konferencia a szlovák-magyar társnemzeti státusról

Vécsey- de la Motte Kastély, Noszvaj, 1993. március 5-7.

Acta Hungarica Carpatiensis I. Kiadja a KÁRPÁT ALPOK Alapítvány, 1114 Budapest, Szt. Gellért rkp. 1.

Szerkeszti a KÁRPÁT-ALPOK Alapítvány munkaközössége

Fedélterv: Pásztor Gyöngyi

Sokszorosította: a Dorogi Nyomda Rt., felelõs vezetõ: Miseje Attila elnök-vezérigazgató

TARTALOM

ELÕADÓK: Czigány Imre (Brüsszel), Ankerl Géza (Genf), Csapó József (Nagyvárad), Molnár Gusztáv (Budapest), Nahimi Péter (Budapest)

A SZOMBATI VITA RÉSZTVEVÕI: Duka Zólyomi Árpád, Cigány Imre, Szõcs Géza, Rózsa Ernõ, Ankerl Géza, Sepsey Csaba, Csapó József, Bíró Gáspár, Jakab Sándor, Katona Ádám, Szabó Tibor, Mózes Ferenc, Szöllõsy Imre, Nemessuri Zoltán, Pató István

A VASÁRNAPI VITA RÉSZTVEVÕI: Dobos László, Molnár Gusztáv, Nahimi Péter, Rózsa Ernõ, Bíró Gáspár, Bedõ Árpád, Kovács Miklós, Jakab Sándor, Katona Ádám

ZÁRSZÓK: Szabó Tibor, Duray Miklós

NYILATKOZATOK: Magyar Demokrata Fórum Ügyvezetõ Elnöksége; KÁRPÁT-ALPOK Alapítvány

Az eddigi kétpólusú rendszer a Nyugat számára egyesítõ kapocsként szolgált. Kelet volt a negatív ellenpólus és kikristályosodási pont, ahol a magasabbrendû, szabad és demokratikus társadalmi rend egyedüli képviselõinek egységes fellépése lehetõvé vált. Ezen a ponton a nemzetek érdekei látszólag háttérbe szorultak.

Hosszabb távon az érdekek atomizálódásával kell számolnunk. A nemzet, mint önmeghatározás és érvalap ismét elõtérbe került. A politika újra nacionalizálódik, a saját álláspontok képviselete megint döntõ szerepet játszik, tekintet nélkül a többiekére - míg korábban inkább a közös fellépés volt a jellemzõ. Ezen belül aránylag kis nemzetek is konkrét nyomást tudnak gyakorolni a többségre.

Mindezt jól példázza Makedónia görög részrõl történõ elismerésének makacs elutasítása; ebben a vonatkozásban Görögország egymaga az Európai Közösség tizenegy másik tagjával szemben foglal állást.

Más vonatkozásban az Európai Közösség országai meglehetõsen kétértelmû szerepet játszanak, alacsonyszintû politikai profilt mutatnak, és taktikáznak a néhai Jugoszlávia felbomlását követõ újrarendezés terén, ahol korántsem a tárgyilagosság, a semlegesség és az elvi szilárdság, hanem régi rokon- és ellenszenvek, idejét múlt világháborús szövetségi kötelékek szigorúan nemzeti alapon határozzák meg a témához való hozzáállásukat. A különbözõ nemzeti álláspontok összeférhetetlensége bénítólag hat az Európai Közösség cselekvésére, ezért a béke helyreállítása érdekében történõ kezdeményezéseknek nincs sok eredménye.

E nemzeti érdekérvényesítõ irányzat mederbe tereléséhez a sokat hangoztatott európai integráció - mint szabványmegoldás - teljességgel alkalmatlan. Maga az integrációs folyamat csak akkor lesz eredményes, ha a nemzeti kereteket veszi alapul, és abból indul ki. Ellentétben a hivatalos propagandával, csakis szuverén és egymással kölcsönösen problémamentes, jószomszédi viszonyban lévõ nemzetek alkothatják a jövõ Európáját, nem pedig a nemzetek fölötti és központosított bürokrácia, amely a fennálló súlyos két- és többoldalú problémákat képtelen tudomásul venni, vagy igyekszik azokat szõnyeg alá söpörni.

Az európai integrációs folyamatot keletrõl váratlan és igen erõs hatások érték: megváltoztatták eddigi tartalmát, minõségét és menetirányát, nehezen elõrelátható következményekkel.

A Nyugat két táborra szakadt: az integrációt bõvítõkére, akik hajlandóak lennének új tagállamokat befogadni, és az integrációt mélyítõkére, akik egyértelmûen az eddigi keretben lezajló egyesülési folyamatok gyorsítását tartják lényegesnek. A két felfogás éles ellentétben áll egymással - mindkettõt konkrét és különbözõ elõjelû nemzeti érdekek mozgatják. A maastrichti szerzõdés ellenére napjainkban a Nyugat a nemzeti gondolkodás - vagy akár a nemzeti egoizmusok - reneszánszát éli.

- jóllehet nagyobb kilengésekkel, de - hasonló irányba mutatnak. Az új centrifugális erõk kibontakozása eddigi kényszeregységeket feszített szét, míg a szétesett részek más elõjellel összeszervezõdtek mind regionális, mind állami szinten. A rendszerváltás egyik szembeötlõ következményeként Európa keleti felén a legtöbb heterogén összetételû államalakulat etnikai alapon bomlott fel. Ez alól a néhai Csehszlovákia sem tudott kivételt képezni. Az újonnan létrejött és mesterségesen, papíron nyilvántartott Bosznia sorsa sem kétséges: végleges szétesése csupán idõbeli részletkérdés.

A status quo felbomlásával megszûnt az eddig tömbbe szorult országok kényszernivellációja is. Mind politikai, mind gazdasági vonatkozásban a nemzeti egység- és értékkoncepciók versenyének korát éljük, ami az átmeneti cseppfolyós helyzet megszilárdulásáig, illetve egy új, mindenki által elfogadott rend kialakulásáig fog tartani.

Most minden ország és nép a saját számlájára és felelõsségére keresheti boldogulását, mutathatja be nemzetközi szinten államisága, nemzeti identitása érvényét és értékeit, valamint a hasznosságát a többiek számára. Mindenki nemzetközi mérlegre kerül, és újonnan megmérettetik. Ez az általános újraértékelés elsõsorban térségünkre, mint Európa legkevésbé szilárd, és nem végérvényes képzõdményére vonatkozik.

A kelet-nyugati viszonyban megállapítható, hogy a háború óta elõször indult ki a kezdeményezés Keletrõl, és a Nyugatnak csak a reagálás szerepe jutott. Ez a szokatlan helyzet, párosulva az általános információhiánnyal, a keleti térség európai jövõjét illetõen tanácstalanságot és koncepcionális ûrt idézett elõ, ami egyrészt veszélyt rejt magában, másrészt teret ad a kezdeményezéseknek.

A kilencvenes évek legfõbb feladata az új nemzetközi rend és az egyensúly kialakítása lesz, amely végre lehetõvé teszi közös problémáink megfelelõ kezelését. Ilyen probléma az egyre súlyosbodó, világméretet öltõ környezetrombolás, a fejlõdõ országok létbizonytalansága, a népvándorlási folyamatok és a GATT keretén belül fenyegetõ kereskedelmi világháború veszélye. Európára, mint az USA és Japán mellett vezetõ hatalomra különös felelõsség hárul, mivel földrészünkön több olyan függõben lévõ, központi kérdés került napirendre, amelyek alapos megfontolást és érdembeli döntést igényelnek. Keleti részét illetõen a következõ feladatokkal kell szembenéznünk:

1. A térség politikai, társadalmi és gazdasági konszolidációja, hosszútávú stabilitásának a megteremtése, amely közvetlenül összefügg az európai biztonság és gazdaság kérdéseivel, ezért nyugati szempontból is létérdek.

2. A térség heterogén etnikai összetételébõl és népei politikai és nemzetiségi átfedéseibõl adódó szüntelen feszültségeknek az összes érintett fél érdekeit figyelembe vevõ, érdemi és arányos feloldása.

Európai Közösséghez való viszonyai rendezése olyan körülmények között, melyekben - ellentétben a nyugatiakkal - a keleti országoknak nincs érdemleges alternatívájuk.

A konszolidáció nagymértékben függvénye az etnikai feszültségek feloldásának, miközben az sem kétséges, hogy az integrációs viszony alakulását kizárólagosan az elsõ két pontba foglaltak terén elért pozitív eredmények fogják meghatározni. Abból indulhatunk ki, hogy a mostani tagállamok csak kül- és belpolitikai konfliktusoktól mentes országokat lesznek hajlandóak befogadni az Európai Közösségbe.

A magyar helyzet

Magyarország Kárpát-medencei központi fekvésébõl és a szomszédos államokkal kialakult etnikai összefonódásaiból kifolyólag óriási geopolitikai feladatok elõtt áll, melyek megoldása egyrészt politikai képzelõerõt, másrészt az összes felmerülõ lehetõség kihasználását igényli, és nem tûr halasztást. Mindezek mellett az egyes országokban élõ magyarság sorsának rendezésére a helyi adottságok függvényeként különbözõ eljárásokra van szükség. Elsõ pillantásra úgy látszik, mintha nyugati szempontból Magyarországnak szomszédaival szemben helyzeti elõnye lenne, mivel a gazdasági szintkülönbség mellett nincs belsõ tartozása számottevõ kisebbségi népcsoportok és a velük felmerülõ problémák formájában. Ám ez az elõny egyrészt látszólagos, másrészt nagyon bizonytalan, mivel a szomszédok más etnikumú népcsoportjai nagyrészt a magyar nemzethez tartoznak, és ezzel ellensúlyt képeznek.

Ilyen formában a szomszédok belsõ politikai tartozásai ugyanolyan mértékben Magyarország külsõ politikai tartozásaként jelennek meg, ami Nyugaton hasonlóan negatív elbírálást von maga után, és az országot szintén kockázatokkal terhelt területként tünteti fel.

Fagyott végtagjaink kezdenek végre felengedni a kommunista jégkorszak elmúltával, és vérkeringésünk lassú beindulásával próbálgatjuk az elsõ bizonytalan lépéseket. Nyelvünk is megoldódik, és kóstolgatjuk a szabadság szokatlan ízét. A szabadság többek között a választási, és az ezen alapuló döntési lehetõségek biztosítását jelenti. Félévszázados kényszergyámkodás után a keleti országokban most kell egyénenként mindenkinek meghatároznia az élet iránt támasztott igényeit, elvárásait, perspektíváit, társadalmi szerepvállalását, egyszóval mindazt, ami egy modern, demokratikus államban a nagykorú, felelõsségével tisztában lévõ polgár természetes sajátja.

Szlovákiai helyzetfelmérés

A szabadság elõbb vázolt értelmezése és rájuk - mint eddig jogfosztott és természetellenes kisebbségi sorban élõkre - vonatkozó tartalmi kitöltése kétszeresen is odaillõ: a mindenkire érvényes elvek felett még az is fennáll, hogy az ország más nemzetiségû lakosaihoz való eddigi viszonyaik is kiértékelendõk, valamint a jövõbeli elvárások is ezen értékelés eredményei alapján új meghatározásra szorulnak. A végsõ választ az adja meg, hogy milyen jogi létszínvonalat tud magának kivívni a még konszolidációs fázisban lévõ Szlovákiában az ottani magyarság. Ez viszont attól is függ, hogy az elõzõekben vázolt, alapvetõ létkérdésekhez hogyan viszonyul, és milyen követeléseket támaszt a jövõre nézve.

A kollektív státuskérdés eldöntésének szükségessége azt jelenti, hogy õk is, mint sajátos érdekeik képviseletében és dolgaik intézésében szuverén részei társadalmuknak, aktív politizálásra kényszerülnek, ha befolyásolni akarják sorsuk alakulását. A mindeddig megtagadott, és most visszanyert polgári szuverenitás jegyében a régi, passzív, a kommunista rendszer alatt "úgy, ahogy lehetett" képviselettel szemben nagy mértékben megnõtt, aktív felelõsség hárul a magyarság immár törvényes politikai képviselõire, ami elõl nincs kitérés vagy megfutamodás, mert ez egyenlõ lenne a végsõ önfeladással. Az adott lehetõség most kemény, felelõsségteljes kötelességgé is alakul, amely idõben korlátozott keretben nyilvánulhat csak meg, mivel politikailag átmeneti folyamatokról van szó.

Ebben az összefüggésben a magyar külpolitika csupán támogató szerepre vállalkozhat, míg eddigi tevékenysége nem kis mértékben változhat saját hozzáállása és szerepvállalása szerint. Ugyanakkor az is igaz, hogy valamennyi, a jelenlegi statikus helyzet megváltoztatására irányuló érdemi kezdeményezés az anyaország hathatós támogatása hiányában kudarcra van ítélve. Mindenképpen egyedülálló helyzetrõl van szó, mivel egy globális politikai földcsuszamlás következtében elõállt új és átmeneti korban élünk, amiben most határozzák meg a jövõ élet alapvetõ paramétereit, vagyis most dõlnek el olyan kérdések, amelyekre adandó válaszokon késõbb már egyáltalán nem, vagy csak sokkal nehezebben lehet majd változtatni.

Ezért napjaink legidõszerûbb kulcsszava a tevékeny, újító politizálás. Ami a szlovákiai magyarság kilátásait illeti, feladatukat legtömörebben a régi római szállóige foglalja össze: "hic Rhodus, hic salta".

Esetünkben elméletileg három státusmodell jöhet számításba:

1. A jelenlegi szlovák államban az autonómia valamilyen

formájának a kivívása. Ennek a jogi szintje a rendelkezésre álló nemzetközi példák tükrében nagyon eltérõ lehet.

2. Szlovákia alkotmányos átrendezése során a minden

szempontból egyenrangú, társnemzeti státusz elnyerése, ami a magyarságnak intézményes létbiztonságot garantál Szlovákiában.

3. Határmódosítás: a magyarlakta területek átengedése

Magyarországnak.

Olyan szélsõséges "megoldásokra", mint a kollektív áttelepülés, vagy ennek véresebb változata, a szerb mintájú etnikai tisztogatás, nem érdemes kitérni az európai civilizáció és demokrácia elveivel összeegyeztethetetlen és minõsíthetetlen jellegük miatt. Az elemzés nem tárgyalja a harmadik változatot sem, csupán az elsõ két modell összehasonlítására szorítkozik. A gondolatmenet nyugat-európai háttérbõl világítja meg a témát, mivel az ottani adottságok és körülmények megfelelõ figyelembe vétele adja meg a helyes döntéshez vezetõ, szükséges útbaigazítást.

Kisebbségi státus

Elõször vizsgáljuk meg a kisebbségi státus fajsúlyát, a belõle eredõ életkeret minõségét és stabilitását. Elöljáróban azonnal megállapítható, hogy ami ebben a helyzetben a fennmaradást illeti, a negatív példák sorozata arra int keleten és nyugaton egyaránt, hogy nem idõszerû és sikerrel kecsegtetõ modellrõl van szó. Az elõbb említett heterogén államok felbomlása is jól alátámasztja ezt a tételt. Az alábbiakban részletezésre kerül néhány ide illõ szempont, a teljességre való törekvés igénye nélkül.

De a már esetleg megadott kisebbségi autonómiastátus, annak értelmezése - és ezzel minõsége is - mindig az adományozótól függ. Az egyes rendelkezéseket lehet szûkkeblûen és nagyvonalúan is alkalmazni, meghatározásainak értelmét csûrni-csavarni, kivitelezését halogatni és manipulálni. Ezek mellett az úgynevezett tûszúrások politikájának elve alapján könnyû az egészet ott hátráltatni, ahol azt a hatalmon lévõ fél jónak látja. E tekintetben az olaszok mesterekké váltak, akik 45 évnél tovább tárgyaltak a dél-tiroli autonómia ügyérõl. Az angolok még rajtuk is túltettek: a múlt évben ismerték el hivatalosan a velszi nyelvet, 120 éves harc után!

Tehát, az autonómiastátus és ezen belül a vele élõk sorsa mindig belügy marad, és helyzete a többség akaratának a függvénye, ami a hatékony külsõ érdekvédelem lehetõségét majdhogynem kizárja. Ezen a kötöttségen még az újabban terjedõ ellenkezõ nézet sem változtatott lényegesen.

"modus vivendi" alapját. E nélkül atomizálódik a politikai élet és a jobb státusért vívott harc számtalan egyedi kérdés mindennapi, sziszifuszi csatározásokra lebomló esetekre foszlik szét. Az ilyen helyzetben felmerülõ kérdésekre pozitív válaszok elérése a kisebbségek számára meddõ kísérlet marad. Ha nem akarnak naponta olyasmikkel veszõdni, hogy még ide is kell egy tábla, ott milyen nyelven lehet megszólalni, szükséges-e ebben vagy abban a faluban magyar iskola, és ha igen, hány tantermes lehet, mirõl lehet a televízióban magyarul beszélni stb., akkor más jogi keretet kell találnunk.

Mihelyt aszimmetrikus a viszony a két népcsoport között, okkal feltételezhetõ, hogy az erõsebb fél az aszimmetriát az élet minden területén ki fogja használni saját helyzete javítása érdekében. Ez még az alkotmányban elismert, egyenrangú etnikumokra is vonatkozik. Jó példa erre Belgium, ahol a múlt alapján gazdasági fölényben, és ebbõl következõen általános hatalmi helyzetben lévõ, de számbeli kisebbséget képezõ francia nyelvû vallonok évtizedeken át lenézték flamand honfitársaikat, és az ország gazdasági erõforrásait saját népcsoportjuk elõnyére használták ki. A holland nyelvet folytonos visszaszorítás sújtotta, amennyiben a flamandoktól természetesen elvárták, hogy beszéljenek franciául, míg a vallonoknak eszükbe sem jutott hollandul megtanulni.

A kisebbségvédelem szintjére, tartalmára és hatékonyságára, egyszóval szellemiségére nézve Európában sehol sincs egyértelmûen meghatározott, elfogadott és fõképp általánosan figyelembe vett norma. Keleti szószólók gyakran veszélyesen összekeverik az általános egyéni emberi jogokat - amelyeket Nyugaton nagyrészt tiszteletben tartanak - a népcsoportok számára biztosítandó sajátos, kollektív jogokkal, amelyek megvalósítása Európának még ezen a részein is gyerekcipõben jár.

A mai norma ugyancsak szûk korlátok közé szorult, melynek szintje jóval alacsonyabb, mint keleten hinnék. A kisebbségek státusa a korlátozott autonómia és a kisebbség egyszerû negligálása között ingadozik. Ezért nincs olyan nyugati precedens, amire vélt etnikai diszkrimináció kivédése érdekében hivatkozni lehetne.

A kultúra és a nyelvhasználat terén még úgy-ahogy egyetértésre lehet jutni nyugati politikusokkal. Ám a modell terjedelmét illetõen már jóval nehezebb a helyzet, mivel egy jó német közmondás szerint "az ördög mindig a részletekben lakozik".

Miért kellene Komáromban vagy Kolozsvárott magyar egyetem, jóllehet erre Nyugaton nincs példa?

Hogyan panaszkodhatnak a szlovákiai magyarok túl kevés iskoláról olyan nyugati politikusoknál, akik országában bár él számottevõ más népcsoport, iskolájuk azonban egy sincs?

Mi anyanyelvi sajtókorlátozásról sopánkodunk, míg Nyugaton sokan örülnének, ha annyi lapjuk lenne saját nyelvükön, mint a felvidéki vagy az erdélyi magyaroknak.

Mielõtt tiltakozunk a magyar keresztnevek anyakönyvezésének akadályozása ellen egy nyugati politikusnál, nézzünk körül, hol lehetséges ez Nyugaton?

Milyen támogatást várunk el a nyelvkérdésben egy olyan nyugati országtól, amely még az Európai Regionális Kartát sem írta alá?

Ha a magyar politikusok ilyen alapon állnak hozzá a témához, tulajdonképpen, akaratuk ellenére, a szlovák nacionalisták kezére játszanak, hiszen könnyû arra hivatkozniuk, hogy sehol nyugaton nem adnak annyit a kisebbségeknek, mint országukban, amelyik ezen a téren Európa vezetõ demokráciái közé tartozik. A dologban az a tragikus, hogy ráadásul ezzel kivételesen igazat is mondanának. A magyarság létkérdéseinek tárgyalását a nyugati átlagos helyzethez való hasonlítás nem viszi elõbbre, hanem kifejezetten hátráltatja.

Gazdasági autonómia

Általánosságban megállapítható, hogy mindenfajta egyéni és közösségi tevékenység, a rendelkezésre álló gazdasági alap függvénye. Ezért bárminemû autonómia kulcsa csakis az anyagi fedezet lehet. Nos, ebben a részletben az ördögök egész csapata lakozik.

A magyar önszervezõdéshez terjedelmes infrastruktúra szükséges, melynek tényleges és állandó mûködtetése tekintélyes anyagi alapok nélkül elképzelhetetlen. Itt azonnal felmerül a források kérdése. Minthogy a magánadakozás ehhez bizonyosan nem lesz elegendõ, fedezetrõl csak az államháztartás gondoskodhat. Ezzel azonnal érintjük az adószuverenitás kérdéskörét, ahol szlovák részrõl a legnagyobb ellenállásra kell számítani, anélkül, hogy bárhonnan várható lenne külsõ támogatás. Ez a terület egyrészt adminisztratív belügynek számít, másrészt a központi adóbevétel újraelosztó és a helyi önkormányzatokat finanszírozó rendszerére nincsenek nemzetközileg egyeztetett modellek, és nem is lesznek. Így az autonómia mûködtetésére igénybe vehetõ adóhányad szintén egyoldalú szlovák döntés eredménye kell hogy legyen, melynek várható fékezõ jellege aligha lehet kérdéses.

A regionális és horizontális anyagi kiegyenlítés nyugaton is a politika legkényesebb és legbonyolultabb területei közé tartozik, ahol a legnagyobb a különbség a szavak és a tettek között. Szlovákiában minden bizonnyal úgy fog alakulni a gazdasági helyzet, hogy a magyarlakta területek az átlagosnál magasabb jövedelemhányadot fognak termelni. Ilyen módon a regionális pénzügyi kiegyenlítés és pénzáthelyezés rendszere adóbevételezés formájában szüntelenül elszívja a javakat délrõl, a magyarlakta vidékekrõl, ahelyett, hogy támogatná a helyi magyar életet. Az ilyen eljárás elleni tiltakozás biztosan süket fülekre fog találni nyugaton, mivel kézenfekvõ, hogy egy országon belül a gazdagabb vidékek kell támogassák a szegényebbeket és nem megfordítva.

Az európai integráció nézõpontjai

A területi autonómia minden esetben abban a krónikus betegségben szenved, hogy csak akkor mûködik, ha - többek között a lakossági arányok nem változnak. Nos, bárminõ arányszámok befagyasztására sem alkotmányjogi, sem más gyakorlati lehetõség nem kínálkozik.

A kisebbségi lét ebben a tekintetben ütközik egy másik sarkalatos európai integrációs alapelvvel. Az Európai Közösség egyik profilmeghatározó pillére a négy szabadság maradéktalan megvalósítása az áruk, a szolgáltatások, a tõke és a személyek akadály nélküli áramlásával.

Az a tény is figyelemre méltó, hogy az európai trend a más nemzetiségû vendégmunkások helyi választásokon való részvétele irányába halad. Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a helyi önkormányzatok összetétele trójai falóként odatelepített munkások tömegeinek szavazócéduláival rövid távon megváltoztatható. Az

"oázismodell" - hogy ne mondjam, rezervátum -, ami a kisebbségek számára helyhez kötött, és védõ jellegû autonómiát biztosítana, nem mûködõképes a személyes mobilitás és a multikulturalitás Európájában. Ezért a megfelelõ alkotmányjogi státus nélküli vidékeken a személyes mobilitás egyenlõ a helyi népcsoportok etnikai felhígításával, és végsõ soron asszimilációjával.

Az elmondottakból két dolog következik:

2. A további politikai önmeghatározási folyamat keretében

A társnemzeti modell

Témánk tekintetében itt minden szempontból fordított a helyzet. A társnemzeti státus jogi kerete, tartalma és szellemisége egyértelmû, nem szorul további magyarázatra, vagy bõvebb részletezésre. Lényege a teljeskörû, alkotmányos, kollektív egyenrangúság, az ország föderatív berendezkedése. Ugyanakkor a társnemzeti mintájú együttélésnek vannak nemzetközileg elismert precedensei, s ilymódon hivatkozási alapjai Svájc és Belgium esetében. Ezen példaértékû modellek igénybevétele etnikai konfliktusokkal terhelt államalakulatok esetében sokkal világosabb, egyértelmûbb és megérthetõbb politizálást tesz lehetõvé, mint a hagyományos kisebbségi autonómiában való gondolkodás. Csupán példaképpen: politikai körökben általános vélemény, hogy Belgiumot, mint államalakulatot a föderatív berendezkedés, a flamandok és vallonok elválasztása mentette meg a széteséstõl.

A szlovákok föderatív formában sem voltak hajlandók együtt élni a cseh nemzettel. Miért érjék be a magyarok még ennél is lényegesen kevesebbel? Nem látható be, és semmilyen racionális érv nem hozható fel amellett, hogy azt, ami a szlovákokat joggal megilleti - mármint az önrendelkezést és saját államiságuk megélését - miért ne vehesse igénybe az ott élõ magyarság legalább a társnemzeti státus formájában?

A trianoni békeszerzõdés, mint minden magyar követelés elutasításának egyoldalú jogi archimedeszi sarkpontja, idõközben érvényét vesztette, mivel már két általa létrehozott államalakulat bomlott fel éppen népei akaratából. Szlovákiai összefüggésben pedig a szlovákok maguk szolgáltatták hozzá a hivatkozási alapot.

Ha európai szinten az önrendelkezés és nem a diszkrimináció elvének talaján állunk, a társnemzeti státus a legkevesebb, ami megilleti az õshonos felvidéki magyarokat.

További hivatkozási alapként szolgálhat, hogy Jugoszlávia is az egyenrangúság megtagadása miatt bomlott fel, és váltak részei nemzetközileg elismert jogalanyokká. A délszláv példa figyelmet érdemel kisebb regionális egységekre szétbontva is. A Vance/Owen terv Bosznia esetében nagynehezen, de végtére elfogadta az etnikai differenciálódás elvét egy országon belül is. Ha ott, a lényegesen kevertebb etnikai helyzet ellenére megfelel az érintett népcsoportok többségének, miért ne lenne alkalmazható az etnikailag jóval egyértelmûbb szlovákiai viszonyok rendezésére is?

Ha a svájci olaszok közel kilenc százalékos lakossági arányukkal

- abszolút létszámukat tekintve is jóval kevesebben, mint a felvidéki magyarság - teljesen egyenrangú társnemzetként és partnerként élhetnek a hetven százalékos elsöprõ többségû németséggel, milyen alapon tagadható meg ugyanez a szlovákiai magyarságtól?

De vannak még szembeötlõbb példák is. Ha Luxemburg mindössze 360 000 lakosával teljeskörû szuverenitás birtokosa, és egyenrangú ENSZ-tagságot is élvezhet, miért ne kaphatna kétszer annyi magyar társnemzeti jogállást? Nem is beszélve azokról az európai kisállamokról, amelyek lakosságát egy városban el lehetne helyezni.

Stratégiailag tehát döntõ fontosságú a megfelelõ keret kialakítása, és az élni tudás a saját álláspont képviseletébe beillõ nemzetközi párhuzamokkal. A magyar külpolitika ezekben a kérdésekben mindig gyengének bizonyult, és az ma is. Magyar részrõl például gyakran hallani az önálló Erdély svájci mintájú létrehozásának az elképzelésérõl, mint az ottani magyarság létproblémái megoldásának orvosságáról. Nos, ez több, itt nem részletezendõ okból teljesen rossz párhuzam.

Szlovákia esetében a párhuzam azonban tökéletesen megfelel a helyzetbõl adódó követelményeknek. Mégsem hozta eddig senki komolyan szóba.

Ezen a ponton közbevethetõ, hogy a magyarok nem számíthatnak szlovák beleegyezésre. Ez igaz, azonban a politikai célok meghatározásánál akkor csupán másodrangú szempont lehet, mert az elutasító magatartás ugyanúgy várható az alacsonyabb szintû kisebbségi keretben létrehozandó bármiféle autonómiatervezet esetében is. A sajtót figyelemmel kísérvén ez a kérdés inkább úgy merül fel, hogy autonómia vagy nem, míg szlovák részrõl egyértelmû még ennek az elutasítása is. Ha a magyarság kollektív céljai megfogalmazásakor csupán abból indul ki, hogy a másik fél jószántából mire hajlandó, ezzel olyan alacsony profilú, minimális politizálásba kezd, ami nem felel meg a nyugati politikai kultúra gyakorlatának. Mivel eleve a hozzáállás helytelen, konkrét eredményekre sem lehet számítani. De ha - tegyük fel Szlovákiában mégis létrejön valamiféle autonómia, mely nem haladja meg az elõbb említett nyugati példák szintjét (amire ebben a keretben nagy az esély), mit nyert a magyarság?

Bármilyen követeléssel áll elõ valaki a politikai színtéren, azért meg kell küzdenie, mert ingyen nem adnak semmit. Ilyen alapon olyan modell létrehozása érdekében érdemes felvenni a politikai és diplomáciai harcot, amely valóságos és tartós létbiztonságot eredményezhet. Erre az eddigiektõl eltérõ, új kezdeményezésre Nyugat is felfigyelne, és az ennek érdekében kifejtett harc inkább biztosítani fogja azt a nemzetközi figyelmet, amely nélkül érdembeli változás nem remélhetõ.

Összefoglalva, melyek azok az elemek, amelyek lényegbeli különbséget képeznek a felvázolt két modell között a társnemzet javára?

1. Kollektív jogi egyenrangúság az állami szuverenitás két

2. Az adminisztratív és gazdasági hatalom megosztása,

mint a jogi egyenlõség gyakorlati vetülete.

3. Intézményes és visszavonhatatlan létbiztonság. Hátsó

4. Lényegesen csökkentené a megmaradó helyi kisebbségek - és ezzel a potenciális viszálykodások - számát és nagyságrendjét.

5. A kölcsönösség elve alapján rendezni lehetne a nyitott

Az elhangzottak alapján szükségessé válik az eddigi szóhasználat következetes módosítása is. A szlovákiai magyarság esetében nem indokolt többé kisebbségrõl beszélni. Ezt a kifejezést ki kell iktatni a politikai szótárból. A magyarság ezer éven át a természetes adottságokból kifolyólag államalkotó nép volt ebben a térségben, nem szabad odáig eljutni, hogy hetven év ezt nyomtalanul kitörölje.

A magyar-szlovák viszony európai vetülete

Az általános európai elemzés keretében feltehetõ a kérdés, mi a Nyugat álláspontja, érdeke. Elõször, ne higgyük azt, hogy Nyugat tárt karokkal fogadja a rendezetlen nemzetiségi gondokkal küszködõ, és ebbõl kifolyólag kiegyensúlyozatlan társadalmi berendezkedésû, instabil és gazdasági lépéstartásra képtelen keleti országokat, és csak arra vár, hogy problémáik megoldásán irgalmas szamaritánusként fáradozzon. Ez a feltételezés a valóságtól távol van.

Tartós és méltányos megoldás, amely közelebb viszi a térséget az Európai Közösséghez, csakis a közvetlen érintettek elõzetes, közös, békés és arányos megegyezése során születhet meg. Általában a "többség" határoz a "kisebbség" sorsa felett, de ebben az esetben megfordítva is fennáll a függõség. Az európai integráció kapcsán nagyon nem mindegy az, hogy a szlovákok a magyarokkal milyen viszonyt tudnak kiépíteni és fenntartani. A Nyugathoz való közeledés és egyidejûleg elnyomó nemzetiségi politika folytatása kizáró körülményként fog hatni az Európai Közösséghez való csatlakozás terén. Más szóval, a magyar nemzettel való kiegyezés nélkül Szlovákiának kétséges jövõje lesz Európában.

Az együttélés minõsége mindent egybevetve nem jogi, politikai vagy gazdasági kérdés, hanem mindig a felek belsõ hozzáállásának a függvénye, vagyis szellemi, lelki kategória. A szlovák nép még annak bizonyítása elõtt áll, hogy képes-e emberhez méltó formában együtt élni másokkal. Ilymódon azon sorsdöntõ kérdés megválaszolása lesz következõ feladata, hogy milyen formában szándékozik beíratkozni az európai államok és népek közösségébe. Most még választhat a szerb és a belga/svájci út között.

1. A szlovák nép etnikailag homogén államban akar élni, ami jogos és képviselhetõ álláspont. Ebben az esetben az ország jelenlegi területébõl le kell adniuk a magyarok javára. Az etnikai tisztogatás, mint másik "megoldás" nem valószínû. A szerb példával érzékenyített közvélemény tekintetbe vételével bármilyen európai beleegyezésre aligha számíthat.

2. A szlovákok elismerik országuk heterogén népességét, és okszerûen ennek megfelelõ társadalmi modellt építenek fel. Ez a magyarság esetében a maradéktalan társnemzeti státus elismerését kell jelentse, nagyrészt svájci mintára.

Ha a szlovák nép hamis és irracionális tényezõktõl mentesen szembesül saját múltjával és történelmével - ami az utóbbi ezer évben csak a magyar múlt és történelem szerves részeként fogalmazható meg -, elemzi jelen helyzetét és gazdasági összefüggéseit, valamint mindent összevetve, higgadtan mérlegeli jövõbeli esélyeit, akkor követi a csehek példáját.

Õk már belátták, hogy a mennyiségileg kevesebb néha minõségileg több is lehet, és lemondtak az idejét múlt, tarthatatlan állami koncepcióról országuk társadalmi egyensúlyának és népük jövõjének biztosítása javára. Ennek a jobb belátásnak az európai integráció kapcsán rövidesen kézzelfogható hasznát fogják venni.

Ez az intézményes biztonságon alapuló nyugalmi állapot mindkét félnek többet ér az állandóan a másik ellen felkorbácsolható, negatív töltetû álnemzeti érzéseknél, melyeknek tényleges haszna senki számára nincs. Különösen a mai, építõ korban, térségünk minden erejére szükség van, és az ilyen energiapocsékolás és lelki környezetszennyezés luxusszámba megy. A magyarokkal való békés kiegyezés tehát egyben jól felfogott elemi szlovák érdeket is képvisel.

Összegezés

Az elmúlt három év során keleten és nyugaton egyaránt számos új dolog, elképzelés látott napvilágot és valósult meg politikailag, társadalmilag és gazdaságilag. A mérlegelés, a fontolgatás, az összehasonlítás folyamata ma is halad, míg az információhiány akadályként hat a magyar szempontok képviselete és érvényesítése terén.

E tanulmány célja annak felvázolása, hogy minõségi különbség áll fenn a két modell között, amennyiben a társnemzeti koncepció - helyességét, méltányosságát, idõszerûségét, gazdasági jelentõségét valamint általános emberiességét illetõen - minden tekintetben magasabbrendû megoldást képvisel bárminõ kisebbségi státusnál. Miért éppen ez ne lenne lehetséges és ne érné meg, hogy kipróbáltassék? Az eddigi, idejét múlt kisebbségi koncepciók ismételgetése helyett - melyek zsákutca mivolta bebizonyosodott - aktív kezdeményezésre, politikai innovációra, azon alapuló új, jobb modellek kidolgozására és megvalósítására van szükség.

1. Az összes felvidéki magyar párt együtt és közösen fogadja el azt politikai programként.

minden egyéb nézeteltérés félretételével a szlovákiai magyarságnak egy emberként fel kell zárkóznia a társnemzeti koncepció mögé.

3. A nyugati értékkonstelláció elemzése alapján megfogalmazott kivitelezési terv elkészítése és következetes képviselete.

A cél az, hogy az utódállamok magyarjai többségének biztosítva legyen az a lehetõség, hogy életük java részében anyanyelvükön kommunikálhassanak, élhessék meg magyarságukat a munkában, a közéletben, a szórakozásban, anélkül, hogy életpályájuk megcsonkulna, elõmenetelük csorbát szenvedne, s hogy ugyanez leszármazottaiknak is biztosítva legyen, az óvodától a doktorátusig menõ magyar nyelvû oktatás révén. Nagyon fontos, hogy itt nem etnikumról, nemzetiségrõl, hagyományokról, hanem anyanyelvrõl van szó. Anyanyelvrõl, aminek használati értéke van. Az anyanyelv nem egy kulturális produktum, nem csak arra való, hogy verseket olvasgassunk otthon a csöndben, vagy pedig szombat este rosszul kivilágított termekbe menjünk színházi elõadásokon merengeni. Az anyanyelv az alapja mindennek, mert a kommunikáció a társas lét feltétele. Társas élet nincsen kommunikáció nélkül. Minden együttélés a kommunikációra épül.

Ez egy nagyon felelõsségteljes feladat, mert itt emberek életérõl van szó. Itt és most emberek fogják magukat valamiért elkötelezni, családjukat esetleg veszélyeztetni.

A nyelv történelmi termék, így az öntudat, a történelmi tudat, a társadalmi öntudat a nyelvben él.

A nyelv nem kulturális, hanem szociál-ökológiai érték, az emberek kommunikációs szisztémája. A nyelv az élet megélésének elemi szükséglete. Például, ha bajban vagyok, segítségért kiáltok, és magyarul teszem azt.

A nyelv tanulása nem öncél. Az Amerikában vegyes házasságban élõ magyarokat nem kell biztatni, hogy a gyerek feltétlenül tanuljon magyarul. Esetleg tanul, esetleg nem, ez nem erkölcsi kérdés. Viszont, ha valaki tömbben él, és a nyelvet használni tudja, akkor természetesen megtanulja. Ha nem tudjuk meggyõzni az embereket, hogy a nyelvet használhatják és használják is, akkor nem fogják megtanulni. A nyelvet az ember csak azért tanulja, hogy használja. Ha ezt nem lehet elérni, akkor a nyelv másodlagos: a tanulás hasznossága a használaton, használhatóságon múlik.

Akinek magyar az anyanyelve, az az utcán is magyarul beszéljen! Itt kezdõdik magyarsága. Az anyanyelvet beszélõk kisebbségi értelmû diszkriminációja nem az, hogy a magyaroknak nincs állásuk megfelelõ arányban. Ez másodlagos kérdés. A valódi kérdés az, hogy mi a struktúra nyelve. A "struktúra nyelve" szakkifejezés azt jelenti, hogy ha elmegyek a munkahelyemre, ott milyen nyelven fogok beszélni, milyen nyelven folynak a megbeszélések, a dokumentumok hány százaléka milyen nyelven készül. Tehát a nyelv használatáról van szó. Elérhetõ, hogy valamilyen százalékban bekerüljenek magyarok a hivatalokba, s ugyanolyan joguk legyen, mint például a szlovák tisztviselõknek. Az "ugyanolyan jog" azonban nem azt jelenti, hogy például a pozsonyi Munkaügyi Minisztériumban a népesség arányának megfelelõ számú magyar anyanyelvû tisztviselõ van, hanem igazában azt, hogy a magyar anyanyelvû ügyfelek ügyeiket magyarul tudják intézni. Ez az igazi egyenlõség: mindenki az anyanyelvét használhatja.

Az anyanyelv védelme kollektív jog, társaságban nyilvánul meg, hiszen a nyelv társas jelenség. A kollektív jog lényegesen több a személyes jognál. Az ember nem viheti el a bõröndjében az anyanyelv jogát. Ezt Kanadában megpróbálták: egy quebec-i, ha elmegy Vancouverba, franciául vehet - elvben - bélyeget magának, de ez szociológiai lehetetlenség, nem fog sikerülni. Ilyet csakis jogász találhat ki. Ezt szociológus sohasem tenné.

A használt nyelv kiválasztódása mindig az azt beszélõ emberek viszonylagos számától függ. Szlovákiát miért nevezik Szlovákiának? Mert többségben szlovák nyelvû emberek lakják. Az önrendelkezés joga a többségtõl, a létszámtól függ. Éppen ezért, ha valaki például egyszázalékos kisebbség, nem lehet annyi joga, mint a tízszázalékosnak. Ebbõl az következik, hogy lehetetlen stratégia az összes népcsoportnak azonos jogokat követelni. A nyelvhasználat a nyelvet beszélõk viszonylagos számától és e személyek területi koncentrációjától függ. A nyelvet tulajdonképpen a területi koncentráció alapján lehet használni.

Ezek fényében fontos megemlíteni, hogy nem lehetünk szemérmesek az õshonosság kérdésében. A Németországban élõ egymillió török nyilvánvalóan nem követelhet olyan jogokat, mint a Dél-Tirolban élõ õshonos németek. Az õshonosság is jogcím.

A szempontok ismertetése után nézzük meg a dolgot részleteiben!

Hogyan oldották meg a problémákat Svájcban, Kanadában vagy például Dél-Tirolban?

Svájc

Megnézhetnénk a svájci alkotmányt, és elmondhatnánk, mi van benne, s hogyan valósul meg a gyakorlatban. Tudnunk kell, hogy a jog nem hull alá az égbõl, hanem hatalmi helyzetek stabilitását keresõ folyamatok hozzák létre a jogi megfogalmazásokat. Természetjog nincs, hiszen a joghoz hozzátartozik, hogy kivitelezhetõ, kikényszeríthetõ a végrehajtása. Ami mögött nincs hatalom, az legfeljebb morális szabály lehet, nem jog. A alkotmányok, a különbözõ jogrendszerek történelmi termékek. A jogi rendszer a hatalmi helyzet egyfajta kijegecesítése.

Történelmileg Svájc egynyelvû ország volt. Négy kantonból állt, és a többiek késõbb csatlakoztak hozzájuk, illetve késõbb hódították meg õket. A francia és az olasz meghódított terület volt, kialakításuk egyáltalán nem követte a nyelvhatárokat. Svájc nem nyelvhatárok mentén alakult ki, hanem volt egy terület, és azt a nyelvhatárok szerint felosztották, mint Belgiumban. Svájcban a meghódított kantonok, megyék és vármegyék nyelvi jogait az 1848-as alkotmányban ismerték el. Elõször a kantonokban, vármegyékben és azoknak a központi, néha erõs, néha gyenge hatalommal való kapcsolatában. A jelenlegi állapot hosszú harcok eredménye, s ezek a harcok még ma is tartanak. Ezt alá kell húznom, mert mi magyarok türelmetlen emberek vagyunk, és szeretjük a gyors eredményeket, vagy inkább a semmit. Így egyenlõ jogokat soha nem lehet elérni. Ennek a jognak az érvényesüléséért állandóan harcolni kell, állandóan újra és újra fel kell vetni a megmaradó problémákat. Az elért eredmények nem szólnak egyszer s mindenkorra, már csak azért sem, mert a népesség állandó mozgásban van. Tehát, aki ilyen helyzetben felelõsséget vállal, vállalnia kell az állandó harcot is.

Svájcban a jelenlegi jogi rendezés az 1874-es alkotmányon alapszik. Azt is tudnunk kell, hogy Svájcban az alkotmányt tizennégy hónaponként változtatják. Az alkotmány nem örök dolog, ami ha egyszer megíródott, azon már nem lehet változtatni. Ellenkezõleg: állandóan "foltozgatják". Ahogy Svájcban tizennégy hónaponként változtatják, úgy Kanadában ötévenként módosítanak rajta.

A svájci alkotmány 116. paragrafusa szerint Svájcban három hivatalos nyelv van: a német, a francia és az olasz. Azonban 1938-ban bevezettek egy finom megkülönböztetést, mégpedig azt, hogy Svájcban négy nemzeti nyelv létezik, és abból három hivatalos. (Megjegyzem, ezt Hitler harcolta ki számukra. Tudniillik Hitler jelentette ki, hogy Svájc nem létezik, ott olaszok, franciák és németek élnek. A svájciak elgondolkodtak, és arra a következtetésre jutottak, hogy vannak rétorománok is.) Így most van négy nemzeti nyelv, abból három hivatalos. A negyedik nyelvet beszélõ rétorománok Graubünden kantonban ötvenezren élnek. A helyi lakosság huszonhét százalékát adják, és nyelvüket a kantonon belül használhatják. Ez tulajdonképpen egy rezervátum, számuk menthetetlenül csökken. Íme "példa" Svájcból.

A nyelv ugyanis megõrizhetetlen, ha nem használják egy összefüggõ területen, vagy legalább is többségi alapon egy nagyvárosban. Megõrizhetetlen, illetve nehezen megõrizhetõ, ha nincs nagyvárosa, vagy a szomszéd ország, mint anyaország nem támogatja.

A három hivatalos nyelvbõl franciául a lakosság tizennyolc százaléka beszél, olaszul csupán négy százalék. A dolog pikantériája, hogy a kétszázezer olaszhoz vendégmunkásként vagy szezonmunkásként bevándorolt még ötszázezer. De az ott élõk velük nem kötötték össze a sorsukat, mivel nem õshonosok, nem állampolgárok, tehát õk - létszámuk ellenére - egyáltalán nem növelték az olasz nyelv befolyását.

Svájcban összesen huszonhat kanton és félkanton van. Tizenhét német, négy francia, egy olasz, két német-francia kétnyelvû és egy német-rétoromán kétnyelvû kanton. A kantonok jogosultak egymással szerzõdéseket kötni, de idegen államokkal csak kivételes esetben lehet szerzõdést kötniük. Az egész országot abszolút nyelvterületi alapon szervezték meg. Úgy képzeljük el, mintha mondjuk Komárom vármegyében vagy Kovászna megyében csak magyarul lehetne beszélni, vagy például Dunaszerdahelyen az utcán akárhogyan lehetne beszélni, sõt magániskolákat is lehetne nyitni, de a hivatalos nyelv a francia lenne. A példánál maradva, ha valaki a többségi nációból, a nemzetépítõ szlovákoktól átköltözik Komáromba, ha a pozsonyi hatóságokkal levelez, írhat szlovákul, de ha a komáromi polgármester kéri, le kell fordíttatnia, vagy pedig, ha hibákkal is, de magyarul kell írnia. Erre Svájcban az a garancia, hogy az érettséginél az elsõ idegen nyelv egy másik nemzeti nyelv, azaz ha valaki Zürichben érettségizik, egy német kantonban, akkor ott neki elsõ idegen nyelvként vagy a franciát vagy az olaszt kell felvennie, utána lehetséges például angolul tanulnia. A nyelvterületek határai hullámoznak, kisebbségek keletkeznek a kantonokon belül, de a nyelvhatárok változása nem olyan gyors, mint ahogy gondolhatnánk. A bevándorlóknak azonnal soha sincs olyan joguk, mint az õshonosoknak. Az õshonosság nagyon fontos kritérium.

Feltehetõ a kérdés, hogy az ilyen többnyelvû országban mi a hazafiság, mi a "svájci hazafiság"? Többet keresnek, mint a szomszéd országokban, azért hazafiak?

Ebben van némi igazság, de a lényeg - és ez nagyon megfontolandó, mert nekünk sok kisebbségünk van - hogy a svájci lokálpatrióta, szereti a szülõföldjét. Ez a szülõföldszeretet nem csak érzelmi fogalom. A svájci azért svájci, mert a szülei itt honosak. Állampolgárságuk a honosságból származik. A svájci nem attól lesz svájci, hogy Svájcban születik, hanem attól, hogy az apja svájci, és az apja azért svájci, mert innen és innen ered. A családot eredeztetni kell, méghozzá Svájcból!

A magyarnak nem azért kell jó szlováknak lennie, mert szlovákul beszél, hanem azért kell jó magyarnak lennie, mert ott született, azon a földön. S ezért nagyon igaza van akkor, amikor azt mondja: vagy adnak a tíz százalék magyarnak jogokat, vagy ha azt mondják, hogy Szlovákia homogén, egységes állam, hát adják ki a területüket, és akkor a magyarok bajlódjanak ott a szlovák kisebbséggel. Ez az érv teljesen jogos. A homogenitás nem azt jelenti, hogy ha a parlamentben a többség leszavazza a kisebbséget, akkor homogén az állam. Azért nem lehet tisztogatni, mert nem lehet valakit az õshonosságából kitisztítani. Tehát az õshonosság határozza meg az állampolgárságot! A többnyelvûség és a hazafiság szempontjából ez fontos dolog. S ha az ember állampolgár, akkor megköveteli, hogy tartsák be a törvényeket. Itt rejlik a magyarok problémája most a szerbek és a horvátok háborújában. Miért kell a magyarnak Horvátországban hazafinak lenni, s miért nem Szerbiában, vagy fordítva? Ezért van az, hogy mivel Svájc többnemzetiségû ország, Svájcnak a gondolatához és hazafiságához hozzátartozik az ország semlegessége. (Svájc 1914-ben majdnem szétesett egy belgiumi konfliktus révén, mert a francia svájciak a franciákat támogatták.) Svájc azért tud gondtalanul létezni, mert semleges. Valószínûleg a vajdasági magyarok helyzete is hasonló volt, amíg a horvátokkal a háború meg nem kezdõdött.

Svájcban kétkamarás törvényhozás mûködik. Az államtanácsban minden kanton két-két képviselõvel, a félkanton eggyel vesz részt, míg a parlament a népképviseleti elvre épül. A kisebbségnek sem az államtanácsban, sem a népképviseletben nincs blokkoló vétója. De Svájcban ezt a jogászokon kívül senki sem tudja. A német anyanyelvûek a föderális jogok tekintetében közvetlenül diktálhatnak akár az alsó-, akár a felsõházban. Miért? A felsõház nem nyelvezeti kamara, mint jeleztük, és a kantonok eloszlása szerint ott is kisebbségben vannak az olasz és francia kantonok. A törvény szerint azonban nem tudnak blokkolni. Az egyetlen megkötés a kormányban van, mégpedig az, hogy nem lehet benne egy kantonból két ember. Azt hisszük, ez elég. Itt nincs lehetõség konfliktusokra. Ez a bölcsességen és még valamin múlik. Azon, hogy az illetékességek úgy vannak megosztva, hogy a kantonokra esnek a kényes pontok. A szövetségi parlament csak a vármegyétõl kapja meg ilyen esetekben a jogot, és ezért nincs probléma. (A kétnyelvû kantonok között egyetlen kantonban, Fribourgban van teljes nyelvi egyenlõség. De ez is csak az 1990-es alkotmánymódosítás óta.)

A svájci kormány összeállítása nagyon bonyolult, ezért általában igen középszerû emberek alkotják. Annyi elõírás van, hogy ebbõl a pártból ennyi jöjjön, errõl a nyelvterületrõl annyi, hogy végül is alig két-három ember az, aki rátermettnek mondható. A magyar kormány bizonyos idõ óta intellektuálisan sokkal különb, mint a svájci. Svájcban tehát bölcsességrõl van szó, nem tudásról vagy brilliáns személyiségekrõl.

Hogy is áll ez a gyakorlatban? Szövetségi szinten három munkanyelv van. A dokumentumok szövege és a beszédek java része németül íródik, illetve hangzik el. Emellett a szövetségi tanácsban mindenki a maga nyelvén beszélhet. Ha valaki a szövetségi kormányban vagy valamelyik kormányhivatalban dolgozik, tudnia kell németül. Dokumentumok, persze, franciául is íródnak: a struktúra nyelvében csöndesen együtt élnek. Ha a fõtisztviselõ francia, akkor franciául teszi a dolgát, és a másik fordítgatja.

Svájc meggondolt ország. A svájciak tudják, hogy a megyéket, azok határait nem lehet egyszerûen gazdasági szempontok szerint változtatni. A svájci kantonhatároknál bolondabb határok nincsenek. Teljesen irracionálisak, azonban ehhez nem nyúlnak, még akkor sem, ha így gazdaságtalan. Miért? Mert tudják, hogy a polgárháború drágább, mint akármilyen megtakarítás. Sõt, azt is tudják - mert már történt ilyesmi -, hogy egy valamirevaló tüntetést sem érnek meg a gazdasági elõnyök. És soha nem takarékoskodnak a fordítással. Ezt tudnia kell mindenkinek: a polgárháború drágább, mint a fordítás. Sõt, drágább a tüntetés is, a kirakatok beverése is, és minden egyéb ilyen dolog. Ezt a jugoszláviai példa alapján könnyû megérteni. Nem fenyegetésképpen, de ki kell mondanunk. Svájcban is voltak tüntetések, egy bizonyos idõpontban Zürich-ben a lakosság egy százalékát letartóztatták, de rájöttek az elõbbiekben kifejtettekre.

A kultúrát illetõen Svájcban a helyzet világos. A francia nyelvû kultúrának minden intézménye a francia nyelvterület szívében mûködik: Lausanne-ban vagy Genfben. Nem Zürich-bõl sugároznak francia nyelvû híreket. Luganóból jön az olasz és Lausanne-ból vagy Genfbõl a francia. A kisebbség fennmaradásához szükséges intézmények a nyelvterület központjában tevékenykednek.

Fontos a felsõoktatás. Ott a helyzet teljesen egyértelmû, és ezt adatszerûen meg kell jegyezni, mert amikor magyar egyetemeket kívánunk, számtalan badarságot hallani. Svájcban két szövetségi egyetem létezik. Az egyik, a német, Zürich-ben van, a másik, a francia, Lausanne-ban. A lausanne-i egyetemnek tulajdonképpen csak az az értelme, hogy francia. Létrehozása gazdasági szempontból teljesen szükségtelen, de így Lausanne-ban van egy francia egyetem. Ez kivétel, mert a kulturális ügyek általában nem a szövetséghez tartoznak, hanem a vármegyékhez. Így a svájci egyetemek java része megyei, kantonális egyetem. A kantonális egyetemek közül három tisztán francia nyelvû. (A lakosság tizennyolc százaléka francia.) Öt német nyelvû egyetem létezik. (Azaz a németek, lakossági arányukhoz képest, a franciákénál kevesebb egyetemmel rendelkeznek.) Egy kétnyelvû egyetem is van. Svájcban minden 240 ezer lakosra esik egy egyetem. Teljesértékû, egynyelvû egyetem, nem pedig valamilyen tanszék, eldugva a pincében. Ez azt jelenti, hogy Szlovákiában legalább két magyar egyetemnek kellene lennie, ha Szlovákia alkalmazná az úgynevezett európai normákat. Az európai normák szerint Erdélynek nyolc magyar egyeteme kellene legyen. A Vajdaságban is lennie kellene egy-kettõnek. Éppen ezért világosan le kell szögezni, hogy az egyetlen egyetem követelése nem egyéb, mint minimális követelés. Az európai normák szerint ez nem radikális igény, hanem inkább csekélynek minõsíthetõ. Az arányos egyenlõség szerint Magyarországon - mivel a kisebbség létszáma kicsi - szlovák középiskoláknak kell lenniük. "Ha Szlovákiában van egy magyar egyetem, akkor Magyarországon is kell egy szlovák." Ez egyáltalán nem igaz.

Nézzük meg Kanadát! A mai helyzet történelmi alakulásával is foglalkoznunk kell. A franciák, angolok leverték az indiánokat és az eszkimókat, majd az angolok leverték a franciákat. A franciák 1763- ban a párizsi béke alapján nem tudtak mást csinálni, mint különleges státust adni a Quebec-ben élõ franciáknak. Hogy ezek meg tudták õrizni identitásukat, tulajdonképpen a katolikus egyháznak köszönhetõ. Az egyház tartotta bennük a lelket, mert a többiek protestánsok voltak. A franciák, illetve Quebec különleges státusa annyit jelent, hogy ott a franciák használhatják az anyanyelvüket köznyelvként és a szövetségi kormány felé is. Az 1874-es alkotmány három elvre épül. Az egyik az angol parlamentarizmus, a másik az Egyesült Államok föderalizmusa, a harmadik ez a különleges státus. Ez így nagyon jó, mert ha van területi többség, a terület egyben nyelvterület, és a nyelvterületnek önkormányzata van, jól megalapozott önkormányzata, s fõleg nemzetközi szerzõdéssel garantált státusa, akkor ebben van fantázia. De, mint másutt, természetesen itt is folyt a harc, mert adott idõben sok más anyanyelvû vándorolt be, s fennállt az a veszély, hogy a franciák kisebbségbe szorulnak.

A magyarság számára ebben a történetben egy újabb tanulság rejlik: a többség várhatóan kijátssza a fõ ütõkártyát, mégpedig azt, hogy mi minden kisebbségnek adunk jogokat. Mindenkinek van egy papírja, és mint a vak, mutogatja a papírt Pozsonyban vagy Prágában: magyar vagyok és beszélhetek magyarul. Ezt a lapot az angolok is kijátszották. Azt mondták, igen, ott vannak a franciák, de mi lesz a többiekkel, az ukránokkal, a németekkel stb. Ezeknek nincs nyelvi joguk, mert ezek új bevándorlók, s szembeállították õket a franciákkal. Ezért bátran mondhatjuk, hogy a legnagyobb csapda a kisebbségek jogaiért harcolni általában, anélkül, hogy megneveznénk név szerint a kisebbséget. A kisebbség megnevezése nagyon fontos, különösen azokon a helyeken, ahol számbeli kisebbség helyi többségben van, mint a magyarság Szlovákiában, Erdélyben és bizonyos összefüggésekben a Kárpátalján és a Vajdaságban. Ezeken a helyeken a jogokért azért kell harcolniuk, mert helyi többségben vannak.

A dél-tiroli helyzetrõl azt lehet mondani, hogy a magyarok szlovákiai jogaihoz képest a dél-tiroli egyezmény javulást jelent. (A szerzõdést, amely 137 pontban írja le a jogokat, 1989-ben írta alá Kurt Waldheim és Aldo Moro, s rövid idõvel ezelõtt lépett érvénybe.) Viszont még ezt sem könnyû elérni. Nehogy azt higgyük,hogy a szlovák miniszterelnök zsebében van az egyezmény, és azt mondja, ha sokat követelõznek, akkor odaadom a dél-tiroli engedményeket. Ez nem ilyen egyszerû. Dél-Tirolban is nehezen harcolták ki. Miért nem egyszerû ez a mi számunkra? Mert a magyar kormány 1947-ben nem a kisebbség jogairól, hanem határkiigazításokról tárgyalt. A békeszerzõdésben sehol sincs említés a magyarokról. Míg az osztrák békeszerzõdésben, az 1955-ösben, és az 1959-es osztrák alkotmányban foglalkoznak a horvátokkal és a szlovénokkal, a magyarok meg sincsenek említve. Az 1947-es román szerzõdés foglalkozik a magyarokkal. A dél-tiroliakat említik az olasz békeszerzõdésben. Van nemzetközi hivatkozás. Ez sokat jelentett. Az olaszok egyszerûen nem reagáltak a szerzõdésre. Aláírták, majd két hét múlva megállapodtak Párizsban, hogy rendezik a területi, nyelvi autonómiát, ami 300 ezer embert érint -, de mégsem tettek semmit. Azonban volt egy nagyon agilis osztrák miniszterelnök (Bruno Kreisky), aki kétízben az ENSZ elé vitte a dolgot. ENSZ-határozatok születtek, és ez kockázatos volt az olaszok számára. A mi emberünk Erdõs André, Magyarország a Biztonsági Tanács tagja - ilyen kritikus helyzetben még szerencsénk is van, bár egy adunk sincs. Mit csinált Erdõs André a Biztonsági Tanácsban, hogy a vajdaságiak egyenlõ elbírálás alá essenek a koszovóiakkal? Nem szavazásról van szó, hiszen a Biztonsági Tanács ülései jórészt a folyosón zajlanak le, ott tárgyalnak.

Kisebbségi jogok ügyében a sikert úgy kell elérni, mint a hitelezõ teszi: állandóan csöngetni kell, hogy az adós fizessen. Más lehetõség nincs. Ha annyit harcol a magyarság, mint annak idején a dél-tiroliak, akkor erõsebb jogai lesznek. Minden eszközzel harcolni kell. Elsõsorban a politikusoknak és az értelmiségieknek kell a többiekért harcolniuk.

Nem: mindenkinek harcolni kell. Ezért mondjuk, hogy a nyelv szociál-ökológiai kategória, nem az írók tulajdona: a nyelv mindenkié.

A jogi eszközöket egyetemes, regionális és alkotmányos eszközök csoportjaiba lehet sorolni. Egyetemes eszközök az ENSZ-beli lehetõségek. Regionális eszköz például a Helsinki Egyezmény, alkotmányos eszközök az országon belüli törvények. Egyetemes eszköz kevés van. Az 1966-ban elfogadott Állampolgári és Politikai Jogok Nyilatkozatának 27. cikkelye az egyetlen, amelyik ilyen jogokról szól, de ott is egyéni jogokról van szó. Az ENSZ kollektív jogokról csak egyetlen szinten rendelkezik, a népek önrendelkezési jogának deklarálásakor. Az autonómia esetében a lényeg az, hogy mindig egy kollektíváról kell beszélni. Azt kell mondani, hogy magyar nép vagy magyar társadalom. A quebec-iek azt mondják, hogy a "francia társadalom". Szóval egy egységrõl van szó.

A Helsinki Egyezmény, sajnos, még kevésbé megfogható, mert bizonyos történelmi pillanatban történt a megállapodás (még Brezsnyevvel és a többiekkel). Az eredeti szerzõdés tulajdonképpen az Európa Tanács és a Varsói Szerzõdés államai közötti egyezmény volt, de most mindenki - legalábbis, akik fontosak a számunkra - tagja az Európa Tanácsnak. Tehát számunkra az Európa Tanács fontosabb. De mit csinál az Európa Tanács? Véleményez, ajánl, direktívákat ad. 1992. november 5-én elfogadtak egy határozatot (nem ajánlást), aminek a címe: Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Kartája. Ez egy szerzõdés, ami még nincs érvényben, mert legalább öt államnak kell ratifikálnia, és utána három hónap múlva lép érvénybe. Eddig tizenketten írták alá, de a parlamenti ratifikálás még hátra van. Az aláírás fontos dolog, mert ez egy határozat, nem ajánlás. Aki aláírta, annak bizony tartania kell magát hozzá!

Próbáljuk meg összefoglalni ennek a szerzõdésnek az elõnyeit, hátrányait! A jogok alkalmazási területei kimerítõen vannak felsorolva, a nyelvhasználat (mindig nyelvhasználatról van szó), az oktatás, a közélet, a média, a kultúra stb. terén, amelyek aktív szerepet biztosítanak a kisebbségek érdekvédelmi szervezeteinek. A másik nagyon fontos jellemzõ, hogy anyanyelvrõl van szó, az anyanyelv használatáról, és nem hagyománytiszteletrõl vagy más homályos dologról. Nagyon fontos, hogy a szerzõdés 1.A cikkelye az õshonosság kérdésével foglalkozik.

Megemlítendõ a szerzõdés végzetes gyengéje: a hivatalos nyelv fogalma a szövegben kétértelmû, mert nem mond semmit arról, hogy melyik nyelvet kell hivatalos nyelvként használni. Nincs egyetlen nemzetközi szerzõdés sem arra vonatkozólag, hogy milyen összetételû országban milyen alkotmányt kell alkotni. Ilyen nincs, és nem is lesz. Kétértelmû a fogalmazás a hivatalos nyelvvel kapcsolatban, mert egyszer a kisebbségrõl beszél, amelyiknek hivatalos nyelve van, más alkalommal pedig csak azokról a nyelvekrõl, amik nem hivatalosak. Az Európa Tanács határozatát még nem írta alá az összes tagállam, de ahhoz, hogy ezt megtegyék, mézesmadzagot kell elhúzni elõttük. Ezért szerepelnek a szerzõdésben olyan kitételek, hogy a hivatalos nyelvet mindenütt védeni kell. Egy másik nagyon fontos pont, hogy ennek a szerzõdésnek nem szabad arra szolgálnia, hogy a kisebbségeknek önrendelkezési jogokat adjon. Ha valaki ezzel érvel, és azt mondja, hogy tulajdonképpen önrendelkezési jogot ad a szerzõdés, akkor érvelése hamis. Ebben a szerzõdésben ez ki van zárva, mert ez a népek jogáról szól. Az önrendelkezés más szerzõdés témája.

Ha az európai normákra hivatkozunk, nagyon lényeges, hogy ezek a meghatározások mindig küszöbértékek, minimumok, s nem csúcsértékek. A küszöbök nem a lehetõ legtöbb non plus ultrái. Aki az ebben megfogalmazott szint alá esik, az nem tartja be az európai normákat. Ebbõl adódóan, azok az állandó megjegyzések, hogy Szlovákiában vagy Romániában betartják az európai normákat, semmit nem jelentenek. A szerzõdés egyébként világosan kimondja, hogy aki aláírja a szerzõdést, az nem használhatja arra, hogy a meglévõ jogokat csökkentse. Ami egyszer létezik, azt ennek alapján nem lehet megnyirbálni.

Fontos pont az is, hogy a szerzõdés aláírójának meg kell neveznie, hogy melyik nyelvnek milyen jogot ad. A baj megint az, hogy a kibúvók a szerzõdésben foglaltatnak. Ha valaki aláírja, a szerzõdés pontjai közül csak harmincötöt kell betartania, a többire nézve tartózkodhat. A kulturális területen elegendõ három pontot aláírni, de sokkal több van. Ezek a kibúvók léteznek, mindenki vigyázhat, hogy mit ír alá. Figyelembe veendõ az is, hogy ha végképp szorít a cipõ, akkor a problémát könnyen meg lehet oldani, mert a szerzõdés hat hónap alatt felmondható. (Persze az ilyen felmondásnak feltehetõen utánanéznek.)

Ami a kikényszerítést illeti, állandó ellenõrzés van, létezik egy Szakértõi Bizottság, amelyik rendszeresen jelent az Európa Tanács kormánytanácsának, minisztertanácsának. Igen fontos, hogy a magyarságnak van védõállama, Magyarország, mely vizsgálhatja a jelentéseket. Rendkívül fontos, hogy a Szakértõi Bizottság tárgyaló fél a kisebbség érdekképviseletében. Így például a szlovákiai Egyetértés benyújthat oda egy külön jelentést, és ezt a jelentést a Szakértõi Bizottság nem hallgathatja el. Tulajdonképpen a közvélemény az, ami itt bizonyos értelemben rendet teremthet.

Befejezésül kiemelendõ, hogy nem szabad jogfetisizmusba esni. A jog fontos eszköz, de csak egy eszköz. Tulajdonképpen a hatalmi helyzet tartósítására szolgál. S mivel a nemzetközi szerzõdések mögött világkormány sincsen, még kevésbé lehet alkalmazni õket, és kikényszeríteni betartásukat, mint az alkotmányjogokat. Ezért fontos, hogy mihelyst valaki aláír egy nemzetközi szerzõdést, azonnal arra kell törekedni, hogy az bekerüljön az alkotmányba vagy a törvények közé. Ha pedig becikkelyezik, könnyebb kikényszeríteni a végrehajtását. A jog csak egy politikai eszköz, de mint olyan, alkalmazható. A nép is tulajdonképpen politikai eszköz vagy alany a parlamentben, ezért írtam egy Marosvásárhelyen megjelent tanulmányom címeként: "Kisebbség, segíts magadon, az Isten is megsegít!"

Az erdély magyarság olyan nemzeti közösség, amely kisebbségi helyzetbe kényszerülvén ebben a keretben óhajtja megõrizni nyelvét, kultúráját és identitását.

Léteznek olyan pillanatok egy nemzeti közösség életében, amikor a megfogalmazott igényrendszer találkozik a nemzetközi folyamatokkal, és önmaga is hatásosan befolyásolhatja jövendõ élete feltételeit és körülményeit. Ez a folyamat 1989 õszétõl egyre fokozódó ütemben határozza meg azokat a körülményeket, amelyek a mi helyzetünkre és életünkre is sarkalatos módon kihatnak.

Az európai integráció során alapvetõ követelmény, hogy a számbeli kisebbségbe szorított nemzeti közösségek megfogalmazzák saját életük biztosításának azt a jogi keretét, amely igazodik az európai normákhoz, és az EBEÉ genfi szakértõi csoportja szerint az épülõ demokráciák esetében a jogállam kiépítése során példaként vehetõ.

A tétel abban áll, hogy beállunk-e ebbe a folyamatba, és követeljük-e, hogy az integráció kapcsán az ország, amelyben élünk, teljesítse ezen jogi keret életbeléptetése iránti igényeinket.

Mit tartalmaz a EBEÉ genfi dokumentuma? Azért hivatkozom több más nemzetközi egyezmény mellett erre, mert tételesen körvonalazza azt a három önrendelkezési szintet, amelyet az aláíró országok a számbeli kisebbségek esetében példaértékûnek és követendõnek tartanak.

Az elsõ szint a helyi vagy területi alapon mûködõ autonómia. A második az önigazgatás saját ügyei intézésében, azokon a területeken, ahol autonómiára nincs lehetõség, és a harmadik a helyi közigazgatási önkormányzat. A kétmilliós erdélyi magyarság kényszerû kisebbségi helyzetének rendezésére mindhárom önrendelkezési szint alkalmazható.

Az RMDSZ Kolozsvári Nyilatkozata kinyilvánította a belsõ önrendelkezéshez való jogot. Kérdés azonban, hogy ez a jog meg fog-e jelenni a román alkotmányban? A politikai ellenfelek elsõ válasza máris az volt, hogy a belsõ önrendelkezési törekvések alkotmányellenesek.

Minden közösség alapvetõ jogai közé tartozik, hogy önmagát miként minõsíti. Ha a romániai magyarság önmagát nemzeti közösségként határozza meg és politikai szubjektumként óhajt megjelenni, valamint a belsõ önrendelkezés jogával élve saját sorsát és ügyei kezelését maga akarja intézni, akkor ez elidegeníthetetlen emberi és közösségi joga. A "belsõ" jelzõ azt fejezi ki, hogy nem szecesszióról (területi elszakadásról) van szó, hanem korlátozott önrendelkezésrõl, amelynek társulnia kell az állam belsõ szuverenitásának korlátozásával. Ez azt jelenti, hogy egy nemzeti közösség belsõ önrendelkezés joga igénybevételekor elvárja, hogy az állam is mondjon le belsõ szuverenitásáról azokon a területeken, amelyeken a nemzeti közösség kívánja ezt gyakorolni.

E jelenség általános példája az európai integráció során egyre inkább elõtérbe kerülõ tagállami külsõ szuverenitás korlátozása. A folyamat utolsó és legnyomatékosabb megnyilvánulási formája a Maastrichti Egyezmény által beindított alkotmánymódosítások sora, amelyek az egyes tagállamok illetékességét ruházzák át a közösségi szervekre gazdasági és politikai területeken.

Mely területeken jöhet ez számításba?

Amikor megfogalmaztam a belsõ önrendelkezés memorandumát, amely az alapelv gyakorlati alkalmazási területeinek meghatározását kísérli meg, figyelembe kellett vennem, hogy Erdélyben a magyar lakosság települési sûrûsége nagyon változó. Vannak olyan vidékek, ahol egy településen csak néhány száz magyar lakik, ugyanakkor vannak viszonylagos többségû magyarlakta részek, és vannak egy tömbben élõ magyarok is, jelesen a Székelyföldön, illetve Bihar megyében, az Érmelléken.

A tömblakta területen kb. 500-550 ezer magyar él, a többi kisebb-nagyobb mértékû szórványban. A modell kialakításakor a sarkalatos kérdés az volt, hogy lehet-e egyáltalán csak egyféle autonómiaelvet alkalmazni, vagy több változatra van szükség? Végül, tekintettel a különbözõségekre, kénytelen voltam azt a többszintû modellt alkalmazni, amely a genfi dokumentumban fogalmazódott meg.

Ha elemezzük a három-négy változatot, járható út-e a kantonális önkormányzat Erdély népcsoportjai esetében? E formának van hagyománya, amely a század elejére nyúlik vissza a Renner-Bauer modellban, amely az egyházi autonómiák mintájára jött létre.

Vegyük a személyi elvû autonómiát! Mi történne a tömblakta megyékben a székelyekkel? Megelégednének-e az elõbb felvázolt öt területtel, amelyen gyakorolhatnák az önrendelkezést, amikor 70-90, sõt, 100 százalékban magyarlakta községekrõl van szó? Nyilván nem. Végeredményben a háromszintû belsõ önrendelkezési modell látszott a legalkalmasabbnak, s ez a következõ tételekbõl áll:

A kétmilliónyi magyar számára már jeleztem azokat a területeket, amelyeken gyakorolhatja önrendelkezését. Ez csak akkor valósulhat meg, ha minden magyar Erdélyben magáévá teszi és kinyilvánítja, hogy nem fogadja el többé a diszkrimináló kisebbségi minõsítést. Ezzel ellentétben a jövõben államalkotó tényezõként, politikai szubjektumként, nemzeti közösségként akar társnemzetté alakulni, és egyenjogú partnerként részt venni az ország társadalmi, gazdasági és politikai életben.

Ezt az önmeghatározást, mint az önrendelkezés alapfeltételét, csak a közösség maga teheti meg, senki más nem végezheti el helyette. Általános egyetértés esetében a kétmilliónyi magyarság legitim választott képviseletén keresztül politikai szubjektummá és jogi alannyá válik, amely polgárjogi és közjogi státusszal képviseli a magyar közösséget az élet minden területén.

Ez az autonómiaszint tehát minden polgárra vonatkozik, aki önmagát Erdélyben, illetve Romániában magyarnak vallja. Természetszerû feltétele ennek egy önerõbõl felállítandó kataszter, amely dokumentálja, hogy egy emberként kiállunk magyarságunk mellett.

A következõ önrendelkezési szint az önigazgatási autonómia formájában jelentkezik. Figyeljünk fel a kifejezés, a megfogalmazás jellegzetességére! Helyi önigazgatási autonómia. Nemcsak azért alkalmazom ezt a kifejezést, mert számunkra a dokumentumokban használt "self administration" fogalomnak a megfelelõje, hanem mert a helyi közigazgatás törvényesen szabályozott autonómialehetõségei hihetetlenül korlátozottak.

A számszerû többségben élõ közösség nyilvánvalóan több jogot igényel, mint a szórványban élõk. Erre lehetõsége is van. Egyszerû példával szemléltetem, mirõl van szó. A tíz százalék alatti szórványban élõ magyar nem követelheti a magyar nyelv hivatalos használatát. Igaz, hogy vannak más országok, ahol már hat százaléktól számítva is megjelenik ez az igény. Mi Erdélyben a tíz százalékos határt jelöltük meg a magyar nyelv hivatalos használatára. Amennyiben ezt elfogadják, a nyelvhasználat tükrében tisztázódik a többségben lévõ népcsoport viszonya a közigazgatáshoz, az önkormányzatokhoz és magához az egész társadalomhoz.

Milyen visszásságok megszüntetéséhez vezetne egy ilyen megoldás? A jelenlegi román közigazgatási törvény értelmében a helyi közigazgatási tanácsban a hivatalos nyelv a román, teljesen függetlenül a lakossági aránytól és a tanácsosok nemzetiségétõl. Tehát, ha a lakosság, és ennek következtében az összes tanácsos magyar anyanyelvû is, a törvény értelmében mégis románul kellene tanácskozniuk. A bíróságon - hiába van helyben nyolcvan százalékos magyar többség - a magyar alperes a magyar felperessel csak románul, vagy tolmács által beszélhet. A helyi önigazgatási autonómia megszüntetné ezeket az állapotokat.

Természetszerûen itt felvethetõ az az elvi kérdés, hogy az önrendelkezés a területet illeti-e meg vagy a közösséget. Hivatkozhatnék a Bibó féle megfogalmazásra, amely értelmében a népek önrendelkezése és önrendelkezési joga tulajdonképpen a népek saját területe feletti önrendelkezést jelenti.

A területi alapon mûködõ autonómia esetében azonnal felmerül a kérdés, mekkora kiterjedésû legyen ez a régió, és vita esetén meghatározható-e optimális kiterjedése? A vallon példa alapján világos, hogy a nemzetiségi közösségi régió területi határok nélkül is érvényesíthetõ, akkor, ha a szövetségre lépett helyi önigazgatási autonómiák terjednek nagyobb területekre.

Tudjuk, hogy ez az út nagyon hosszú és küzdelmes lesz, de reméljük, eredménnyel fog járni.

Gróf Teleki Pál a kisebbségeket három csoportra osztotta. E szerint vannak õsi kisebbségek, amelyek már egy adott állam megalakulása elõtt annak területén éltek, vannak önkéntes kisebbségek, akik valamikor tudatosan vállalták a kisebbségi létet, és végül vannak, illetve az I. világháborút követõ békerendezések során kialakultak kényszerkisebbségek. Teleki Európa új rendjét csak ezen kisebbségek jogainak orvoslása révén tudta elképzelni; mint mondta: Európának elképzelhetetlen olyan rendezése, amelyben kisebbségek nem lesznek. Velük tehát mint valósággal kell számolni bármiféle rendezés során.

Ha az európai integráció kiterjed Európának erre a térségére, Közép-Európára is, akkor gyökeresen új szemléletformát kell hogy hozzon. Európa egységesülése az áru, a tõke, az információ, a személyek stb. szabad áramlását jelenti. Ha azonban ebben a rendben gondolkodunk, akkor nemcsak a szabad mozgás, hanem a szabad helyben maradás jogát, vagyis a helybenmaradás szabadságát is le kell szögeznünk. És ha a szabad áramlás kényszerektõl mentes áramlást jelent, akkor a szabad helybenmaradás is kényszerektõl mentes helybenmaradást. Ez pedig ezeknek a kényszerkisebbségeknek új helyzetbe kerülését jelenti, a kisebbségi lét kényszerûségének megszûnése révén. Ha tehát elfogadjuk a helybenmaradás szabadságának szükségszerûségét, azt, hogy ne legyen különbség egy határon túl élõ õshonos nemzeti közösség jogai és az anyaországi nemzeti jogok között, akkor ez már teljesen új vonatkoztatási rendszert jelent.

De milyen is az a kor, amely bennünket ezekkel a kihívásokkal szembesít? A mai Európában a legfõbb stabilizáló tényezõ a megállapodások, szerzõdések mellett - az államférfiak józan realitásérzéke. Ahhoz azonban, hogy ez a józan realitásérzék ne jelentsen megalkuvást, a status quo elfogadása mellett a lehetõségek elérhetõ legteljesebb kihasználását is célként kell kitûzni. Mindenkinek, aki nemzetközi politikában gondolkozik, tudnia kell, hogy a nemzetközi egyeztetõ mechanizmusok fõ törekvése nem az igazság, hanem a kompromisszum keresése - ahhoz tehát, hogy e térség egészének instabilizálódása nélkül bármiféle fejlõdés bekövetkezzen, meg kell jelennie egy új erõnek, amely a status quo megkérdõjelezése nélkül új, hiteles alapokra helyezi azt. Ez az új erõ az, amelyik a régi állapothoz képest pozitív elmozdulást hozhat, új, hiteles, a kornak megfelelõ kompromisszumot teremtve.

Mit tehetünk annak érdekében, hogy változzon a politikai erõtér, amelyben élünk?

Harmadszor: fel kell tárni azt a kivezetõ utat, azt az esélyt, amely a status quo fenntartásának, legitimitása megerõsítésének az ára. Rá kell mutatni, milyen ára van annak, hogy ez a helyzet továbbra is fennmaradhasson. Az Együttélés Politikai Mozgalom társnemzeti koncepcióját én egy ilyen lehetõségnek, feltételnek tekintem.

Valamint egy kísérletnek is. Ez azt jelenti, hogy a nemzetek a világtörténelemben és a világpolitikában csak akkor tudnak megjelenni, ha képesek "maguknak" államot alkotni. Elég szemügyre venni a baszkok vagy a kurdok érdekérvényesítési törekvéseit: teljesen nyilvánvaló, hogy azok a nemzetek, amelyeknek "saját államuk", mint érdekeik megjelenítõje nincsen, csak egészen más erõvel tudnak megjelenni a világpolitika színpadán. A mai kor tanulsága pedig az, hogy az állami megjelenés nemcsak a nemzetek érdekérvényesítésének elemi feltétele, hanem a kisebbségi nemzeti közösségek érdekérvényesítésének is.

A világpolitikában csak azok a kisebbségi nemzeti közösségek tudnak valóban kiállni a saját érdekeikért, amelyek önszervezõdésükben bizonyos államiságra utaló jeleket képesek megjeleníteni. Én a társnemzeti koncepciót a szlovákiai magyar nemzeti közösség ilyenfajta "államiságra" való törekvésének tudom be, és ezért üdvözlöm nagy örömmel.

A történelemben többféle államtípus követte egymást. Az egyes nemzetek, társadalmak államalkotó képességének idõrõl idõre vizsgáznia kell a történelem elõtt. Szent István nem azért volt igazán nagy alakja a magyar történelemnek, mert megalkotta a magyar államot. Magyar állam már korábban is létezett, csak más típusú magyar állam volt: az az állam, amelyik szövetséget kötött Bizánccal, amelyik Árpádot pajzsra emelve legitim vezetõt választott, amelynek vezetõi vérszerzõdést kötöttek stb. Mûködött tehát egy "félnomád" magyar állam, amelyik tökéletesen megfelelt az ezredforduló elõtti korszak kihívásainak, és hódoltatta fél Európát. De amikor megváltozott a történelmi helyzet, akkor már egy új típusú államiság kihívásaival kellett szembenéznie a magyar nemzetnek. A magyarság államalkotó képessége egy új elvárásrendszerben mérettetett meg, és Szent István valódi mûve az volt, hogy ennek megfelelt. Új típusú magyar államiságot tudott szervezni, amely a régi korszak maradványain építkezve megfelelt az új korszak követelményeinek. Vizsgázott tehát, hosszú idõre, jól vizsgázott a magyarság államalkotó képessége - az állam és a nemzet meg tudott maradni a politika színpadán. Mindazon nemzetek, amelyek ugyanolyan kiváló "félnomád" államokat tartottak fenn - a besenyõk, úzok, jászok, kunok -, eltûntek a világpolitikából, mert az õ államiságuk fejlõdése nem tudta követni a követelményeknek megfelelõen az adott kor kihívásait.

Ma ismét hasonló helyzetben vagyunk. Az elmúlt korszakot a nemzetállamok korának is nevezhetnénk, hiszen 1918-ban Európának ebben a térségében új nemzetállamok születtek. És most ezeknek az államoknak és az õket alkotóknak is egy új kor kihívásaival kell szembesülniük. A kérdés az, hogy ezek a nemzetek, ezek a társadalmak tudnak-e vagy kívánnak-e polgári államot alkotni? Polgári államot, amelynek alkotója valamennyi polgára, mert ez a polgári állam alapelve. Polgári államot, amelynek alkotója a polgárok minden egyes közössége: a polgárok szabad szervezõdései is. És ezen szervezõdések sorában a szakszervezetek, a helyi önkormányzatok, az egyházak csakúgy megtalálhatók, mint a nemzeti közösségek. Tudnak-e tehát ilyen polgári államot alkotni Európa e térségének nemzetei? Természetesen két verzió lehetséges: igen vagy nem. Ha tudnak, akkor megvalósul a kiindulási elv, tehát nemzeti létének megélésében nem lesz lényegi különbség anyaországi és kisebbségi magyarság között. Ha nem, akkor ez azt jelenti, hogy nem tudnak megfelelni az új kor kihívásainak, nem tudnak alkalmazkodni az új, modern Európa igényeihez - ha pedig ezt elõbb-utóbb nem teszik meg, akkor egyszerûen átlép rajtuk a történelem, mint minden olyan népen korábban is átlépett, amely nem tudott megfelelni az új korszak kihívásainak.

Mi a magyar érdek ebben a rendszerben ?

Meggyõzõdésem: nem az, hogy ezeken a nemzeteken átlépjen a történelem, hogy ne tudjanak megfelelni a kor kihívásainak. Magyarországnak és a kárpát-medencei magyar nemzetnek az az érdeke, hogy az ország határai mentén béke legyen. Harmonikus béke, mert Magyarországnak nincs ereje ahhoz, hogy még egyszer Európa védõbástyája legyen, és Magyarország nem lehet vonzó semmiféle nyugati politikus, befektetõ, vállalkozó: az égvilágon senki számára, ha a határai mentén zavargások vannak, ha megint Európa határvidékét képezi.

Harmonikus béke kell tehát, hogy ne legyünk még egyszer a történelemben Európa végvidéke. Ehhez viszont arra van szükség, hogy az itt élõ többi népet is tõlünk telhetõen megpróbáljuk elmozdítani egy általunk kívánt új Európa, egy új európaiság egyértelmû vállalása felé.

Az elmúlt évtizedekben azonban annyi mesterségesen keltett elõítélet fogalmazódott meg a környezõ népekben a magyarsággal szemben, annyi félelem rakódott egymásra, hogy félõ: a mi óhajunk, a mi tanácsunk nem sokat ér. Van viszont egy másik eszközünk: jóhiszemûen, partneri módon kihívásokkal kell szembesítenünk õket. Olyan kihívásokkal, amelyeknek a megválaszolása politikai döntést kíván: ez pedig az európai út tudatos vállalása vagy elutasítása. Taine példájával élve: a modern politika úgy építkezik, hogy benne már nem a státus, tehát a helyzet, a szituáció, hanem a szerzõdés a meghatározó. És ha szemügyre vesszük, hogy a világpolitika ma milyen viszonyokkal egyáltalán mit képes kezdeni, az a tanulság, hogy a státust, mint olyat kezelni abszolút képtelen. Csakis a szerzõdés, a politikai döntésre épülõ szerzõdés vonatkozásában képes - ha képes egyáltalán - bármiféle jogorvoslatot érvényesíteni.

A státus felõl mindenképpen a szerzõdés, az adott helyzet tehetetlensége felõl a politikai döntés irányába kell elmozdulnia a politikának.

Végezetül egy rövid összefoglaló a társnemzeti koncepció elõnyeirõl és újdonságairól. A társnemzeti koncepció lehetõség arra, hogy az egymásba ágyazott népeknek az az egymásrautaltsága, amely Közép-Európát jellemzi, ne az instabilitás tényezõje, potenciális veszélyforrás, hanem a stabilitás, sõt: az integráció tényezõje, kialakulásának motorja legyen. Lehetõség arra, hogy a felvidéki magyarság érdekeinek a világpolitikában való megjelenéséhez elengedhetetlen önszervezési formát teremtsen, amely az államiságnak minden ehhez szükséges jegyét hordozza. S végül lehetõség arra, hogy a modern Európa kihívásával hathatósan, önmaguk érdekében is szembesítse a többségi nemzeteket - éppen a partnerség, a közös jövõ reményében.

Az új kérdések új válaszokat kívánnak, az elõállt új helyzeteknek való megfeleléshez új típusú hozzáállás, új eszközök kellenek. A történelemben mindig ezeknek az új eszközöknek az alkalmazásához és elfogadásához kellett a legnagyobb bátorság - de új helyzetben, új szemlélet nélkül a kor parancsának megfelelni nem lehet.

Azt hiszem, eddig hallgatólagosan valamennyien elismertük azt, hogy az egyes magyar nemzeti közösségeken belül a VMDK egyfajta elõõrs szerepet játszott azzal a komplex autonómia-programmal, amelyet vezetõi és szakértõi idejekorán elkészítettek, a nyilvánosság elé tártak, és már két választáson is elnyerték vele a vajdasági magyarság abszolút többségének bizalmát. A vajdasági magyarság e mellett az autonómia-program mellett tette le a voksát, amely így még inkább mintává válhatott mind az erdélyiek, mind pedig a felvidékiek számára.

Amikor Tõkés László nagyszerû taktikai érzékének köszönhetõen 1992 októberében sikerült elfogadtatni az Önrendelkezési Nyilatkozatot, úgy látszott, hogy Erdély felzárkózik. Ez nem pillanatnyi fellángolás volt, az itt jelenlévõ Csapó doktor és mások is, részletes memorandumokban konkretizálták a Kolozsvári Nyilatkozatban lefektetett alapelveket. Ugyanakkor meg kell állapítanom - nekem mint erdélyinek ez különösen nehezemre esik -, hogy politikailag az RMDSZ valahol megbicsaklott. Annak ellenére, hogy a belsõ szervezõdésben fontos elõrelépésrõl beszélhetünk, hiszen az RMDSZ belsõ parlamentjének a megalakulása, akármilyen nehézkesen halad is, mindenképpen elõrelépés, tudomásul kell vennünk, hogy az RMDSZ vezetésén belüli hatalmi erõviszonyok e pillanatban nem kedveznek az Önrendelkezési Nyilatkozat konkrét politikai továbbvitelének.

Ebben, az elbizonytalanodás veszélyét magában rejtõ helyzetben "robbant" Duray Miklós társnemzet-koncepciója. És hogy az Együttélés mint szervezet, bizonyos viták és értetlenségek ellenére, ezt felvállalta, ennek a jelentõsége óriási. Mirõl van ugyanis szó? Arról, hogy itt egyszerûen egy restitúció megy végbe. Sokan csodálkoznak a társnemzet fogalmán, és azt hiszik, hogy itt valami világrengetõen új dolog született, egy olyan kifejezés, amit még sohasem hallottunk, ami annyira különleges, hogy egyszerûen nem tudunk vele mit kezdeni. Holott egyszerûen csak arról van szó, hogy le kell vetkõznünk, és el kell utasítanunk azt a bizonyos kényszerkisebbségi helyzetet és az annak megfelelõ mentalitást, amit az elõbb Nahimi Péter gróf Teleki Pál kapcsán említett. Ennyi az egész. A kisebbségi léthelyzet nem természetes állapota a magyarságnak, sem Magyarország határain belül, sem azokon kívül. Nem természetes állapota sem ott, ahol kompakt tömegben, sem ott, ahol szórványban él. A "társnemzet"-tel az történt, hogy egy egzisztenciális helyzet, egy valóságos léthelyzetnek megfelelõ állapot egyszer csak kimondatott. A történelmi hitelesség kedvéért meg kell állapítanom, hogy ezt elõször az erdélyi Borbély Imre mondta ki. Lehet, hogy õ kissé túlságosan is elvontan, kultúrfilozófiai oldalról közelítette meg a kérdést, de az indító lökést kétségtelenül õ adta meg. Amit az RMDSZ a marosvásárhelyi II. kongresszusán elmulasztott, azt megtette Duray Miklós és az Együttélés: megértette, mit jelent a társnemzet, a társnemzeti státus politikai értelemben. Csak idõ kérdése volt, hogy valaki levonja a politikai és jogi konzekvenciákat abból a vitathatatlan ténybõl, hogy az utódállamokba került magyarság nem kisebbség, hanem nemzeti közösség.

A nemzeti közösség kétségtelenül pontosabb, a mi helyzetünknek, a mi feltételeinknek sokkal inkább megfelelõ kifejezés, mint a német "népközösség" vagy "népcsoport". Német nyelvterületen természetesen nyugodtan használhatjuk a "Volksgemeinschaft" vagy "Volksgruppe" kifejezéseket, angolul és franciául azonban már a "national community" és a "communauté nationale" a megfelelõ.

A társnemzet mivolta tulajdonképpen egy következményes állapot. Nem valamiféle kitaláció, amit én kigondolok, és azután vagy meg tudom valósítani, vagy nem. Ha én egzisztenciális értelemben nemzeti közösség vagyok (helyzetemet egy-adott-nemzethez-tartozóként élem meg), és ezt ki is mondom önmagamról, akkor természetes, hogy ezt nem olyanformán teszem, hogy egyidejûleg a mellettem élõ másik közösségnek a nemzeti mivoltát kétségbe vonom. Mint ahogy, sajnos, a kiegyezéskori Magyarország idején "kétségbe vontam". Én magam is, nemcsak gróf Tisza István és Rákosi Viktor, hiszen nekem mint egy-adott-nemzethez-tartozónak vállalnom kell annak a nemzetnek a múltbeli "cselekedeteit", amelyhez tartozom. Nem vontam kétségbe a népiségét és a folklorisztikai sajátosságait, de kétségbe vontam azt, hogy õ nemzet. Ami nagyon rövidlátó politikának bizonyult, nem a történelmi Magyarország kohézióját, hanem éppen ellenkezõleg, az állam dezintegrálódását segítette elõ. Éppen ezért mi, kétszeresen is tudjuk, mit beszélünk, amikor ma térségünkben nem a nemzetállamok, hanem a nemzeti közösségek együttesérõl beszélünk.

Rendkívül fontosnak, a társnemzeti gondolat eszmei alapvetését érintõ mozzanatnak tartom Duray Miklós felfogásában a kölcsönösen korlátozott önrendelkezési jog gondolatát. Szoktuk használni, a már említett Kolozsvári Nyilatkozatban is felbukkan a korlátozott önrendelkezési jog, a belsõ önrendelkezés fogalma. Ez így azonban egyoldalú, felemás helyzetet sugall. Vajon csak annak a nemzeti közösségnek kell korlátoznia "veleszületett" önrendelkezési jogát,amely számbeli kisebbségben van a mellette élõ másik nemzeti közösséghez viszonyítva?

Az egymást kölcsönösen korlátozó önrendelkezési jogok rendszere nagyszerû gondolat. Voltaképpen ez az igazi partnerség elõfeltétele. Immár nem arról van szó, hogy van egy teljes értékû önrendelkezési jog, amely a népeket illeti meg (e pillanatban a nemzetközi dokumentumok csak erre hivatkoznak), és immár eljött az ideje annak, hogy szerényen kopogtatva fogadtassuk el emellett a kisebbségek korlátozott - az államtól való elszakadás jogát nem tartalmazó - önrendelkezési jogát is. Természetesen ez volt a kiskapu, ezen az úton kellett elindulni. A cél azonban az, hogy eljussunk egy olyan állapotba, amelyben elvileg teljesen egyenrangú közösségek élnek egymás mellett. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az egyik fél nem tesz semmi olyat a másik ellen, amit - a kanti alapelvnek megfelelõen - õ sem viselne el annak részérõl. Ez egy alapvetõ liberális elv, egyébként, csak éppen a közösségekre is ki kell terjeszteni az érvényességét. Az én jogom nem szabad, hogy kizárja a másik jogát, tehát az én jogomat korlátozza a másik emberé, és fordítva. Bíró Gáspár majd megmondja nekünk, hogyan lehet ezt az individuumok szintjén alkalmazott alapvetõ jogelvet a közösségek szintjén is érvényesíteni és jogbölcseletileg megalapozni. (És amikor itt közösséget mondok, akkor nem az államra, hanem az államiság attribútumait emlékezetében, tudatában és pszichológiájában hordozó, de saját államától megfosztott nemzeti közösségre gondolok.)

Azzal, hogy az Együttélés ezt a - nyugodtan mondhatjuk: forradalmi, az egységes nemzetállam "szent" axiómáival szakító - gondolatot politikai programja középpontjába állította, a felvidéki magyarság az összmagyarságon belül zajló nemes versengésben az élre tört.

Nem valami olcsó játékról van itt szó, hiszen mi itt voltaképpen az életünkért küzdünk, nem a szó fizikai értelmében, hanem történelmileg. Ebben a nemes versengésben nekünk mindig újból és újból meg kell kérdõjeleznünk és meg kell határoznunk önmagunkat, és hol itt, hol ott jutunk elõbbre, vagy ha úgy tetszik, ásunk mélyebbre, önmagunkat keresve. Biztosra veszem, hogy elõbb vagy utóbb majd Erdélynek is eljön az ideje. Most még, komplexitása, helyzetének bonyolultsága miatt nehezebben mozdítható meg, persze nagyobb tömegrõl is van szó, ez mindig is így volt.

A továbblépésre nem tudjuk, hol kerül sor, talán Erdélyben, talán máshol, a lényeg az, hogy azon az úton kell továbbmennünk, amelyen a VMDK és az Együttélés elindult. Ehhez azonban egyre inkább integrálni kell ezt a kérdést, hiszen nyilvánvaló, hogy itt most már nem csupán magyar "kisebbségekrõl", nem csak egymástól távol fekvõ magyar nemzeti közösségekrõl van szó, hanem az egész magyarságról, mint nemzeti közösségek sajátos föderációjáról.

Nem tudjuk, mit hoz a jövõ. Nekünk mindenesetre nem abból kell kiindulni, hogy itt állunk mi, egy éppen természetessége miatt radikális elmélettel, amit sem a szlovákok, sem a románok, sem a nemzetállami szent sztereotípiákat mindennél többre tartó magyarok nem fognak soha elfogadni. Jusson eszünkbe gróf Teleki Pál, aki 1935 karácsonyán írta le a következõket: "Nem a magyar helyzetet kell nézni, hanem az európai helyzet alakulását. Igen káros... abban reménykedni, hogy Európa belátja a Magyarországon esett igazságtalanságot. Ha Európa képe megváltozik, akkor esetleg a magyar igazság is szóhoz jut...".

Mellesleg, nota bene Duray Miklóstól úgy tudom, egyelõre a szlovákok nem reagáltak túlságosan hisztérikusan a társnemzeti gondolatra. A vajdasági példa is azt bizonyítja, hogy az autonómia világos és éles felvetése tulajdonképpen megnyugtatóan hatott. A kemény, nyílt és tiszta beszéd megnyugtathatja a kedélyeket, mert végre felszínre hozza a hetven év óta elhallgatott, de íme kimondható és vállalható gondolatokat.

Duka-Zólyomi Árpád

Ha a múltat értékeljük, el kell fogadni azt az érvelést, hogy a kizárólag kisebbségi jogok biztosításáért folytatott harc nem vezetett sikerre, a csupán a helyi túlélésre irányuló küzdelem nem hozhat megoldást. Ha viszont az eddigi próbálkozások csõdöt mondtak, miért gondoljuk, hogy a társnemzeti modell megvalósítható lesz, és kivívhatjuk hozzá mind a belföldi, mind a külföldi támogatást? Erre is nem inkább az eddigi végtelen sziszifuszi küzdelem lesz a jellemzõ?

Már az autonómia különbözõ formáinak kialakítása is korlátozza a többségi nemzet önrendelkezését. Számíthatunk-e arra, hogy egy adott ország területén a többségi nemzet elfogadja a társnemzeti viszonnyal járó magasfokú korlátozottságot, amely nem történelmi adottságokból ered?

Czigány Imre

Amennyiben azt az érzést keltettem volna, hogy a társnemzeti koncepció elfogadtatása esetleg könnyû dolog lenne, ezt most módosítani szeretném. Külön nyomatékkal hangsúlyozom, hogy bármit akar elérni a magyarság a szlovákokkal szemben, az kemény, következetes és hosszabb ideig tartó diplomáciai harc árán jöhet létre. A két modell közötti különbség csak a végeredményben nyilvánul meg, a hozzá vezetõ út egyformán nehézkes lesz.

Az esetleges külföldi támogatást illetõen nem egységes a kép, a nyugati országokat több csoportba lehet osztani. Vannak olyanok, amelyek maguk is érdekeltek a témában, mert saját területükön is léteznek más népcsoportok, és így hasonló a problémájuk. Mások viszont inkább semlegesen állnak a témához, mivel nem érintettek.

A másik oldalon, például a belgiumi flamandoknak nem kellene sokat érvelni, hogy miért jogos és méltányos a társnemzeti modellen alapuló föderatív állami berendezkedés, mert õk a hiányának több mint száz éven át voltak szenvedõ alanyai, és csak ebben az évben fejezõdik be Belgium föderatív állami átszervezõdése, kollektív sérelmeik orvoslása. Ha ezt a differenciálást elvégezzük, elég tarka képet kapunk Európa nyugati részérõl is, ami teret ad a saját diplomáciai kezdeményezéseknek.

Az sem mindegy, hogy milyen történelmi hátterû és nagyságrendû népcsoportokról van szó, valamint ezek egy ország összlakosságának hányadrészét teszik ki. Ha a magyarság nem számarányának megfelelõen követel magának egy magasabbrendû létkeretet, azon veszélynek teszi ki magát, hogy az etnikai kérdés nemzetközi tárgyalásánál egy szintre kerül akár néhány ezres, kis etnikai csoportokkal, és mindig a minimális fokú státus felé fog irányulni a megoldás. A legtöbb nyugati etnikum jóval kedvezõtlenebb számbeli aránnyal rendelkezik a többséggel szemben, mint a keletiek. Amennyiben tehát meg lehet különböztetni a magyar népcsoport súlyát ezekétõl, újabb differenciálási lehetõséget kapunk, amely javunkra felhasználható.

Ami viszont azt a tételt illeti, hogy bármilyen népcsoport önszervezõdése vagy autonómiája a többség önrendelkezését korlátozza, és netalán ezért helytelennek is minõsíthetõ, arra az a válaszom, hogy nem állhat fenn az a helyzet, hogy az egyik nép alapvetõ emberi jogainak igénybevétele a másik ugyanolyan jogait korlátozhatná. Ez azt jelentené, hogy jogait csak a másik rovására gyakorolhatná, ami az utóbbi intézményes diszkriminációját és elnyomását vonná maga után. Ez viszont ellentmond az emberi egyenlõség és a demokrácia sarkalatos elveinek.

Ha az elvi döntés megszületett afelõl, hogy az ottani magyarság a jövõben milyen formában és jogi keretben szándékszik élni, az intézményrendszer gyakorlati létrehozása csupán technikai kérdés. Ezen a téren jó szemléltetõnek szolgálhatnak a belga és svájci példák, ahol az önszervezõdés területi alapon történt. Mivel Szlovákiában is létezik egy nyelvhatár, itt szintén alkalmazható lenne a területi elv. A másik oldalon maradó, de már jóval kisebb létszámú csoportok számára kölcsönös alapon helyi megoldásokat kellene találni, míg mindkét fél részérõl a kompromisszumra hajlás lenne a helyes hozzáállás.

Dr. Rózsa Ernõ

Elfogadom azt, hogy újítanunk kell, és aktívan kell fellépnünk megvalósítása érdekében. Ugyanakkor a szlovákiai viszonyok és az alkotmány ismeretében nem csak technikai kérdés, miként fogalmazzuk meg magunkat. A kérdés az, milyen viszonynak kell kialakulni a helyi önkormányzat és a helyi államhatalmi szerv között, mert a ma érvényben lévõ szlovák alkotmány szerint a valóságos hatalom az utóbbi kezében van, és itt megítélésem szerint nincsenek elfogadható nemzetközi tapasztalatok.

Czigány Imre

Ezen a téren nem tartom hátrányosnak a nemzetközi tapasztalatok hiányát. Ellenkezõleg: az utolsó három évben valóban rengeteg új, és az eddigiektõl gyökeresen eltérõ elképzelés látott napvilágot, sok új fejlemény következett be, amikor is mindenki megfogalmazza azt, amit maga számára elérendõnek ítél meg. Ebbõl az általános mérlegelési, összehasonlítási és újraértékelési korból a magyarságnak nem szabad kimaradnia, és joga, sõt kötelessége minden olyat és újat felvetni, szorgalmazni, ami eddig nem volt érvényben, és magasabbrendû megoldást kínál a fennálló problémák kiküszöbölésére. A magyarok az általánosan elfogadott európai normától akkor térnének el, ha ezt nem tennék.

Az államhatalom és a helyi önkormányzat viszonyához annyit, hogy itt is érvényes a nyugati politikusok tudatlansága és információhiánya. Ha a szlovák alkotmányban olyan magyarellenes, diszkriminatív megszorítások vannak, mint amilyenek vannak, akkor ezeket a megfelelõ fórumokon fel kell vetni. Amíg itt hiányosságok vannak, az érdekvédelem sokkal nehezebb.

Amennyiben tényleg élünk az önmeghatározás jogával, és önálló jogi szubjektumként kívánunk fellépni, de ugyanakkor figyelembe vesszük Európa hasonló esetekben tanúsított tétlenségét, mire számíthatunk Európa részérõl, ha boszniai állapotok alakulnak ki?

Ankerl Géza

Szlovákia most már nemzetközileg elismert állam lett, miután Magyarország elmulasztotta, hogy kimutassa a szlovák alkotmány ellentmondását az ENSZ 1947-es határozatával, valamint azt, hogy az Európa Tanácsba való felvétel elõtt aláírassa ennek 1992-es Kisebbségi és Regionális Nyelvi Kártáját. Ezen túl már csak az marad, hogy a magyarság más keretben talál megfelelõ partnert problémái meghallgatására és kezelésére.

Általános tapasztalat, hogy új törvény csak akkor születik, ha a régivel problémák vannak. Tehát ki kell mutatni a létezõ problémákat, és azoknak a magyarságra ható negatív következményeit, ha nyugati támogatásra számítunk. Erre a legjobb helyszín maga a Szlovák Parlament, ahol elõ lehet terjeszteni beadványokat, és azokról szavazásokat lehet kieszközölni. Amennyiben ezeket például sorozatosan elvetik, a magyar képviselõknek megvan az a lehetõségük, hogy ezentúl csak magyarul szólalnak fel, amire nyugaton azonnal felfigyelnek, mivel eltérne a szokásostól.

Problémafelmutatás nélkül nincs remény pozitív változtatásra, mivel a meglévõ törvény mindig csak a birtokon belüliségnek a kihasználása.

Czigány Imre

Szeretném megerõsíteni az elõttem elhangzottakat. A szervezett polgári engedetlenség a nyugati politikai kultúra szerves része. Az atomenergia felhasználása elleni erõteljes lakossági tiltakozások minden adott törvényes és politikai keret ellenére nem csekély számú erõmû leállításához vezettek. Ha például a francia parasztok tiltakoznak a szerintük túlságosan alacsony termelõi árak ellen, akkor tömegesen elmennek mondjuk, Párizsba, kiöntik a narancsot tonnaszámra az utcára és bulldózerokkal szétpaszírozzák, vagy egyszerûen a határon leállítják az olasz teherautókat.

Mindebbõl az következik, hogy a megoldás elsõ és elengedhetetlen feltétele a probléma tudatosítása. A hatékony érdekképviselet megköveteli, hogy a politikai csoport közzé tegye nagyságrendjét, profilját és problémáit. Csak ebben az esetben számíthat pozitív reakciókra. Semmi sem rosszabb a hiányzó információn alapuló közönynél.

Sepsey Csaba

Csapó József elõadása alapján meg kell állapítanom, hogy igen hasonlóan gondolkodik az erdélyi és a vajdasági magyarság. Nekünk is van egy hármas autonómiakoncepciónk, amely elfogadása a VMDK tavalyi közgyûlésén géppisztolyos rohamrendõrök és helikopterek jelenlétében történt meg. Ezért minket hazaárulóknak, szeparatistáknak és ultranacionalistáknak neveztek, pedig semmi mást nem követeltünk, mint ami itt elhangzott. Tervezetünket párbeszéd- és vitaindító dokumentumnak tekintjük, amin lehet módosítani, de politikai szubjektivitásunkról nem vagyunk hajlandók lemondani. Sajnos, eddig, többszörös felajánlásunk ellenére, nem akadt társ a párbeszédhez.

Az államalkotó nép fogalma nálunk ellentmondásosan jelenik meg, és ezért óvatosan kezeljük. A szerbek magukat államalkotó népnek tekintik, annak ellenére, hogy a török uralom elõl menekültek az akkori Magyarország délvidékére. Ugyanakkor a nemzetközileg elismert Horvátországban a kisebbségben élõ szerbeket is államalkotó jelleggel ruházzák fel, kevesellve az ottani jogaikat, míg az õshonos magyarságot kisebbségnek minõsítik, és a horvátországi szerbek jogi kereteinél a jóval gyengébb hármas magyar autonómiakoncepciót is sokallják.

Csapó József

A következõkben megindokolnám, hogy miért beszéltem helyi önigazgatási autonómiáról az önkormányzati helyett. Jogállamokban a hatalmi ágak elválasztása bevett gyakorlat. Feltehetõ a kérdés, hogy a román helyi önigazgatási törvény és annak végrehajtási gyakorlata ismeretében megfogalmazhatom-e a magyar nemzeti közösség helyi önkormányzati autonómiáját? Tapasztalatom szerint nem. A strassbourgi kárta meghatározza, hogy aláíróinak a húsz kijelölt cikkelybõl tizenkettõt el kell fogadniuk. Ezek általában a mellékesebbekbõl állnak, és még így is csak csorbított formában kerülnek be az állami törvényekbe. Néhány példa az elmondottakra: Míg az Európai Karta egyik cikkelye elõírja, hogy a helyi közigazgatási határok csak a lakosság megkérdezésével, referendum útján változtathatók meg, a belföldi törvény úgy fogalmaz, hogy a határok megváltoztatását a törvény írja elõ, s ez köztudomásúan nem referendum által jön létre.

A helyi közigazgatási autonómia szellemében a helyi szervek költségvetésüket maguk határozzák meg. Mindezek ellenére Romániában a mai napig nincs költségvetésük. A központi költségvetésbõl a 35-60 százalékos európai átlagtól eltérõen csak 3-5 százalékos visszaosztásra kerül sor. Így semmilyen pénzügyi autonómiáról nem beszélhetünk. A nyelvhasználatra hasonló körülmények érvényesek. A helyi közigazgatási autonómia ilyen formáját nem lehet felvállalni. Ezért fogalmaztam úgy, hogy a magyar nemzeti közösség helyi önigazgatási autonómiája fenntartja magának a jogot az önrendelkezésre a kollektív személyi autonómia öt területén, kiegészítve az egészségügy, a szociális szervezõdés, a pénzügyek és a helyi közbiztonság rendezésével.

Mindaddig, amíg a helyi közigazgatás autonómiáját maga a törvény korlátozza, és a Romániában megválasztott 2 616 magyar tanácsos és 131 magyar polgármester nem tud semmit megoldani a magyar nemzeti közösség érdekében, ennél többre, az önigazgatási autonómiára kell törekedni.

Ankerl Géza

Sepsey Csaba

A magyar kormány ezirányú kezdeményezéseivel és eddigi tevékenységével elégedettek vagyunk. Ugyanakkor magunknak kell kiharcolnunk jogainkat, amihez minden oldalról szívesen veszünk bármilyen segítséget. A jövõ évi magyarországi választások kapcsán egyik párt sem fogja tudni elkerülni azt, hogy nyilatkozzon a vajdasági magyarok autonómiájáról, és a határon túli magyarság létkérdéseirõl. Történelmi felelõssége mindnyájunknak van, a miénket vállaljuk.

Bíró Gáspár

Szerintem a társnemzet és az önrendelkezés két olyan dolog, amelyek nem zárják ki egymást. A társnemzet politikai kategória, míg az önrendelkezés, mint a nemzetközi államközösség egyik elve is az, de ugyanakkor jogi kategória is, mivel az önrendelkezés joga emberi és szabadságjog, ami folyamatosan gyakorolható. Az önrendelkezési jogról nem lehet lemondani, vagy parlamenti jóváhagyás tárgyává tenni; elismerése nem a bíróság hatáskörébe tartozik.

Felmerül a kérdés: kit illet meg az önrendelkezési jog? Szerintem minden olyan közösséget megillet, amely képes élni vele. Vagyis, Bibó Istvánt idézve, képes magát politikailag birtokba venni. Azok a közösségek élhetnek az önrendelkezés jogával, amelyek képesek politikai érdekeiket megfogalmazni és képviselni. Ezt a jogot ki lehet nyilvánítani a felvidéki magyarok esetében is. Ilyen értelemben politikai szubjektumnak, közösségnek számítanak.

Az önrendelkezési jog sok lehetõséget fed. Beletartozhat a közösség asszimilációs szándéka, de a másságán alapuló önmeghatározás is. Mivel folyamatosan gyakorolható szabadságjogról van szó, nem értelmezhetõ úgy, hogy egy bizonyos területen egy népcsoport adott pillanatban gyakorolt önrendelkezése kizárhat másokat belõle, bár ez Meciár és pártja álláspontja.

Ami a korlátozást, a lemondást illeti: emberi jogokról nem lehet lemondani, csak azonnali és teljes mértékû alkalmazásukról. Ebben az esetben válik értelmezhetõvé a belsõ önrendelkezés elképzelése. Ide tartozik az adott közösség dolgai felõl való döntés kérdése, és a szecesszió elhagyása. Tehát a közösség nem jogairól mond le, amint a többség sem szenved jogcsorbítást, ha egy adott állami keretben jelentkezik egy más irányú önrendelkezési törekvés. A korlátozás a többség esetében is szükségessé válik, mert le kell mondania az állami szuverenitás egyedüli birtoklása igényérõl, ha a fennálló viszályokat békésen akarja megoldani. Ezzel párhuzamban a másik nemzeti közösség lemond saját önrendelkezési jogának azonnali és kizárólagos érvényesítésérõl. Mindez politikai egyeztetés kérdése, és nem több.

Jakab Sándor

Sajnos, a balkáni térségben nemcsak polgárháború dúl, hanem egyben vallási, nemzetek közötti háborúról és középkori, területszerzõ rablóhadjáratról van szó. Csapó József háromlépcsõs autonómiatervezetéhez kapcsolódva a területi autonómia körül látok nehézségeket. Lehetséges ez olyanképpen is, hogy két vagy három, egymással nem érintkezõ vidék veszi igénybe? A szerbek példájából kiindulva: õk igyekeznek ezeket a még nem határos területeket katonai erõvel összekötni, mert tudatában vannak a különben várható nehézségeknek.

(Azonosíthatatlan)

Szerintem az elmúlt korszakban már mindent megpróbáltunk a szlováksággal, és ahogy eddig sem jutottunk egyezségre velük, úgy a társnemzeti koncepció elfogadtatása sem fog sikerülni. Lesz-e egyáltalán olyan szerv, amelyik a mi oldalunkra fog állni ebben a kérdésben? Az idõ ellenünk dolgozik, és nem vagyunk megfelelõen felkészülve.

Czigány Imre

Válaszom nagyrészt pszichológiai jellegû lesz. A pesszimizmus sohasem lehet politikai artikuláció kiindulópontja. A politika értelme és célja a világon mindenütt az, hogy valami eddig még nem létezõt alkosson. A politika a lehetséges mûvészete, és nem tartozik az egzakt tudományok közé. Vagyis a jelen helyzet és a kitûzött cél áthidalására irányuló cselekvés. Ilyen értelemben a cél eléréséig mindig a bizonytalanság állapota uralkodik, ami aztán folytatódik az újabb célok kitûzése és követése során.

Tehát, ha politikai keretben gondolkodunk, alapvetõen optimistának kell lennünk, és konkrét célokat kell kitûznünk, különben nem beszélhetünk politikai önmeghatározásról és tevékenységrõl.

Bármilyen stratégia felállításához mindenképpen szükséges a múlt eseményeinek pontos ismerete, de semmi esetre sem lehet ennek olyan elsöprõ ereje, ami megakadályozhatna a jövõ kialakítása felé teendõ bármely konstruktív lépést. Ne azt vizsgáljuk elsõsorban, ami nincs, hanem azt, amivel rendelkezünk és fel tudjuk használni céljaink érdekében. Mindig azt próbáljuk gyarapítani, bõvíteni, ami van. Az eleve negatív, öncenzúrázó hozzáállás a politikában biztos sikertelenségre vezet.

Alapvetõ tételként azt fogalmaznám meg, hogy senki helyett és nélküle más nem fog számára bármit is elintézni.

Ankerl Géza

Ehhez a gondolatmenethez szeretnék néhány szót hozzáfûzni. A sikeres politika többek között a megfelelõ alkalom felismerésében és kihasználásában rejlik. Ilyenek többször kínálkoznak Szlovákiának a nemzetközi szervezetekbe való beilleszkedés során. (Európa Tanács, Európai Közösség.)

Továbbá lényeges az otthoni bázis megteremtése és fokozatos kiépítése. Ez jelenthet egy várost, ahol az összes intézmény magyar nyelvû, vagy egy olyan területet, ahol az ember konkrét formában megélheti magyarságát.

Nem elhanyagolandó az anyaország védõszerepe sem, amivel például a baszkok és a kurdok nem rendelkeznek. Ez persze a mindenkori magyar kormány részérõl is következetes kiállást igényel.

Katona Ádám

Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy a polgári engedetlenség az egyik alkalmas eszköz jogaink kivívása érdekében. Ugyanúgy osztom azt a véleményt, hogy az anyaország védõ funkciója elengedhetetlenül szükséges státusunk javításához. Az RMDSZ-en belül platformunk, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés már jó ideje szorgalmazza, hogy a magyar kormány Ausztria példájára mondja ki a védõhatalmi funkció átvételét az utódállamok magyarsága felett, hogy mindenki biztonságban élhessen szülõföldjén. Sajnos, megosztottság észlelhetõ sorainkban is, ami fõként Tõkés László helyzetelemzése alapján nyilvánult meg.

Ankerl Géza

Szabó Tibor

Katona Ádám

Magyarország védõhatalmi státusa elnyerésének megítélésében nem értek egyet Szabó Tibor egyértelmû helyzetértékelésével. Mikor Ausztria felvállalta a dél-tiroli németek feletti védõhatalmi szerepet, nem rendelkezett akkora hadsereggel, mint Magyarország, és nemzetközi tekintélye is kisebb volt. Vannak olyan helyzetek, amelyek kihagyása bûnnek számít. Ilyen volt Szlovákia önállósulása, amikor magyar részrõl lehetett volna feltételeket szabni.

Czigány Imre

Egyetértek azzal, hogy a nyelv nem kizárólagos a nemzeti öntudat meghatározásában, míg az is kézenfekvõ, hogy közösségi szinten ez a kiindulópont. Az anyanyelv visszanyerésére vonatkozóan szeretnék egy idõszerû nyugati példával szolgálni. Tudnivaló, hogy Európa egyik õsi népe, a wales-iek, a majdnem ezer éves angol uralom alatt nagyrészt elvesztették anyanyelvüket. A wales-i gyermekek az iskolában elkezdtek kelta nyelven tanulni - mely a történelmi idõk homályába visszanyúló, õsi európai nyelv. Mostanában egyik évrõl a másikra 33 százalékkal megugrott a tanulók száma, és a 25 százaléknál tart. Végsõ soron a lelki alkat, a belsõ öntudat és ezek fokozatainak a kérdése, ki milyen nyelven beszél.

Mózes Ferenc

Amint elhangzott, a kisebbségi életmód leggyengébb része a kiszolgáltatottságban és jogainak visszavonhatóságában rejlik, amibe kívülrõl nem lehet beleszólni, lévén az állam belügye. Miben látja a biztosítékát, hogy amennyiben a többségi nemzet az eddig alárendelt nemzetet elismeri társának, a hatáskörök elosztásánál és konfliktusos helyzetekben nem gyûri-e majd mindig maga alá társnemzetét?

Ankerl Géza

A társnemzeti státusz többek között a magyar nyelv hivatalos elismerését eredményezné, ami minden esetleges viszály mellett már lényeges haladás lenne az eddigi állapotokhoz képest. Szlovákia jelenleg "egységállam", mint például Olaszország. Ilyen alapon a dél-tiroli modellt be lehetne építeni a mostani alkotmányba is. A társnemzeti státus viszont az egész alkotmány megváltoztatását tenné szükségessé.

Czigány Imre

Az erdélyi tervezetben kidolgozott helyi autonómiák szövetsége esélyeihez szeretnék hozzászólni egy ellenvetés formájában. Ez a többségi alapon mûködõ szervezési modell statikus jellegû, és nem veszi kellõképp figyelembe az idõbeli változások lehetõségét, és ezért nem is nyújt megfelelõ módon védelmet. Másképp: bármikor beköltözhet magyar községekbe néhány tízezer román, ami azt eredményezheti, hogy a következõ helyhatósági választások alkalmával megváltozhatnak a többségi arányok, és a helység törvényes úton kiválik a szövetségbõl. Ez a modell végsõ soron nem akadályozza meg az etnikai aláásás stratégiáját az országos többség részérõl. Nem kell külön utalnom a Ceausescu-korra: iparfejlesztés, városfejlesztés és falutervezés ürügye alatt megtervezett és véghezvitt etnikai hígítás példáira.

Ezeket a törekvéseket reális veszélynek tartom, amelyek beillenek a jelenlegi európai integrációs trendekbe, Mindezt csak egy olyan társnemzeti modell akadályozza meg, amelyik világos vonalat húz, és kimondja, hogy ezen belül mindenkinek beszélnie kell a régió nyelvét. Erre szeretném felhívni mindenki figyelmét.

A magyarság helyzetének javítása szorosan összefügg a gazdasági szférával is. Itt több lehetõségünk van, mint amennyi elsõ látásra érzékelhetõ. A gazdaság jelenleg folyamatban lévõ, privatizációs irányba tartó átalakulásában fontos feladat lenne magyar kereskedelmi kamarák szervezése. Ezek információval látnák el az érdeklõdõket, és megteremtenék az anyaországgal az állandó gazdasági kapcsolatot. A második lépés a privatizációs tanácsadás. Erre nagy súlyt kell fektetni. Továbbá a beruházások elõsegítésére létre kellene hozni egy magyar bankot. A nyugati beruházások ösztönzése szintén fontos feladat, és vannak is esélyek.

Nemessuri Zoltán

Az elõzõekhez szorosan kapcsolódva fõ hiányosságunkat abban látom, hogy nem szervezõdnek eléggé intenzíven a magyar-magyar gazdasági kapcsolatok, holott nyilvánvaló, hogy a gazdasági kapcsolatoknak megvan a maguk politikai hozadéka. A kettõ szervesen összefügg. A mai korban elõtérbe került a politizálás, és mintha a gazdasági meggondolások háttérbe szorultak volna. A Kárpát-medence, mint komplex gazdasági térség bizonyos komparatív elõnyökkel rendelkezik, amelyeket ki kell használnunk. Amennyiben lehetõség nyílik rá, kellene egy külön gazdasági jellegû tanácskozást is tartanunk, amelyen az lenne a feladatunk, hogy a korábban elvagdalt gazdasági szálak újracsomózásával foglalkozzunk.

Pató István

Ami a kamaraszerû intézmények létrehozását illeti, errõl döntés született komáromi kongresszusunkon. Úgy látjuk mi is, hogy a határokon átnyúló gazdasági együttmûködés fontos tényezõje a magyarság talpraállásának. Ugyanakkor utalnék arra, hogy a magyarlakta vidékek gazdaságilag nagyon elhanyagolt állapotban vannak. Az utolsó 45 év beruházásai is fõleg környezetromboló hatással voltak, és megmaradt a vidék mezõgazdasági jellege. A mostani szlovák politika szeretné a magyarságot felhígítani, erre már mutatkoznak az elsõ jelek a bõsi víztározó kapcsán. Ugyanakkor óriási tõkehiányban szenved az ország, de ennek ellenére ahol lehet, megakadályozzák a magyar tõke megjelenését.

Czigány Imre

A magyar tõkeáramlás akadályozása kapcsán kihangsúlyoznám, hogy ez homlokegyenest ellenkezik az európai integráció egyik alapelvével. Biztos vagyok benne, hogy ez tarthatatlan politika lesz, amennyiben Szlovákia közeledni akar az Európai Közösséghez.

Jakab Sándor

Nemrég lezajlott egy konferencia, melynek a fõ témája a magyarság gazdasági együttmûködésének a lehetõsége volt. Itt kiderült, hogy a piacgazdaság rendszerében a politikai megközelítés nem elegendõ. Az üzletkötéshez anyagi érdekeltség is szükséges, ezért úgy kell ezt elõkészítenünk, hogy magyarságunktól függetlenül is életképes legyen. Ilyen alapon segítsük elõ, hogy egymásra találhassunk.

Dobos László

A mai elõadásokat nagyszerû véleménycserének minõsítem a magyarság létérõl és stratégiájáról. Az elhangzott fogalmakat, programokat úgy értelmezem, hogy elsõsorban Magyarországról szólnak a határon kívülre. Viszont a határokon kívül élõk ereje kevés egy komolyabb magyarságstratégia kialakításához. Igaz, hogy szembe kell néznünk a kihívásokkal, és hasonlókat kell magunknak is fogalmaznunk, ám ezek csak akkor lehetnek hasznosak, ha integráló tényezõként jelennek meg.

Ami engem illet, az önrendelkezés elvét vallom. Az autonómiastruktúra kidolgozása nagy érték, akár egyeztetés, akár egyértelmû szembeállás leküzdése útján jön létre. Ugyanakkor Szlovákiában arról beszélnek, hogy magyar veszély áll fenn a Kárpát-medencében. Én ettõl a veszélytõl nem tartok, csak tudnunk kell, hogy környezetünk politikai és társadalmi közegei hogyan vélekednek rólunk. Ma a kultúra nem képez ütközési felületet, a politika viszont igen. Az autonómiaigények új jogrendet kívánnak létrehozni, ez viszont konfliktushelyzetet teremt. Ilyen összefüggésben kell vizsgálni ezek realitásértékét, megvalósítási esélyeit. Hiszem, hogy állandó, rendszeres erõfeszítéssel meg lehetne valósítani az új jogrendet, míg az ide vezetõ úton egyik konfliktus fogja a másikat követni. Ezért szükség lenne arra, hogy az itt elhangzott elveket illetõen a következõ lépés keretében ezek megvalósítható reálértékével foglalkozzunk.

Molnár Gusztáv

Szerintem ezen a téren nincsenek ellentétek vagy ellentmondások. Az a kérdésfeltevés és megközelítés, hogy van-e egy új koncepciónak globális realitásértéke, és ha nincs azonnal, akkor hasznosságáról ne értekezzünk, nem helyes. A stratégiai cél mellett egyidejûleg jelen van a mindennapi harc, a kettõ tökéletesen megfér együtt. Amennyiben nem lehet ma megvalósítani bizonyos kitûzött célokat, ez nem ok arra, hogy lemondjunk róluk. Inkább azokat a lépcsõfokokat kell megtalálni, amelyek összekötik a mindennapi gyakorlatot a követendõ stratégiával és az elvi célokkal, az azokról való lemondás helyett.

Nahimi Péter

Koncepciók csak akkor célravivõk, ha az integráció irányába hatnak. Ennek elkerülhetetlen feltétele térségünkben a nemzetiségi kérdés kielégítõ rendezése, amely nélkül ez mindig széthúzó erõként fog jelentkezni. Ezért minden olyan kihívás, amely a nemzetiségi kérdés rendezését célozza, az integráció irányába is hat.

Integráció csak akkor lehetséges, ha nincs magyar veszély. De ugyanolyan mértékben szükséges az is, hogy ne legyen térségünkben szlovák, szerb és román veszély sem.

Az autonómialépések programszerûsége kapcsán úgy vélem, hogy a jogállamiság mint kategória nem mérhetõ le a jelen szempontjai szerint. Az autonómia vagy államiság, illetve államisági jegyekkel rendelkezõ szervezõdés szembeállításán át tekintve úgy gondolom, a kettõ nem zárja ki egymást, sõt, egybeilleszthetõ. Az államalkotó készségnek az autonómiák kialakítása szerves részét képezi.

Az elméleti kérdések tisztázása után meg kell tenni a gyakorlati lépéseket a létezõ szlovák állam keretén belül. A múlt ismeretében megállapíthatjuk, hogy a Csehszlovák Köztársaság létrejötte óta nem vált be semelyik modell; sem a szerzõdéses viszony, sem a csehszlovák nemzet fogalmára épülõ államiság, sem az aszimmetrikus, sem a föderációs modell. Kérdésem az, hogy miként képezhetõ le az önmeghatározás jogi vetülete a létezõ szlovák alkotmányra, amely egységes államból indul ki, és melyik út volna járható ennek létrehozására?

Bíró Gáspár

Ki jogosult az önmeghatározás kinyilvánítására? Ez megint csak reálpolitikai szempont, mert semmilyen politikai helyzetben nincs abszolút értelemben vett legitimitás. Ez azt jelenti, hogy annak a szervezetnek kell az önmeghatározás feladatát magára vállalnia, amelyik viszonylagosan a legnagyobb politikai legitimitással rendelkezik. Ennek alapját pedig a leadott szavazatok száma egyértelmûen megadja. Ugyanakkor a felelõsség súlyának megfelelõ, alapos megfontolás szükséges annak érdekében, hogy a kérdés felvállalása ne vezessen erkölcsi vagy politikai válsághoz, mint azt az erdélyi példa mutatja.

A lehetséges utaknál két változatra térek ki. Kiindulópontként szolgáljon egy adott nemzeti többség egy vagy több kisebbséggel szemben. Amint láttuk, a kisebbségi jogok azt a zsákutcát képviselik, amely nem vezet sehova, mert rögzítésüknek nincsenek megbízható támpontjai. Az Európa Tanács ezirányú tevékenysége világítja meg legjobban a fennálló nehézségeket, amelyeknek nem lesz egy általánosan elfogadott keretegyezményen belül érdembeli megoldásuk.

Az elsõ lehetõség egy paktum kötése az erõsebb, az állami struktúrát kezében tartó többség és a gyengébb, ezeket nélkülözõ csoport között. Ennek keretében a többség lemond az állami szuverenitás abszolút értelemben vett egyedüli gyakorlásának doktrínájáról. Elismeri, hogy az állam nem kizárólagos tulajdona, amelyet nem sajátít ki, és nem veszi igénybe annak hatalmi lehetõségeit a másik ellen, saját korlátlan önrendelkezési jogainak érvényesítéséhez. Mindez nem jelenti az önrendelkezési jogról való lemondást, vagy annak korlátozását. Ez áll a kisebbségre is, akinek önrendelkezési joga ugyanolyan értéket képvisel, mint a többségé.

A kisebbség párhuzamosan arról mond le, hogy saját önrendelkezési jogát olyan formában érvényesítse, ami veszélyezteti a többség vitális érdekeit. A számbeli kisebbség fenntartja jogait, a paktum ellenállási záradékot is tartalmaz. Amennyiben a többség nem tartja magát a megkötött paktumhoz, a kisebbség az ilyen kérdésekkel foglalkozó nemzetközi fórumokhoz fordulhat.

Legalkalmasabb erre az ENSZ, amelynek az lenne a feladata, hogy a feleket, ha kell, tárgyalásra késztesse.

Zárójelben annyit a "magyar veszélyhez", hogy annak ellenére hogy minden földrészen vannak ilyen problémák, talán mi, magyarok tartunk világviszonylatban legelõl e problémakör fogalmi tisztázásában, politikai és jogi formába öntésében. Ha ez jelenti a magyar veszélyt, nyugodtan felvállalom.

A második megoldás a minden tekintetben egyenlõ felek közötti szerzõdés megkötésében rejlik. Ez alkotmánymódosításban, általános törvényhozásban kell hogy jelentkezzen, amely a közös élet minden területét magába foglalja, és formalizálja a belsõ döntési mechanizmust is. Ez egyelõre kilátástalan, de mégis van már precedens Horvátország esetében, ahol külsõ kényszer hatására hozták meg az idevágó törvényeket.

A magyar-veszély kapcsán megfordítanám a kérdést, és azt az állapotot nevezném így, amelyben nem alakítjuk ki a saját érdekkifejezés és -képviselet nemzetközileg hatékony és célravezetõ formáit. Ebben az esetben a nemzet egésze kerül egyre rosszabb helyzetbe, ami veszélyezteti a térség stabilitását, és én ezt tartom magyar veszélynek.

Molnár Gusztáv

Az új államiság kérdése szükségszerûen felmerül, és ezzel szembesülnünk kell. Amennyiben a kérdésre nem adunk érdemi választ, elõfordulhat, hogy más majd olyannal áll elõ, ami csak káros hatással lenne. Nyilvánvaló, hogy az új képzõdmény nem lehet nemzetállam, mivel térségünkben az erre való törekvés jelenti a legnagyobb veszélyt. Máshonnan vett példával élve: még Franciaországban is veszélyes politikát jelent ez, és az illetékesek valamikor rá fognak jönni tévedésükre.

Nagyobb keretbe, az európai integrációba ágyazva a kérdést, felmerülhet egy közép-európai kisintegráció modellje is. Ugyanis a jövõ Európai Közössége egyértelmûen a regionális tömbök képzõdménye lesz. Egy ötös, kemény mag körül helyezkedik el majd egy északi és egy kelet-középeurópai csoportosulás, amelyben minden kétségen kívül Magyarországnak rendkívül fontos szerepe lesz. Ide sorolnám még Csehországot, Lengyelországot és Szlovéniát. Ebben az összefüggésben kell nekünk az új államiságról gondolkodnunk.

Jakab Sándor

A szerbek nem azért harcolnak, hogy megvédjék önrendelkezési jogaikat, hanem azért, hogy más nemzeteket megakadályozzanak önrendelkezési jogaik gyakorlásában. Ilyen helyzetben rendkívül fontos a hatékony lobbizás a politikai körökben. Az albán kormány jó példát ad arra, hogy aktív politikával mit lehet elérni más országban élõ, koszovói honfitársaik számára. Amióta Albánia bejelentette védelmi igényét, az albánokat nem viszik el kényszerrel katonai szolgálatra, mint azelõtt, a magyarokat viszont igen. Pedig Albániát nem lehet semmilyen téren összehasonlítani Magyarországgal, sem létszámbelileg, sem politikai, sem katonai súlyát tekintve. Hasonló eredményes lobbizást ajánlok a magyar kormány figyelmébe is.

Katona Ádám

A realitás kérdéséhez hozzászólva egyetértek abban, hogy a parlamenti harc nem hozza meg azt az eredményt, amit magunknak szeretnénk. Ugyanakkor elengedhetetlenül szükséges elsõ lépésként kimondani, mit akarunk elérni. Mi Erdélyben kimondtuk 1992-ben a társnemzeti státus igényét. Második lépésként a megvalósítás mikéntje kell képezze a megbeszélés tárgyát, hogy tovább juthassunk. A közös magyar ház körvonalait már látjuk, építéséhez viszont a legjobb anyagokra van szükség. Németh Lászlóra és Kós Károlyra hivatkozva a minõség forradalma lehet csak jelszavunk, mert kevesebben vagyunk. Ezért összmagyarságban kell gondolkodnunk, és felszólítom az anyaországot, hogy segítsen bennünket, valamint avatkozzon be életünkbe, ha rászorulunk.

Csak néhány gondolatot szeretnék közrebocsátani, amelyek befejezésre és további gondolkodásra alkalmasnak látszanak.

Az utóbbi idõben szerencsém volt közelrõl megfigyelni és kísérni azt a folyamatot, amelyben a szlovákiai magyarság egyértelmûen megfogalmazta azt a létkeretet, amelyben élni kíván. Ez Bugár Béla azon nyilatkozatával kezdõdött, hogy területi autonómiát is kérhetnek az ottani magyarok, végpontjaként pedig az Együttélés komáromi Országos Gyûlésén megtárgyalt társnemzeti koncepció elfogadása jelölhetõ meg.

Ebben az összefüggésben szeretnék kitérni a konszenzus kérdésére. A társnemzeti koncepció életképességérõl még nem alakult ki teljes egyetértés, ami ezen a ponton nem baj. Azért nem, mert az elhangzott elképzelések között, amelyek az elsõ autonómiaszervezõdéstõl a társnemzetig terjedtek, nem merültek fel áthidalhatatlan, egymást kizáró különbségek. Senki sem nyilatkozott úgy, hogy ellenvetése a másik álláspont megvalósíthatatlanságát bizonyította volna.

Továbbá jogos igénynek tartom, hogy ne csak a szlovákiai magyarság lépjen fel közösen, hanem a határokon kívül került összmagyarság is együttesen fogalmazza meg elképzeléseit és igényeit, ahogy Csoóri Sándor ezt az Együttélés komáromi gyûlésén elmondta. Ilyen gondolatokkal menjenek el legitim képviselõink Strassbourgba, és ott adják elõ a még kidolgozandó közös koncepciójukat.

Nagyon fontos szerepet játszik még az idõ is. A mai instabil szlovákiai helyzet hozzájárul követeléseink jogosságának alátámasztásához, amely alkalmat elmulasztani vétek volna. Ezért szükséges a konszenzus megteremtése, hogy lépést tartsunk a változó események gyorsaságával.

Ami az optimizmus és pesszimizmus kérdését illeti, csak akkor tudunk javítani a szlovákiai magyarság sorsán, ha optimistákként fogunk hozzá. Erre meg is van minden okunk. Elég, ha arra gondolunk, hogy tulajdonképpen a két nép ezer évig társként élt egymással. Ezt még akkor is megállapíthatjuk, ha figyelembe vesszük az eltérõ politikai, kulturális és egyéb korabeli viszonyokat, viszályokat.

Ami az idõbeni távlatot illeti, egy másik történelmi példával élnék. 1848-ban szabadságharcot vívtunk az osztrákok ellen. Húsz évre rá megtörtént a kiegyezés. Ma ennél jobb helyzetben vagyunk, mivel a szlovákok és a magyarok nem lõnek egymásra. Miért nem képzelhetõ el egy hasonló kiegyezés sokkal rövidebb idõ alatt? Természetesen ehhez szlovák részrõl más politikai vezetõ rétegre lenne szükség.

Néhány szót még a bevetendõ eszközökrõl. Tegnap elhangzott az elõadások során, hogy nyilvánvalóvá kell tenni: a szlovákok számára nincs más út, mint a magyarokkal való gazdasági és politikai együttmûködés. Az erre irányuló nyomás kifejtésében természetesen részt kell vállalnia a magyar államnak is. Ezt viszont csakis abban az esetben teheti meg, ha a szlovákiai magyar nemzeti közösség egyértelmûen állást foglal a társnemzeti koncepció mellett. A gazdasági és politikai nyomásgyakorlásnak magyar részrõl feltétele az erõs magyar gazdaság és az egységes politikai fellépés.

E helyzet elõidézéséért viszont az elsõdleges felelõsséget a szlovákiai magyarság vezetõinek kell vállalniuk. Amennyiben tényleg legitim vezetõk, ez hozzátartozik feladataikhoz. Ugyanakkor biztosak kell legyenek a megfelelõ magyarországi támogatásban.

A legitimitás felmutatásához legfõbb ideje lenne összehívni a felvidéki magyar parlamentet, amely az ottani, választott önkormányzati és parlamenti képviselõkbõl állana.

Mi az elmúlt két nap alatt azért hallgattuk meg szakemberek elõadásait, tárgyaltunk és vitatkoztunk, hogy önmagunk is közelebb kerüljünk saját, részben helyesen, de nem teljesen végiggondolt elképzeléseinkhez. Ugyanis azt, amit kimondunk, a helyzet adottságaiból tesszük és ritkán egyeztetjük az abszulútummal.

Ami tegnap és ma itt történt, az a kettõ: az abszulútum és adottságaink egymás felé közelítésének kísérlete volt. Ebben az értelemben az abszulútum tekintetbe vette a helyzeti adottságokat, amaz pedig pontosult és tisztázódott.

Ezáltal tovább tudjuk fejleszteni koncepciónkat, amely nem jogi szövegként, hanem politikai programként készült. Ennek jogi töltése és a gyakorlatba való átültetése a következõ lépésben fog megtörténni. Legközelebbi találkozónknak erre kellene irányulnia, megvitatni a gyakorlati lépéseket és helyesbíteni az erre szoruló részleteket.

Visszatérek Bíró Gáspár véleményére azzal kapcsolatban, hogy mi lesz, ha nem sikerül az elképzelést valóra váltani. Egyik hozzászólása azt fejti ki, hogy a társnemzeti koncepció nem a többségi nemzet önrendelkezési jogát korlátozza, hanem lehetõvé teszi a magyarok számára a partnerként való részvételt. .

A másik az erkölcsi hatás, amely kiegyenesíti az ember derekát és felfelé irányítja tekintetét. Ez a felfogás majdnem szóról szóra megfelel a Magyar Nemzetnek adott interjúmnak (megjelent az 1993. március 8-i számban. A Szerk.) és elindítja a magasabb szintû öntudatosodás folyamatát, amihez hozzátartozik a dolgok, helyzetek és a körülöttünk lévõ világ pontos megnevezése. Vitáink és gyanakvásaink részben értetlenséggel és a fogalmak tartalmának tisztázatlanságával magyarázhatóak. Ilyen értelemben már most pozitív hatást váltott ki tanácskozásunk.

A fogódzkodó és támpont ma a közép-európai általános politikai helyzet, mely segít a bizonytalanságok leküzdésében. A szerencsétlen boszniaiak tragédiája talán kitermeli azt a gyógyírt, amely alkalmas saját eddigi szenvedéseink kezelésére. Minden bizonnyal a balkáni válság politikai és nemzetközi jogi rendezése, amely érvényesítéséhez nagy nemzetközi erõk bevetésére lesz szükség, fogja eredményezni azt a megoldásrendszert, amelyet saját helyzetünk javításához is fel lehet használni.

Amennyiben ennek a trendnek az eredményei alkalmazhatóak saját térségünk problémáinak rendezésére, mindenképpen jobb megoldások jönnek létre, mint az eddigiek.

Ennek a testületnek lenne feladata a társnemzeti koncepció további képviselete, és a megteremtése körüli politikai harcok megvívása. Mindehhez szükséges egy általános magyar konszenzus. Amennyiben ez még nem érhetõ el, nincs más megoldás, minthogy addig a legnagyobb magyar párt vállalja magára a felelõsséget, és a többiek idõvel felzárkóznak.

A Magyar Demokrata Fórum politizálásában fontos helyet kap a határon túli magyarság azon politikai törekvéseinek a támogatása, amelyeket azok legitim képviselõik, vagy a többségük által támogatott politikai pártjaik révén fogalmaztak meg.

Az Együttélésnek a partneri kéznyújtás erkölcsi erejével megfogalmazott tervezete új, emberibb jövõt nyithat, nem csupán a szétszakított magyarság, hanem a konfliktusoktól és a nemzeti sérelmektõl terhelt egész Közép-Európa számára is.

MDF Hír-Lap, 1993. március 16.

2. A problémakör magyar szempontból különösen fontos, mivel népünk tekintélyes hányada szomszédos országokban él. Szlovákia önállósulásától fogva a rendelkezésre álló modellek összehasonlító elemzése minden eddiginél idõszerûbb feladat.

3. A csehszlovák államiság létrejötte a magyarság önrendelkezési jogának megtagadásával egyidejûleg egy ezeréves nemzet jelentõs részét természetellenes kisebbségi sorba és a jogfosztottság állapotába taszította. Az elmúlt hetvenöt év története egyértelmûen arról tanúskodik, hogy a jogkeret és az intézményes létbiztonság nélküli kisebbségi helyzet széles néptömegek állandó, az élet minden területére kiterjedõ diszkriminációjához vezet. Gazdasági és társadalmi hanyatlást idéz elõ, ezzel károsítja az elnyomót is. Ez az állapot semmilyen formában nem felel meg az emberhez méltó együttélés követelményeinek.

5. A szocialista önkényrendszer bukásakor, legkésõbb Csehszlovákia felbomlásakor a szlovák nép önmaga meghatározására és önálló államiságára vonatkozó jogos követelései teljesültek. Ezzel egyedülálló alkalom nyílott arra, hogy rendezetlen közös problémáinkkal végre szembenézzünk, ahelyett, hogy idejétmúlt és csõdöt mondott kisebbségi modelleket továbbra is sikertelenül erõltetnénk.

6. A szlovák és a magyar nemzetnek nincsenek valódi és feloldhatatlan érdekellentétei. Közös történelmünk és mindenkori gazdasági egymásrautaltságunk természetes társakká tesznek bennünket.

7. A társnemzeti státus megszünteti az egyik fél kollektív diszkriminációját, általában a jogi egyenlõtlenséget. Visszaadja mindkét nép méltóságát, a békés együttélés formáit, melyeket a magyar állam ezer éven át, egészen 1918-ig biztosított.

8. Szélesebb összefüggésben közös európai érdek az egyes etnikumok kiegyezésének szorgalmazása, mivel csak ez eredményezi azt a társadalmi-gazdasági fellendülést és tartós jólétet, amely a keleteurópai térség felzárkózását lehetõvé teszi.

9. Belgium és Svájc példája hitelesen bizonyítja a társnemzeti modell magasabbrendûségét mindennemû kisebbségi alávetettséggel szemben, ezért jogos hivatkozási alapul szolgálhat szlovák-magyar összefüggésben is.

10. Európa világszerte mindaddig nem tudja hitelesen képviselni az emberi jogok védelmét, amíg országaiban emberek milliói élnek másodrendû állampolgárként, intézményes létbiztonság és saját identitásuk zavartalan megélésének lehetõsége nélkül.

11. A társnemzeti státus etnikailag heterogén államalakulatok esetében az európai integráció Maastrichtban lefektetett egyik alappillérének, a szubszidiaritás elvének alkalmazása a mindennapi életben, mely szerint a helyszínen élõk döntenek saját sorsukról.

Budapest,1993. december 5.

Andrássy Ferenc Dunaszerdahely

Ankerl Géza Genf

Árva Vince Budapest

Bábi Péter Komárom

Bajnok István Komárom

Balassa zoltán Kassa

Barta Pál Királyhelmec

Batta Attila Párkány

Batta István Rimaszombat

Bauer Edit Somorja

Bíró Gáspár Budapest

Bölcs József Komáromfüss

Boros Zoltán Rimaszombat

Bossányi László Eger

Csapó József Nagyvárad

Czigány Imre Brüsszel

Danczi József Érsekkéty

Deáky Zita Budapest

Duka Zólyomi Árpád Pozsony

Duray Miklós Pozsony

Durayné Szabó Zsuzsa Pozsony

Farkas László Nagymagyar

Fehér Miklós Komárom

Féllinger György Novy Zivot

Fister Magda Somorja

Gyulai Lajos Somorja

Gyurián Gábor Nagycétény

Hahn József Losonc

Hahn Józsefné Duray Éva Losonc

Harna István Pozsony

Hortai Éva Komárom

Jakab Ferenc Ipolynyék

Jancsó László Miskolc

Katona Ádám Székelyudvarhely

Kele Lajos Tardoskedd

Komlósy Zsolt Rimaszombat

Kovács Miklós Ungvár

Krammer István Léva

Kvarda József Csenke

Ladányi Lajos Klasov

Lépes László Fél

Matlakovics Györgyi Budapest

Matus Frigyes Balony

Mészáros Zoltán Jóka

Mierka Ottó Léva

Mihalik László Csenke

Molnár Gusztáv Budapest

Mózes Ferenc Ványok

Nemessuri Zoltán Budapest

Novák László Ipolynyék

Oriskó Norbert Galánta

Pápay Zoltán Dunaszerdahely

Pásztor Gyöngyi Budapest

Pásztor István Királyhelmec

Pásztor István Komárom

Pázmány Péter Dunaszerdahely

Piklerné Dolník Beáta Léva

Reiner Péter Budapest

Rózsa Sándor Kajal

Sepsey Csaba Szabadka

Sepsey Julianna Szabadka

Szabó Olga Path

Szabó Tibor Budapest

Száraz József Udvard

Szénássy Árpád Komárom

Széplaki Dénes Rimaszombat

Zsámbok Csaba Tornalja