Gőzzel teli magyar tárnák

Viseltes benyomást tesz Budapest. Fekete-fehérnek, hatalmasnak és ólomvérűnek hat. Homlokzatain patina helyett korom és szenny. Az új, a modern, a harsány egyelőre lepereg. Közepén szürke, széles folyam, a Duna folyik át. Jobb oldalt, egy magaslaton Buda, a muzeális székhely-városka néhány reprezentatív épülettel. A mögötte húzódó dombokon urbánus negyedek és elővárosi lakótelepek váltakoznak egészen a láthatárig. A part tányérsík bal oldalán terül el Pest, a zajos, nyüzsgő metropolisz. Aki a Budát Pesttel összekötő hidak valamelyikén gyalog kel át, elfárad, mire végez.

A gyalogost itt nem ritkán a kétségbeesés szélére kergetik. Busz, villamos és metró van ugyan elég, és a járatok napközben sűrű ritmusban követik egymást. A megállók azonban végtelen messze vannak egymástól, s ha át akarunk szállni, rendszerint több száz métert kell megtennünk, és szinte biztos, hogy ehhez egy összevizelt aluljárót is igénybe kell vennünk.

Nemigen akad olyan utca, amelyen méltóságteljes, egyenes járással lehetne átkelni. Mindenfelé vaskorlátok állják utunkat. Ha átmászunk rajtuk, és kimerészkedünk az úttestre, az autók irgalmatlanul visszakergetnek. Így ki-ki sorsába beletörődve, nehéz szatyrokkal megrakodva kullog egymás után, egyik és másik irányba. És senki, akit ez fölizgatna. Az egész rendszer olyan benyomást tesz, mintha egy bosszúszomjas lurkó ötölte volna ki a homokozóban, hogy megnehezítse a felnőttek életét.

Pedig tömegközlekedni maga az élvezet. Bármikor kifoghatunk egy pokolian csörömpölő, zötykölődő és nyikorgó villamost. Vagy olyan buszokba szállhatunk, amelyek minden ízükben reszketnek, és bármelyik pillanatban darabjaikra hullhatnak. Az ajtók, az ablakok, a tülkök és csengők, a motorok és a fékek – csikorog, hörög mind, mindet elhangolta és deformálta az idő. A kapaszkodóul szolgáló bőrszíjak simák, tükörfényesek és feketék. Még a félmillió fa zöme is túlkoros. Haldoklásukban balesetveszélyt jelentenek, olvashattuk egy helyi lapban. Az itt élők azonban olyan vitalitással szeretik mindezt, amely nyugaton ritka madárrá vált. Olyan vonzalmat éreznek városuk iránt, mint egy lomha jószág, mondjuk, egy ráncos, félvak, béna elefánt iránt.

Egyelőre meglehetősen fáradságos eljutni Budapestre. A vonatút maga az örökkévalóság, kényelmes hálókocsik nincsenek, charterjáratok nem repülnek Budapestre, s ha mégis a repülőt választjuk, a Ferihegyi repülőtéren elveszetten állunk: innen sehová nem vezet villamos, busz vagy vasút. Aki ide érkezik vagy innen indul, taxiba kell szállnia, ami meglehetősen drága, vagy pedig a „minibuszt” választja: az érkezési csarnok megfelelő pultjánál bejelenti, hová szeretne eljutni, s akkor másokkal együtt beosztják egy minibuszba, amely az adott irányba tart, és kit-kit lerak a kapuja előtt. Emiatt azért még nem kellene elkerülnünk Budapestet. Sokáig már nem lesz rá esélyünk, hogy egy ó-európai várossal megismerkedjünk. A nivellálódás, tudjuk, föltartóztathatatlan.

Ódon Európa – például a Rudas-fürdő. Ha teljes lüktetésében akarjuk átélni e török férfifürdő hangulatát, kora reggel érdemes meglátogatnunk (reggel hatkor nyit). Kívülről tömzsi, dízelmeghajtású fűtőerőműre emlékeztet. Odabent homályos, áporodott szagú várócsarnok fogad. Hoszú padokon hajléktalan alkoholisták ülnek és cigarettáznak. Emitt egy kofa sáncolta el magát vásári asztala mögé. Gyógyteát, szentképeket, fürdőpapucsot, szeszesitalt, tusfürdőt, szemüveget és magazinokat árul. A bejárattal szemközt egyféle állóbüfé található, ahol kávé, sör és szendvics kapható. Jobbra, mint egy vándorcirkusz előtt, a pénztárházikó. Lehajolunk és bekiabáljuk, hogy mit óhajtunk, mire odacsoszog egy idősebb hölgy. Csak a hasa látszik belőle. Ő is lehajol. A kérdésre, hogy ért-e angolul vagy németül, a fejét rázza, egy cédulára felírja, hogy 1000, és az ablakhoz tartja. Adunk neki ezer forintot, s a blokk mellé sejtelmes ujjmutatást kapunk: jobbra, hátul.

A megadott irányban néhány lépcsőfok vezet lefelé. Lent öreg férfi ül. Megvizsgálja a blokkot, átnyújt egy erősen meggyérült vászonköténykét, és maga mögé mutat. Elhaladva mellette katakombákba jutunk, amelyekben fából szerkesztett, fehérre mázolt fürdőkabinok hosszú sorai fogadnak. Héba-hóba meztelen aggastyán csoszog át a messzeségen, csobogás, gurgulázás, nyögés hangjait hallani; zizegnek a tompafényű villanykörték, ajtók csikordulnak és csapódnak, székek recsegnek, hús húshoz csattan.

Az ember kiválaszt egy üres kabint, levetkőzik, felakasztja a ruháit, magára köti a köténykét, kilép a folyosóra és tanácstalanul, pucér fenékkel áll. Hívatlanul újabb öregember jelenik meg. Krétával felírja a pontos időt az ajtón lévő palatáblácskára, bezárja az ajtót, átadja a kulcsot, a központi kulccsal, amelyet megtart, még egyszer bezár, a kabin számára mutat, hogy jegyezzük meg, ó-osztrákos magyarsággal másfél óráról dünnyög valamit, és tovacsoszog.

Megyünk a zajok után, további kabinok és rozsdás, üzemen kívüli zuhanyzók mellett, gyöngyöző falak mentén, síkos csempéken, elromlott klozettek mellett haladunk el, s a kivert, összegyűrt újsággal betömködött mennyezetablakok alatt egy mosókonyhába jutunk. Odabent egy pékmester áll és beszappanozza magát, mi pedig követjük példáját (pékmester, mert olyan lisztesen sápadt, s mert a kötényke olyan mestermód himbálózik ténsurasan duzzadó pocakja alatt). A víz jólesően forrón és lágyan csobog a csövekből; enyhe záptojásillatot áraszt.

Követjük a pékmestert és nyomában a fürdőbe lépünk, ebbe a félezer éves, homályos kupolába, amelyet nyolc oszlop tart, s amely a mészárszék, a borospince és a mecset keveréke. A perforált mennyezet néhány nyílását színes üveggel fedték be, más lyukakat nyitva hagytak, hogy távozhasson a gőz. A keleti nyílásokon reggeli fény zuhog a felszálló ködbe. A középpontot egy nagy medence, egyfajta mesterséges tó alkotja, amelyben vagy egy tucat férfi heverész a legteljesebb nyugalomban, mint  vízibivalyok déli hőség idején az iszapban.

A pékmester belecsusszan a tóba. Nem is látni, amint lépcsőről lépcsőre halad, olyan lassan osztja ketté a vizet. Aztán előredől, hatalmas orhullámot tolva maga előtt alámerül, lent marad, lassan felbukik, fújtat, hátára fordul és nem mozdul többé. Csináljuk, ahogy ő csinálta. A víz kádmeleg. A lépcsőfokok simák, lekerekítettek, a sok ezer csupasz láb selymesre csiszolta a vörös követ. A nagymedence körül kisebbeket sejteni. A falakon zománctáblák talányos, magyar útmutatásokkal. Az egyetlen, ami kivehető, a hőfok: összesen hat medence 15-től 42 fokig. Mindegyikben férfiak hevernek, és mindenkihez nyugodtan be lehet társulni. Halk társalgás, a mennyezetről vízcseppek hullnak, vízköpőkből friss, forró víz buzog, a medencék túlcsordulnak, egyesek kimásznak, eltűnnek egy gőzt árasztó ajtó mögött, mások a gőzből bukkannak elő és belecsusszanak valamelyik medencébe, ki-ki a saját szisztémája szerint. Követjük a pékmestert a gőzölgő helyiségbe. Itt-ott homályos alakok vehetők ki, egyenesen állnak, szemük csukva, és visszafojtva lélegeznek. Közelebb menve látni, hogy rákvörös a bőrük. Visszatérve az előtérbe kábultan tántorgunk be a zuhany alá, lehűtjük magunkat, kinyitunk egy másik ajtót, a szárazgőzbe jutunk – és mindenütt öreg, fiatal, kövér, sovány, magas és alacsony férfiak ülnek és állnak, mind ugyanolyan köténykében. Hozzá az idegen hangok, a dallamos moraj – nagyszerű, mindenestül archaikus érzés.

Egyszer aztán elhatározzuk, hogy távozunk, levesszük a köténykét, egy újabb aggastyántól lepedőt kapunk, és egyféle törvényszéki kórboncterembe jutunk. Rozsdás priccsek sorakoznak, a matracokon fehérbe bugyolált múmiák feküdnek, hörögnek és horkolnak. Egy mellékhelyiségből nyögés és sóhajtozás hallik át. Időnként kinyílik egy ajtó, és egy masszőrt látni, amint kijön vagy bemegy.

Miután kipihentük magunkat, elindulunk, hogy megkeressük kabinunkat, majd türelmesen várakozunk előtte. Felbukkan az öreg a központi kulccsal, kinyitja. Felöltözünk, leadjuk a lepedőt (látjuk, hogy egy másik, szintén távozó vendég borravalót tesz le, tehát mi is). A kijárat mellett ócska hajszárító lóg a falon, megszárítkozunk, felszállunk az alvilágból, kilépünk a kapun, és a Nap köszönt bennünket, amely épp most kel fel a Duna felett.

A Rudasba kora reggel érdemes menni, mert a vendégek összetétele ilyenkor különleges: éjszakás pincérek, sápadt vesztesek és sugárzó nyertesek a szomszédos játékkaszinóból, üzletemberek, hivatalnokok és iparosok műszakkezdés előtt, nyugdíjasok egy nyugtalan éjszaka után – ahány irány, ahány miliő, annyifelől jönnek a sötétségből, hogy egymásra találva, együtt csobbanjanak bele a meleg gyógyvízbe, szundítanak, fölriadnak, búcsút vesznek az áldott félhomálytól, a büfében megreggeliznek, sört, heringes, tojásos, hagymás és pritaminkrémes szendvicset fogyasztanak, meg presszókávét isznak, hogy ekképp feltöltődve vágjanak neki az újabb elhibázott nap maradéktalan fatalizmusának.

Ilyen történelmi törökfürdő három van. A második, a Rác jelenleg zárva. A harmadik, a Király egyik nap férfiakat, másik nap nőkat fogad. Ez valamivel kisebb és kecsesebb, a hőfokok sem annyira égetően forrók, mint a Rudasban. Csak egyszer jártam ott, és valamiféle vállalati ünnepségbe csöppentem. A különböző medencékben mintegy ötven idősebb úr hevert, részben egymáson, és láthatólag ünnepelt valamit. A legkisebb, legforróbb medence egyenesen olyan képet nyújtott, mintha a kollégák merő helyszűkéből egymásba akadtak volna. Nemigen tudtam, mit kezdjek magammal. Remélve, hogy ott valamivel több helyem lesz, megpróbáltam bejutni a gőzkamrába. De a tolongás ott is akkora volt, hogy nem maradt számomra más, mint erőt venni magamon, és átfurakodni a sok-sok síkos emberbőr között. Így csusszantam egyik sarokból a másikba, míg végül a szaunában kötöttem ki, amely a legtöbbeknek nyilvánvalóan túl száraz és túl meleg volt. Itt aztán kissé feldúltan gyöngyöztem egy cégjegyző társaságában, aki röviddel a nyugdíj előtt, szomorkásan méricskélte egyikünk és másikunk hastérfogatát, miközben a hőség egyre inkább a fejébe szállt. Mikor aztán már-már kékülni kezdett, elfogott a frász, és olajra léptem, nehogy statisztálnom kelljen egy idegen halálhoz. Utólag azon tűnődtem, lehetett-e ez ama hírhedt orgiák egyike, amelyekről kósza hírek járják, s amelyen részt venni ily váratlan alkalmam nyílt. Ha igen, be kell vallanom: némileg máshogyan képzeltem el a mókát.

Budapestnek ez az egyik különlegessége: egy nagyváros, tele a legkülönfélébb termálfürdőkkel. Nem muszáj valamennyit kipróbálnunk. Ám aki szívesen nyújtózik el a forró vízben, annak legalább néhány alaptípust érdemes felkeresnie. A történelmi törökfürdők mellett vannak még az előző századforduló idején, pompás szecessziós stílusban épültek is, orvosi részleggel, ivókúttal és gyógyszolgáltatásokkal.

Fordította: ADAMIK LAJOS