimat még majd elkészítem, megpróbálok megbirkózni a nehéznek ígérkező feladattal.*
* Ez volt az utolsó bejegyzés, amit a szerző leírt. Ezt követően önkezével vetett véget életének.
száraz agyamból
könny csorog át
a mosolyomon
égnem kell, kemény
szél csapjon szembe
de hangtalan,
majompofák nem
kellenek, én is
egyedül, csak őt
látom, s ő engem.
Odalett a nyár
Odalett a gyönyörű, csodás nyár,
Iskolában sínylődik, otthon maszturbál.
Nem bírta a szenvedést, a strapát,
Rég elfeledte az utolsó csaját.
Eldobta életét, mint egy rühes macskát,
Úgy dobta el, és nem evett többé sztrapacskát.
Felvágta ereit, fröcskölt a vér,
Odalett a rövid élete, de mér’?
XXXXXXXXXX
Így írtok tik
Csigásy
– Menj a picsába, te szajha! – adtam ki az útját depressziótól megtörve a szép, nedvedző puncijú lánynak.
– Megölöm magam, elegem van! – kiáltotta a levegőbe bánatát, és kibaszott nagy zuhanás után a veszprémi viaduktról a rohadt életbe ugrott.
Leves
Moziba mentünk négyen
Ez nem nagy szégyen.
Költészetem egyszerű
A kénhidrogén vegyszerű.
Lelépem a távolságot
S veszem is a bátorságot.
Most ment el a metró éppen
Letészem a lantot szépen.
Karcsi
Az űrhajó fel lett lőve, s ezzel Tyuxi kapitány büdöset érzett, hiszen a letargikus szemfényvesztés egyenesen, sőt, kategorikusan egy idegen civilizáció szélére sodorta. Tyuxi megnyomta a kallantyút, mely szépen be volt épűlve az űrrepülő falába. Fogai között kiszűrt valami egzisztenciális zsargont, és feltartóztathatatlanul faképnél lett hagyva.
Ezért megölte magát ő is.
(U.I.: Ez a befejezés bizonyítja az én vulgáris humoromat, de ha akarja az Olvasó, elhagyhatja.)
Öregember
Mérlegelő zsömlék
Fájdalmas vallomása
Megtöri a lepkék nászát
S ismét felzúdul a morc viasz-falú
Álom és kegyelet-otthonú
Mézzel átitatott Gondolat.
Schimansky
Aranyló álmában a kies vadon fia farkassá lett,
S a világba,
E nagy virágba
Milljó mezőnyi csóközönt hintett.
Már nem fázott, hisz végre igaz barátra lelt:
Isteni metal-ómenek beteljesedvén
Társául rendelték a másik magányos farkas-gyereket,
(kulcs: az utolsó sor nyitja az első betűk titka.)
Szerkesztői zacskók (Karcsié)
*: Fasza, erről nem készült semmi szám a picsába
**: azóta meg is halt
***: A németet nem beszélő Kedves Olvasóinknak: Egy érv, Szarok az örökkévalóságra – lenne, Nagy Péter Düsseldorf viszont szólt, hogy nem für, mert így azt jelenti, hogy Szarok az örökkévalóság számára. Helyesen: auf. Igaz, a szerző, Csigási – most nem tudom, de akkor – erre nyilván csak ennyit mondott volna: Ich scheiße für dich. (azé köszönnyük)
Írjon! INGYEn írunk önről 1 verset vagy novellát!!!:
pentekiifjak (kukac) freemail.hu
