"Kísértet járja be Közép- és Kelet-Európát, az autonómia kísértete" - jelentette ki Tabajdi Csaba politikai államtitkár az Európai Népcsoportok Föderális Uniója (FUEV) "Népcsoportvédelem Európában" című konferenciáján, amelyet a Budapesten zajló EBEÉ-tanácskozáshoz kapcsolódó információs rendezvényként szerveztek október végén.

Nemcsak e konferencia, hanem az egész európai biztonsági, együttműködési és integrációs folyamat kulcsmondata lehet az idézett szentencia, hiszen az Európa keleti felét négy és fél évtizedig uralma alatt tartó szovjet birodalom felbomlása óta az Elbától és a Lajtától keletre levő térségben (amely több különböző régiót is magában foglal) a régóta megoldatlan nemzeti, etnikai problémák egyre élesebb érdekellentétek és konfliktusok veszélyét idézték, idézik elő, amelynek legtragikusabb formája a délszláv háborúkban öltött testet.

A tanácskozást azért szervezte a FUEV és a magyar kormány, hogy felhívják az EBEÉ-utókonferencia résztvevőinek, továbbá az európai integrációs szervezeteknek - köztük az Európa Tanács és az Európai Unió brüsszeli bizottsága (az EU "kormánya") - figyelmét arra: a megoldatlan nemzeti és etnikai kisebbségi problémák egyre nagyobb mértékben fenyegetik - közvetlenül vagy közvetetten - az európai biztonságot, Európa valamennyi államát. Egyre sürgetőbb feladat, hogy a nemzetközi népcsoporti jogot kodifikálják és integrálják a közös európai jogrendszerbe, de ehhez egyfelől őszinte és határozott politikai szándék szükségeltetik, másfelől a fogalmak és a közös, kölcsönös érdekek tisztázása, definiálása, ami kizárólag békés, jóakaratú, érdemi párbeszéd útján lehetséges.

Ennek az útnak még nagyon az elején tartunk, mindenekelőtt azért, mert a múltból örökölt nemzeti előítéletek, félelmek, sérelmek virulens továbbélése, a történeti jogoknak és a területi kérdéseknek megrögzötten panaszkodó, illetve követelőző felfogása az etnikai, nyelvi, kulturális kevertséggel, a politikai kultúra elmaradottságával és a néhány éve még elképzelhetetlenül súlyos és tartós gazdasági, szociális válsággal párosulva olyan torz - nyugodtan mondhatjuk: beteges, hisztériára hajlamos - politikai szemléletet és mentalitást idézett elő a (többnemzetiségű) közép- és kelet-európai kisállamok nemzeti többségében - illetve azok állami-politikai vezetésében -, amely a nemzeti kisebbség(ek) puszta létét, vagy legalábbis emberi és népcsoporti (kollektív) jogainak megadását tekinti destabilizációs tényezőnek, a népcsoportok, nemzeti kisebbségek önrendelkezési jogának el nem ismerését és erőszakos megakadályozását.

Miért nem lehet semmibe venni vagy lebecsülni ennek a torz politikai szemléletnek és gyakorlatnak a veszélyességét? Erre két szóval is lehet válaszolni: délszláv háború. Kicsit bővebben: Európa államilag-területileg 33 nemzeti többségre tagolódik, melyekhez mintegy 650 millióan tartoznak, s mellettük, velük együtt él több mint 100 millió ember, akik legalább 200 népcsoport, nemzeti kisebbség tagjai.

Tehát Európa lakosságának 13-14 százaléka kisebbségben él, de vannak olyan országok, illetve országrészek - többségük Közép- és Kelet-Európában található -, ahol a kisebbségek összlakosságon belüli aránya meghaladja a 20, sőt a 30, egy-két esetben a 40 százalékot is! A kérdés az, hogy a 650 millió emberre hivatkozva bármilyen politikai, jogi, nemzetbiztonsági stb. ürüggyel, indokkal, demagóg hazafias szólammal meg lehet-e tagadni ugyanazokat az egyéni és kollektív emberi jogokat a kisebbségben élőktől, mint amelyeket a többségben lévők élveznek és érvényesítenek.

E megoldás egyik lehetséges módja új nemzetállamok létrehozása, amire 1990 óta több példa van Közép- és Kelet-Európában, de kiderült, hogy az államterületek megváltoztatása több új problémát idézett elő, mint ahány régit megoldott. Christoph Pan, a FUEV elnöke mondta az említett konferencián: ha Európában minden négymilliónál nagyobb létszámú nép (csoport) saját államot akarna létrehozni, akkor Európa a jelenlegi 45 helyett körülbelül 80 országból állna, de ez a parcellázódás szétrombolná Európát, ráadásul semmilyen garanciát nem nyújtana arra, hogy az új államokban biztosítanák a népcsoportok, nyelvi és kulturális kisebbségek jogait. Pan professzor - aki a dél-tiroli (Olaszország) német ajkú népcsoportot képviseli a FUEV-ben- úgy véli, hogy leszámítva a kilenc európai mini- és kis államot, a további 36 ország közül harminc deklaráltan többnemzetiségű, de csupán kettő: Svájc és Belgium oldotta meg teljesen a nemzeti(ségi) problémákat. A legtöbb országban egyetlen hivatalos állami nyelv létezik (kivéve Svájc, Belgium, Finnország), s az Európában őshonos mintegy 70 beszélt nyelv közül csak 31 élvez hivatalos állami státust - a többi kisebbségi nyelv, amelynek használata kisebb-nagyobb mértékben korlátozott, politikai, jogi vagy egyszerűen gazdasági és szociokulturális akadályokba ütközik.

A FUEV által kidolgozott, az átfogó európai népcsoportvédelemre vonatkozó tervezet - amit többen, köztük Tabajdi Csaba és Lábody László a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke is politikai tekintetben a leghaladóbb, leghumánusabb és szakmailag a legjobban megalapozott s kidolgozott európai dokumentumnak minősítenek - két fő javaslatot tartalmaz és ajánl az európai integrációs szervezetek és az európai államok figyelmébe. Az egyik tervezet az Európai Emberi Jogi Konvenció kiegészítő jegyzőkönyve az európai népcsoportokhoz tartozó személyek alapvető jogairól; a másik pedig az európai népcsoportok autonómiajogáról létrehozandó külön konvencióhoz szükséges vitaanyag. Egyre több politikai szakértő osztja azt a véleményt hogy az autonómia - ami Tabajdi Csaba kifejezésével "egyik legrettegettebb szó" Közép- és Kelet-Európában - nem megindítja, hanem megelőzi a szeparatista, dezintegrációs nemzeti, etnikai törekvéseket, vagyis a kisebbségi autonómiák kiépítése a leghatásosabb preventív módszer az államok felbomlása, felosztása, illetve az államhatárok módosítása ellen.

Az önrendelkezési jog és az autonómia összefüggéséről Felix Ermacora, a talán legtekintélyesebb európai kisebbségi szakértő kifejtette, hogy az emberi jogi konvencióba be kell venni a pontosan definiált csoportjogokat is, hiszen a szabadság és önrendelkezés joga nemcsak a társadalmi csoportok tagjait illeti meg, hanem az általuk alkotott csoportokat is. A népcsoportok, nemzeti kisebbségek önrendelkezési jogának elismerésével nyílhat meg az út a területi autonómiák kialakítása előtt, s erre már több követhető, adaptálható példa van Európában.

Bibó lstván 1946-os híres politikai tanulmányában- máig érvényesen - úgy fogalmazott, hogy "a világnak ezen a legkritikusabb területén", Közép- és Kelet-Európában a végleges konszolidációt csak akkor lehet megteremteni, ha az itt élő kis nemzetek lemondanak a határok megváltoztatásának szándékáról éppúgy, mint az államterületükön élő nemzeti és etnikai kisebbségek elnyomásáról. Ellenkező esetben ez a térség az anarchia, a bizonytalanság és az elégedetlenség területe marad, ami veszélyezteti Európa békéjét. Már Bibó is úgy vélte, hogy a népek önrendelkezési jogának a sajátos közép- és kelet-európai helyzethez, körülményekhez és szükségletekhez hozzáigazító következetes alkalmazása lehet egyedül alkalmas arra, hogy rendet és biztonságot teremtsen Közép- és Kelet-Európában.

Ha a megoldáshoz, a megegyezéshez esetleg csak évtizedek múlva juthatunk is el, a munkánkat el kellene kezdeni végre. Más - "Európa", a "Nyugat" - nem végzi el helyettünk! Egyébiránt mi is Európa vagyunk, a Nyugat pedig soha nem tudott konstruktívan közreműködni térségünk nemzeti és etnikai problémáinak rendezésében.