Ahogy elnézem magunkat, lassan már nem az újságokban kellene eszmecserét folytatnunk egymással, hanem a bolondokházában. Napi főtémánk, nyilvánvalóan, Machiavelli lenne, az újkori politika-csinálás atyamestere; melléktémánk pedig a hazudozás szabadsága és az erkölcsi gyilkosságok természetrajza. Ülnénk egy kis asztalka mellett, kavargatnánk a kávét; fújnánk a füstöt, miközben a szemünk sarkából gyanakodva néznénk egymást: nem ugrik-e elő egy tigris vagy legalább egy vad gúnár a másik szeméből.

Elárulom Neked: kissé csodálkozom is már a lapszerkesztőkön, hogy újra és újra teret adnak leveleinknek. Főként persze a Tieidnek, mert én eddig csak egy alkalommal szólaltam meg, akkor is kényszeredetten, Te viszont, ki tudja hányszor, s mindig ugyanazokat a rágalmakat ropogtatod a fogaid között, ugyanazokat a lerágott vádakat.

Mostani leveledet olvasva, arra döbbentem rá, hogy eddig csak hétfejű sárkánya voltam az utolsó évek magyar közéletének, de amióta, kisebbségi vezetőként, Te is beálltál az ellenem küzdő, mesebeli, nagyfiúk közé, már a tizenkettedik fejem is kinőtt. A magamfajta együgyű lény joggal hihetné, hogy ennyi fejjel könnyebb lenne megértenem szilaj magyar - vagy szilaj balkáni? - indulataidat s logikádat.

De, sajnos nem így van. Annyit azonban már most súg az ösztönöm, hogy egyik fájdalmas rejtélye és csalódása leszel az életemnek. Emlékszem, két esztendeje, augusztusban, a magyarok harmadik világtalálkozójának Te voltál egyik főszereplője Teller Edével, Tőkés Lászlóval, Duray Miklóssal. Te, a kisebbségi autonómiák Európa- és Amerikaszerte is ismert és elfogadott szószólója. A remény fiatal tábornoka, aki ha a maga nevében győz, mások érdekében is győzhet. Ellentét? Félreértés? Gyanakvás? Még egy porszemnyi se volt köztünk! Ekkoriban hoztuk létre a Délvidéki Magyarságért Alapítványt, előtérben Hódi Sándorral, s háttérben Veled, hiszen akkor még olyanok voltatok együtt, mint politikai ikerpár.

Bennem így is éltetek párban, elnökként, alelnökként, karcolatlanul ez év márciusáig. Olyannyira így, hogy februárban még úgy mentem el Amerikába a menekültjeiteknek s Nektek, az otthon maradóknak, pénzt gyűjteni, hogy mindkettőtök neve együtt szerepelt a mondataimban.

Hol vétettem hát ellened? Ma már a napnál világosabb, hogy minden ok nélkül akkor fordultál ellenem, amikor alelnöködet és volt barátodat, Hódi Sándort, nem tudtad legyőzni és magad alá gyűrni. Hódit, és mindazokat, akik fölött valamiért elveszítetted a hatalmadat. S ahelyett, hogy Te a gyöngülésed okát kerested volna magadban, ellenséget kerestél másban, másokban, mert férfiasabb és mámorítóbb mások ellen hadakozni, mint önmagunk ellen.

Az igazi ellenfeleim, szerencsére, ennél jóval okosabbak! Meggyőződésem, ők világosan látják, hogy mindaz, amit eddig jó néhány nyilatkozatodban rám zúdítottál, mint az Illyés Alapítvány elnökére, nem más, mint mesterséges jégverés, időzített botrány. Igaz, hogy így is valóságos szerencsétlenség, de ennek a szerencsétlenségnek én éppúgy áldozata vagyok, mint minden vajdasági magyar.

Nézzük még egyszer az "ősokot". A Illyés Alapítvány kuratóriuma által átutalt pénz nagyobbik része nem jutott át Hozzátok, itt maradt Budapesten, a Délvidéki Magyarságért Alapítvány számláján, Hódi Sándor döntése alapján.

Érted, András, semmit! Pedig Veled, a közgyűlés előtt többször is találkoztam. Egyetlen szavadba került volna, s én a kuratórium nevében azonnal fölszólítom Hódi Sándort, hogy számoljon el az átutalt pénzekről, s a Budapesten veszteglőkről egyaránt, sőt indokolja meg azt is, hogy miért döntött úgy, ahogyan döntött.

Az Illyés Alapítvány új kuratóriuma már be is jelentette, hogy az elszámolás megtörtént, sőt a pénzösszegek visszautalása is, a pénz, mint már előző levelemben is jeleztem, továbbra is a vajdasági magyarok tulajdona. Én csak május 15-ig voltam a kuratórium elnöke; s amit barátian és hivatalosan megtehettem, hidd el, meg is tettem.

Miért nem ezzel a mélylélektani s politikai kényszerhelyzettel nézel szembe? Föl kellene végre ismerned, hogy egy rossz dráma szereplőivé váltatok. Egy rossz drámáévá, amelyet mások írtak számotokra, a történelem véres, roncsoló ügyei közé odacsempészve a pénzügyet, mint shakespeare-i leleménnyel elejtett zsebkendőt, amely az érzelmeket kisiklatva a tragédia felé sodorhatja az eseményeket.

Mondd: gondoltál-e arra, mi lesz veletek a közeledő szerbiai választások örvényében? Ha tovább marcangoljátok egymást, és közben eltékozoljátok a vajdasági magyarság maradék bizalmát, annyi képviselőtök se lesz a szerb parlamentben, amennyi most a Holdon van! Ki képviseli akkor az autonómia gondolatát, eszméjét, amely ebben a térségben nem csak a magyarok ügye? Ki képviseli az oktatás és az anyanyelvű művelődés gondját-baját? Egy-egy szóvivő? Nem nehéz megjósolni, hogy a két egymással fenekedő magyar szervezet láttán a szerb kormány némi kárörömmel majd csak sajnálkozni fog, mert nem tudja eldönteni, melyik a magyarság igazi és törvényes képviseleti szerve. A hatalom érdeke az, hogy egyik se legyen. Ha pedig választani fog közületek, soha többé nem ejthetitek ki ezeket a szavakat, hogy autonómia, hogy önkormányzat.

Hogy ez a megjósolható veszedelem be ne következzék a közeli jövőben, azt javasolom, hogy hagyjatok abba minden újság-háborút, erkölcsi és politikai lejáratást. A pénz-ügy előbb-utóbb rendeződik, s ez talán azt is megkönnyíti, hogy a "boszniai stílus" folytatása helyett leüljünk együtt, újra egy asztalhoz, hogy a téves csatatéren zajló testvérháborúnak véget vethessünk.

Ez az állításod is, mint annyi más, csak levegőbe szétfoszló füstbeszéd. Magyarul: vakhír, kitaláció, hogy sértőbbet ne mondjak. A Magyar Kultúra Alapítvány az 1994. április 13-iki ülésén nem 3,1, hanem 3,5 millió forintot szavazott meg, két vergődő, kisebbségi lapnak: a felvidéki Szabad Újságnak és a szabadkai Új 7 Napnak.

Miért kell ilyen könnyen lesöpörhető ügyeket a rágalomrendszeredbe beillesztened? Hogy a szerkesztő Dudás Károly később a VMSZ egyik alapítója lett, ugyan mit bizonyít? Valamikor veled együtt a VMDK alapítói között is ott volt! Utólag kár új történelmet kitalálni, András!

De nézzük a másik állításodat is: a keresztapaságom vádját. Egy felelős, komoly politikus, hogyan tudja magával elhitetni, hogy a vajdasági magyarság megrendült helyzete nem Jugoszlávia ötven évére, nem szétesésére és nem a délszláv háború irtózatára vezethető vissza, hanem az én alattomos mesterkedéseimre? Egyszer már Hajdú János úr mondott olyasmit, hogy a boszniai háború az olyan ultranacionalisták műve, mint amilyen én vagyok. Nem tartod különösnek, hogy idehaza az istennek se tudok olyan"hatékony" és világpolitikát is befolyásoló folyamatokat elindítani, mint amilyeneket másutt, lehetőleg olyan helyeken, ahol "sikereim" bizonyítására homályos utalások is elegendők.

Keresztapja egyébként csak olyan gyereknek lehet az ember, aki tőle függetlenül már világra jött.

Én nem voltam ott! Nem, nem, mert nem is voltam Budapesten. Ha valamit megtudok az alapítvány helyzetéről, azt egyedül attól a könyvvizsgálótól tudom majd meg, akit én kértem föl az alapítvány pénzügyeinek a rendbetételére.

Meddig akarsz még levelezgetni velem? Meddig akarsz még a saját felelősséged elől menekülve másokon átgázolni?

A tisztázó tárgyalást, talán mindazok nevében fölajálhatom - Entz Gézától Pozsgay Imréig, Szűrös Mátyásig -, akiket a leveledben megneveztél. Hogy mutatóban bizonyítékot is láthass, idecsatolom a Magyar Kultúra Alapítvány igazgatójának, Koncz Gábornak a levelét.

Végezetül csak annyit: minden tűzszünetre, béketárgyalásra készen állok, s addig, amíg ki nem derül az igazság, felfüggesztem a Délvidéki Magyarságért Alapítványban eddig is csak formálisan gyakorolt kuratóriumi tagságomat, hogy sérthetetlen és elfogulatlan lehessek.