A nemzeti stratégia kérdéséről utoljára 1993 nyarán írtam a Pesti Hírlapban. Az a cikk így kezdődött: "Talán a rendszerváltozás folyamatának akadályoztatott, kapkodó, következetlen, kényszermegalkuvásokkal teli megvalósulása is egyik oka, hogy nem kerültünk közelebb a magyar nemzeti stratégia megfogalmazásához, kialakításához, és ezáltal nincs olyan közösen vállalható cél, amit a társadalom elfogadna és követne."

A helyzet azóta csak rosszabb lett. Bár az akkor megindult vitában volt jó néhány hasznosítható gondolat, a téma elaludt. Most, hogy a szociálliberális kormány tervezett diplomáciai (bal)lépései ismét felhívják a figyelmet a nemzeti stratégia kínzó hiányára, szükséges a kérdés ismételt napirendre tűzése. A nemzeti stratégia nem ér sokat, ha csak az értelmiségi és politikai elit tudatában létezik hanem az egész társadalomnak tudatosítania kell a benne foglalt célkitűzéseket. Ezzel szemben ma még a szellemi elit sem egységes ebben a kérdésben. Abban nincs vita, hogy nemzetünket egy új "modernizációs pályára" kellene vezényelni, de abban már igen, hogy ezen mit értünk. Még arról sincs közmegegyezés, hogy mit tekinthetünk nemzeti stratégiának. Olyan társadalomtudományi fogalomról van szó, amelyet nem lehet egzakt módon leírni, néhányan még a fogalom létjogosultságát is tagadják. A doktriner liberálisok többnyire leválasztják az általuk abszolút értéknek tartott modernizációt a nemzeti értékekről. Az ellentétes orientációjú csoport viszont a "nemzetit" tudja elsősorban értéknek elfogadni.

Bár egyet lehet érteni Katona Ádámmal, hogy a törésvonal a nemzeti és a nem nemzeti érzelműek között húzódik, de ezt nem lehet szimplifikálni, hiszen nemzetünknek azon tagjai is részét képezik, akik nem olyan "intenzitással" magyarok, mint ő (és még sokan), hanem tudomásul kell vennünk, hogy mások - főleg értelmiségünk jelentős része - meglehetősen érzéketlenek a nemzeti érzület hangsúlyos megnyilvánulásaira. Ez a megállapítás nem értékítélet, hanem kiindulási alapként leszögezett állítás, tudomásulvétele annak, hogy vannak, akik nem élik át pozitív élményként nemzetü(n)khöz tartozásukat, kigúnyolandónak, sőt elítélendőnek vélik azokat a polgár (nemzet?)-társaikat akik tudatosan, értelmi és érzelmi elkötelezettséggel vállalják magyarságukat és az abból fakadó gyötrelmesen szép terheket. Már csak ezért sem kívánok pálcát törni felettük, mert ez a "csoport" korántsem homogén és nem csupán hajdújánosi szinten és módszerekkel képviseltetik ezt a mentalitást. Többségük nemhogy nem ellensége nemzetü(n)knek - mint azt a nemzetiek" túlzói állítják róluk -, hanem meggyőződésük szerint éppen ők képviselik autentikusan a nemzet érdekeit, és azt tartják ártalmasnak közösségünk számára ha hangsúlyozottan kifejezésre juttatja magyarságát. Ennek a társadalompszichológiai jelenségnek - amelynek legprimitívebb megfogalmazása úgy szól: "Ha nálunk Erdélyről kezdenek beszélni, akkor annak Auschwitz szokott a vége lenni" - összetett okai vannak.

Kialakulásához feltehetően alaposan hozzájárult történelmünk, ami azt "bizonyítja" egyesek számára, hogy akkor és azért érték megrendítő csapások a magyarokat amikor érvényt igyekeztek szerezni önállóságuknak, érdekeiknek. Talán azt a következtetést vonták le a tragédiákból, talán az rögzült génjeikben az elmúlt évszázadok során, hogy engedjünk az erősebbnek egyezzünk bele szomszédaink minden összehangolt követelésébe, hiszen úgyis csak mi húzhatjuk a rövidebbet. Ez az életérzés irodalmunkban amely ezt legadekvátabban tudja megfogalmazni többször is megfogalmazódott. Leghatásosabban talán Székely János Vesztesek című versében: "...Mennek, ömölnek hátrafelé. / Értenek hozzá. / Csontjukban hordják ezt a tudást. / Apáik, apáik apái. / Ükapáik is mindig visszavonultak. / Nem láttak ők soha mást. ... Vereségre termett nép. / Évezredek óta verik. / Egyébre se jó: / Ez a sorsa. / Vonul sorsába beletörődve. / S talán még büszke is / Erre a sorsra. ... Mert ki tudja, igaza volt-e / A csata előtt? / De most már igaza van. / Ki tudja jogos ügyért / Szállt-e csatába / De most már jogos az ügye. ... Ezeknek annyira rossz hogy csak / Jobb lehet ezután. ... Mennek szegények / Új ezerévek / Ezer új veresége felé."

Nem is lehet csodálkozni azon, ha sokakban kialakult az az érzés, az a gondolat: ha a magyarságom vállalása csak ezer új vereséget jelenthet, akkor én azáltal akarok a győztesek - de legalábbis a nem vesztesek - közé tartozni, hogy elrejtem nemzeti hovatartozásomat, főleg ennek külsőségeit, hiszen ez vonja maga után a vereségeket. Tényleg csontjainkban hordjuk "ezt a tudást", hiszen Mohács óta állami szuverenitást és nemzeti önbecsülésre okot adó sikereket, "győzelmeket" csak időlegesen tudtunk elérni. A "török rabigából" történt szabadulás után a kelet-európai újkor számunkra a nemzeti szabadságmozgalmak elbukásával köszöntött be. A tizennyolcadik század elején és a múlt század közepén is olyan, a magyar társadalmat egészében érintő szabadságharc bukott el, amely nemzedékekre meghatározta a magyarság életérzését, és befolyásolta a közösség tagjainak választott túlélési stratégiáját. Jellemző hogy már a reformkorban féltünk a herderi jóslat bekövetkeztétől, a régmúlt dicsőség végleges elmúltán merengtünk, s még himnuszunk szerint is megbűnhődtük - már akkor! - a múltat s jövendőt. Szinte középkorias - vagy inkább ázsiai típusú? - önmarcangolás kíséri nemzetté válásunkat pedig a reformkorban még nem tudhatták de sejthették - az 1849-es végkifejletet. De vajon mit írt volna Kölcsey, az e századi világháborúk, Trianon, a magyarországi holocaust, a párizsi békék, a Rákosi-korszak, az 1956-os újabb szabadságharc eltiprása, a különböző színű terrorok és a Kádár-kori kifinomult elnyomás után. (Néha arra gondolok de jó, hogy múlt századi a himnuszunk, azért ilyen vidám.) Az ismert magyar tragédiák közül egy-egy is elég lehetne ahhoz hogy egy nemzet tagjai közül jó néhányan identitásválságba kerüljenek, hát még ezek a "halmazati esetek" együtt! A többség nemzeti tudatának torzulását mégsem tragikus történelmünk egészében, hanem a másfél emberöltős kommunista agymosásban kell keresni. Az utolsó csatlós elmélettől kezdve az iskolákban tanított "köpd pofán magad, mert magyar vagy" történelemszemléletig, az internacionalizmusnak nevezett szovjet (orosz) sovinizmus dicsőítésétől a saját nemzetünkhöz kötődő értékek degradálásáig. Az elhallgatásoktól a szemérmetlen hazugságokig és megfélemlítésekig terjedő eszközrendszer következetes és kíméletlen használata felőrölte sokak egészséges viszonyát sajátjaihoz, és olyan gátlások alakultak ki bennük, amelyeket nehéz ma legyőzni.

Ennek a mentalitásnak ellensúlyozásául (is) adós maradt az előző kormányzat, és ma még nehezebb lehetett volna eredményt elérni, mint négy éve. Nemrég azzal az igénnyel léptek fel a régi-új győztesek, hogy a választáson elért politikai eredményeket ismét kiterjesszék a polgárok tudatára is. Pomogáts Béla azt írta a Népszavában, végre itt a lehetőség, hogy a baloldal és a liberálisok fogalmazzák meg a magyar nemzeti stratégiát. Csizmadia Ervin viszont arra hívta fel a figyelmet a Magyar Nemzetben, hogy a hazai értelmiség egyik csoportja sem fogalmazhat meg programot a másik számára.

Mivel a nemzeti stratégia szellemi szekértáborok és pártok feletti ügy, megalkotásának élére egyedül nem állhat egyetlen párt, de katalizátora és bizonyos fokig finanszírozója több is lehet ennek az ügynek. Szinte az alapokról kellene mindent kezdeni, hiszen maguk a pártok eddig még azt sem fogalmazták meg, hogy mit tartanak nemzeti érdeknek. Mindegyik hivatkozott rá ugyan, de tételes kifejtés nélkül. Ha minden szellemi szekértábor, minden hazai párt kifejtené, mit tart nemzeti érdeknek, akkor kiderülne, miben ért mindenki egyet, és ez lehetne az a nemzeti minimum, az az alap, amiből kiindulhatnánk. Ehhez kapcsolódhatna a Kis János által meghirdetett liberális, vagy a Göncz Árpád által megemlített szociális minimum kidolgozása. Persze más "minimumokban" is meg kellene állapodni. (Ha lenne például elfogadott"demokratikus minimum", akkor a mostani koalíció néhány törvénymódosító javaslatát már be sem nyújthatta volna.)

Ugyanakkor azt sem mondhatjuk, hogy teljesen alapok nélkül kell ezt a munkát elkezdeni hogy teljes mértékben hiányzott volna a nemzeti stratégia kialakításának igénye. Nemcsak az e századi lapulós, kibekkelős, túléléscentrikus létezéstechnikákat lehet ide sorolni, megteremtésének kísérlete végigvonul egész történelmünkön. Akár Szent István Intelmeit is felfoghatjuk úgy, hogy az valójában nemzeti stratégiánk első megfogalmazása. Bár történtek rá kísérletek Zrínyitől Bibóig, de az igaz, hogy a magyar nemzeti stratégia egységes rendszerként valamely okból sohasem fogalmazódott meg az elmúlt századok alatt. Már maga az a tény is, hogy a Széchenyi Istvánok, Kossuth Lajosok, Ady Endrék, Teleki Pálok, Bibó Istvánok szellemi produktumai sem voltak képesek a nemzetet szervező rendszerré, vállalt céllá, stratégiává alakulni, indokolna egy kis kutatást és önvizsgálatot. (Legszívesebben ezt ajánlanám kiinduló kutatási feladatnak egy ezzel foglalkozó testület számára.)

Elméletileg nekünk ugyanúgy lehetne egy közös cél elérésére szolgáló átfogó tervünk, mint bármely más nemzetnek. Gyakorlatilag azonban mindig közbeszólt valami, vagyis valamely külső hatalom. Nagy ívű, sikerorientált közös célt többnyire azon szerencsés nagy nemzetek tűzhetnek ki maguk elé, amelyeknek megadatott már ehhez az alap, vagyis biztonságukat, szuverenitásukat nem fenyegeti semmi. Ennek ellenére - vagy talán éppen ezért - ezen országok is nagy energiát és sok pénzt fordítanak a nemzetbiztonságra, sőt a többségük stratégiájának ez az alapja. Ezért nem értek egyet azokkal, akik szerint a mi stratégiánk alapjává az önrendelkezést kell tenni. Önrendelkezésünk, hála Istennek, már ezer éve megvalósult, és ha elvesztettük is néhányszor, mindig visszaszereztük. Az viszont más kérdés, hogy nemcsak a hazai magyarság, hanem az elszakított nemzetrészek önrendelkezéshez való jogát is ki kellene vívnunk. A magyar nemzeti stratégiának egyelőre még a más nemzetekénél is fokozottabban kellene biztonság(politika)-centrikusnak lennie, hiszen a magyarságnak egyetlen igazi alapkérdése van századunkban: létünk vagy nemlétünk. Az, hogy sikerül-e - az imént felsorolt történelmi tragédiák, a népességfogyás az ismét ellenségesen megnyilatkozó szomszédok a hazai szellemi polgárháború, önbizalomhiány stb. után és közepette - az ország és a nemzet épségét biztosítani. Nem az a kérdés tehát, hogy mit szerezhetünk vissza abból, amit elvettek tőlünk, hanem az, hogy biztosítani tudjuk-e a maradék ország egyben tartását, illetve szétszórt, megfogyatkozott nemzetünk megmaradását és egészséges tudatát a jövő évezredre.

Mindenképpen meg kell őriznünk és tovább kell fejlesztenünk viszont egy olyan értéket, amely egyedülálló kontinensünkön: azt a toleráns magyar nemzeteszmét, amely többek között lehetővé tette, hogy például a múlt században a nagyszámú zsidó és német származású honpolgár integrálódjék a magyarsághoz, és olyan szellemi és gazdasági értékeket hozzanak létre, amely nélkül a mai magyar nemzet kultúrája és identitástudata már elképzelhetetlen lenne. Meggyőződésem szerint ez az ázsiai őseinktől örökölt és a honfoglalás óta, hol tudatosan hol ösztönösen megnyilvánuló mentalitás tette elsősorban lehetővé, hogy viszonylagosan kis népként is megmaradjunk immár ezerszáz éve.

A nemzeti stratégia azért is aktuális, mert konkurensekkel, potenciális ellenfelekkel körülvéve, eredményességünket alaposan segítené, ha megfogalmazott, elfogadott és követhető célrendszerünk lenne. Szomszédságunkban viszont példát mutatnak számunkra abban, hogyan alakul ki, illetve hogyan változik meg egy nemzet stratégiája. A román nemzet immár másfél évszázada sikeresen hajtja végre balkáni viszonyokban gyökerező stratégiáját a cseh pedig épp napjainkban alakít ki magának ettől teljesen eltérőt. A románok nemzeti stratégiája eleinte a több országban lakó nép szellemi-kulturális morális egységének létrehozását tűzte ki célul, majd ez a cél átalakult a politikai egység kialakításának elképzelésévé. A kiszemelt területek, népesség és gazdasági potenciál bekebelezése, Nagy-Románia kialakulása után a szerzemény elrománosítása és megtartása vált fő céllá. Ideológiai alapot ehhez a dákoromán etnogenezis- és kontinuitáselmélet szolgáltatta - eszközökben pedig nem voltak finnyásak... A részben hasonló - vagyis a múlt századi nemzetállami célt területszerzésekkel megoldani szándékozó, és alapvetően mennyiségi szemléletű cseh nemzeti stratégia viszont mára a négyzetkilométerek begyűjtése és megtartása helyett a minőségre helyezi a hangsúlyt s az áhított új cél, az európai integrálódás mihamarabbi elérése érdekében ellenállás nélkül hagyta a korábban megszerzett területeket leválni. Ezáltal azt a ballasztot dobta ki, ami a csatlakozáshoz szükséges állapot elérésében gátolta.

A feladat nehéz, de mint néhány sikeres nemzet példája mutatja, nem teljesíthetetlen. Mi pedig látszólag még arra sem vagyunk képesek hogy a magunk ügyetlensége és szomszédaink mohósága miatt előállott helyzetet, az úgynevezett alapszerződések problémáját megoldjuk.

Miért akar a mai kormány határgaranciákat is magába foglaló alapszerződéseket kötni? - tehetjük fel az alapszerződések alapkérdését. Egyértelmű a presztízs szerepe, hiszen bizonyítani szeretné, hogy ő meg tud egyezni a szomszédokkal, nem úgy, mint elődje, amelynek önérzetes magatartását, a szomszédok nyomásának, zsarolásának visszautasítását az akkori ellenzéki pártok és az őket kiszolgáló sajtó mint a magyar"nacionalizmus" Horthy-korszakra kacsingató megjelenését ítélték el. (Sajnos továbbra is sikeresen használja ki a manipulációs agytröszt azt az attitűdöt, amely miatt népünk jelentős része mintegy "elárulta" az ezeréves lengyel-magyar barátságot, bedőlvén a lengyelek "lustaságáról" terjesztett pletykáknak.) Mostanában a hozzánk menekült magyarokat kiáltották ki bűnbakká a munkanélküliség miatt, vagy az Antall-, illetve Boross-kormány magatartását nevezték meg kiváltó oknak a meg-megújuló, a kisantantosra hangszerelt szomszédos támadások miatt.)

Sajnos nemcsak szomszédaink részéről nagy a nyomás, hanem miként a háború után a "csehszlovákok" pártján voltak, akként most is tőlünk követelik a nyugatiak ezen lépések megtételét - és végül is ez az egyetlen elfogadható magyarázat van a magyar kormány igyekezetére. Egyesek szerint ez döntő is lesz, mert a mostani koalíció jelentős erői megszokták hogy amit elvárnak tőlük, azt túllihegve kell teljesíteni. Egykor Keletnek, ma Nyugatnak... Első jele ennek a nyugati igénynek másfél éve mutatkozott, amikor a londoni Nemzetközi Stratégiai Kutatások Intézete egy "tanulmánya" megállapította, hogy hazánk bizonytalansági tényezővé vált a térségben, mert várakozásaik szerint összefüggés alakul ki a változások nyomán keletkező problémák és a trianoni örökség között. (Úgy tűnik, arrafelé hetven év elmúltával sem tudják, hogy geopolitikai problémáink jelentős része általában összefügg Trianonnal. Ezért az egész kérdésrendszer nem oldódik meg addig, amíg a Trianonnal elkezdett tendenciának és módszereknek vége nem szakad. Ez kétféleképpen történhet: vagy a Nyugat és szomszédaink kényszerülnek valamilyen okból ezt abbahagyni, vagy a támadások alanya, a magyar nemzet szűnik meg.)

A románok elsősorban saját paranoiájuk igazolását és megalázásunk újabb lehetőségét látják az alapszerződésben. Ismét elárasztották az egész világot azzal a váddal, hogy a magyar politika irredenta. Elsősorban ennek az igazolására szolgálna az alapszerződés határgarancia-része, hiszen gondolkozásuk szerint ezzel beismernénk, hogy volt ilyen követelésünk. A szlovákok hasonló megfontolásból csatlakoznak az eredetileg csak román követelésekhez.

Az alapszerződések értelmetlenségéről sokan és meggyőző módon érveltek itt is, de felhívnám a figyelmet a Népszabadságban megjelent Méray Tibor-cikkre, amely megsemmisítő logikával bizonyítja ezen szerződések értelmetlenségét. Elég illogikus is, amikor két szerződő fél azt akarja szerződésbe foglalni, hogy nem tartozik a másiknak... Nehéz azt is megérteni, hogy milyen kézzelfogható hasznot hozna ez az egész, akár szomszédaink részére is, sőt a határklauzula erőltetése még hátrányukra is válhat. Ha Románia például ennyire nem tudja elfogadni, hogy a helsinki záróokmány szerint elképzelhető a határok békés megváltoztatása, akkor valószínűleg minden szomszédjával olyan tartalmú szerződést akar kötni, mint velünk. Ebben az esetben viszont kíváncsi vagyok, hogyan képzelik el a Románia és Moldova közötti határ eltörlését? Ezért célszerű volna a magyar parlamentnek egy román példát várni arra, hogyan is kell ezt a kényes kérdést példásan megoldani. Ha majd látjuk a ratifikált román-moldován határklauzulás alapszerződést, akkor mi is elkezdhetünk tárgyalni róla.

Ami a határgarancia kérdésének és a kisebbségi sorban élő magyarság jogfosztottságának az összekötését illeti, példátlan cinizmusnak tartom, hiszen ezáltal az elszakított magyarok alkutárgyként, üzleti tételként szerepelnek az érintett kormányok kezében. Nem is szabadna megkérdezni őket, mi a véleményük a határok garantálásáról, hiszen mit is mondhatnak erre? Ezzel az összekapcsolással valójában maga a magyar kormány tereli őket az eddiginél is kétségbeejtőbb és megalázóbb kényszerpályára.