Frappáns dologra hívta fel a figyelmet Bálint Antal a VMDK tisztújító értekezletén: szerinte Ágoston András az irredentizmus vádjával nemcsak ország-világ előtt "bemártotta" Hódi Sándort, hanem "az autonómiára mint elszakadási törekvésre tett utalásával felszólította a szerb hatalmi köröket az óvatosságra, és ezzel hátba támadta az autonómiatörekvést". Alighanem fején találta a szöget: Szerbia politikai apparátusának különféle irodái nyilván gondosan kielemezzék, s hasznosítják is majd mindazt, ami a VMDK-ban kitört válsággal kapcsolatban napvilágra került. Nos, mit is mondhatott a válság mindazoknak, akik nyitva tartották a szemüket?

Mindenekelőtt felfedte, hogy bár a lárma az "irredenták" ellen irányult, a tisztújító értekezlet tulajdonképpeni vesztesei a VMDK-ba jóhiszeműen betévedt reformisták, liberálisok és szociáldemokraták lettek. Ez abból is kiviláglik, hogy az értekezlet mást sem tett, csak megerősítette, hogy a VMDK a háromlépcsős magyar autonómia pozícióján áll. Egyfelől tehát nem zárkózom el azoktól, akik számára az autonómia csak pótmegoldás, mert voltaképpen határmódosításra számítanak, másfelől viszont nem "nyitott" a reformisták és a liberálisok felé, akik természetszerűleg beérnék a szokásos törvénnyel garantált kisebbségi jogokkal, olyasféle szinten amilyenen azt az egykori Panić-kormányban a reformista Várady Tibor elképzelései alapján egy törvénytervezetben megfogalmazták. Így a reformistákat és a liberálisokat a VMDK a váróterembe tessékelte.

Ebből természetesen az is kiviláglik, hogy a VMDK nemhogy érdekszervezetnek, hanem gyűjtőpártnak is egyre szűkebbnek bizonyul. Ha ugyanis a VMDK nem adja a hármas autonómián alul, akkor csak három áramlat pártja lehet: azoké, akik csak a Szerbián belüli autonómiára gondolnak, s számukra ez a minimum is meg a maximum is; azoké, akik voltaképpen határrendezésre számítanak, de minimumként beérnék a Szerbián belüli autonómiával is; és azoké, akik most csak az autonómiáért való küzdelmet tartják aktuálisnak, s egy esedékes határrendezéssel kapcsolatban nem hajlandók már ma pozitívan vagy negatívan elkötelezni magukat. Ha a Hódi-csoport - Ágoston kijelentése szerint - a második áramlathoz tartozik, akkor maga Ágoston, a Magyar Szónak adott interjúja alapján meg a Balladur- tervről tett nemrégi budapesti kijelentése alapján, a harmadik áramlathoz húz.

Így a VMDK-válság napvilágra hozta, hogy a szervezet nem jelentéktelen része csakugyan a határmódosítással kacérkodik. Minthogy Ágoston a VMDK egyik áramlatát nyíltan határkiigazítási koncepcióval vádolta, de a tisztújító értekezleten sem ő, sem más részéről nem hangzott el javaslat, s ezért közlemény sem születhetett, amelyben a szervezet elhatárolta volna magát a határmódosítás gondolatától, hovatovább azt is kimondta volna, hogy soraiban nem jó szemmel nézi a határmódosítás szorgalmazóit, most ország-világ előtt adva van, hogy a VMDK már nyilvánosan is helyt ad ennek a politikának, így tehát fel is vállalja azt.

Mindez teljesen új helyzetet teremt. Senki sem tehet többé úgy, mintha nem tudna mindarról, amit a VMDK emberei saját politikájukról a nyilvánosság előtt kikotyogtak. Így mindazoknak a magyaroknak, akik úgy látják, hogy ittlétük, sorsuk, sőt szülőföldjük sorsa is végképp Szerbiához kötődik, a VMDK-hoz való viszonyulásukban óhatatlanul erkölcsi dilemmával kell szembesülniük. De lesz-e erkölcsi tartásuk, hogy ki is álljanak felismert érdekük mellett. Nem lehet ugyanis egyfelől a határkiigazítás koncepcióját "hallgatólagosan" felvállalni (netalán érdektelenséget mímelni, mintha az nem is tartozhatna ránk), másfelől viszont szakadatlanul a Szerbiához való lojalitásról szajkózni. Óhatatlanul hitelét veszti az a politika, amelynek az a lényege, hogy egyelőre lojálisak vagyunk Szerbiához, de lapítva voltaképpen már egészen mást forgatunk a fejünkben. Nem lehet "járható út" az ilyen politika mindazoknak a szerbiai magyaroknak a számára, akik - kivált ha szórványban és csakugyan kisebbségben élnek - tisztában vannak avval, hogy semmiféle határkiigazítástól végképp semmit sem várhatnak.

A jelek szerint a szerbiai magyarok - s velük együtt a VMDK is - csak most értek el ahhoz a vízválasztóhoz, amellyel a volt Jugoszlávia nemzetei már korábban sorra kénytelenek voltak szembenézni. Milan Martić, Radovan Karadžić, Ibrahim Rugova nyíltan az elszakadást választották. Az ő dolguk; lelkük rajta. Milorad Pupovac professzor viszont Milan Martićtyal ellentétben kezdettől fogva hangoztatja, hogy a Horvátországtól való elszakadás nem hoz megoldást, hanem csak véráldozatokat a knini szerbek számára, jómaga pedig a Tuđman-rezsim ellenzékijeként a továbbra is Zágrábban, Rijekán, Karlovacon élni szándékozó, zaklatásnak kitett szerbek számára igyekszik emberi méltósággal kecsegtető státust kiharcolni. "Régóta két tűz között járok, s megperzselt az egyik is meg a másik is" mondta Pupovac professzor 1992-ben a belgrádi Borbának. De ki ne látná, hogy az idő mindinkább neki ad igazat? Alig két hete a továbbra is Szarajevóban, Mostarban, Tuzlán, tehát a leendő bosnyák államban élni szándékozó szerbek Ljubomir Berberović akadémikus vezette népes "száborát" volt alkalmunk munka közben látni. Nem szándékozzák Radovan Karadžićot követni. Tudjuk, hogy az albán Veton Suroi és Skelzen Maliqui nyilvánosan is a Kis-Jugoszlávián belüli megoldás felől puhatolóznak. Nem látják járhatónak Ibrahim Rugova útját. Aligha lehet bárkinek is kétsége afelől, hogy az említettek hiteles nemzeti érdekekért küzdenek. A politikai választóvonalat - minden erkölcsi vonatkozásával együtt - a szerbiai magyarok esetében sem ott kell keresni, vajon ki áll ki egyfelől a hármas magyar autonómia mellett, másfelől ki éri be annál kevesebbel, hanem ott, vajon ki véli egyfelől a szerbiai magyarság ügyét határkiigazítással megoldhatná, másfelől pedig ki gondolja, hogy a megoldás félreérthetetlenül Szerbián belül keresendő, ha lehet, akkor autonómiával, ha nem, akkor legalább emberi méltóságot nyújtó kollektív kisebbségi jogokkal.

Egy héttel a VMDK tisztújító értekezlete után Zoran Lilić, a Kis-Jugoszlávia névleges államfője Szabadkára látogatott s mellesleg bejelentette, hogy az országban egy. "kisebbségi törvény" van készülőfélben. Vajon a bejelentés - külön pedig helye és időpontja - véletlenül csendült-e össze a legújabb fejleményekkel? Közrejátszottak-e a dologban a szerbiai "politikai irodák" legfrissebb helyzetfelmérő elemzései is? Ágoston természetesen tüstént levélben értesítette Lilićet, hogy demokratikus megoldást csak a kisebbségiekkel folytatott dialógussal lehet elérni, sót hozzátette azt is, hogy "a leendő törvénybe mindenesetre be kellene építeni a Milošević elnökkel folytatott megbeszéléseken elért eredményeket". Lilić irodavezetője lehűtő hangnemben válaszolt: elkészülte után a VMDK-nak is lesz alkalma véleményezni a föderális kormány részéről beterjesztendő törvénytervezetet, aztán meg a parlamentben is kifejtheti róla a nézetét. Semmi külön dialógus. Semmi "Miloševićtyel elért eredmények". Marad a parlamenti procedúra.

Alighanem hamarosan eldől majd, sikerül-e a VMDK-nak legalább olyan kisebbségi törvényt kicsikarnia a föderális parlamentben, amely megközelítené a Várady-féle koncepció alapján a Panić-kormányban annak idején felvázolt kisebbségi státust.