Szinkrontolmácsok jelentek meg a minap a spanyol szenátus épületében, pedig ezúttal nem tisztelte meg a madridi felsőházat külföldi államfő. Mivel azonban az ülés napirendjén az autonómia kérdése és ezzel összefüggésben a szenátus reformja állt, a házszabály megengedte, hogy az úgynevezett történelmi nemzetiségek - a katalánok, a galíciaiak és a baszkok - képviselői saját nyelvükön szólaljanak fel.

Az 1978-ban elfogadott demokratikus alkotmány - szemben a Franco-rendszer szigorú centralizációs politikájával, amely kemény kézzel fojtotta el a nemzetiségek autonómiatörekvéseit - Spanyolországot autonómiák alkotta államként határozta meg. A jövőre vonatkozóan ugyanakkor három alapelvet szögezett le: az állam egységének megőrzését, az államot alkotó 17 régió autonómiájának fokozatos bővítését és a régiók közötti szolidaritás fenntartását. A 17 tartomány saját parlamentet választ, az autonóm közigazgatás élén a tartományi önkormányzat áll; ezt Katalóniában például generalitatnak, Galíciában xuntának, Andalúziában juntának nevezik. A központi hatáskörök átadása több lépcsőben történt, s történik ma is.

A középkorban még önálló államisággal, s ma is saját nyelvvel rendelkező Baszkföld és Katalónia, valamint a valaha Portugáliához tartozó Galícia 1980-ban, a tartományok többsége 1982-1983-ban kapott autonóm státust. A különbség nem csupán az időpontokban van. Egyes autonóm tartományok jogot szereztek saját - a központi rendfenntartó erőkkel párhuzamosan működő - rendőrség felállítására, kormányaik hatáskörébe tartozik az egészségbiztosítás, a katalánok, baszkok és galíciaiak esetében az oktatásügy is, mások csak a jövőben kapnak majd meg egyes jogosítványokat. A decentralizáció eredményeként ma már a spanyol költségvetés 25,5 százaléka felett az autonóm kormányok rendelkeznek. Tavaly arról is megállapodás született, hogy az adott tartományban befolyt jövedelemadó 25 százalékát a továbbiakban nem a központi költségvetés juttatja majd vissza "címkézve", azaz meghatározott célra a tartományi kormánynak, hanem az közvetlenül és szabadon használhatja fel a neki járó összeget, 1995-ben pedig az autonóm tartományok már közvetlenül is részesednek az EU által a kevésbé fejlett tagországoknak infrastruktúrafejlesztésre és környezetvédelemre nyújtandó támogatásokból.

Közép- és Kelet-Európából nézve ugyan irígylésre méltónak tűnik a spanyol autonómiamodell, ám azok, akik benne élnek, távolról sem tartják tökéletesnek. Az alkotmány annak idején a Spanyolország egységét féltők és a nemzetiségeknek nagyobb jogokat követelők közötti kompromisszum eredményeként született, s talán éppen ezért nem ad egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy meddig szűkíthető a központi és meddig bővíthető a tartományi kormányzatok hatásköre. A konzervatívok ma a katalán és a baszk nacionalizmustól féltik az ország egységét, utóbbiak az általuk spanyol nacionalizmusnak nevezett irányzattól tartanak.

Amióta 1993 júniusában az akkor már több mint egy évtizede kormányzó szocialisták elvesztették abszolút többségüket a kortezben, s csupán a katalán nacionalista pártnak köszönhetően alakíthattak ismét - ezúttal kisebbségi - kormányt, az ellenzék fő ereje a konzervatív Néppárt, azzal vádolja Felipe Gonzálezéket, hogy a hatalomért cserébe engednek a nacionalista zsarolásnak. Ez ellen egyetlen orvosság van, állítja José Maria Aznar, a konzervatívok vezére: mivel az 1978-as "gumialkotmány" nem szab határt a kisebbségi követeléseknek, a két legnagyobb országos pártnak olyan paktumot kellene kötnie, amely pontosan meghatározza, hogy melyek azok a hatáskörök, amelyek még a spanyol állam egységének sérelme nélkül decentralizálhatók, s mely ponton kell megálljt parancsolni mindenfajta további igénynek. A baszkok viszont például azt fájlalják, hogy számos, az 1979-es "gernikai statútum" (a baszk autonómia alapokmánya) szerint nekik járó hatáskört a mai napig nem kaptak meg. Ezekre a sérelmekre is hivatkozott a baszk kormányfő, a lendakari,amikor a tizenhetek közül egyetlenként távol maradt a szenátus üléséről.

Az új pénzügyi konstrukció sincs mindenkinek az ínyére. Miközben a fejlettebb tartományok keveslik az adóból nekik járó 15 százalékot, Andalúzia és Extremadura - ahol az egy főre jutó GDP alig fele a katalóniainak vagy a Baleári-szigetekinek - az alkotmányban rögzített szolidaritás nevében tiltakozik az új adómegosztás ellen. A szolidaritással más téren is bajok vannak. Spanyolországban rendkívül egyenetlen a csapadék eloszlása. Az ország északi vidékein előfordul, hogy a víztározók feleslegét a gátszakadás megelőzésére időnként le kell ereszteni, míg délen sokszor csak hónapokig tartó korlátozással tudják a vízellátást úgy-ahogy garantálni. Az illetékes madridi minisztérium számos tervet készített a vízben bővelkedő területek "megcsapolására", ám az érintett autonóm kormányok tiltakoznak, s hozzájárulásuk nélkül Madrid semmit nem tehet.

A tartományok közötti, illetve az autonóm kormányokat a fővárossal szembeállító ellentétek többé-kevésbé pártsemlegesek.

A vízmegosztás kérdésében a legnagyobb ellentét két szocialista vezetésű tartomány, Valencia és Murcia között feszül. De az ellenkezőjére is akad példa. A szenátusban anyanyelvén felszólaló Jordi Pujol, a 14 éve hivatalban levő autonóm kormányfő szavait a katalán nyelv és kultúra védelmében az a Manuel Fraga fogadta a legnagyobb tapssal, aki ma Galícia első embere, ám a katalán nacionalisták legkeményebb bírálójának számító Néppárt alapítója és korábbi elnöke. Maga Fraga azt javasolja, hogy szüntessék meg a tartományi közigazgatás roppant költséges kettősségét, azaz építsék le a központi szervek tartományi kirendeltségeit. Ezzel rögtön mintegy félmillió közalkalmazott bérét, valamint a hivatalok működési költségeit meg lehetne takarítani. Fraga a jövedelemadó beszedésében is nagyobb szerepet szánna az autonóm kormányoknak, s bizonyos korlátok között a központi szabályoktól eltérő adózási rendszert is elképzelhetőnek tart.

A javasolt szenátusi reform a tartományközi, illetve a Madrid és az autonóm kormányzatok között felmerülő ellentétek elsimítására teremtene fórumot. Az eddig a képviselőházban megszavazott törvények második olvasatban történő megtárgyalására szorítkozó spanyol felsőház területi kamaraként működne. Tagjait az autonóm parlamentek delegálnák, és hivatalból helyet kapnának benne az autonóm kormányok elnökei is. A vita most arról folyik, hogy szükséges-e ehhez az alkotmány 69. cikkelyének módosítása, avagy elegendő alacsonyabb rendű jogszabályokat megváltoztatni. A kérdés távolról sem szőrszálhasogatás. A másfél évtizedes új spanyol alkotmányhoz eddig egyetlenegyszer kellett hozzányúlni, mégpedig a maastrichti szerződés aláírását követően, s akkor is csak egyetlen szó betoldására volt szükség. A politikusok és a politológusok egy része most attól tart, hogy ha megkezdődik az alkotmány módosítgatása, akkor ez beláthatatlan folyamatokat indíthat el, hiszen a baszkok többsége például ma is azt vallja, amit a Baszk Nacionalista Párt elnöke, Xabier Arzalluz nemrégiben megfogalmazott: az általuk annak idején elvetett alkotmányt tiszteletben tartják ugyan, hűséggel azonban nem tartoznak neki.