Hurkapuszta. A szó maga a bőség és gúny; zsíros sercegés. Az eszéki út mellett-fölött három ház s Mária néni, özvegy Cseszla Józsefné. Meglehet nyolcvanéves is. Ha az ember emlékezetből idézi alakját, úgy tetszik, mintha akkoraforma lenne, mint egy aszaltszilva. És a templom, mondhatjuk ugyanúgy mint a hely nevét: hurka. Mert nem templom, még csak nem is kápolna, hanem egy bemeszelt téglarakás, tetején cserép, azon vaskereszt, elején mélyedés, vakablak. A törött üveg mögött színehagyott, mocskos szentkép. Madonnás kell legyen, betlehemes mert egyetlen fölismerhető figurája egy ökör. Ökrök pedig a betlehemi jászol mellől szoktak a tűnő-múló közönségre tekinteni. Az épületecske, a templom, maradjunk Mária néni szavánál, világosan jelzi, hogy Hurkapuszta régi lakói szegénységük ellenére nagyszabású életben gondolkodtak. Otthonukat szent helynek tekintették. Ezt az elhanyagolt szőlőhegyről lefelé masírozó akácerdő és a rajta halálos lombként verdeső varjak is számon tartják. Előőrseik már elfoglalták a kis temetőt, ahol a besüppedt sírokon diófák nőnek. A varjak itt illedelmesen csöndesek, holott a diófás minden bizonnyal az ő ültetvényük. A begyűjtött diót hazaviszik, a meghasadt szőlőkarókon keresnek alkalmas helyet a diótörésre.

A három ház lakatlan. A gazdák elköltöztek, meghaltak. Ivadékaik, reménybeli vevők? Ki tudja kik megjelennek olykor. Belekaszálnak a burjánzó csalánba, elhatározzák, hogy a hullott körtéből mézédes törökországi, isteni pálinkát főznek, aztán el. Mária néni marad. Ő az egyetlen lakó, de neki nincsen háza. Volt. A legszebb helyen, az útkanyar fölött, ahonnan királyi kilátás nyílik a Duna felé. A ház azonban összedőlt. A kocsiszín is, a fészer is. Az ól maradt, laknak benne elegen: a kecske, no meg a tyúkok, amelyek szabadon élnek-halnak a környéken. Eltojnak erre-arra, költenek, csirkéikkel egyszer csak megjelennek, ha a róka el nem kapja őket. Jut is, marad is.

Mária néni sosem gondolt arra, hogy az ólban lakjék. Akkor sem, amikor összedőlt a háza. A megmaradt déli fal túlsó oldalához odahordta a téglákat, a köveket vastag bástyába az innenső oldalra támogatta ferdén a gerendákat, az épebb deszkákat, rá üres zsákokat, szőnyegfoszlányokat ajtószárnyakat. Néhány szöggel meg is erősítette. A rézsű alá becibálta a sezlont, a bejárathoz a sparheltet, és ajtó gyanánt föltett egy pokrócot. Hogy mióta él így? Senki sem tudja. Ő sem: mit számít az, aranyom! Tévéje, rádiója mosógépe, hűtőszekrénye nincs. Nyáron ivóvizes korsóját árnyékos helyen ásott gödörben tartja. Szénát hord rá, meglocsolja, és a víz friss, akár a forrásé.

Az ünnepeket gondosan megtartja: én folyton szabadságon vagyok, nekem az élet csupa ünnep. Aranyoskám! Karácsonykor földíszíti a kút mellett álló kis fenyőfát. Igazi szaloncukorral. A szaloncukrot máskülönben aranyos rózsákkal kifestett bádogdobozban tartja a fekhelye alatt. Már csak négy darab van, szenteste egy darabot el szokott szopogatni, nem, rágni nem, az sem tudná elrágni, akinek a harminckét foga ép. Szopogatja a cukrot, és kecskebőr subájában elálldogáll a templom előtt. Elmondja csöndesen az éjféli mise szövegét, az énekeket hangosan énekli. Úgy tartja, hogy addig fog élni, amíg a cukor tart.