PIF: Több hús

(1990-1994 között született művekből)




A PIF (Pénteki Ifjak) tagjai:





ELSŐ TÜNETEK



Pro vocalorum

Áporodott húgyszagra ébred a trójai hajnal,
Hangya kapar, a turista markában csokifagylalt.
Ő is tudja, mi minden embert annyira feldob,
Krónikamondó ősünk nem hazudott a szemünkbe.
Egykoron akháj csávók törtek a trójai falra,
Lám a szemét Hektórnak germán szakszerüséggel
Hellén pitbullok cincálják szét a gatyáját.

Múzsa, hozsánna a hímbika vad vigyorának,
Szagtalanítván borzalmát, ami bűzlik a sárban.

Isteneink most kényszeredetten, kis papucsokban
nagy szerelemmel egymás nászágyához osonnak,
Nem veszik észre alant keselyűt s a sakált odagyűlni.
Jól teszi dolgát nimfa-hadunk, amiben igazuk van.

Sok-sok ókori sonka kelleti vér-buja báját,
Nem csoda hát, ha a hősök fütyköse így bevadulván
Csörtet, amíg megkapja kunáját... Hallga, királyom.
Napszemüvegben ezt teszi most is számos Achilles,
De a mesélőd ezzel már végképp nem tud azonosulni.


é é é é é é

Köszöntő PIF-szilveszterre Zsír-lakban

– Dober den vizslájá!
– Lajos Bácsi!
– Heeee?
– Fúrja ki a keszonbetegséget!
– Csinyálom má'!
– Hol is tartottunk?
– Egy kicsivel utána.
– Ja persze, igaz, igaz. Tulajdonképpen a kettő között, balra a kanyarban, a nagy szavak és a nők mellett, jóval távolabb, gyengéden elragadtatva.
– Akkora luftot rúgtam má' megint, hogy pokol tűzén égjenek el az igazok, mert ők a legnagyobb közhelytudor-hazugok, kik kottából vezetnek autót, s szerelési útmutatót olvasnak CD-ROM-ról, mert hát úgy tesznek, mintha pontosan nem tudnák, mi az, aminek korcs számítógép-életüket szentelték.
– Na erről van szó, én sem ezt akartam leírni, mikor így elbeszélgettünk holnapután, óév tavaszán, miután kirügyeztek a gyújtókábelek, hogy abroncsok érlelődhessenek az elszáradt fák ágasbogas villanyoszlopain.
– A megtért kutyafejűekre gondolsz?
– Nem, a becsapott füstszűrőkre.
– Lehetetlen!
– Ugyan, kérlek!? A múlt században? Még azután is, hogy a dinamó tekercse eljárta utolsó táncát Jónás cethala mellett, a tenger feneketlen fenekének pattanásán.
– És nem csúszott el, mármint a faggyún.
– Azon nem, de annál inkább Cicero rajtakapott hazugságain, amelyek a szicíliai rabszolgák fekete hátsóin fénylettek, na nem mintha bárkit is le akarnék beszélni arról, hogy háziállat helyett rabszolgákat kergessen át szájának kerítésin, az üszkös baktériumok és lapostetvek között, akik ellepték tetemed gödreit, s te, mint farm, egyáltalán hogy nevezheted magad nemhogy élőlénynek, de pestises mongolidiótának, aki nagy számítógépek szemét számolásait számon tartva ellenőrzi azokat!
– Áttekinthetetlen, szövevényes szónoklatod minden szava bizonyára hazug, mivel igaz, nem igen barack a milánói makaróni kecsapos tésztái között. Így aztán nem is csoda, hogy te sem leszel halhatatlan függönycsipeszek közt nagyobb darab elszakadt szunyogtest, vagy kifehéredett váladéka.
– Elég, nem kívánom tovább hallgatni e repedt agykéreg nem nekem szóló utasítás-halmazait...
– De hallgasd csak, tekintsd őket az ősbölények levelezésének, vagy annak egy részének, amely freonmentes környezetháború utolsó, kitartó harcosait szólítja megadásra, hogy imigyen szerezzenek érvényt a nagy máj akaratos epéjének.
– Zeng, zeng a nagy büdös láb alatt a lúdtalpbetét fémes állítása, miszerint megint csak abszolút szubjektív intervallumot fogunk egy újabb év hamiskás papjainak szánni!

Maradjatok életben jövőre is!



é é é é é é

Uszoda

Meztelen, vagy akárcsak korlátoltan meztelen testemet igyekszem idegenek előtt nem mutogatni, mert a szélrózsa minden irányába értelmetlen, rendkívül éles és kemény csontkinövések lógnak ki belőle, melyek a tárgyakkal való állandó ütközések következtében akadályozzák mozgásomat, és súlyosan csorbítják az idegenek szemében rólam kialakuló, amúgy is kellemetlen hatású összképet. Mindehhez párosul az úszósapka kötelező használata, ugyanis e bizonyos tárgy a fejemen Kuka, a törpe eltorzult hasonmásának képét idézi meg az idegenek agyában. Az elmondottak alapján kijelenthetem: lábaim nem szállítják beteges testemet uszodába.


é é é é é é

mesterséges éden
a természetes éjben


é é é é é é

Úristen!
Touristen!*, **

* Zsír és Karesz egész testével ellenezte a mű publikálását
** a mű második fele svájci tájszólásban olvasandó


é é é é é é

Rejszkarnáció


é é é é é é

Korlátlan Felelőtlenségű Társtalanság


é é é é é é

A fasizmus előretörése Magyarországon

"Na, elkezdődött a suli, mindenki nagy örömére, ugye. Az oszifő az első órán még próbált fegyelmezni, dehát mi elég bulis osztály vagyunk, nem megy az olyan könnyen. Feri és Karola lapokat küldözgetnek egymásnak. Szép dolog a szerelem, de ők? Jaj, de furcsa! Tamás és Keke amőbáznak. Jó, ez poén egy ideig, de a tanár orra előtt egy kicsit bunkó azért. Brian alszik, biztos másnapos szegény. Olyan aranyos! Mesélték, olyan poén volt, hogy kiránduláson a Királyfi, meg a Brian beálltak a szökőkútba, a szobrok mellé, és úgy tettek, mintha ők is szobrok lennének. Csuri vizesek lettek! Na, mondom, Brianke működött megint! Az oszifő egyre idegesebb, és elkéri Tamás ellenőrzőjét. De hülyék! Tudhatnák, hogy a Flammerné ilyenkor bedilizik! Néha nagyon bunkó ez a Tamás, de azért szeretem. Most azt mondja az o.f.-nek: Persze, ez csak pofára megy! Az o.f. erre leküldi az igazgatóiba. Júúj! És most csöngetnek! Ha már ilyenek vagyunk első nap, mi lesz később? Ha én ezt a barátomnak elmesélem!"


é é é é é é

Ne nézz!
Sose nézz a lábam elé,
A magam útját járom,
Sose hidd el fájdalmamat,
A magam múltját várom.
Ne nézz, ne láss, ne várj
De érezd álmom porát:
Remegő kényszer-szülte
Vad venyigék borát.
Áthívlak láp-testemen
Mint eső fényét szivárvány,
Az élet árnyas ölelését
Szelíd vadként kivárván.

Átrezegsz a könnyeiden
Melyek másért hullanak,
Másért, saját múlásodért –
Szépségedért vallanak.

Álmos testem porhüvelye
Sápadt lombként elesik
Halott hajad méz-üvege
A sápadt ködbe elveszik.


é é é é é é

Más az ünnep
Porba fulladt ünnep ez,
Gyermeki életek öröme
Sorstól vérző arcú beteg
Omlott falú emléke

Érintetlen, mint távoli szó
A hóval is sötét arcokon
Vagy mint szelíd rózsaszál
Kit halálra szúr a szépsége

Ne hidd, hogy örülnöd kell,
Én is csak titkon várom
Nem lehetsz egy hópehely
Egy magány-tépte tájon.

Tudom, fáj a szó: felnőtt vagy
Örök pajkos öröm helyett
S csak félőn győzhetsz te is
A kölyökképű magány felett.

De én szorítva engedem lelkem
Egy ismeretlen ünnep áldására,
Egy ünnepére, mely nem csak látszat:
Igen-mondás szívünk hívására.

Porba fulladt ünnep ez,
Gyermeki életek öröme,
De nem enyém.


é é é é é é

Utópista
Előpista – Pista – Utópista


é é é é é é

A parafenomén

Valahol a Földön élt egy ifjú, akinek a legjellemzőbb tulajdonsága az volt, hogy semmiféle rá jellemző különleges tulajdonsága nem volt. Ezt magának hamar belátva mindig is kerülte a feltűnést; megelégedett azzal, hogy figyelje, értékelje és elraktározza magában a történéseket. Persze, mint minden gátlásos hülyegyerek, ő is vágyott a dicsőségre, sikerre és más effélékre.
Sokáig úgy látszott, nem jön össze semmi. Aztán egy szép napon...
Nyáron egy táborban történt a dolog. Egy nagy asztalnál ültek vagy húszan, ő is ott kushadt a szélén. Nem szólt senkihez, de nem is figyeltek volna rá, ezért nem is fárasztotta magát. Az unott ebéd utáni csevely most a "parajelenségekről" folyt. A legtöbbet szereplő egyén rukkolt elő a következő kísérlettel: kis műanyag tálkába vizet öntött, s a felszínére kis papírfecniket szórt. Két tenyerét egymásra merőlegesen körétette, és elmagyarázta, hogy a víznek most forognia kéne, ami az ő rendkívüli földöntúli tulajdonságait volna hivatott bizonyítani. Nos nála láthatólag semmi jelét nem adta ez a bizonyos víz, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is meg akarna mozdulni. Erre a fiú buta arcára egy pillanatra ráfagyott a mosoly, de továbbadta a szerkezetet, mondván, hogy ma nincs formában. No így sorra is ment a pohár, minden sikeres és kevésbé olyan embert megismertetve a színtiszta kudarc élményével. Végül, mikor már senki nem foglalkozott a témával, hősünk is magához húzta az edényt. A többiek már rég a főkretén gyatra előadását figyelték, amivel az iménti kapitális égését próbálta valahogy elfeledtetni a tömeggel.
A mi fiúnk elhelyezte a két tenyerét az előírt módon... Ekkor villámcsapásszerű borzongás futott végig a testén, és egy általa mindezidáig sohasem tapasztalt érzés kerítette hatalmába.
A meghasonlott dzsigolót végképp megszégyenítő módon a társaság egytől egyig az ifjú köré gyűlt, mikor a pohár víz lassan, de jól láthatóan forogni kezdett, és úgy látszott, nem is nagyon akar leállni. A gyerek gyenge fűszálként görnyedt az edény fölé, és pirosodó fejjel koncentrált.
– Gyorsabban! Gyorsabban! – sikkantotta mellette egy lány. A tömeg dermedten figyelt.
Remegtek az ujjai. Egy pillanatra felnézett: rezzenéstelen szempárok szegeződtek a vízre, ami most kicsit lassulni látszott.
"Nem, még egy kicsit tovább kell csinálnom!" – gondolta, megfeszült, és ismét felpörgette a fordulatszámot.
Néhányan elszaladtak odahívni a többieket.
Egyre nehezebben vette a levegőt, zihált, de összeszorított fogai előtt mosolygott.
– Nem nehéz? Te jó isten, hagyd abba, ha fáradsz, nehogy nekem itt bajod essék! – szólt halkan hátul egy lány.
– Soha!!! – bömbölte erre a szerencsétlen; kimeresztette véresedő szemeit, és újra és újra, minden idegszálával erősebben és erősebben próbált összpontosítani.
A víz örvénylett, a papírfecnik tomboltak, engedelmeskedve az ismeretlen, mindenható erő hatalmának; az emberburok közben pedig nőttön nőtt.
Pár pillanat múlva a forgás ismét megtorpanni látszott. "Ne még! Könyörgöm, ne! Ne! Ne!" – zúgott a fejében, de agya már csak széttépett idegfoszlányok élettelen kupaca volt, melyet már hiába is döfködött, az nem reagált többé.
"Tovább!!!" – parancsolta elárvult testének. Küzdött. Izmai pattanásig feszültek, erei kitágultak, heréi megemelkedtek; agyvelejét szöges korbáccsal csapkodta, de mindhiába: a víz lassult, a fecnik újra csak játékosan himbálóztak a felszínen, a körhinta-menet véget ért. A fiú még egyszer nekirugaszkodott.
– Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeemmmmm!!! Áááááá! Áhhh! Ugy... – a kiáltás vége vérfagyasztó hörgésbe ment át. Ekkor szemgolyóit vörös függöny fedte be, s bordó, majd fekete lett előtte a világ. A szájából a pohárba lottyant egy csepp vér. Aztán még egy, majd még egy. A sóbálvánnyá dermedt közönség felé fordult idegektől rángatódzó feje... szeméből, orrlukaiból, füléből, szájából spriccelt a vér és valami gennyes váladék. A körülötte állókat is lefröcskölte. Felállt; ekkor vették észre, hogy eközben mája és a belei is kiszakadtak a testéből. Egy pillanat múlva a nyakán elpattant egy ütőér, úgyhogy mindenki kapott a vörös zuhatagból. Minden úszott a véres váladékban, a székek, a konzervek, az étel, a kenyér, a föld, a ruhák, a dzsigoló, minden.
Még egy utolsót tántorgott. Megfogta a piros vízzel teli poharat, bénultan összerándult, s teste élettelenül hanyatlott az asztallapra. A pohár kicsúszott a kezéből, és kecses táncmozdulatokkal a földre bucskázott.
Már nem volt értelme segíteni rajta.
Temetésén kinn volt az összes tanár és tanuló, keservesen siratva mindenki kedvencét és legjobb barátját.


é é é é é é

Kapcsolatom a rész-egésszel
Kapcsolatba kerülni a rész-egésszel
nem bírok én józanul, csak részeg ésszel.


é é é é é é

Zuhogó falak

Miért kell nekünk számítógép? Hát senki nem jött rá még arra, hogy ennek a gépnek egy darab marha nagy, sötétszürke színű, mélyen ülő szeme van, ami ránéz az emberre? Hogy mi azért szeretjük, mert a szemébe nézhetünk? Köszön, mosolyog, ha bekapcsolod. A monitor egy kicsit meghajol, aláveti magát a mellérendeltjének, barátjának, ráutaltjának, Neked, felség. Ezzel a hatalmas, őszinte szemmel ma már százak, ezrek, milliók szemeznek, és látját visszatükröződni benne szándékaikat, önmagukat, elfojtott, akaratos befolyásoló hajlamaikat, amelyek ellenállás nélkül visszatükröződnek ebből a majdnem-emberből. Persze nem ember, csak azt kellene végre valakinek megvizsgálnia, mi a picsáért költenek annyi pénzt az emberek ezekre a gépekre, ha az ügyek – mint látható – nem mennek ettől gyorsabban. (Sőt a világ fejlődése meglehetősen lelassult és lassulóban is van.) Ezek az emberek társra vágynak, és – ez nem közhely – ebben a gépben MEGTALÁLJÁK. Ránk pillant nagy fekete szemével, és már csinálja is, amit csak akarunk vele. Persze nem mindent... de hát a teljes engedelmesség nagyjából kompenzálja ezt. Borzasztó, hogy ide jutottunk. Vége a világnak. Kihalt az egész. Egy szó sem ér célba, amit el akarsz küldeni valaki élőlénynek.


é é é é é é

ROHAM



Plafonvers
Mikor már úgy éreztem,
elértem az eget,
kiderült, hogy ha nem
kapaszkodom bele
a plafonba, leesek.


é é é é é é

Kertvárosi szavak
 
Keményen   csapnak  a  latyakba  a  kertvárosi  szavak,
Öregednek   lassan   az   újra  és  újra  jövő   havak.
A  csúszós  jég  alatt  törékenyek  maradtak  a járdák,
A  megfagyott  nyugdíjasok  az  elakadt  buszt  várják.
Néhol    felgőzölnek   a    gomolygó   felhőlehelletek,
Fekete   hátam  némán   mondja:   nem  vagyok  veletek.
Lúdtalp   léptem  a  jegen  csúszósan,  sötéten  kopog,
Vérem   beteg,   nyálam  gyűlik,  teli  gyomrom  korog.
A   gonosz   utcai  telefon  a szürke homályban csörög,
A   kagylóba   feldőlt,  ittas  kamasz  gagyog,  hörög.
Az   utca   végén,  a   sarkon  egy  repedt  kuka  áll,
Két  ember  kiabál:  mé'  nem  döglötté'  meg  mingyá'!
Fonott drótkerítés mellett mosógép, kirohadt játszótér,
Az  ugató  kutyához  a vicsorgó gyerek hamar visszatér.
Az   átlapult   macskán   három   autó  átmegy  megint,
Mire  az  útszéli  nő  egy  sóvár  taxit  végre  leint.
A   repedt   járdában   púp  lett  az  akácfa  gyökere,
A  bevásárló  szatyornéni  lábában  feszül  a visszere.
Kezemben   szótár,  újabb,  meglepő  szavakat  tanulok,
S   nem   veszem  észre,  hogy  egy  cigányt  bambulok.
A   következő   lépésnél   szúr,   nyomás  a  hasamban,
Jégcsapként       meredten      maradtam      magamban.
Kész.



é é é é é é

Szemét vagy
Szemét vagy, mert a felszínt lesed:
Te is a Népek Tortáját eszed.


é é é é é é

Dráma

HEDVIG: És most mit akarsz tenni, Timót?
TIMÓT: Halld, Hedvig, szándékomat! A világon bosszút állok, midőn megmártom tőrömet az emberek millióinak szívében.
HEDVIG: Timót, hát engem is el akarsz pusztítani? Mi az, mi téged ily gerjedelemre hajt...
TIMÓT: Ah, gyötrelmek! De lelkem kemény, ha arra gondolok, tegnap mily galádul szövetségre léptél amazokkal!
HEDVIG: (rémülettel) Ah!
TIMÓT: Mennyek ura, halld szándékom. Itt e világon teéretted nem hullanak könnyek. A szépség kihúnyt, a jóság kiveszett. Gonoszok a fűk, a fák, a kövek is immár... Az én kezem most lesújt reájuk, és ez rendelésed szerint való lesz. A magam gonoszságáért enkezemtől lakolok majdan, ha küldetésem bevégeztetett, saját szent akaratomból. Ez az, mire vágytam egész nyomorúságos életemben.
HEDVIG: Ím, hát akkor kezdd rajtam a sort! Engem szentelj fel elsőként az emberiség oltárán!
TIMÓT: (lassan magába mélyeszti a tőrt) Nem... Hedvig... áldottak legyenek a te... teremtményeid...
Lehanyatlik. Hedvig ráborul. Sötét lesz. Két oldalról hatalmas vörös függönyök hullanak alá. Felharsan a taps. A bársonyfüggönyök komótosan ismét felhúzódnak, nyikorognak, a színpadról vakító világosság árad szét, minden néző hunyorog. Feljön a társulat és meghajol. Hedvig arcán gyermeteg vidámság, Timóton meg az látszik, hogy egyáltalán nem érdekli ez az egész, teljesen máson jár az esze. Valahonnan elölről varázsütésre megindul a vastaps. A többi néző is átveszi a ritmust, jó szokásuk szerint. Hátul röhögés, és megindul egy fiatalokból álló csoport kifelé. Az erjedés biztos jeleként elöl is kioldalog egy John Lennon-szemüveges fiatalember, felállítva ezzel az egész sort. A mellette ülő potrohos, koros férfi is menne már, mégis üti az ütemet, talán azért, hogy kiélvezze pillanatnyi hatalmát a szereplők fölött. Tssss, tssss, tssss, tssss. A színpadra elsőként az utolsó epizódszereplő lép, mint mindig, most is egy koldus. Majd sorra a többiek, lubickolva a "sikerben". A néző már két ütemváltást is átélt, mert amikor már nem bírják a sebességet, mindig megfelezik az ütemet. Egyre központibb szereplők, egyre nagyobb zaj, most jön a gonosz Timót, egyedül-e vagy a szép Hedviggel karöltve – nem, egyedül, arcán merev fásultság. Kezével laza köszönő mozdulatot tesz, majd kosztümje alól hatalmas golyószórót húz elő. Elhal a taps, és pár pillanat múlva a termet egy ugyanolyan fülsiketítő robaj rázza meg: racsacsacsacsacsacsaga! Az első sorokban ülők némán hullanak a földre, az ünnepi ruhák vértől tocsognak. Hátul pánik tör ki, de nincs menekvés, mert Timót a kijáratot veszi célba. Tolongás, sikítozás, agyontaposás, de végül a közönség és a színészek is mind egy szálig odavesznek, majd csend.
TIMÓT: Ha-ha-ha!
(Függöny)
Taps


é é é é é é

Sírfelirat
Mikor a hangszerem megkaptam
lopott holmiként rejtettem az
emberek elől, mert szégyelltem,
hogy nem tudok egyetlen dalt sem.

Amikor már sok dalt ismertem,
nem játszottam, mert anyámnak nem
tetszettek. Minden változatlan:
Sumák voltam, az is maradtam.


é é é é é é

Kevés az erőm
Ha fel tudod gyújtani a jégcsapok gyászát;
Ha el tudod feledni a gyötrelmek mását;
Ha be tudod rúgni a rég betört kapukat;
Ha fel tudod sérteni márvány-sötét arcukat;
Ha fel tudod áldozni szivárvány-törte magadat;
Ha el tudod hitetni, hogy arcod
csak árnyék-szülte pillanat;
Ha feljajdulsz, mert szegény vagy,
Mert anyád, apád eltörted
Akkor fognak szeretni hangodért
Nem mert kérnek, hanem mert megvetnek.


é é é é é é

A dicstelen 17 nap
 – önéletrajzi ihletésű tréfás mese –


Karesz egyszer fogadásból 17 napig nem matyizott. Ám ami azt illeti, a továbbiakra nézve talán ez volt a legapróbb meggondolatlansága...
A szerencsétlenségek sorozata a 16. napon tetőzött. Ekkorra hősünk már önkéntes száműzetésben, a külvilágtól teljesen elzártan, remetesorban tengette életét. Már a televízióra sem gondolhatott: akárcsak a bemondónőt is meglátta volna, a baj bekövetkezik, és elveszti a fogadást.
Igen, esténként ült a földön, rohadtul éktelenkedő, állandóan mindenütt kitüremkedő szervével, és emésztette magát. Délutánonként nyomta az ágyat, a legunalmasabb, legszextelenebb könyvet olvasta, néha megpróbált el-elaludni, de mindhiába.
Ez volt tehát minden baj forrása.
A házhoz hetenként egyszer járt a bejárónő. Amolyan jó kis szocialista élmunkásasszony-típus volt: tán 55 évével 70-nek nézett ki, fogatlan, szőrös, kócos, büdös és trehány, dohányzott és krákogott, köhécselt és hörgött, sörözött és szörcsögött, evés közben csámcsogott, büfögött és brummogott. Ezenfelül állandóan hősünk anyjával trécselt, Kareszra sunyi utálattal pislogott, és ha csak tehette, a szobájában rendrakás ürügyén az összes pornólapot áthelyezte egy másik helyre, jelezvén, hogy ő mindenről tud. Karesznak éles gyermekkori emlékei voltak arról is, hogy az öregasszony előszeretettel riogatta a kisgyerekeket is.
Nos ez a boszorkánytól aligha megkülönböztethető lény aznap, a 16. napon is a lakásban tartózkodott és takarított. Rajtuk kívül sajnos senki más nem volt éppen odahaza, ami eddig is számtalanszor előfordult, de semmi gond nem származott belőle. Fokozódott a drámai feszültség.*
Karesz természetesen teljesen felizgulva, a fal felé fordulva olvasott valamit. Az őrület határán volt már.
Ekkor váratlanul felcsapódott az ajtó, és valaki egy brummogás kíséretében belépett, kezében egy foltos, hipószagú rongycafattal. Karesz meglepetten odafordult, de mivel különös állapota nem múlt el, elkövette élete legnagyobb ballépését: gyengesége úrrá lett rajta, és merész pillantást vetett a hirtelen elé toppanó, kihullott szőrű, foltos lábra!...
A takarítónő egy pillanatra megzavarodott, először az elé táruló látványtól, majd a kihívónak is tekinthető szemrebbenéstől. De a helyzetet hamar átlátta, és mivel magát intelligens, gyorsan gondolkodó munkásasszonynak tartotta, magabiztosan hördült egyet, és lassan vetkezni kezdte szakadt, büdös rongyait.
Karesz pedig – minő újabb baklövés – csak ott ült és meredezett, tanácstalanul, döntésképtelenül. Szemeiből már rég kiveszett az a bizonyos szikra, inkább magába fordult, és megpróbált rájönni, mi is történik vele. – Ne... ne... – suttogta.
Ekkor feszülő bunkajára ráhúzódott egy löttyedt, nyálas, nagy pina. Elsötétedett előtte a világ, és csak arra ocsúdott fel, amikor a vénasszony mormogva kicsoszog a szobából.
Így szól hát a monda, aludjatok jól, álmodjatok szépeket, jó éjszakát, gyerekek.*

*: régi Bikini


é é é é é é

Koros gondolatok

I.

Az élet a halálhoz közeledvén tele van
egyre nagyobb bukásokkal és felemelkedésekkel; a
sors olykor nagyot lendíthet a
sír felé közeledő életpálya emlék-
maradványain, ám néha az apró
kitérések is végzetes bukást követel-
hetnek az egyre nehézkesebben futó
élet határmezsgyéjén

II.

A születéstől távolodva az élet egyre
inkább a szüreten le nem vágott szőlő-
szemhez hasonlít: az ottfelejtett, egykor
hamvas és bizakodó gyümölcs
hasznavehetetlenné és egyre
rútabbá válva várhatja a felesleges
életfunkciók működése miatt talán késlekedő, de
biztos halált hozó tél fagy-puttonyos megváltását

III.

A nyugdíjasok nem tudnak kapaszkodni
és megállni a trolibuszon.


é é é é é é

A vécén
Mindenki nyomott már
A vécében.
Egyszer volt róla film
A tévében.

Jómagam nem tartozom
ezek közé,
Bár szívesen tartoznék
ezek közé.


é é é é é é

Kanyar a bozótba
Volt egyszer egy bicikli,
ketten ültek rajta,
pont én meg a barátom,
hajtottunk a dombra.
Bozót volt a dombtetőn,
elfordultunk jobbra,
ez volt, amit leírtam,
kanyar a bozótba.


é é é é é é

Rejtély a fa mögött
A dzsojsztikot gyötröm,
izzad már az öklöm.
Képernyőn az emberem,
kockáztatni nem merem.
Kommandós a hapi,
adódhat pár baki.
Sajnos azzal ütközött,
rejtély volt a fa mögött.


é é é é é é

Vegyük le a testünket!
Mint ősszel őszült falevél
A friss tavaszi ég alatt
Vagy meleg hóban szenvedés
Miből fent csak dér maradt
Oly szétzúzott vagyok én

Távol állok, mint fény
Okos falak mögé bújva
Csak élek, mint tegnap, ma
Vagy akár ezer év múlva

Üvegajtómon csak nézel
De érinteni nem tudhatsz
Míg egy napos felhő-árnyon
Hozzám segélyért indulhatsz

Átgázolsz az életemen
Mert hisz' átengedtelek
S szíved nézi enyémet
Mely jeges bár, de meleg

Elfogadod életemet
Mint furcsa éj leple
Mert mindannyian játszunk:
Létünk portalan lepke

Átléped a hazugságot –
Keresed a faladat
Ám csak későn, álom előtt
Jön hozzád a Feladat

Most szorítsd meg kezem
Vegyük le a testünket
Éljük át az utolsót,
Az utolsó tettünket.

Mint ősszel őszült falevél
A friss tavaszi ég alatt
Vagy meleg hóban szenvedés
Miből fent csak dér maradt,
Oly széthúzott vagyok én.


é é é é é é

DIAGNÓZIS



Esik a nosztalgikus hó és nihil
havak hull friss paplan
harap tűzhelyvörös
átölel nem olvasztja tüzem
rámlövell már csak belül tüzel
s lassan hólé híg lesz
rám közben esik a hó s elfed


é é é é é é

Pszihe

– Rohadt gazemberek! A piszkos kurva anyjukat az ilyen megátalkodott bandának! Erről ennyit, másról meg mást... Én dolgozom helyettük, én tartom a hátam helyettük, ők basznak ki engem! Hogy ők dögöljenek, a koszos tetvek! Erről ennyit, másról meg mást...
Szívesen nézte volna még tovább az állomásépületre, az időpontjelző táblára, de leginkább a buszokhoz hasonlító, halk beszédű nőt. Kitolta a biciklijét a buszpályaudvarról, és kikanyarodott a halott főútra. Csak újév környékén lehetett ilyen a táj, máskor soha. Kis ködgömbök tartoztak külön a fákhoz, alárendelve egy fehér masszának, amely az út fölött uralkodott. A láthatár végén egy hatalmasra nyitott, fekete száj okádta a sötétséget. Mintha csőben kerekezett volna, akárcsak néha, régi álmaiban: a földalatti alagútjában kellett akkor gyalogolnia két állomás között; a falakon vastag elektromos huzalok húzódtak. Lepillantott lerágott körmeire; tíz éve nem használt ollót. Többhelyütt a bőrt is kikezdte, körbe volt kirágva, mint az álom-alagút bejárata, a kiserkent, néhány vércsepp is megalvadt rajta. Egy földes futballpálya mellett tekert el, a kapukon nem volt háló. Öreg, öltözőszekrényre emlékeztető szertáros adhatta itt régen a méreten felüli edzőcipőket. Töltés és indóház következett, előtte néhány hajlott, halvány lámpa. Az egyik villanykörte zizegése távolra elhallatszott. Ő hajtott tovább félálomban, a nagy sötétség miatt. Agya helyén fáradt olaj lötyögött, csattogtak benne az értelmetlen, furcsa szavak. Magyartalan mondatokat is kigondolt, melyekre azt hitte, szellemes, az ökörségeire viszont a félébrenlét reagált, ekkor feleszmélt. "Klumppa" – gondolta. "Mottó" – gondolta. "Hogyörül" – gondolta. Erre az állatságra felkapta a fejét, összerezzent, gyorsabban kezdett pedálozni. Épp jókor. Egy szembejövő autó gyorsan közeledett, a vezetője egy pillanatra nem állította tompítottra a fényszórót. Fény, fény, fény, NAGY FÉNY, sötétség. Az álombeli földalatti is ilyen közel szokott elhúzni, amikor is egy oszlop mögé kellett lapulnia. Emlékezett, hogy csak egyszer jutott el az állomásra, akkor szép dallamú, de szívtépő jajveszékeléseket, sikolyokat hallott. A temetőhöz jutva kétszer olyan gyorsan kezdett el tekerni. Félelmét tompította, hogy egy lánnyal való furcsa beszélgetésükre gondolt. A lány természetes szóáradattal közölte: rágja a körmét és idegbeteg, de ez természetes, nőies. Ez teljesen új volt. Valaki az idegbajt egy jó sminknek használta; valakinek exkluzív volt a körömrágás. De mit álmodjon egy férfias földalatti vezető? – gondolta ekkor ő. Erről ennyit, másról meg mást.
A házuk elé érve szúrni kezdett a szíve. Tolta a biciklijét, előtte egy férfi ment be.
– Hová? – kérdezte a férfi.
– Itt lakom.
– Ez most nem fog menni, kis kolléga! – durrant a bejárati ajtó. Kicsit elszédült. A szíve nyomta, verte, sugározta az egész mellét. Fulladt, izzadt. A kaputelefon minden névtábláján ugyanaz a név állt.
Arra eszmélt, hogy egy padon ül. A férfi már elment, a biciklije megvolt. Bement az ajtón.
Na, szóval ez hát Zs. története, amiért annyit rágtad a fülemet. Nekem is szóról-szóra így mondta el. Remélem jól vagytok, üdvözlök mindenkit.
B
...Amikor befejezte és lezárta a levelet, valaki türelmetlenül odébblökte. A tömeg és a mogorva arcok miatt nem tudta, melyik ablakhoz menjen a sok közül. A posta neonlámpái vakították, olyan érzése volt, mintha félálomban lenne...


é é é é é é

A barátság
A kölcsönös jóbarát
kíséri az úton át,
nem hagyja el jóban, rosszban,
vele ül a szűk dobozban.


é é é é é é

Gyere át a holt erdőn
Jéghideg fák között
Kopasz ágak mögött
Ott gubbasztasz halkan
Mint alvó lét a magban

A tél szorítva bújtat
Ahogy én a múltat
Csak szíved nem fázik
Velem az élet csak játszik

Csendesen pihensz velem
S én egy csokor
Jégvirágot szedek neked
S szorítom merev kezed

S a természet komoly romja,
A téli erdő felmelegít
És végre egy letűnt,
Alvó nyárba menekít.

Ha hallod a hóban
Hogy a széllel szólítlak
Gyere át a holt erdőn
S én magamhoz szorítlak.


é é é é é é

Géza
Korrekt Géza
Preczíz Géza
Családos Géza
Sport Géza
Vidám Géza
Élénk Géza
Sunyi Géza
Büdös Géza
Dugó Géza
Hohó Géza
Szakáll Géza
Pofa Géza
Száj Géza
Lemez Géza
Digitális Géza
Verseny Géza
Kiss Géza
Sovány Géza
Balos Géza
Karrier Géza
Spray Géza
Ugródeszka Géza
Kortárs Géza
Behind Géza
Pofaszakáll Géza
Étvágy Géza
Hankovics Géza
Blazsej Géza
Távirat Géza
Grammatika Géza
Villany Géza
Béke Géza
Szikra Géza
Konzervnyitó Géza


é é é é é é

Katarzis
– dráma egy felvonásban –

1991. február 23.

SZEREPLŐK: A, B

A
a fiú, magas, jóképű, de nem feltűnően szép; születésnapjára kapott nadrágját viseli. Látszik rajta, hogy ad a külsejére, mégsem öltözködik kirívóan. Alapvetően vidám természetű, de ha rájön, nem ismeretlen előtte a depresszió fogalma sem: örökös pesszimizmusa miatt alig néhányan kedvelik, és értik meg, viszont akik ismerik, azokkal baráti kapcsolatot épített ki. E néhány ember közé tartozik B is.
A szülei régesrég elváltak, az anyjával lakott, aki később egy szakadt, züllött emberhez ment újra feleségül – csak anyagi érdekből. Otthon sem nagyon törődtek vele, mindegy volt számára, kire, de valakire feltétlen szüksége volt.

B
a lány, egy évvel fiatalabb, feltűnően szép arcú, különösen az orra, jellegzetes madár-orr. Fogyókúrázik a hiúsága miatt. Természete nagyon rapszodikus, kis dolog is elég, hogy kiboruljon, és hogy egy perc múlva már el is felejtse a problémáját. Bájos, nőies és kislányos egyben; művelt, intelligensebb A-nál. Ízlése kiváló, éppen ezért fiú – és egyéniség – legyen a talpán, aki meghódítja, vagy akár barátjának tekintheti.

Mikor fölmegy a függöny, egy szobában, már régóta beszélgetnek.
Félhomály...

I. SZÍN

B: – És arra emlékszel, amikor meggyújtottad a trafikosnénit?

A: (határozottan)

NEM!
(Függöny)


é é é é é é

Ez itt a kötetem.
Ha lesz pénzem, beköttetem.
Különbség, az nincs benne, csak árnyalat,
mely megbújik a fény, na és az árny alatt.


é é é é é é

Tudom, hogy tudod
I.

Vad kiáltás némított el:
Szemeid Júdás-csókja,
Kik féltőn rejtik álmod
Szélfútta arcod porába.

A testet legyőzted, de időd nem,
Remegő rózsaszál szúr szíven
Párna-Kényelmes odúdban
Hol rebbenő gyertyaláng pihen.

Nem hagyod a tüzedet
Csak nedves arcú csóknak
Mint mikor légy szégyenében
Ólmos koporsót sző póknak.

Félted kincsedet: tudásod
S csak szépségedet ismered
Bár halálmerev fátyol mögött
Rejtett bogarad szétvered.

Remeg benn a láng, hisz fél:
Fázósan vacog a sötétben
Mert egy árnyék szelleme,
Egy Nem Jó megtámadott.

Tudom, egyszer kinyílik lángod
És oldó fáklyaként ölel
S a nyomor csókját, a víz-lángot
Csak szánalomból engedi közel.

Egyszer könnyesen nézed majd őt,
Kit hittél, hogy létezik,
Őt, a láng forró őrzőjét
Ki oltalmul beléd költözik
A nagy csalódás előtt.

De a csonka láng, a másik érző
S a többi mécses, érted vérző
Sírva olvad el a sírba
Mert NEM LEHETETT álmod postása.

II.

Kemény szókkal szétzúzhatsz,
Szenvtelenül elfújhatsz
De lángomban te is égni fogsz,
Álmomban te is kérni fogsz,
S nálam tovább te sem jutsz.

III.

Csend van, csak a fény mar
Vadul kaparja kitépett májam,
Széltől vérzik cserzett arcom,
Könnytől izzik fáradt harcom.

IV.

Boldog pokol-lelkem
Marón folyik át rajtam,
Hisz szemed nyitva hagytam.

Rámcseppentél: gyermek anyatej;
Te vagy nekem az erő, a kérés,
A születés s a bágyadt nyughely.

Gyermekesek vágyaim
Egy gyermeki gyémántról:
Az eltaposott remény s újult jelen
Hitetlenül didergő nászáról.


é é é é é é

Balaton
Indulnak a vonatok,
az egyikhez tolatok,
föl is szállok szépen,
nincs felhő az égen.

Vár engem a Balaton,
madárszar a kalapon,
tehát szerencsém lesz,
ágyam fa vagy fém lesz,

esetleg gumimatrac,
szállodában is lakhatsz,
nem bírja a zsebed,
"pénztárcád már reped".

Barátocskám, szerényen,
magyarosan, szegényen.
Itt a Magyar Tenger
és sok német ember.

Délben verőfény, kék ég,
az ember teste még ég,
áhítja a vizet,
de a strandon fizet,

ez beillik zuhanynak,
jegyárak nem zuhannak.
A strand kicsi, gyepes,
a napsugár heves,

A fű nem dús, de sárga,
a vízen leng egy bárka,
rajt' evezőkészlet,
a vízen meg széklet.

Itt hétágról süt a nap,
az ember bőrrákot kap.
Hirtelen jön vihar,
ott egy szörfös szivar,

fúj a szél, és hullámok
nőnek, hogyha jól látok.
Jelzés sárga, piros,
fürödni már tilos.

Időjárás változat,
egy vihar, egy áldozat.
Fuldoklókat menti
rendőr, siómenti,

vízirendőr, rendjeles,
a víz újra kellemes.
Aranyhíd a vízen,
alkonyodik hiszen.

A nádasok susognak,
parti fűzek búsongnak,
sötétedő égbolt,
hegyek előtt kék folt,

könnyű pára a tavon,
fodrozódó Balaton.
A partokon csend ül,
csak egy nóta csendül,

holdsugaras éjszaka,
kellemes a víz szaga.
Hajnalodó partok,
horgászbotot tartok.

Fodrozódó Balaton,
kinn fekszem már a napon,
eszem-iszom, fürdök,
üdvözletet küldök.

Egy szörf, rajta vitorla,
a vízre van kitolva,
persze nem fúj a szél,
szépen ledől azér'.


é é é é é é

Csigási Géza trolivezető

Csigási kényelmesen terpeszkedett a hetvennégyes troli vezetőülésében. Ahányszor elhaladt az István Gimnázium előtt, mindig kiköpött az ablakon. – De jó, hogy elhelyeztek a 77-esről – gondolta –, ott mindig idegesített az a hülye Karesz! Igaz, hogy az orosz troli kényelmetlenebb, mint a magyar, dehát valamit valamiért.
Csigási a tízhónapos munkanélkülieknek rendezett tanfolyam elvégzése után persze nem talált munkát, és ezért jelentkezett trolivezetőnek. Ezután került a 74-es vonalára. Az ellenszenves emberek orra előtt mindig becsukta az ajtót, a szép lányokat megvárta, ha futottak a troli után, vagy dudált nekik. Egyébként a "csigásiné"-t fütyülte, vagy káromkodott.
Most az Ajtósi Dürer sorról fordult be a Hermina útra a 74-es trolival, ahol a megállóban fölszállt a Paprika. Csigási abbahagyta a fütyürészést, és valami undor kezdett el benne terjengeni. Paprika egyenesen az egyik üléshez sietett, ahol beszédbe elegyedett az ott ülő Volekkal, Csérivel és Üregessel. Csigási ezt nem látta, mert a vezetőfülke hátulján függő függöny eltakarta. Csigásiban ekkor egy gondolat ütötte föl a fejét – ezt el kell pusztítani! Nem csak nekem árt, de sokmindenkinek árthat. Azonkívül ez is, mint minden ronda, egy szép lányt kísér, és nem hagyja, hogy bárki is annak a közelébe férkőzzön. Nem engedhetem, hogy leszálljon!
Elhatározását megkönnyítette volna, ha látta volna, hogy kikkel beszél a Paprika, de persze ez az utolsó öröme sem lett meg. A következő megállóban már meg sem állt. Rákanyarodtak a Kacsóh Pongrác úti felüljáróra. Mikor a legmagasabb pontra értek, Csigási félrerántotta a kormányt, a troli áttörte a korlátot. Csigásiban még zuhanás közben átvillant a gondolat – de jó, hogy nem hallgattam arra a hülye Levesre, és nem mentem villamosvezetőnek, akkor most nem tudtam volna ezt megcsinálni! Aztán azt képzelte, hogy a veszprémi viaduktról ugrik, és vele van a Kedves. A troli földet ért. Hatalmas csörömpölés, dörrenés és sikoly rázta meg a környéket. Ezután közeledő sziréna hangja hallatszott.


é é é é é é

Cs

– Nos, nem is szaporítom a szót. Hölgyeim, Uraim, van szerencsém bejelenteni, hogy kikísérleteztem a rákbetegség – korunk pestise – ellenszerét. Kialakulásának elkerülésére biztos módszereket fejlesztettem ki.
Halk moraj futott végig a termen. Dr. Cs. Géza szenvtelenül nézett farkasszemet tanult hallgatóságával. Sokan pisszegtek. Mikor elült a zaj, folytatta:
– Igen, kérem, rögtön kifejtem. A rák – korunk pestise – nem a stressz, a cigaretta, az ital, a szennyeződések miatt alakul ki. Tudjuk ma már: az egész élet rákot okoz, eddig senki sem menekülhetett előle. Előbb-utóbb mindenki rákos lesz.
– Elég a dumából, beszéljen már az ellenszeréről! Svihák! – kiáltott egy nyilván bárdolatlan, ámbátor szintén tanult, fiatal, szemüveges tudós, aki ezzel némi derültséget keltett; látszott, hogy a lelkek mélyén ez a kis titán igazán őszinte híveket is szerzett magának, de a többség mégis disztingválni igyekezett. Cs. arcára nyugodt mosoly ült, éltes homlokán kisimultak a ráncok. Folytatta:
– Hát jó. A módszer lényege a következő: jó hamar meg kell dögleni, mielőtt még rákot kapnánk! Valahogy így, gecik, e'! Phhh! – és egy mozdulattal lerántotta a mikrofont, alfeléhez illesztette, és jó egészségesen kiratatázta hatalmasra duzzadt bélbuborékjait:
– FRRRRRRRETTYETYETYETYE... ööö... PPÖÖÖÖÖÖÖŐŐŐŐŐŐÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ... ööö... FIRRRRRRRRRRRRRCS... ööö... őőőő....
Látszott, nem bírja már. Mégis folytatta:
– Hőőő... BRRIIIIIBADAGADAGAGACSOOOÁÁÁÁPOCSÁPCSÁ... PPPFFH...
Cs. szétszakadt.
Néhányan felrohantak a pulpitusra, hoztak neki egy pohár vizet, hátha az segít. De már nem lehetett megmenteni. Sajnos meghalt.


é é é é é é

Homár reggelire

10 óra 15 perc. A Szlovák Kultúra Házában már gyülekeztek a vendégek.
Bob türelmetlenül az órájára nézett: "Ha nem ér ide Clara, elbuktunk. Lehet, hogy késik a gépe? Vagy a szövetmintákkal volt valami baj? Vagy az okmányokon csúszott el? Nem, ez lehetetlen. Mondtam neki, hogy ne tegye a táskájába a leveleket!..."
Ebben a pillanatban valaki megkocogtatta a vállát: Clara volt az.
– Sikerült?
– Sikerült.
Bobot ez néhány pillanatra megnyugtatta.
– Akkor a késés el van felejtve. Egyébként az oroszok már megint kiszagoltak valamit – súgta a nő fülébe.
Clarát látszólag nem rázta meg a hír. Mosolyogva ült le a férfi mellé. Ekkor jött be az előadó, és megnyitotta az estet:
– Zápácsnámí druzjámí. Zpálátkou víbornye sztolácsní za kládú kulturovnyí gyiplomácijá. To vázsenyi mlágyícki territorijá, ákó vi, ákó sztrovácskou, tám vápocsnye oznákou, á Szlovácké.
Ezek a szavak, bármennyire is hihetetlen, teljesen keresztülhúzták Clara és Bob számítását, úgyhogy mindketten felálltak, hazamentek, összeköltöztek egy albérletbe, és ezután visszavonultan éltek a külvilágtól.
– Hát most nem jobb így nyugiban élni? – kérdezte 23 évvel később Bob.
Clara bólintott.


é é é é é é

ZÁRTOSZTÁLY



55

Jó napot kívánok – 3 – foglalkozása – konzervnyitó – kora – mínusz 255 – jól érzi magát a munkahelyén – vas – felelősségteljes a beosztása – fax – milyen a viszonya a munkatársaival – kapcsoló – dohányzik –asztalterítő – mennyi az ebédje – fiók – viszonya a másik nemmel – majomméz – van hobbija – is – és mi lenne az ha nem – tejtartó


é é é é é é

Az én szigetem

A nyomor porrá változott, és sivatagot szült a termékeny föld minden örömét elfedve. Távol, a perzselő Hold árnyékában remegett a láthatár, sok magányos délibáb-szigetet hordott szerte a könnyen erős szél.
Ki voltam kötözve, csak a szemeimet nem tudtad lehunyni, mert őket az emlékeim nyitva tartották. Az egész érzés átremegett izzadt testemen, mint villám egy végtelen fa törzsén, le egészen a gyökerekig, a sok homok miatt fájón rejtőző gyermekkorig, elmúlt gyümölcsök mézét újra felidézve.
Tudom, hogy te is tudod, mit én, de te sem vagy jobb nálam. De hiába, az aranyalma neked jutott, lelkünk vad háborúját kiáltva.
Én is áldozat lettem: dűne alatt ostobán rejtőzködő gödörbe estem, testem-lelkem tele ment homokkal, az erős kapálódzás csak közröhej tárgyává tett.
Itt soha nem lesz eső! Ha sír is az ég, akkor is csak magán könnyít, nem sejtve apróságnak tűnő gondokat. A döntés végérvényes, nektek jutottak a kapcsolatok, én maradok az ismeretségeimmel, mert az én szigetemen nem kék az ég, nincs mindig meleg – de hát nem érzitek a forróságot?! Nem... Az én szigetemen remeték laknak, nem a Kor Hősei. De a remeték itt akarnak maradni az üres szigeten.
Az én szigetem nem esik útjába hittel teli, vagy megfáradt hajósoknak, mert csak a homokot látják, a szabálytalan fákat, az ellenfél nélkül könnyen, de nem szívből károgó madarak hústalan csontjait.
Ha egyszer esne az eső! Szét is moshatja az én szigetemet, de megtalált!
Az én szigetem eltévedt a térképen, s lehet, hogy ma sem ott van, ahol hiszi, hogy van.
Az én szigetem esős időben minden életet befogad, s termékeny földjén óvatosan vigyázza az újat: az életet, aki megtalálta őt.
De most, míg a hőség nyomora csak port teremt, s az ég kék, de szürkébe csap a szárazságtól, a végtelen óceán e kis szeletkéje, az én szigetem ápolatlan, és nem érti az egészet.


é é é é é é

Kiálts a sötétbe!
Köpj bele a fénybe!
Itt minden túl egyforma
Az ereklyéket lökjed,
Az ereklyéket rúgd a porba!


é é é é é é

Nagykorúság
Betelik a tizennyolc,
és az ember nagykorú,
lám a sorsunk ilyen morc,
öröm vár ránk, vagy ború.

Sokan mondtak már nekem
lesújtót és vigaszt is.
Ha itt vagyok, ám legyen,
vonz a jövő, riaszt is.

Először jött keresztség
a kegyteljes malaszttal,
de ez mind csak nevetség,
a gyermekkor marasztal.

Vidám napok, virág, rét,
a gond kicsit elmarad,
egyszerű kis világkép,
de az idő elhalad.

De nagy lesz a bánatom
– elvész ez a kiáltás –,
csak egyedül vállalom,
semmire van kilátás.


é é é é é é

Kiáltvány I.
A világ összes jóérzésű lakójához!
Az ENSZ-hez, NATO-hoz, VSZ-hez, KGST-hez, ötökhöz, hatokhoz, hetekhez, tizenkettekhez, negyvennyolcasokhoz, ötvenhatosokhoz, valamint tisztelt BKV, BTK, DVTK, BUBIV, RMDSZ, MÚOSZ STB!

Milliárd és milliárd néma sikoly szólít bennünket arra: végre cselekednünk kell! Ne nézzük tétlenül, amint tudatlan, megtévesztett férfitársaink nap mint nap játékból, unalomból, hobbiból vagy csupán laza időtöltésből a saját testükben született milliárdnyi életet képesek egy-két mozdulattal külvilágra erőszakolni: másszóval hidegvérrel meggyilkolni! Ha a Föld összes férfijának napi "adagját" nézzük, ez több száz tonnát tesz ki! Ha az emberiség történetében eleddig így elpusztított sejecskéket összeraknánk, másfél Földnyi adagot kapnánk! Itt az idő, hogy Ön is a szemébe nézzen ezeknek a gyenge, nincstelen, de életre szánt, céltudatos és nemes lelkű, piciny kincsecskéknek, mondjuk ki: saját ondósejtjeinek!
Ha ezidáig felmerült Önben az a bizonyos gondolat – és hát miért ne merült volna fel –, ugye nyilván csupán flikk-flakk, megtekerte-megforgatta, és kis idő múlva mosolyogva küldte a magabiztos életkéket a biztos, sivár és megalázó halálba! Mondjuk ki nyíltan: tömeggyilkosok vagyunk! Életünk végéig több trilliárd ártatlan csöppséget végzünk ki orvul, rideg szívvel, ellenkezést nem tűrően!
Én magam is persze ehhez a táborhoz tartoztam. Lelkiismeretlenül, nap mint nap teljesítettem "feladatomat", szinte verkliszerűen, majdhogynem kötelességként. Bár már akkor is lehetett valami tudatalatti igazságérzetem: egyszer kibírtam 17 napig. Utána viszont egy igazi, elementáris sortüzet eresztettem meg... Máig sem értem, miért csináltam.
Az egyik verőfényes nap azután fordulópontot jelentett az életemben: egy teljesen átlagos mikroszkóp végre felnyitotta szemem. Egy tárgylemezre helyeztem az élettelennek tűnő anyagot, belepillantottam a lencsébe... miután végignéztem az eseményeket, bevallom, a sírással küszködve rohantam ki a szobából, és csak egy idő után tudtam oda visszatérni. A látvány megrázó volt! Képzelje csak el: sok milliárd kicsiny farkinca ficánkolva hajtja előre és tovább a kedves, kerekded fejecskéket, a saját fejecskénk mását, mondhatni saját magunkat! Kellemes, meleg, minden igényt kielégítő folyadékban úszkálnak, fickándoznak, mit sem sejtve a megállíthatatlanul közelgő pokolról; haladnak, tudván, lelki szemeik előtt látván a szent célt! E számolhatatlan világmegváltó akarat egyelőre szabályos csapatokban, katonás ezredekben vonul – sajnos csak vélt – istennője felé. Megértik: egy, csupán egyetlen egy nyerheti el a pálmát. De azt még rémálmaikban sem gondolják, hogy egyetlen egy sem...! Ha még nem látta, most képzelje maga elé ezt a drámát. Micsoda színjáték! Micsoda ördögi tragikomikum!
Hamarosan a szélén, a végeken már kezdenek sejteni valamit. Középen néhány ezred visszafordul, máshol keresve a célt. És közben egyre több elhullott társukba botlanak, egyre nehezebb a haladás! Nem! Ez nem lehet véletlen! És ettől kezdve a vasszívű sors megindítja kíméletlen irtóhadjáratát. Tízesével, százasával, majd ezrek és tízezrek adják ki egy pillanat alatt ártatlan lelküket. Fél perc múlva hullahegyek romhalmaza lesz az, ami egykoron az élet burjánzó kánaánja volt.
És még ekkor is, ebben a pokolban is megmarad néhány különösen életrevaló "ember", aki erősnek érzi magát, küzd, még bír, halad, halad a láthatatlan célig... A többiek szétpukkadt, szétroncsolódott, megszáradt tetemeinek halmában is ficánkol, úszik, megy, majd már csak körbe-körbe vonszolja magát, végül csak egyhelyben, ereje méginkább alábbhagy – és ő is elpusztul, utolsóként, az értelmetlen halál tragikus mementójaként, kopjafa nélkül, úgy, hogy a világon senki se hullajt érte könnyeket!
Követelem, ismerjék el: egy ondósejtet ugyanolyan jogok illetnek, mint egy embert!
Hány millió méltánytalanul elpusztított tehetséget, hány ezer Einsteint, Jézust veszíthettünk el! A választ Ön mondja ki!
Követelem, hogy mától a világ egyetlen pontján se induljanak útjukra hiábavalóan e kis kamikázék! Követelem, hogy akit rajtakapnak, tömeggyilkoshoz méltóan azonnal végezzék ki! Követelem, hogy minden ondósejtet tartalmazó egyednek biztosítsanak legalább egy petesejtet tartalmazó egyedet, az esélyegyenlőség megteremtése érdekében! Vádolok mindenkit, aki e szent naptól fogva magához nyúl!
S most föl kell tennem Önnek a végső kérdést: öt perc talmi szórakozásért cserébe feláldozza legalapvetőbb morális tartását, sutba dobja az Öntől elvárható normákat, szépérzékét; vállalja, hogy esetleg bőrbetegséget vagy komoly sérüléseket szerezhet, és szennyezi a környezetét?
Vagy MÉGIS úgy tesz, mint eddig? Ön dönt! Jól fontolja meg...


é é é é é é

Kábé

A hír:
K.B. budapesti lakost otthonában holtan találták. A halál beálltának körülményeire máig is homály borul. Vajon gyilkosság vagy öngyilkosság volt? Ez a kérdés tulajdonképpen senkit nem érdekel, az elhunyt jelentéktelen személye folytán, úgyhogy az aktát végleg le is zárták.

A háttér:
K. mindig kutató elme volt. Érdekelték a tudomány, a technika és a művészetek határterületei is, így a földöntúli jelenségek vizsgálatába is belekóstolt. A sok új információ mellett megtudta azt is, hogy egy bizonyos lelkiállapotban, egy bizonyos belső bölcsességi szint elérése után átélheti a halál utáni közvetlen állapotot, az úgynevezett köztes létet. Hosszas vívódás, majd fegyelmezett gyakorlatozás után egy szép napon eljött az idő: önhipnózissal kilépett testéből, majd arról szétszórt jelleme folytán teljesen megfeledkezve egy ideig szellemként bolyongott a földön. Amikor pár nap múlva ráeszmélt, mit is csinált, megpróbált visszatérni testébe, de akkor már sajnálatosan fel volt koncolva.

Krónika:
Megdöbbentő fordulatok K.B. halálával kapcsolatban. A sajnálatos eseményről egyik előző számunkban számoltunk be. A fejlemények szerint az ifjú hagyatékából többek között előkerült egy ún. "Fekete füzet" is, amely számos zseniális mű mellett szóról szóra tartalmazza az általunk leközölt halálhír szövegét. Alatta "Háttér" megjelöléssel egy zavaros jegyzetet találhatunk, amelyben a halált valamiféle földöntúli jelenségekkel, a testből való kilépéssel köti össze, magyarázza. Vajon van-e valóságalapja az ilyen feltételezéseknek? Egy elfogulatlan szekértőt, Dr. Popper Pétert kérdeztük, aki már többször nyilatkozott ebben a kérdésben.
– Popper úr, lehetséges az ilyen halál?
– Nézze, én sokmindent hallottam már, mégis azt mondom: nem tudom, igaz-e vagy sem. Elvileg elképzelhető, de saját tapasztalatról legnagyobb sajnálatomra nem tudok beszámolni. Engedje meg, hogy azért némileg szkeptikus legyek az ilyen és ehhez hasonló hírekkel kapcsolatban.
Akár így legyen, akár másként, egy biztos: elvesztettünk egy meg nem értett zsenit, egy géniuszt, aki egyben látnok is volt.

Fizetett gyászhír:
+ Örömmel tudatjuk, hogy K.B. végre eltávozott az élők sorából. Temetését pénteken este 8-tól kifulladásig tartjuk. Tervezett program: a temetési szertartást a PIF celebrálja, zenét az ASCHU szolgáltat a megjelenteknek. A "Sírodat diákok gyűrűzik körül, s vizeletük koporsódra ürül" kezdetű nóta közben mindenki levizeli vagy leszarja vagy leköpi a koporsót, melyet kívánságra fel is nyitunk. Saját temetési versének és sírfeliratának felolvasása után szabadon szitkok, utálkozó megjegyzések, a hulla szaros szájába hányás – közigény szerint. Belépés meghívóval ingyenes.
A gyászoló hozzátartozók és ismerősök.+


é é é é é é

Esély a kiemelkedésre

A jelentéktelen embernek jelentéktelen nagyságú az esélye arra, hogy kiemelkedjen a jelentéktelenségből. Ezért aztán annak az esélynek a nagysága, hogy ötöse lesz a lottón, gyakorlatilag független attól, lottózik-e vagy nem.
Emiatt azt a jelentéktelen kis összeget, ami a rendelkezésére áll, ne lottóra, hanem eledelének beszerzésére költse, s szerény otthonában békésen álmodozzon arról, mit is tesz majd, ha ötöse lesz a lottón.


é é é é é é

A sorsolás
 (Az Esély a kiemelkedésre című művem szerves folytatása)

A kisember munka után fáradtan ment haza. Elvégezte szokásos teendőit (evett, ivott, tisztálkodott), majd helyet foglalt televízió-készüléke előtt, s bekapcsolta azt. Modern időket élünk, csatornák tömegéből válogathatott. De mivel az idegen nyelvek birtoklása nem tartozott kiváltságai közé, az állami televízió adásánál ragadt meg. A bemondónő mosolyogva ugyan, de egy mondat kimondása közben háromszor tévesztve bejelentette, hogy élő közvetítés következik a lottósorsolásról. A műsor vezetőjének legnagyobb meglepetésére azonban az évek óta bevált szuper-hiper sűrítettlevegős, MDF-es sorsológép csődöt mondott. A műsorvezető hirtelen támadt nagy zavarában a pótgéphez ment, ott próbált a különböző gombok nyomkodásával sorsolást előidézni. Mivel ez éppolyan sikertelen próbálkozás volt, mint a tumor gyógyítása beképzeléssel, kétségbeesésében kénytelen volt a kéttagú sorsolóbizottsághoz fordulni, amelynek minden bizonnyal hatalmas, égiekre és földiekre egyaránt kiterjedő hatalmától iszonyatosan rettegett:
– Hát akkor most mi a teendő, kérdezem a kedves sorsolóbizottságot? – mondta, miközben a mondat első fele alatt a közönség – amely egy gyár meghívott dolgozóiból állott –, második fele alatt pedig a rettegett sorsolóbizottság felé fordult. Ezalatt a néhány másodperc alatt már be is látta, hogy karrierjének és valószínűleg nyomorult életének is hamarosan befellegzik, mivelhogy "hát"-tal nem kezdünk mondatot, továbbá a "kedves" megszólítás a legkevésbé gyanakvókban is kétségbe vonja a bizottság megvesztegethetetlenségét, illetve feddhetetlenségét. A bizottság egy fekete öltönyös, fésű bajuszos, középen elválasztott, lenyalt hajú férfiból, és egy szögletes arcú, piros kosztümös, több emberöltővel ezelőtt sem divatos frizurával felfegyverkezett nőből állt. Mereven és egyenes háttal ültek, komolyan néztek előre a nagy büdös semmibe. A mondat elhangzása után arcvonásaik még csak meg sem rezzentek, ezáltal is tovább növelve a műsorvezetőben (aki egyébként bemondó is volt) a sorsával kapcsolatos szörnyű félelmeket. A sorsolóbizottság eltökélt férfitagja hirtelen megszólalt:
– A kézi sorsolás elrendelése vált szükségessé. – Szándékosan használta ezt a mondatszerkezetet, hogy imígyen állítsa vissza a bemondó bakija által megingatott régi tekintélyét.
– Hát akkor izé, elmondom a hatos lottó számait... – szerencsétlenkedett a bemondó, akinek lelki szemei előtt már ott állt az a két keménykalapos úriember, akik majd az ítéletet végrehajtják.
– Hát, mivel maradt még egy kis időm a közvetítés végéig, bár az elején még arról volt szó, hogy bőven lesz időm, de az gyorsan elszaladt, még egyszer összefoglalnám a hatos lottó számait: 5, izé 45, nem, akarom mondani mégis 45, tehát a második szám a 45-ös, a harmadik a 8-as, a negyedik a 9-es, az ötödik a 30-as, és a pótszám – egy kis hatásszünetet tartott, és próbált rámosolyogni a sorsolóbizottságra, de az méginkább fapofával ült, mint valaha – a 25-ös.
Még megpróbálta még egyszer bemondani a hatos lottó számait, hogy még egy picivel meghosszabbíthassa életét, de ezt a rendező nem hagyta, mivel az idejük lejárt.
Mintegy félóra elteltével ismét kapcsolták a sorsolóstúdiót. Most már egy másik műsorvezetőt láthatott a kisember. A kézi sorsolás a rettegett sorsolóbizottság engedélyével megkezdődött. Ekkor azonban szörnyű tragédia történt: elromlott a kisember tévékészüléke. Azt hiszem, ha a készülék nem mondta volna fel a szolgálatot, a kisember ugyanolyan közönyösen ült volna tovább, de így, ezt a körülményt figyelembe véve kijelenthetjük: a kisembert szörnyen izgatni kezdték a lottószámok. Ütötte-verte a készüléket, amit egyébként még mindig nem fizetett ki teljesen, de nem jutott semmire, se kép, se hang. Eltökélte magát, hogy becsönget a szomszédjához. Összeszedte magát, fosott egyet, gyűjtött egy kis önbizalmat, és átment. Becsöngetett. Semmi. Megint csöngetett, megint semmi. Akkor aztán nekifeszült a csengőnek és egy percen át nyomta. Ekkor a szomszéd, aki egyébként ezen a héten éjszakai műszakban dogozott, legmélyebb és legfáradtabb álmából felriasztva kiáltott:
– Ki aaaaaz!?
– Én vagyok – mondta a kisember udvariasan és halkan.
– Ki??
– Én, a szomszéd.
A felébredt ember kirántotta az ajtót.
– Mit akar!?
– Ne haragudjon a zavarásért, de nem tudja véletlenül, milyen számokat húztak ki a kézisorsoláson?
– Mi??? Hát tudja mit, ember?! Tudja mit húztak?? – üvöltött.
– Öt darab nullát!!! – és bevágta az ajtót.
A kisember békésen állt még mindig az ajtó előtt, és a következőt mondta:
– Nagyon szépen köszönöm a segítségét. – Úgy érezte ugyanis, őszinte köszönettel tartozott.
A kisember visszament lakásába.








é é é é é é

Doing all right

Ahogy közelítünk napjainkhoz, az emberi létről alkotott képünk úgy válik egyre bonyolultabbá, összetettebbé. Ezt az állítást irodalmi műalkotások tükrében könnyen alátámaszthatjuk. A regény kinőtte önnön korlátait, jött Joyce, Proust, minden apró részletre kiható, grandiózus munkájával, jött Thomas Mann József tetralógiája, Tolsztoj enciklopédikus művei több kötetre rúgtak. Aztán már ez sem volt elég. Jött Kafka, a parabola, álom, a szétrobbantott nyelv, az áttételes, többsíkú közlés. Egy szimbólum mindig többet ad annak a szájába, aki él vele, mindig túlmutat önmagán.
Mi van, szopókám? Gyere, faszcibáló, baszom az anyád! Leszíhatod itt ezt a kétgömböset, dik! Pofán baszlak, hogy a takony menetet vág a nyakadon, ha! Rád voltam kíváncsi, meg az asztmádra, baszkikám! Menj a retekbe, vagy...
Midőn a kisgyermek rácsodálkozik a világra, először arra, hogy mi a lágy, simogató, mi az, ami kemény és fáj, és hogy ezt fokozatosan hogy építi be az ő szellemi térképébe, amely teljesen egyéni. Rendkívül fontos az ún. játékmackó, mely anyapótló és biztonságot ad. Minden kis csecsemőnek szüksége van erre.
Aládrúgok, és elszáll a pöcköd, kisköcsög! Faszkalap! Nekem ugatsz, he? Ki vagy te itt, gecikém? Őszintén, menj a kurva anyádba, múltkor is ki volt itt helyetted, őszintén, a halál faszára húzzál ezerrel! Nekem pofázik ez a senki! Lerúgom, bazmeg!
A gyermekrajzokon is megfigyelhetjük, milyen csodálatos kis világa is van egy ilyen kis emberkének. Ő már egy külön kis individuum, hiszen tudjuk, hogy hároméves korára már az önvédelmi én, az árnyék én is kifejlődik. Az ember innen különböző könnyebb és nehezebb korszakokon át fejlődik; válságokba jut, és kikecmereg azokból. De így tudja csak megcsinálni és megvalósítani önmagát.
Hagyd már, cigi kell neki, ennek a buzinak e'! Nem látod? Ideges, de majd epén rúgom, haljak meg! Mi a megmeredt pénisz van, he? A seggedet meddig tartod ide az orrom elé, rúgjak beléd! Nem vagyok buzi, ne szarjál! Jössz te még nekem, babaarcú, de akkor már baszhatod!
Habár csak halála után lett igazán elismert, az amerikai drámaírás atyjának O' Neil-t tekinthetjük. Rettentően ismeri az életet, és érzi a színpadot! Mélységesen pesszimista író, a világról alkotott véleménye fő művében, a "Ha eljő a jeges"-ben kristályosodik ki és egyszerűsödik le teljesen: az ember menthetetlen, reménytelen, a jövő kilátástalan. Mégis, O' Neil hősei tragikus alakok, noha saját hibájukból buknak el, bukásuk részvétet keltő. A másik legfontosabb figurája az amerikai irodalomnak a híres-hírhedt Edward Albee. Miért tartják őt mégis erkölcstelennek, nihilistának, defetistának?
Az arcodba spermázok te buzernyák! A fitymámat fogom csattogtatni, és úgy adom a szájadba, te nyálas fasz!
Stílusjegyek alapján biztos XVII. század! Biztos XVII. század!


é é é é é é

Nagyember

Szereplők:
elsősorban és mindenekfölött NAGYEMBER
vállalkozó szellemű vitapartner
kontrások (max.2), akik legtöbbször helyeslően röhögnek
kívülállók, akik egy szót nem értenek az egészből, így nem szólnak bele

1994. május 24.

– Nagyember Czeizel Endre ügyében –
– N.E.: Kegyetlen, múltkor bejött a Czeizel előadást tartani. Azt hittem, hogy egy konszolidált, megállapodott öregúr, ahogy a tv-ben kinéz, erre bejön egy kétméteres izom-állat. Öregem, így feszült rajta a zakó. Nem is mertem provokatív kérdéseket feltenni, mert még odajön és összever egy ilyen figura. Egyébként elég érdekes volt az előadása, mondott egypár olyan dolgot az AIDS-ről, amit még én sem tudtam. Azt mondta, hogy ez a vírus tulajdonképpen az immunrendszert támadja meg és teszi tönkre. Évek után egy sima náthában is meghalhatsz, öregem, ha fertőzött vagy.
-V.P.: Namármost lehet, hogy téged nem ver össze ez a Czeizel, de én azt hallottam, hogy veri a feleségét.
– N.E.: Kicsoda? A Czeizel? Aki azt mondta egy kérdésre, hogy "Hölgyeim és uraim! Ez sarlatánság!"? Nehogy már egy "sarlatánság" megüsse a feleségét, ne mondd már.
– V.P.: De veri. Méghozzá lánccal, azt mondták.
– N.E.: Lánccal? Haha! Láánccal... és... és milyen... biciklilánccal..., vagy netalán kötéllel is? Egy igazi vontatókötéllel? Képzeld, Czeizel szekrényében így százszámra állnak a láncok, kutyakorbácsok és kötelek, melyeket Czeizel egy kád vízbe mártogat, mielőtt megveri az asszonyt. Mindennap más eszközzel veri.
– Kontrás: (aki végigröhögte az egészet) Sőt, ha jókedvében van, megengedi, hogy a csaj kiválassza, hogy mivel verje meg. De csak ha jókedvében találod!
– N.E.: Ha-ha, ja. Csak jókedvében. És erre büszke is Czeizel, nem? Fennen hirdeti. A múltkor, mikor a gangon a hajánál fogva cibálta végig a nőt kiabálva, hogy "Te cafka!", és kijött az összes lakó röhögni, akkor büszkén mosolygott le, hogy: íme.
– V.P.: (megtörve) Én azt hallottam, hogy csak akkor tud elélvezni, ha ilyen brutálisan veri.
– N.E.: Hahahaha. Persze, aki egész életében szexológiával foglalkozott, tévében beszél a nemi életről, egyetemre jár előadást tartani, az lánccal veri a nőjét, amikor kummant. Hát ez a legnagyobb. És ez nem derült ki, csak te tudod, Czeizel röhögve dolgozik tovább, veszi fel a fizetését... De ezután más lesz! Képzeld, ezután egy ilyen kis fazon a Czeizel minden műsora előtt figyelmeztet a tv-ben, hogy "Czeizel Endre állítólag lánccal veri a feleségét, mert csak így képes az orgazmus elérésére. Előadását fogadják kritikával". Hahaha! Hát ez kegyetlen! (magát ünnepelve el)
– Kontrás: Hát azt hiszem, barátom, megint leiskoláztak. Ezek nagyon kínos percek lehettek neked.

– Nagyember nem szereti a sznobokat –
(Az előbbieken kívül két csaj is figyeli Nagyembert, akivel jöttek, de nem szólnak bele.)
– N.E.: Kegyetlen, az a két hülye egy 1 km sugarú körön belül fogja leélni az életét. A munkahely is közel van, este elmennek a sarki pizzériába, hazaviszik a kaját, megeszik és tosznak. Hahaha! Megtossza. Tudod, bankbetétjük már megvan, a két kispolgár utazhat a nyáron. Ezek tipikusan azok az emberek, akik ha New Yorkba mennek, akkor kipipálják az Empire State Buildinget, ha Rómába, akkor a Colosseumot, 2 kiállítást, és ha megvan, jöhetnek haza a régi kerékvágásba.
– Kívülálló: Azt mondd, hogy milyen volt a cseheknél!
– N.E.: Kurva jó. Egyetemista társaimmal mentem.
– Kívülálló: Kikkel?
– N.E.: Nem ismered. Egyetemistákkal, én a középiskolás osztálytársaimmal nem nagyon tartom a kapcsolatot. Prága egyébként gyönyörű, öregem, hatalmas. A Hradzsinban, a királyi várban volt egy Zmrzlna Kawa festményei és fotói nevű kiállítás, azt láttuk. Ez egy Lengyelországból bevándorolt fazon, és évek óta ilyen szokatlan kiállításokat csinál. Ruhaszárítóra voltak kiteregetve a festmények, és a fal tele volt ilyen történelmi fotómontázsokkal. A sarokban volt egy tv, szintén az ő filmjeivel, öregem, nem bírták sokan nézni. Egy szekta áldozatot mutatott be, egy csecsemőt feldaraboltak és a vérével írták fel a falra a szekta jelképét. Maga Kawa is ott volt a kiállításon; kegyetlen figura, ilyen ekkora szakállal, meg ekkora napszemüveggel. Utána lementünk egy óvárosi sörözőbe. Egy hangulatos kis múlt századi pince volt. A pilseni sör nem volt olyan jó, többet vártam. Viszont a hely tele volt fiatalokkal – kurva jó ebből a szempontból is Prága, mert tele van fiatal egyetemistákkal. Megismerkedtünk egy cseh gyerekkel, kurva rendes volt, megkínált minket füves cigivel ingyen. S egyszercsak megjelent egy ilyen mackóruhás, öreg fazon tök ősz hajjal, azt hittük, hogy Hrabal az. Már röhögtünk is, hogy betévedtünk az első kocsmába, és máris maga Hrabal ül ott. De aztán nem ő volt, csak marhára hasonlított.
– Kívülálló: Kontrás nem volt veletek?
– N.E.: Doktor úr? Nem, ő nem. Remélem egyébként, hogy nem fog elborulni az agya ott az orvosin. Tudod, ilyen komoly pofa, ilyen "egyetemi évek a legszebbek" mentalitás. Azt nagyon nem bírom. Elkurvulnak majd az orvosi hierarchiában, és ilyen pezsgős protokollesteken reprezentálnak. Dekorációnak két jó csaj; áá, mindegy.
– Kívülálló: Figyelj, nem jössz ma át dumálni, úgyis nálad van a kazettám?
– N.E.: Neem, nem lehet, már lefixált programom van. Esterházy est az Egyetemi Színpadon. Óriási arc. Múltkor úgy indított, hogy "fura egy állatfaj ez a közép-európai", meg ilyen szöveg, hogy "Budapest-vérfürdőváros". Ezen egy napig röhögtem, hogy fürdőváros-vérfürdőváros. Majd visszaadom a kazettádat, helló.

– Nagyember és az előítéletek –
-– 1. beszélgetés –-
– V.P.: (az egyik Kontrásnak) Hallottad, hogy Márónak szétverték a fejét? Kölcsönkért valami befektetésre, aztán nem jött össze neki, és nem tudott fizetni. Napokig nem mert hazamenni, aztán mikor mégis hazajutott, azonnal megtalálták.
– N.E.: Az milyen gyerek! Egyszer főztünk nála, és ilyen rohadt penetráns bűzt éreztem. Én szóltam, hogy mi ez, ő meg ült tovább. Mikor harmadszorra kiabáltam neki, hogy nem az étel égett-e oda? – azt mondta: Ja! – és kiment, hogy elzárja a gázt. Szénné égett az egész tepsi kaja, pedig kurva éhes voltam.

-– 2. beszélgetés –-
– V.P.: (az egyik Kontrásnak) Hallottad, hogy Márónak az édesanyját elütötte egy autó, és azonnal meghalt? Két éve az apja; most mit fog csinálni?
– N.E.: Uuh. Szerencsétlen. Meséltem már azt a sztorit, amikor náluk voltunk és főztünk? Egyszercsak valami penetráns bűzt éreztem a konyhából, mondom, mi ez, bazmeg, Máró. Ő meg ült tovább. Mikor már harmadszorra kiabáltam, hogy basszus, nézze már meg, nem a kaja égett-e oda, Ja! – mondta, és kiment, hogy elzárja a gázt. Szénné égett az egész tepsi kaja, pedig kurva éhes voltam.

-– 3. beszélgetés –-
– V.P.: az egyik Kívülállónak: Te, képzeld, a Máró barátja a múltkor...
– N.E.: Na azt a gyereket, ha lehet, ne emlegesd. Egyszer voltam nála, és egy ilyen lila műpapagáj volt a szobaajtó felett, ilyen rohadt, félelmetes, zöld szemekkel. Képzeld, ha egy ilyen néz rád, mikor felébredsz. Aztán a kutya végig ott kergette a macskájukat a lakásban, szóval mondom, én abba a miliőbe többet életemben a lábam be nem teszem.
– Kívülálló: És hallgat az valamilyen zenét?
– N.E.: Ráállt azokra a nyomott, depressziós, szar zenékre. Azoknak a szerencsétlen, hülye, kisebbrendűségi komplexusban szenvedő embereknek szól az a zene, akik nem tudják megoldani a saját problémájukat, és akik csak otthon ülnek, és akiket én nem bírok.
– Kívülálló: De ez nem igaz. Az az együttes, ami szerinted depressziós, az kiadott rockos, punk lemezt is, egy csodás énekhanggal.
– N.E.: Ne beszélj már hülyeséget, milyen feje van annak az énekes figurának. (tréfásan) Ilyen fejjel jó ember nem élhet.

-– 4. beszélgetés –-
– Lelkes alak: (érkezik) Psssz. A minap megvédtem a szakdolgozatomat, úgyhogy kézhezkaptam a diplomámat. Nagyon sokat fogok ma fogyasztani.
– Mindenki: Éljen! Huu! Mutasd!
– Lelkes: Ötösre védtem meg, bár néha feltettek fifikás kérdéseket, amikre nem is tudtam a pontos választ, de megtaláltam a kiskapukat.
– N.E.: Na ülj le, engedd meg, hogy elsőnek gratuláljak, mint közülünk az első diplomás fazonnak, de légy szíves azt a szót, hogy kiskapu, ne használd. Mondd azt, hogy kivágtad magad, vagy hogy kompromisszumos megoldás, de ne használd azt, hogy kiskapu.
– Lelkes: És hol van a Vitapartner?
– N.E.: Otthon. Biztos nem kíváncsi ránk. De én se rá. Idejönne, itt kritizálna mindent és mindenkit. Egy találkozás után dönti el, hogy utál vagy elvisel valakit, olyan zenére, amelyet egy egész ország szeret, kurva jó csajok szeretnek, azt mondja, hogy szar, és nem is kíváncsi attól a bandától egy számra sem, amiben biztos vagyok, hogy nem ismer egyet sem tőlük, de azért szar, basszus, így irányítja az embereket, hogy miről beszéljen és miről ne. Kurva szar lehet ilyen előítéletekkel élnie. Akiben ennyi az előítélet, az tele van elfojtással. Egyszer még öngyilkos lesz a végén.

– Csendes áhítattal és csodálattal –
– N.E.: Mostanában Szigligeti Edét vettük. Kegyetlen, 1848 élményét, eszményét senki sem fogalmazta meg prózában nála tisztábban.
– V.P.: Petőfi?
– N.E.: Mondom prózában. Pedig mérnökként kezdte pályafutását, a Kőrös szabályozásán dolgozott. Akkoriban szabályozták a Tiszát is, Széchenyi István érdeme, hogy a Dunán megindult a gőzhajózás. Szigligeti Pesten tanult tovább, ahol láthatta már a kőszínház legnagyobb színészeit. Victor Hugo szellemében akart drámákat írni.
– V.P.: Victor Hugo jó?
– N.E.: Victor Hugo kurva jó. Tudom, te most hazamész, elolvasol öt Victor Hugo jelenetet öt Victor Hugo drámából, és mondod, hogy milyen szar. Na... Szigligeti tagja lett a drámaíró szövetségnek, ahol ilyen nevek vannak még, mint Kunoss, Tóth Lőrinc, Garay. 48-49-ről ír mindent, hogy milyen fasz módon vesztettük el. És rohadt idegesítő, mind a Szökött katonában, mind a Két pisztolyban, hogy mennyire sok lehetőségünk lett volna. De most a Vazul c. drámáját olvasom. Képzeld, amint két ilyen ős-állat, mint Vazul és Koppány, összefog István ellen, meg Vazul, ahogy ordít, mikor öntik a fülébe az ólmot.
– V.P.: Figyelj! Nem ezért a drámájáért kapta Szigligeti a "veszedelmes ember" címet?
– N.E.: Veszedelmes ember? Nem hallottam még, de jó... Én nem ismerem Szigligetit. Magyarországon 5 ember kutatja Szigligeti munkásságát, ebből hárman tudják nyomon követni.
– V. P.: És a másik kettő?
– N.E.: Azok szemétládák, nem tudnak semmit, csak össze-vissza írnak szarokat. A mi tanszékvezetőnk, az Osváth Béla, az a legjelentékenyebb kutató. Marha nagy fazon.
– V.P.: Namármost. Akkor mit érdemes tudni Szigligeti Edéről?
– N.E.: Mi van, tapéta?
– V.P.: ... Mi az, hogy tapéta?
– N.E.: Te vagy a tapéta.
– V.P.: Én?
– N.E.: Te. Neved tapéta. Angolul valpéper. Múltkor láttam egy filmet a Művész moziban, abban mondta a főhős, de ilyen hülyén ejtette, mint te, hogy "wallpaper". Ekkor rájöttem, hogy te vagy tapéta... Bizony!


é é é é é é

Hernyóiskola
Most jut eszembe, milyen jó volna kérem,
ha volna hernyóiskola az Örs vezér téren.

A lakótelepről oda járna a sok rovar tanulni illemet,
és nem zavarná az én finom ebédemet.

Aztán meg német-tagozat is lenne,
hogy a svábbogarak tanuljanak benne.

Eddig még nem esett szó a hernyókról,
akik nem tudják levenni a könyvet a polcokról.

Sokszintes az iskola,
sok kis hernyó jár oda.

Az énekórán tanulják
a hernyónemzet himnuszát:

Egyik hétfő délelőtt
hernyó áll a ház előtt.

Imádják a testnevelés órát,
ott tanulják tekergésnek módját.

Fakultációra is szeretnek járni,
ott tanulják, hogyan kell a nyakakba mászni.

Az iskola az Örs vezér tér közepén
található, a gombának a tetején.

Mikor kicsöngetnek az óráról,
a hernyók lezúdulnak a gombáról.

Na, most meglátták kérem,
így élne egy nap a hernyóiskola a téren.


é é é é é é

Búcsúlevél az archívumból

Klór és gumipapucs szagot érzek mindig. A szemem bevérzett, ég, homályosan látok. Meghívtak egy szilveszteri műsorba, és kutyába sem vettek. Senkim sincs.

Egerszegi Krisztina (Egér), Budapest, 199...


é é é é é é

KÚRA



                                       Tisz    o
                                         te     sz  f
                                          le    lo  á  nem
                                           tem pai k, ti
                                             csináltok
                                               tyúk-
                                               tojás
                                              háborút,
                                           csak kinőtök!


é é é é é é

Végtelen őszön
Elindultam. Már nincs messze a cél:
Sápadt lombok susogják
Fáradt arcomba a jajszót: élek!
Felettem, mint őszi nyárfa felett
Búsan bólogatnak a sárgán üres
Elhagyott madárfészkek;
Ide a bágyadt napsugár is
Csak riadt álmodásra jár
Eltűnt büszkeség rémét felidézve.
Elindultam. S bár tudom, avartól
Zörgő utam soha meg nem lelem,
A vágy őszének bátran nyújtom
még reszkető kezem...


é é é é é é

A levél

Fekszem az ágyon és olvasok. Benyit a nővérem. Azt állítja, levél érkezett az én nevemre, s illemtudóan már csukja is be a kinyitott ajtót, de az utolsó pillanatban utánakiáltok:
– Nekem senki nem ír levelet! – Erre újra kitárja az ajtót, s most már erőteljes, ideges hangsúllyal közli:
– Levél érkezett a nevedre! – majd becsukja az ajtót.
Elkezdek gondolkozni. Nekem tényleg senki, soha nem ír levelet. Ha csak nem, ha csak nem valami rohadt hivatalos állat, valami szemét hivatalos geci. Lehet, hogy a katonaság írt valamit, hiszen már mindenki volt sorozáson, csak én nem. Vagy talán, talán elmulasztottam teljesíteni valamelyik állampolgári kötelezettségemet? Fogalmam sincs. Kezdek félni. Van egy ötletem: mi van akkor, ha megvizsgálnánk a postaládában lévő levelen a címzést. Ha a címzést gépelték, biztosan hivatalos levélről van szó. Nosza. Kiszaladok a nővéremhez, megkérdezem, mi a helyzet. A nővérem közli, hogy a címzést kézzel írták. Na jó, akkor megnyugodhatok, hiszen nem hivatalos levélről van szó. A nővérem azonban hozzáfűzi:
– A tanács is mindig kézzel írja a címzést!
Erre most mit mondhatok? Teljes a bizonytalanság, semmit nem javult helyzetem. Visszamegyek a szobámba, lefekszem, elkezdek ismét gondolkozni. Mi van akkor, ha esetleg mégis normális magánszemélytől kaptam a levelet. De vajon ki lehet az? Lehet, hogy esetleg egy rég nem látott barát halálhírt, vagy egyéb súlyos csapást közöl? Ekkor viszont nyilvánvalóan nem érdemes felbontani a levelet; de hát ki tudja, hogy így van-e? Vagy talán az is lehet, hogy a Moncsi írt. Megkérdezi, mi van velem, írjam már meg, miért nem jelentkeztem ennyi ideig. Erre megírom neki, hogy amikor szeptemberben találkoztunk, úgy vettem észre, hogy szarik a pofámba, marhára nem érdekli, mi van velem, ezért nem írtam, de úgy látszik, hogy ez mégsem így van, ezért most megírom neki, mi a helyzet. Mivel annyi minden történt velem azóta, hogy nem találkoztunk, elég ha csak a tényekre hivatkozom, s a miértekkel nem fogalkozom. Minden jót kívánok neki, nagyon örültem levelének, üdvözlettel: Barna*.
De mi a helyzet, ha mégsem ő írt? Mi van, ha mégis valami hivatalos szemétről van szó? Lehet, hogy be kell fizetnem valamilyen adót, lehet, hogy valami súlyos tartozásom van? Ez borzasztó! Mindjárt összecsinálom magam. Lemegyek a boltba, veszek kólát, talán közben megnyugszom egy kicsit, átgondolok mindent, és így könnyebben tudom mérlegelni a helyzetemet.
Vettem kólát. Visszafele kivettem a postaládából a levelet. Valóban kézzel írták a címzést. Férfikéz írta. Rápillantok a feladóra: rózsaszínű pecsét. Nyilvánvalóan valamilyen katasztrófáról van szó. Hivatalos levél csak katasztrófát hozhat. Háát, olvassuk el a feliratot! Országos Ideg– és Elmegyógyintézet.... Hát őőő, hmmm. Lehet, hogy felszólítanak, vonuljak be a diliházba. Talán a szüleim intézkedtek, hogy vigyenek be Hárshegyre, mert azt gondolják, bolond vagyok. És erre is csak egy magyarázat adható: az indok az, hogy otthagytam az egyetemet. Esetleg egy másik személy áll a háttérben, aki el akar takarítani az útjából. De vajon ki lehet az? Talán a társadalom maga-maga? Bontsuk fel a levelet! Az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet..............

* Csiga

é é é é é é

Mostanában amolyan
igénytelen, lusta
hörcsögösen élek
– garabonciás sállal –
valahova sehova.


é é é é é é

Nosztalgikus verés
Joghurtevés közben jött a
Nosztalgikus gondolat,
Ki kéne már verni végre
Rakoncátlan farkamat.

Aztán pedig azt gondoltam,
hogy ez túl kommersz lenne,
Inkább tigrisek és vadak
közé kéne betennem.

Rájöttem, hogy két éve még
Nem szaroztam ennyit ám,
Nyilván ez a sok hülyeség
Azóta rakódott rám.


é é é é é é

Költővátesz
Nem vagyok én költővátesz,
a költészet butávátesz.


é é é é é é

A Dzószty

Most pedig szólaljon meg maga a művész, Dzószty Bianca, akit kiállítótermének egyik eldugott szegletében kaptunk mikrofonvégre:
– Ha tüzetesebben vizsgáljuk alkotásaidat, azonnal szembeötlik az a fajta – napjainkban egyre ritkábban tapasztalható – kitárulkozás, ami voltaképpen... de inkább avass be minket te magad.
– Igen, bár én nem igazán szeretem ezt az "alkotás" szót; nem pontos, ennyi az egész. Tulajdonképpen én is képeknek nevezem őket, de nem a szó hétköznapi értelmében, sokkal inkább annak arc, tükörkép, visszfény vetületét érzem és igyekszem átadni. Ha úgy tetszik, nevezhetjük őket egyfajta végletekig lecsupaszított manifesztumoknak is.
– Jó, ez teljesen egyértelmű. A hétköznapi szemlélő inkább arra keres talán választ, miért áll mindegyik képeden egy darab fogszabályzó, ráadásul tendenciózusan fekete alapon, amit egyébként én egyfajta végtelenítésnek érzek.
– Igen. Hát a fogszabályzó. Örülök, hogy rákérdeztél. Ez... ez az én titkom, amit most megosztok mindenkivel. Ez... egy kicsit én magam vagyok, legbelül. Sőt: valahol mindannyian kis fogszabályzók vagyunk. Ha jön velem szembe egy ember az utcán, mostanában már másra se tudok gondolni: te is csak egy fogszabályzó vagy, ugyanolyan, mint a többi. Lassan rá kellett döbbennem: egyedül, egy fogszabályzóként lebegni a semmiben, a nirvánában, az őskáoszban – mindegy, hogy hogy nevezzük –; nincs ennél szebb dolog a világon.
– Szerinted ennyi elég a művek interpretálásához?
– Te, figyelj, engem tulajdonképpen egyáltalán nem érdekel, mit gondolnak az emberek ezekről az izékről. Ezek az én legbensőbb kontraszubjektumjaim, és kész. Primitívekkel és vaskalaposokkal nem állok szóba. Én én vagyok, akinek nem tetszik, forduljon el, jónapot. Ennyi.
– Hangodból némiképp valamiféle reményvesztettség árad, jól érzem?
– Ja, bár nem ez a szándékom. Tudod itt Kelet-Európában nem kell különösebb prekoncepció ahhoz, hogy az ember némiképp vulgarizálódjék. Nem, nem jó szó, mást akartam mondani. Azt hiszem. Igen.
– Van valami jövőképed netán?
– Ja. Most egy nagy zuhanás, gyors erózió következik, de ez abszolúte nem érdekel. A végén egy atomikus kataklizma, egy öntisztulás megy majd végbe, és utána, ha elhordtuk már a dögöket, elképzelhető, hogy valami normális lét jön.
– Ha azt mondanám, te ezzel arra célzol, mindenkinek megvan valahol a maga kis fogszabályzója, csak rá kell találnia, nagyot tévednék?
– Nem, egyáltalán nem. A végtelen nem egy fél pár papucs, hogy csak úgy kihajítsuk az ablakon. Együtt kell és lehet vele élni.
– Köszönöm értékes gondolataidat, a kedves nézők nevében is.
– Nincs mit, nincs mit.


é é é é é é

Tükörszobában fekszem néha
magam felé rúgok


é é é é é é

A tévé
A tévé először kétszínű volt,
Most is képmutató.


é é é é é é

Nem jól, csak szépen
A bokrok alatt fájdalom kél
Egy embertelen sík világban
Hol csak tücsök töri az éjszakát
Elhintve könnyed vágyak szavát

Elbújtál könnyeid mögé
Oly halkan, csak rámnézve
Bánatod nem bánt, de kérlel
Bénítón új gondokat érlel

Szemed már rég nem tiéd,
Egy vággyal teli színpadé
Hol megpillantva deres arcát
A szenvtelenség tépi maszkját

Széttépheted megcsalt éned
De emlékeid kísértenek
Mint menekvő életet érezve
Tüskés gyom diccsel vérez be

Elhiszem síró dühöngésedet
Mely csak tied, s a többié,
Kik ma is szeretetet kérnek
De újra csak egy vágyott földre érnek.


é é é é é é

És mégis mozog a Föld

Az utca közepén egy friss kutyaszar gőzölög. Így szokták mondani – biztos így is gondolják. Bár szerintem nem gőzölög, mert már nem is olyan friss és különben is túl kicsi – csak úgy ott van. Viszont el tudom képzelni magamban, és akkor olyan, mintha a világ közepe volna.


é é é é é é

A tél haragja

Izmaim gyengék, szavam halk. Úgy érzem, az én ereimben a tél csurog, aki ma nagyon ideges, haragos.


é é é é é é

ÚJRA SZABADON



Megyek az utcán
Megyek az utcán,
Szembe jön két csaj.
Gondolatban gondolom,
Mi lenne, ha megkurnám...

Megyek az utcán,
Szembe jön két csaj.
Arra gondol,
Mi lenne, ha megkurna...

Gyere, bébi,
Ma a tiéd vagyok!
Mondom, gyere bébi,
Hej, de kurva, tied vagyok!
(tánc)



Vissza a központi PIF-oldalra


Ha van pinád, lécci küldj egy fotót róla IDE:
pentekiifjak (kukac) freemail.hu