Protestáns egyházakban a főpap megválasztása a hívek joga és kötelessége, amit közvetett úton gyakorolnak. Ez a szabály, amely alól azért akad kivétel - Romániában.

"Megbízható értesülés szerint, a július 16-án Triesztben sorra került magas szintű magyar-román kétoldalú találkozó alkalmával a román fél felvetette a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben ez év őszén esedékes püspökválasztás kérdését, és az iránt érdeklődött, hogy Magyarországon milyen visszhangot váltana ki újraválasztásom esetleges megakadályozása, illetve elmaradása. A kiszűrődött hírek szerint, a püspöki tisztség betöltésének vonatkozásában Pap László expüspök neve is szóba került - az ő visszatérésének a gondolatát azonban az egyik résztvevő apolitikusnak minősítette."

Fél évszázados gyakorlatot szeretne folytatni a román kormányzat az egyházak életébe való beleszólás, az egyházakkal mint holmi "tömegszervezetekkel" való rendelkezés jegyében. Az egyháztörténet legsötétebb időszakának fogja tartani az utókor - már a jelenkor is annak tartotta - a bukaresti diktatúra uralmát 1945 óta, mikor is a legalapvetőbb egyházi jogokat ragadta el a hívektől és a papságtól, és szuverén úrként semmisítette meg az erdélyi protestantizmus (nyilván vele együtt a római és görög katolikus) egyházak sok évszázados intézményeit, behatolva a szentélyekbe és az emberi lelkekbe. Bukarest döntötte el, nyílt beavatkozással vagy éppen csellel, szolgává alacsonyított egyházi és világi személyiségek segédletével, hogy ki üljön a kolozsvári és nagyváradi református püspöki székbe. Rég nem volt szó az egyházak lojalitásáról a világi hatalom iránt, hanem az egyház megsemmisítéséről - belső árulók révén. Így jutott a nagyváradi püspökség élére az a Pap László, aki páratlan árulások sorozatával csakugyan a megsemmisülés szélére sodorta a Királyhágómelléki Református Egyházkerületet. Nem volt olyan bukaresti parancs, amit Pap László "engedelmes szívvel", valójában körmönfont gonoszsággal ne teljesített volna. Amerikában kellett fellépni a Ceausescu-diktatúra védelmében? Pap Lászlóra bizton lehetett számítani. Az egyházi vagyonokat kellett átjátszani a hatalomnak? Partner volt ebben is. Legfőképpen partner volt a papképzés módszeres felszámolásában. Olyan csekély számú teológust vehettek fel a kolozsvári protestáns főiskolára, hogy az újonnan felszentelendő papok a kiöregedettek, elhunytak töredékét sem pótolhatták. Matematikailag ki lehetett számítani, hogy mikor marad pap nélkül az utolsó magyar református templom. Ugyanakkor a román ortodox egyház, szinte azt mondhatnók, "futószalagon" gyártotta a papjait, nem okvetlenül főiskolai szinten, és olyan székely falvakba is papokat küldhetett, ahol görögkeleti vallású csak a vasúti állomásfőnök meg a csendőr őrmester volt. (Utóbbinak különben hivatalosan tilos volt betennie lábát a templomba.) Az 1989-es fordulat után a királyhágómelléki református templomokból mintegy száz igehirdető hiányzott.

Pap László a román nacionalistákat meghazudtoló hévvel gyalázta, otthon és a nagyvilágban - a Ceausescu-parlament képviselőjeként Illyés Gyulát és az akkori, kádári Magyarországot, amiért egyáltalán szót mert emelni az erdélyi magyarok súlyosbodó elnyomatása ellen. Tőkés László dési kispapként bocsánatkérésre szólította fel Pap Lászlót; ettől kezdődött el igazán a mostani váradi püspök fondorlatos üldözése.

Végső pillanatban jött a szabadulás az 1989-es népmozgalom képében, igazolva, hogy ahol legnagyobb a szükség, ott legközelebb a segítség. E népmozgalom központi szereplője, hőse a temesvári pap, Tőkés László volt. A református templomot védelmező temesváriak nemcsak a magyar pap ügyéért vállalták az előre nem látható kimenetelű küzdelmet, akár a halált is, hanem saját lelkiismereti szabadságuk visszaszerzéséért ugyanígy. Következett egy rövid időszak Romániában, amikor a hatalomnak nem volt már ereje ahhoz, hogy akaratát "régi módon" a református egyházban érvényesítse. Ekkor választották püspökké Nagyváradon Tőkés Lászlót, Kolozsváron Csiha Kálmánt.

1. A román kormányzat még nem látszik elég erősnek ahhoz, hogy egymagában visszaszerezze hatalmát az egyházak fölött. Ehhez külföldi társakat akar találni. Elsősorban a magyarországi közvéleményt szeretné maga mellé állítani, a világ ítéletével majd "elbánik" maga is. Megvan ehhez a jól bevált gyakorlata.

2. Működésbe lépett a szintén kipróbált taktika: ki kell használni a tényleges vagy képzelt magyarországi belső ellentéteket. Oda kell állni a román érdek szerint megfelelő oldalra, és miközben tiltakozunk a külföldi "beavatkozás" ellen, megszerezni a"külföld" segítségét a belső romániai ügyek megoldásához. Bukarest nyilván arra számított, hogy az új magyar kormányzat neheztel Tőkés László egynémely nyilatkozata miatt. Csakhogy szerintem éppen az új magyar kormányzat mélységes lebecsülését jelentette, "átejthetőségét" feltételezte az a számítás, hogy Budapest - félredobva az erdélyi magyarság védelmét, a nemzet alapvető érdekeit - a sértettség jegyében fog cselekedni!

3. Ha a bukaresti kormányzat ilyen nyíltan lép fel - természetesen nemcsak Triesztben - a nagyváradi püspök megválasztásának ügyében, akkor akaratlanul és meggondolatlanul egy alapvetően egyházi eseményt, szigorúan "belső ügyet" a külső politizálás síkjára taszít. Immár nem is az a tét, hogy ki a Iegalkalmasabb a püspöki székbe. Bukarest egyértelműen egyházellenes és magyarellenes beavatkozása - hiszen Tőkés éppen azért vált "ellenséggé", mert legkövetkezetesebb védelmezője az erdélyi magyarság létérdekeinek, és ehhez "történelmi rangot" is szerzett 1989-ben - a nemzeti sorskérdést teszi fel a püspökválasztóknak: megmaradás, vagy az 1989 előtti biztos sorvadás és elpusztulás?

4. Balkezes fellépés volt a román fél részéről a trieszti tapogatózás saját szempontjából is. Ugyanis egyszeriben egészen más megvilágításba helyezi az utóbbi esztendőkben újra meg újra felerősödő támadásokat, rágalmazásokat Tőkés László ellen. A román nacionalista sajtóval együtt, ebben a kórusban mind erőteljesebben hangzik fel Tőkés László "magyar ellenzőinek" a hangja is, jószerint - kimutathatóan - azoknak a személyeknek a "bíráló megjegyzései", akik 1989 előtt az egyház belső romlását siettették, a román diktatúra cinkosaiként. Érdemtelen hajdani kiváltságaik visszaszerzése érdekében semmilyen eszköztől nem riadnak el. Nyilván elhangzottak józan, mértéktartó bírálatok is a püspök címére, de a román kormány trieszti fellépése most ezek köré is a gyanú árnyékát szőtte. A frontok ugyanis nemcsak összekuszálódtak, de le is egyszerűsödtek. Ki tudná már biztonsággal elválasztani a jó szándékú észrevételeket a Bukarestből "elrendelt" rágalmaktól? Az érvek sem döntőek többé, hiszen ürügyekké torzulhatnak. Bukarest árulkodó fellépése lejáratta, lehetetlenné tette azt a belső vitát, azt a tisztázó folyamatot is, amelyik létérdeke minden élő szervezetnek, így Krisztus földi egyházának is.