A háború utáni legsúlyosabb válságát éli a vajdasági magyar oktatás. Veszélyben van az oktatási intézmények hálózata, amelyben az általános és a középfokú oktatás zajlik. Tartalmilag, a tantervek és az oktatás színvonala ad okot aggodalomra. Az oktatók képzése, területi elhelyezkedése, s egyáltalán a munkahelyek megszerzése, sokszor áthághatatalan akadályokba ütközik. Mindennek következményeként bizalmi válság alakult ki a szülők, meg az oktatási rendszer, s a pedagógusok között.

A bizalmi válság az igazi romlás első megnyilvánulása, a pótolhatatlan károk sorában az első meghatározó jel. A baj az, hogy ezt vészjelet senki, vagy csak nagyon kevesen érzékelik úgy, ahogy kell: riadóként, amely tettekre sarkall, cselekvésre, a veszély elhárítására. A megkeményedés, az ellenállás természetes reflexe helyett megnyilvánuló lemondás, a beletörődés zsibbadsága, az érzékényebb idegzetű megfigyelőkben a végromlás képzetét idézi.

Nem csoda, hogy a kisebbségi komplexusokkal már úgy is megvert népcsoport, a vajdasági magyarság, egy politikai fellobbanáson és a polgárháború bénító hatású tapasztalatain túl, most már a biztos megoldást, a jó gazdát igényli, keresi. A politikai és pénzügyi botrány, a felismerés, hogy a neki szánt segélyt akkor nem kapta meg, amikor arra a legnagyobb szüksége lett volna, sőt, hogy az előtte szent anyaország képviselői is ludasak a dologban, sokakban a kiúttalanság a távlattalanság érzését érzését keltik.

Mekkora kár, hogy ezeket a folymatokat nem ismerjük közelebbről! Hogy mindeddig nem sikerült őket feltárni tudományos, multidiszciplináris kutatások eszközeivel. Gondoljuk csak el, mennyire más lenne a helyzetünk, ha bevezetőben elmondottak, vagy éppen ezeknek az állításoknak a cáfolatai, megbízható tudományos kutatások végkövetkeztetéseiként kerülhettek volna papírra. Azzal az ötven ezer márkával amelyet a magyarországi adófizetők pénzéből mondjuk a dr. Rehák László féle Magyarságkutató Társaságnak különítettek el, már lehetett volna mit kezdeni. Örök felelőséggel tartoznak mindazok, akik miatt ez az összeg is kihasználatlan maradt!

Mit lehet nekik jó szívvel és nyugodt lelkiismerettel buzdításként mondani? Nem csak idővesztés a kitartás? Hiába akar itt maradni és tanítani mondjuk Bácsföldváron a munkanélküli magyar mérnökő, ha helyette a középiskolába a szerb igazgató olyan magyar szakképzetlen munkaerőt vesz fel, aki formálisan mindenképpen csökkenti a magyar iskola tekintélyét, kétessé teszi az ott folyó matematika oktatás színvonalának minőségét.

Felelőséggel tartoznak elsősorban azért, hogy autonóiát szerezzenek a népnek, a vajdasági magyaroknak. Mert csak az autonómia az, ami hosszú távon biztosítja a nemzeti identitás megőrzését, s az egész népcsoport felemelkedését, boldogulását. Ezen belül, a magyarság állapotának tudományos felmérése hiányában az első jó lépésnek a VMDK által kidolgozott, a magyar oktatási hálózat létrehozatalára irányuló elképzelés gyakorlati megvalósítása látszik legkézenfekvőbbnek. Emlékezetes, hogy a tervezetbe dr. Ágoston Mihály óriási elméleti tudását és oktatói tapasztalatát, Balla Lajos pedig az oktatás megszervezésében szerzett gyakorlati tudását építette be.

A felelet viszonylag egyszerű. Ha megvan a szükséges politikai készség, fel kell gyorsítani a magyar iskolahálózat létrehozatalának munkálatait. S, hogy ez így legyen, abban sokat segíthetnek azok, akik Magyarországon a segélyek útját egyengetik.