Az elmúlt öt év európai változásai jelentős eredményeket hoztak kontinensünk stabilitásának növelésében. A diktatórikus politikai rendszerek eltünése megszüntette a terror és a félelem légkörét, helyreállította a szabadságot, de az emberek mindennapi életében nem hozott kézzelfogható javulást, sőt, sokak számára az életfeltételek nehezebbé váltak. Közép- és Kelet-Európa, sőt talán egész kontinensünk jövőjének kulcsa a megkezdett demokratikus politikai és gazdasági átalakulás sikeres folytatása és befejezése. A gazdaságok rendbehozatalához, a befektetések növeléséhez, Európa keleti fele gazdasági, mentális és turisztikai fogadóképességének radikális megnöveléséhez szilárd belső és külső, nemzetközi jogrendre van szükség. Az átalakulás sikerének egyik fontos feltétele a stabilitás növekedése, s ebben közös az európai államok felelőssége. Nagy elismerés illeti Franciaországot, amiért vállalta a kezdeményező szerepét, hogy annyi bíztató politikai ígéretet hordozó nyilatkozat után az aláíróknak kötelező szerződés kidolgozását javasolja az új Európa stabilitásának növelése érdekében. Az Európai Unió -összhangban megnövekedett tekintélyével és lehetőségeivelmagáévá tette a javaslatot, ezért a köszönet Párizs mellett az összes Európai Uniós fővárosnak is kijár.

Közép- és Kelet-Európa mai határait jórészt az 1919-es Párizsi békekonferencia rajzolta meg. E határok a népeket akaratuk ellenére együtttartó birodalmak helyén független államokat hoztak létre. Az új határok ugyanakkor jelentős nagyságú közösségeket vágtak el nemzetük államot alkotó többségétől, létrehozva így a többségtől eltérő nyelvű, kultúrájú, történelmi hagyományú nemzeti kisebbségeket. E tényt felismerve az 1919-es békerendezés nemzetközi jogilag kötelező szerződésekben garantálta a kisebbségek jogait. 1919 óta e kisebbségi közösségek háborúk, kényszer-kitelepítések és nemzetközileg előírt lakosságcserék következtében számbelileg megfogyatkoztak. Ígéretei ellenére a kommunizmus nem volt képes megszűntetni a nemzeti türelmetlenséget, sőt politikai gyakorlatával, és ennek egyik eszközeként önkényes iparosítási politikájával az elmúlt évtizedekben jelentős mértékben módosította városok és körzetek nemzetiségi összetételét, ezzel korábban nem tapasztalt mértékű türelmetlenség és így újabb feszültségek alapjait vetette meg. Közös felelősségünk, hogy a múlt káros örökségének ezt az elemét is felszámoljuk.

A Stabilitási Egyezményhez vezető folyamat alapelveit és menetét ígéretes módon rögzíti a tervezett Dokumentum. Engedjék meg azonban, hogy felhívjam figyelmüket néhány olyan elemre, amelynek figyelembe vétele elengedhetetlen a Stabilitási Egyezmény sikeréhez.

A stabilitásnak, a jószomszédi viszonynak számos közép- és kelet-európai ország esetében megkerülhetetlen eleme a nemzeti kisebbségek helyzetének a demokrácia, a kormányzottak közügyekben való részvétele, a szubszidiaritás és a decentralizáció elveinek maradéktalan érvényesítése alapján történő rendezése. A jelenlegi magyar kormány és a közeljövőben összeülő új magyar parlamentben képviselt valamennyi politikai erő véleménye szerint nem képzelhető el a kisebbségek helyzetét érintő olyan egyezmény, amely megkérdezésük, részvételük nélkül születik. "Semmit, rólunk, nélkülünk", idézett egy lengyel közmondást Clinton elnök ez év januárjában Prágában. Úgy vélem, hogy az Európai Uniónak ugyanezt az üzenetet kellene továbbítania a kommunista diktatúrák összeomlásáért oly sokat tevő, s a demokráciától oly sokat váró nemzeti kisebbségek felé.

A közép- európai stabilitáshoz Magyarország az elmúlt négy évben azzal is hozzájárult, hogy egy sor állammal kétoldalú szerződésben rögzítette az államközi kapcsolatok alapelveit. E szerződésekben kölcsönösen biztosítottuk a szerződő felek országaiban élő nemzeti kisebbségek jogait. Valamennyi, velünk szomszédos országban élnek magyar kisebbségek, összlétszámuk megközelíti a három és fél milliót. Három szomszédunkkal, Ukrajnával, Szlovéniával és Horvátországgal, valamint Németországgal államközi szerződésben biztosítottuk egymás kisebbségeinek jogait, összhangban az érintett kisebbségek érdekeivel és véleményével. Megkíséreltünk hasonló szerződéseket kötni más szomszédainkkal is, azonban eddig ennek akadálya volt az a tény, hogy az érintett országokban élő magyar kisebbségek helyzete - legitim politikai képviselőik egybehangzó véleménye szerint - kívánnivalókat hagy maga után, nincs összhangban a velük kapcsolatos nemzetközi dokumentumokban, különösen az EBEÉ 1990-es Koppenhágai dokumentumában és az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 1201-es ajánlásában foglaltakkal. A holtpontról való elmozdulás érdekében szükség van a nemzetközi közvetítők részvételére mind a regionális, mind a kétoldalú tárgyalásokon és ennek a közvetítésnek a kereteit teremtheti meg a Stabilitási Egyezményben tervbe vett folyamat.

(Minthogy a dokumenum végülis nem talált módot ezen igény teljesítésére, a Magyar Köztársaság annak ellenére, hogy jogi értelemben nem ő képviseli ezen kisebbségeket, kénytelen magára vállalni, hogy a mai konferencián az ő érdekeiket szem előtt tartva, felhatalmazásuk alapján foglaljon állást az Egyezmény kialakításánál kívánatosnak ítélt eljárás tekintetében.)