Minden esztendőben többször is körbejárom a Kárpát-medencét, a kisebbségi sorsban élő magyarság közösségeit, műhelyeit. Megfordulok Kolozsváron, Nagyváradon, Marosvásárhelyen, Pozsonyban, Kassán, Ungváron, Szabadkán, Újvidéken és Lendván, a Mura-vidéki magyarok között. Találkozom írókkal, egyetemi és középiskolai tanárokkal, lelkészekkel, más értelmiségiekkel, olyan emberekkel, akik féltő gonddal őrzik anyanyelvüket és anyanyelvi kultúrájukat. Részt veszek egyetemi értekezleteken, tudományos konferenciákon, irodalmi összejöveteleken. Hallgatom a beszámolókat, a panaszokat, hiszen mindenütt több a megoldásra váró gond, mint az öröm, és az apró eredményekért is nagyon meg kell küzdeni.

Mintha egy kettős világban volnék jelen ilyenkor. Az egyik a köznapi valóság: elhanyagolt és pusztuló városi környezetben, lehangoló lakótelepeken, utakon, amelyeket felszaggatott a téli fagy, és nem javítottak ki szorgos kezek, tájakon, amelyek áldozatul estek korábbi évtizedek iparosítási tébolyának. Láttam vidékeket, ahol a gyárkéményekből alászálló korom mindent fekete lepelbe vont, másutt pedig a cementgyárak füstjétől lett minden szürke. A régi erdélyi és felvidéki magyar városoknak nemcsak az etnikai képe alakult át, hanem a látványa is. Láttam gótikus tornyokat Erdélyben, amelyeket derékba tör az idő és a közöny, udvarházakat, amelyek félig romosan figyelmeztetnek arra, hogy valamikor ők voltak az európai reneszánsz és barokk építészet keleti, délkeleti végvárai, városi palotákat, amelyek vak ablakaikkal csak önmagukba néznek, hiányos és foltos a vakolatuk, töredezettek a címereik. Pusztuló világ, amelyet nem véd meg intézményes társadalmi akarat, és amelytől idegenül, közönyösen fordulnak el azok, akiknek az elmúlt hét évtizedben ezt a világot a gondjaira bízta a történelem.

Van egy másik, csak részben látható világ is, valahol az idő alatt és az idő fölött. A kultúrában, az irodalomban és a művészetben. Emlékművekben, amelyek ha megfogyatkoztak, ha veszélyben vannak is, mint Mátyás király kolozsvári szobra, azért állnak és megszólítanak, mintha annak a lelki közösségnek adnának látható és tárgyias formát, amely a magyarságot összefűzi a Kárpát-medencében. Hiszen a magyar kulturális táj addig tart, ameddig Kossuth- és Petőfi-szobrokkal találkozik a vándor: újabban megint többel, minthogy a korábban leromboltakat ismét felállítják, újakkal pótolják szorgos és bátor kezek. Ez az időn kívüli világ van jelen a könyvtárakban, amelyek bizony kopottabbak és szegényesebbek, mint valamikor, mégis egy gazdag műveltség történelmi mélységét és geográfiai kiterjedését hirdetik. Iskolákban, amelyek nemcsak a múlt emlékművei, mint a régi erdélyi kollégiumok, felvidéki és kárpátaljai gimnáziumok, hanem a jövő műhelyei és zálogai is, hiszen falaik között nevelődnek azok a nemzedékek, amelyeknek az lesz a dolguk,hogy a magyar szót, kultúrát és népet megtartsák a Kárpátok között.

Ezt a virtuális magyar világot az idő fölött szólaltatja meg az irodalom, mindenekelőtt a költészet, amely nemcsak a történelmi emlékeket örökíti meg, hanem a helytállás és a cselekvés erkölcsi parancsait is megfogalmazza. A kisebbségi magyarság közösségeit járva, régi erdélyi és felvidéki városokban barangolva utamat gyakran versek kísérik: Ady és Babits, Áprily Lajos és Dsida Jenő, Jékely Zoltán és Szabédi László költeményei. Ezek a versek világítják meg a múlt értelmét, a jelen tennivalóit, egyszer fájdalmas nosztalgiát keltenek, másszor halovány reményt. Ezek a versek teremtik meg az otthonosság érzését: a látható valóság mögött és fölött azt a szellemi hazát, amely más, több, mint ami a térképen található. A "hazát a magasban", amelyről Illyés Gyula verse beszélt: "Mi gondom! - áll az én hazám már, / védőbben minden magasságnál. / Csak nézelődöm, járok, élek, / fegyvert szereztem, bűv-igéket."