Elektronikus Könyvtár

A planetáris politikai bipolaritás és a szocializmus bukása után, valamint az új világrend és Európa újjászervezésének folyamataiban szükségessé vált az egyetemes magyarság fogalmának tartalmi kiegészítése, politikai vonatkozásokkal való bővítése. Meg kell határozni a közös célokat, s a hozzájuk elvezető utat és politikai módszereket. Közben ügyelni kell arra, hogy a produktum szervesen beleilleszkedjen a domináns európai folyamatokba, sőt, ahol ez lehetséges, gazdagítsa, új elemekkel bővítse azokat.

Az egyetemes magyarság érdekeinek megfelelő külpolitikai tevékenység alanyai elsősorban a magyar állam, illetve a magyar kormány és diplomácia, a parlamenti pártok, továbbá a környező országokban működő legitim és legális kisebbségi politikai érdekszervezetek és pártok, valamint a nyugati magyarság politizáló szervezetei. E tényezők együttes külpolitikai tevékenységének eredményeként megvalósíthatónak látszik a közös cél, a magyarság demokratikus világfolyamatoknak megfelelő újszerű reintegrációja. Ezt a reintegrációt a legáltalánosabb demokratikus folyamatok teszik lehetővé és határozzák meg. Közülük is a legfontosabbak a határok átjárhatósága, a szociális szempontokat is méltányoló piacgazdálkodás, valamint az információs társadalmak létrejöttének globális folyamatai, s nem utolsó sorban az újjászerveződő nemzeti közösségek együttműködésen és tolerancián alapuló törekvései. A két világháború között a reintegráció a határok megváltoztatását feltételezte. Most, a szocializmus bukása után, új távlatok is nyílnak, s a háborúba vezető ellenségeskedés helyett az állandó kezdeményezésen alapuló együttműködést szorgalmazó politikai magatartás jelenti az igazi kihívást.

A magyar állam és a környező országokban élő magyar kisebbségek közötti viszony jellemzői a szocializmus bukása után jelentősen megváltoztak. Az elmúlt időszakban a kisebbségek a külpolitikai tevékenység tárgyát képezték. Az ún. hídszerepük ideologizált megfogalmazás, ami azt a rideg tényt hivatott elrejteni, hogy a kisebbségek többszörös alávetettségben, a rajtuk kívül álló érdekek pillanatnyi alakulásától függően küzdhettek csak fennmaradásukért. Nélkülözve egyben nemcsak a hatékony önszerveződés lehetőségeit, hanem az anyaország támogatását is.

Most, miután a szocialista rendszerek megbuktak, mindenütt létrejöttek a legitim kisebbségvédelmi szervezetek, amelyek az önszerveződés adta előnyöket kibontakoztatva, önálló politikai szubjektumként kívánják feltárni, kifejezni és képviselni a kisebbség alapvető érdekeit. Az érdekszervezetek követelései a belső önszerveződés, az önrendelkezés és az autonómia fogalmai köré csoportosulnak. Jóllehet sem programjaikban, sem gyakorlati tevékenységükben nem törekednek határmódosításra, a nemzetállami ambíciókat dédelgető hatalmi szervek, sőt országaik nem magyar politikai közvéleménye is, elvetik az érdekvédelmi szervezetek követeléseit, s így kemény ellenállásba ütközik a kisebbségi kollektív jogok érvényesítésének minden kísérlete. Több helyen folyamatban van a szocialista időkben megszerzett kisebbségi jogok leépítése és megszüntetése is.

Ez az új helyzet, különösen a tény, hogy az érdekvédelmi szervezetek, illetve a magyar kormány és hatalmi szervek között szoros együttműködés jött létre, új távlatokba helyezi az anyaország és a magyar kisebbségek viszonyát. Végeredményben partneri viszonyról van itt szó, azzal, hogy a viszonyban a domináció, s az ezzel járó megnövekedett felelősség is a magyar kormányt és hatalmi szerveket illeti meg.

Az együttműködés, a közös vagy együttes külpolitikai tevékenység célja kettős. Egyrészt az, hogy Magyarország mielőbb tagja lehessen az Európai Közösségnek, másrészt, hogy megvalósuljanak a kisebbségek követelései. Tekintettel arra, hogy a már kialakult történelmi képlet még mindig nagyban befolyásolja az irányadó európai hatalmak politikai állásfoglalását, az így meghatározott célokkal kapcsolatban szólni kell két egymással szorosan összefüggő problémáról. Nevezetesen, fennáll annak veszélye, hogy Magyarország küzdelme a környező országokban élő magyarok kisebbségi jogainak megvalósításáért egy bizonyos ponton túl akadályává válhat az EK-ba való felvétel kieszközlésének. Felmerül tehát a kérdés, tekinthető-e elsődleges fontosságúnak a kettős cél meghatározás valamelyik eleme? Meg kell állapítani azt is, körvonalazható-e egy olyan politikai taktika, amellyel optimalizálni lehet a mérvadó külpolitikai tényezők szemszögéből divergensnek is felfogható kettős célkitűzés megvalósítása érdekében kifejtett együttes külpolitikai tevékenységet.

Tekintettel arra, hogy a magyar kisebbségek kérdése Magyarországon a belpolitikában is nagy súllyal esik latba, s a magyarországi magyaroknak is érdeke a fent említett kettős célkitűzés megvalósítása, stratégiai szempontból nem kaphat elsőbbséget egyik elem sem, ami annyit jelent, hogy egyikről sem lehet lemondani. Ugyanakkor természetesnek látszik, hogy a kettős cél érdekében kifejtett külpolitikai tevékenység taktikai megalapozásában az EK-tagságnak kiemelt, elsődleges fontossága van. A kisebbségi érdekvédelmi szervezetek ebből kifolyólag nem folytathatnak olyan tevékenységet, amely hátráltatná az EK-tagság elérését. Persze az igazi nehézség nem is annyira a modell felállításában rejlik, mint inkább abban, hogyan fogalmazódnak meg azok a politikai értékítéletek, amelyek alapján kialakul az együttes politikai tevékenység iránya. Az eddigi gyakorlat alapján megállapítható: az, hogy a legitim kisebbségi szervezetek önálló szubjektumként vesznek részt az egyetemes magyarság érdekeinek megfelelő külpolitikai tevékenység megformálásában, valamint az, hogy maguk is megjelennek a nemzetközi politikai porondon, figyelmet kelt és objektíve növeli az egész magyar külpolitikai tevékenység súlyát. A sajnálatos történelmi körülmények folytán csak Magyarországnak vannak külpolitizáló magyar kisebbségi kísérői. Az új, az egyetemes magyarság érdekeivel egybevágó történelmi széljárás reménnyel kecsegtet: ha okosan politizálunk, demokratikus politikai módszereinkkel megvalósíthatjuk méltányos, igazságos követeléseinket.

Ebben a tekintetben két alapvetően különböző magatartásforma követhető. Politikai súlyának tudatában, a történelmi előítéletek alatt görnyedve haladhat a magyar diplomácia a kisebb ellenállás vonalán. Eleve alárendeltségben, a nagyok kedvében járva, folyton jó pontok megszerzésére törekedve, a kellemetlen témákat mellőzve odasímulhat a nagyokhoz. Ez a magatartásforma a vállveregetést eredményként mindenképpen meghozza. Előbb-utóbb talán az EK-tagságot is. Biztos azonban, hogy a kisebbségeken nem segít, s ez a végső soron cserbenhagyó magatartás bizonyára nem válthat ki rokonszenves fogadtatást az etikus politizálást különösen a mások esetében finnyásan megkövetelő nagyoktól.

A másik lehetséges magatartásforma a vitatkozva való együtthaladás. Alkalmazását két felismerés indokolja. Az egyik, hogy az együtthaladásnak nincs alternatívája. A másik kicsit bonyolultabb. Arról van szó, hogy a nagyhatalmak diplomáciájában a magyar kisebbségi ügyekkel összefüggésben egy előítélet hátráltatja a tiszta kép kialakulását. Ez az előítélet, aminek létrejöttét vélhetőleg segítette a rossz történelmi lelkiismeret is, így foglalható össze: igen, mi tudjuk, hogy maguk mit gondolnak, amikor a kisebbségeik védelmében szólnak, s azért is vagyunk annyira óvatosak. Ebben a helyzetben csak a világos beszéd segít. Ki kell mondani: a szomszédokkal való együttműködésnek nincs alternatívája, de jószomszédi viszony csak akkor alakulhat ki Magyarország és a szomszédai között, ha azok hagyják érvényesülni az ott élő magyar kisebbség politikai törekvéseit és ezen belül az autonómiatörekvéseket is. Másrészt hangsúlyozni kell, hogy az új világrend kiépítése lehetetlen méltányos megoldások nélkül. Hogy mi a méltányos, az csakis az érvekkel alátámasztott vitában dőlhet el. Nagyon fontos a kezdeményezés. Ha valaki vitában, érvek alapján kívánja érvényesíteni érdekeit, csakis alkotójellegű kezdeményezéseivel juthat célba. Az együttműködési készség kinyilvánítása nem lehet formalitás. A nemzetközi nyilvánosság bevonása átvilágíthatóvá teszi mind a kezdeményezéseket, mind pedig az együttműködést. Rögtön megmutatkozik, hol az ellenállás, és annak mi a háttere.

Felmerül a kérdés, kivel kell együttműködni a szomszédos országokban? Természetesen mindenkivel, aki ezt szintén akarja. Tudni kell azonban, hogy kisebbségi kérdésekben a kisebbségi szervezeteknek az ellenzék is ellenzéke. Még akkor is, ha demokratikusnak vallja magát. Ezért kisebbségi ügyekben a közös tevékenység összpontosításakor a hatalmat, a kormányt kell döntési helyzetbe hozni.

A rendszerváltást követő politikai pezsgés egyértelműen megmutatta: a nyugati magyarság sokoldalúan képes hozzájárulni az egyetemes magyarság érdekeit érvényesítő külpolitikai tevékenységhez. Különösen a kisebbségi ügyek felkarolása teszi számára lehetővé az alkotó hozzájárulást. A bennük felhalmozódott tudás, tapasztalat sok politizáló nyugati magyar szervezetet képessé tesz arra, hogy most, a rendszerváltás után hozzájáruljon az egyetemes magyarság fogalmának politikai tartalmakkal való gazdagításához.

Hogy az elmondottak nem vágnak egybe a klasszikus diplomáciai tevékenység sok szabályával? Ez kétségtelenül így van. Ha azonban figyelembe vesszük a tényt, hogy a korszak-lezáró rendszerváltás, távlataiban mindenképpen, de néha már a gyakorlatban is, lehetőséget ad a méltányosságon alapuló, a kezdeményezést és az együttműködésre való készséget különösen honoráló viszonyrendszer kiépítésére, akkor épp az egyetemes magyar érdekeket szem előtt tartva nem késlekedhetünk: ott kell lennünk az alapítók között, azzal gyarapítva politikai súlyunkat, amivel lehet, és amivel érdemes. A magyarság nemzetközi politikai súlyát figyelembe véve a történelem majdan nem azt kéri számon, mennyire voltunk hatással az új világrend kialakítására, hanem azt, hogy mennyire ismertük fel az újfajta tevékenység lehetőségeit és mennyire kamatoztattuk azokat az egyetemes magyar érdekek érvényesítésére. Rajtunk múlik, sikerül-e megszerezni az átmenő osztályzatot!