A Rádió Gondolatjel című műsorában legutóbb Méray Tiborral, az ötvenhatos száműzött újságíróval beszélgettél. Hogyan szokták az efféle adásokat jellemezni? Két profi remekel a mikrofon előtt, a mikrofon megkopott varázskörében! Sima, gördülékeny eszmecserétek úgy hatott rám, mint amikor gyerekkoromban a réti folyónk felszínén futkosó csiborok mutatványát figyelhettem perceken át. Emlékeim közben még azt is elképzeltem, hogy süt fölöttetek a nap, hogy gyűretlen, kék az ég, s a víz fölé hajló fűzfaágak nyugtalan árnyjátéka is segít Nektek az áramló, könnyű csevegésben.

Vérbeli vasárnapi műfaj!

Legfeljebb csak a sejtető utalásaitok értek le odáig. Párbeszédeteknek arra a részére gondolok, amelyben Méray sodró, bizarr látomását mondta el a magyarországi alapítványokról, köztük két olyanról, amelyet költők tartanak kézben, ők mozgatnak, irányítanak, mintha nem is tollforgatók, hanem hatalmukkal visszaélő hadseregtábornokok volnának. Újkori zsoldos vezérek.

A két - név nélkül emlegetett - költő közül az egyik személy én voltam. Annyira fölismerhetően én, hogy a műsorotok elhangzása után azonnal öten-hatan is telefonáltak: tudom-e, hogy már Győrffy Miklós és Méray Tibor is belém harapdál? Már ők is, akik korábbi életük megrázó tapasztalata és súlyos öncsalásai nyomán megváltoztak, s erkölcsi ítéleteikben is a figyelemre méltó személyek sorába léptek. Különösen Méray, aki nemrég az aiapszerződésekről írt okos érveivel, gondolatsorával minden hazai külpolitikusnál világosabban fogalmazott!

De ennek ellenére, mi mást mondhattam volna a csalódott érdeklődőknek, mint azt, hogy mindig voltak és lesznek visszaeső bűnösök. Mert Méray Tibornak az a burjánzó látomása, hogy költő létemre én több pénz fölött rendelkezem, mint amennyi évszázadok során legkiválóbb költőinknek jutott: Balassi Bálinttól Csokonain, Petőfin, Adyn át Pilinszkyig, engem akaratlanul és sajnálatosan az ő semmiből előcsiholt koreai baktériumháborús agyszüleményére emlékeztetett. A János jelenéseivel párhuzamosan gomolygó hazugságvízióra, amelyet a vakhit vetített elé. A roncsoló, a pusztító vakhit.

Mérayt az én esetemben még az sem menti, hogy nem eredeti rágalmazó. A költőket, az évszázadokat már más is emlegette őelőtte. Nagyotmondó elődei között olyan Háry János is akadt aki fennhangon azt emlegette többször is, hogy az alapítványok révén én nagyobb hatalmát összpontosítottam a kezemben, mint évtizedeken át Aczél György.

Tisztelt Győrffy Miklós! Tudod, hogy négy éven át - összeszorított fogakkal - minden gyalázkodást és becsületsértést eltűrtem. Több okból is. Az egyik okom az volt, hogy ha pörösködni, verekedni vagy magyarázkodni kezdek bármiért, máris háborús területre lépek, s egyetlen fejmozdulatom és egyetlen fölszisszenő mondatom miatt vad ágyútüzet lehet rám zúdítani, akár hatszázhatvanöt napon át. S a hallgatásom másik oka is nagyon egyszerű volt. Tudtam, hogy gáztámadásban az embert nem védi meg az erény, az erkölcs, csakis a gázálarc védi meg. A magára erőltetett némaság. Sőt, az ellenfeleimmel szemben volt bennem még olyan csúfondáros megfontolás is, hogy nemcsak a rikogó papagájoknak szabad bemutatkozniuk nyilvánosan, hanem a kíméletlen disznóknak is.

Hát ez megtörtént sorozatban. Nem túlzás ha eldicsekszem azzal, hogy természetrajzból kitűnően tudnék felelni bármilyen vizsgán!

Kezdjük ezzel az utóbbival. Hol voltak még az új rendszer új alapítványai, amikor 1979-ben, Bakos István ötletére, javaslatára Illyés Gyula, Németh Lászlóné és Kodály Zoltánné összefogásával, hetvenvalahány értelmiségi részvételével mi a Bethlen Alapítványt a szándékainkban megszültük. Azért csak a szándékainkban, mert a bejegyzésére tíz évet kellett várnunk! Tíz évét, holott mi magunk adtuk össze a pénzt, hogy a hozzánk érkező erdélyi és felvidéki magyarok ne magánadományként kapjanak néhány forintot itt-tartózkodásuk idejére, hanem hivatalosan. A Kádár- és az Aczél-kormány még a jótékonyságunkban is korlátozott minket.

Nézzük a következőt: a Magyar Mozgókép Alapítványt. A kortárs magyar filmek vékonypénzű mecénását. Ennek a kuratóriumába kissé népfrontos alapon, de kidekázott, mesteri egyeztetés révén választottak be. Sehogy se akartam elvállalni a tisztséget, csakis a baráti erőszak sodort bele. A társaim: Újhelyi Szilárd, Vásárhelyi Miklós, Vizy Szilveszter, Konrád György, Kodolányi Gyula, Bihari Mihály, Vince Mátyás, Kőhalmi Ferenc, Pohárnok Mihály.

De menjünk tovább! Lássuk az, Illyés Alapítványt! Négy esztendőn át valóban én voltam az elnöke. S feltehetően nem azért, mert jól ismertem Illyés Gyulát s ott forgolódtam még a lélegzetében is, hanem azért, mert sajnos nemigen akadt más, aki jobban ismerte volna nálam az erdélyieket, a felvidékieket, a vajdaságiakat: a határon túli magyarok lelki, politikai s anyagi helyzetét. Beleértve az irodalmat, a népművészetet, az egyházak állapotát. Hatalmi helyzet? Le kell hajtanom a szégyen miatt a fejemet. Tudod, mi volt ez nekem? Fárasztó és fájdalmas föladat. Kolonc a nyakban, golgota-séta és gerendacipelés. Időnként persze igazi öröm is, amikor a felénk nyomuló szegénység anarchiájában segíteni tudtunk. Azért mondom ezt is többes számban, mert ennek az alapítványnak sem én voltam a címeres "bandavezére". Olyan sérthetetlen személyiségekkel dolgozhattam együtt, mint például: Illyés Mária, Vigh Károly, Tabajdi Csaba, Burgert Róbert, Giczy György, Szokai Imre, Tóth András. Ha úgy tetszik: hatpárti társaság, de ezen belül önálló személyiségek is!

Májusban lejárt a megbízatásom. Azóta Te is, Méray is utánanézhettetek volna, hogy igaz-e a több századra kiterjedő; tetszetős legenda. Sőt: ellenőrizhettétek volna azt is, hogy a kezdeti járatlanságon kívül terheli-e valami a számlánkat. Ágoston András ugyanúgy engem vádolt meg, ahogyan most Ti. Rossz kedvvel mondom, hogy mára már az ő vádjai is szétporladtak, szétestek, mint lábbal arrébb rúgott nyári hant.

Hátra van még a Magyar Kultúra Alapítvány és a Duna tévé! Nem akármilyen gondolat és akarat növesztette föl őket! Voltak, akik a Demokratikus Chartát találták ki maguknak, egy eszme és egy - mára már láthatóvá vált - hatalmi politika érdekében, mi néhányan a Duna televíziót találtuk ki: másoknak. Ha törvénytelenül, szerelemgyerekként jött is a világra, két esztendő alatt, a mostoha körülmények szorítójában is bebizonyította, hogy az utóbbi évek egyik legnélkülözhetetlenebb, létezést segítő alkotása. Áruld el nekem, Győrffy Miklós, mi ebből az enyém? Ez az, amiért Balassi Bálint, Csokonai, Ady és Pilinszky előtt majd szemlesütve kell járnom? És ugyanígy a hiszékeny élők tekintete előtt is? És amit eddig soha nem tettem senkivel, mert borzongott tőle a stílusérzékem, megkérlek mindkettőtöket: nézzetek utána, hogy mindezért az "őrült" munkáért mennyit keresek! Havi negyvenegyezer forint ötven fillért - tisztán! Kérdezd csak meg E. I. barátodat: ezért van Csoóri Sándor bankszámlája fölvirágozva? Ha bármelyik főszerkesztő Nálatok a rádióban vagy a televízióban egy hét alatt nem keresi meg ezt az összeget, menjen el kutyasétáltatónak vagy havat lapátolni Alaszkába.

De mást mondok: ha huszonöt éven át jó lelkiismerettel ugyanazt csinálhattam ingyen vagy ráfizetéssel, amit most csinálhatok, könnyebb lenne a szívem, ha egy fillért se látnék. Csakhogy ezzel a puritán gőggel néhány kurátor társamat sérthetném halálra, akik professzorként vagy nyugdíjas tanárként rászorulnak szegényes keresetük kiegészítésére.

Aki azt hiszi, hogy négy esztendő önfegyelem után mostantól kezdve sikerül belerángatnia engem valamilyen kicsinyes, csúnya politikai vagy értelmiségi pörpatvarba - téved! Erre az írásra is csupán azért szántam rá magamat, hogy a saját képzeletükbe belemámorosodottakat felszólítsam: jelentsenek inkább föl mint hogy rágalmazzanak. A gondosan megindokolt följelentés férfiasabb és becsületesebb, mint a mocskolódás!