A VMDK-t kezdettől fogva foglalkoztatja a magyar összefogás gondolata. Nem elvonatkoztatva, hanem politikai tevékenységének megfelelő tartalommal és irányultsággal kívánja meghonosítani a politikai összefogás különböző formáit.

A bipoláris politikai világrend megszűntével, nem számítva néhány ortodox szocialista államot, helyreállt az ideológiai egység és a demokrácia, valamint a globálisan méltányos megoldások újra eséllyel rajtolnak. A változások méreteire utal, hogy az amerikai politológusok, róluk szólva, újra a politikailag elkoptatott szóösszetételt, a forradalmi változásokat emlegetik.

Az új nemzetközi körülmények között a trianoni trauma távlatokat nyitó meghaladása, nemzeti stratégiánk egyik alapvető célja, csak a magyarság politikai reintegrációja útján valósítható meg. Határmódosítás nélkül, a szomszédokat nem veszélyeztetve, Európába minden tekintetben beépülve, önerőnkből teremthetjük csak meg fennmaradásunk, fejlődésünk feltételeit.

Összmagyar érdek, s egyben nemzeti stratégiánk alapja, hogy Magyarország mielőbb csatlakozzon az Európai Unióhoz, meg az is, hogy a szomszédos országokban élő magyar kisebbségi közösségek érvényesítsék autonómiatörekvésüket. A magyarság politikai reintegrációja, az e célokért folytatott közös küzdelem során valósulhat meg.

A magyarországi, valamint a szervezetei útján politikai szubjektivitást szerzett kisebbségi magyarság közös küzdelme összhangban van a világban érezhető modernizációs törekvésekkel, melyeknek egyik fő célja a demokrácia, s az egyén önmegvalósítási lehetőségeinek kitágítása. Olyan egybeesés ez, melyre a magyar történelemben Trianon óta nem volt példa. Ha most nem használjuk ki a kínálkozó lehetőséget, ki tudja mikor adódik újabb alkalom.

Nemzeti stratégiánkat, tehát, közösen, állandó demokratikus kezdeményezéssel, hatékony, példaértékű politikai innovációk alkalmazásával valósítsuk meg.

Csakis azokról, amelyeket a modernizáció, s a demokrácia újabb térhódításának folyamatai, az államok közötti viszonyok területén megkívánnak, illetve lehetővé tesznek. A méltányosság elvének térhódítása, a kettős mércék alkalmazásának visszaszorítása, az önálló, felelősségteljes politikai kezdeményezések értékelése, a nemzetközi közvetítőknek a tárgyalásokba való bevonása, egyenlőre csak tendenciaként, jelzik a világméretű modernizációs folyamatok irányát, de tartalmát, az új feltételrendszerek kialakulásának egyre gyorsuló ütemét is. A belátáson alapuló célratörő konszenzusnak vannak határai, de, hogy e módszer jelentősége a nemzetközi viszonylatban megnövekedett, az tagadhatatlan.

A Kárpát-medencében élő magyarság fennmaradását, és továbbfejlődését csak akkor tudja biztosítani, ha legjobbjai erőiket egyesítve, eredeti ötletek, megoldások szorgalmazásával, offenzív, kezdeményező magatartással, mind a nehéz nemzetközi terepen, mind pedig a kétoldalú megbeszélések során ezt számára kiharcolják.

Egyrészt, Magyarország még ha akarna sem tudna megszabadulni a magyar kisebbségektől, amelyek most már politikai szubjektivitással rendelkeznek. Másrészt ugyanezektől a kisebbségektől a környező országok sem tudnak megszabadulni. A kisebbségek kérdésének megoldása tehát közös ügy. Méghozzá olyan ügy amelynek megoldása nem várathat magára sokat.

Trianon után a két világháború között a határok visszaállítása, vagy legalább jelentős módosítása volt a tét. Természetes, hogy ebben a játszmában a kisebbségi gondok legfeljebb a feláldozható gyalogos szerepében jelenhettek meg. A második világháború után, a kisebbségek helyzete tabu téma lett. Gondjaik nem kerültek fel a testvéri szocialista országok kétoldalú tárgyalásainak napirendjére.

Nem, mert a Szovjetunió nagyhatalmi érdekeit veszélyeztethette volna, ha a térségben amelyet befolyása alatt tart, a csatlósországok, nehezen, megoldható, vagy éppen megoldhatatlan kérdéseket vessenek fel. Ha őszinték akarunk lenni, ki kell mondani: most a rendszerváltás után, a nagyhatalmak látják ugyan, hogy a kisebbségek problémája megoldásra vár, mégsem idegen tőlük a gondolat, hogy a gazdasági érdekek útján történő diszkrét zsarolással, a kisebbségek ügyét maguknak az érdekelt államoknak a részvételével, az ő hallgatólagos jóváhagyásukkal, egyszerűen a szőnyeg alá söpörjék. Hogy miért? Valószínűleg azért, mert nem akarják, hogy a jelenleg még kezelhető problémák veszélyes konfliktusok sorozatává fajuljanak el.

Csakhogy, miután megtörtént a rendszerváltás, a kisebbségek gondjait a napirendről egyszerűen nem lehet levenni. Azzal, hogy politikailag is színreléptek, a kisebbségek bizonytalansági tényezővé váltak. Nem véletlenül! A nemzetállami törekvések a kisebbségek számára bebizonyították: ha nem akarnak beolvadni, vagy szép lassan elvándorolni, a kollektív jogokat, illetve autonómiát kell követelniük. Politikai szervezeteik útján, ezt nem várt sikerrel meg is tették. A politikai szubjektivitás kötelez. Mindaddig amíg helyzetük, számukra is megnyugtatóan meg nem oldódik, a kisebbségek megmaradnak a térség válságtényezőjének szerepében.

Hogy mentsék ami menthető, az érdekelt környező országok politikai innovációkhoz folyamodnak. Szondázzák már a nemzetközi közvéleményt, azt tapogatva, milyen eredményeket várhatnak a kisebbségek ügyében történő közös, nyilvános fellépéstől. A napi politikában alkalmazott propaganda érvrendszerét vizsgálva könnyű felfedezni, azokat a közös csapásirányokat, amelyeket nem lehet a kisebbségek okozta gondok hasonlóságával, vagy azonosságával magyarázni. De a nyílt együttműködés az más. Az már nem a védekezés jele, hanem a politikai támadásé. A demokráciákban alkalmazható módszerekkel folytatott támadásé, melynek célja a saját, közösen kimunkált politikai filozófia elfogadtatása a nemzetközi közvéleménnyel. Nagyon kézenfekvő példa erre a kettős mércék alkalmazásának a praktikus, a kisebb ellenállás vonalán megvalósítható megoldások népszerűsítése, netán elfogadtatása. Vagy a húzd meg, ereszd meg elvének összehangolt alkalmazása. S a törekvés, hogy a kisebbségi követeléseket belügyként kezeljék.

Van-e erre a Kárpát-medencében élő magyarságnak a nemzeti stratégiánknak megfelelő válasza? Nincs, s nemcsak azért nincs, mert objektíve nehezebb a helyzete annak aki valamit meg akar szerezni, mint annak aki valamit meg akar tartani.

A baj ott van, s ez jól látszik az alapszerződések körüli vitából is, hogy Trianon-ügyben nincs, a nagy többséget megnyugtató, s a nagy többség által elfogadott stratégia. Természetes, hogy a két véglet között igen sok árnyalat van, de a gond az, hogy közülük egyik sem felel meg az új történelemadta lehetőségeknek, illetve korlátoknak.

A mindent vissza és a hagyjuk már a határokat, s velük együtt a kisebbségeket is, olyan vélekedések, amelyek a közöttük levő összes változattal együtt a történelem szemétdombjára valók. Sajnos ezzel nagyon sokan még nincsenek tisztában. Annak ellenére, hogy tudják, látják: vér nélkül nem lehet határt módosítani. Meg azt is, hogy a nagyhatalmak Magyarországot kisebbségeivel együtt teszik a politika mérlegére. Nem kívánják tőle elvonatkoztatottan szemlélni azt a biztonsági kockázatot amit a térségben az elégedetlen, s politikailag felébredt kisebbségei jelentenek.

Nem fából vaskarika ez? Lehet, hogy igen, de bennünket csak egy ehhez közelítő megoldás húzhat ki a csávából. Olyan politikai innovációra van szükség amely a legkisebb kockázat mellett, a legnagyobb valószínűséggel mozdíthat el bennünket a holtpontról.

Közülük is a legfontosabb, hogy a magyar diplomácia, meg a legitím magyar politikai szervezetek a Kárpát-medencében élő magyarság két fő törekvését, az Európai Unióhoz való csatlakozás, valamint a kisebbségi autonómia létrehozatalának óhaját úgy tudják megjeleníteni a nemzetközi színtéren, hogy az a nemzetközi közösség számára bebizonyíthassuk: nem a kisebbségi kérdés megkerülése, hanem a demokratikus autonómiakövetelések érvényesítése jelent távlati megoldást. Olyan megoldást, amely a kisebbségi kérdés válságtényező jellegét is megszünteti. Erre van esély, hiszen a világméretű modernizációs, a demokratizálódást szorgalmazó folyamatokban, az autonómiának a beolvasztási törekvések és a szeparatizmus közötti, egészséges kompromisszumnak, elismerten fontos szerep jut.

Mivel ez a politikai innováció, a Kárpát-medencében élő magyarok közös érdekeinek a nemzetközi politikai színtéren való együttes megjelenítése a résztvevők közötti partneri kapcsolatok kiépítését feltételezi, azok akiknek részérdekeikből kifolyólag a kliensi viszonyok felelnek meg, ellenzik az autonómiát.

A vajdasági magyarság szempontjából nézve, ezek az erők Magyarországon máris igen erős nyomásgyakorló csoportként jelennek meg. Tehetik, mert az előző kormányzatban pozícióikból kifolyólag jelentős pénzalapokra tettek szert, amelyeket most az új kormányprogram autonómiatörekvéseket támogató kitételeinek meghiúsítására igyekeznek felhasználni. Másrészt, a Vajdaságban működő klienseik politikai tevékenységének eredményeként, erősíteni kívánják saját pozícióikat a magyar politikai színtéren. Er re a kliensi rendszert szorgalmazó nyomásgyakorló csoportnak azért van szüksége, hogy megőrizze a megszerzett anyagiak feletti ellenőrzését. Mindebből következik, hogy a Kárpát-medencében élő magyarok közös érdekeinek a nemzetközi színtéren való együttes megjelenítése csak akkor lehet eredményes, ha a kliensi rendszer autonómiaellenes szószólóinak politikai befolyását sikerül semlegesíteni.

Harmadszor, Vajdaságban demokratikus politikai harc útján, semlegesíteni kell azokat a kisebbségi politikai erőket is, amelyek saját anyagi érdekeik és a kliensi viszonyon alapuló befolyásuk megvédésére, szembeszállnak az autonómiatörekvések érvényesítésével. Ezek az erők, amelyeknek politikai befolyása kizárólag a részükre folyósított magyarországi támogatástól függ, keresik a közös nyelvet az autonómiát ellenző helyi szerb erőkkel. A céljuk az, hogy a magukat demokratikusnak nevező szerb pártoktól mesterséges politikai legitimitást kapjanak, s megtartsák eddigi pozícióikat mind a Magyarországról érkező segély elosztásában, mind pedig a szerb hatalom részéről az autonómiaellenességet honoráló gazdaságilag igencsak vonzó ügyletek névszerinti leosztásában.

Mert valóban történelmi kockázat, a jelenlegi szövevényes nemzetközi viszonyok között koncepcióval, jövőbemutató módszerekkel fellépni, s a kétségtelenül jelenlevő visszahúzó folyamatok miatt veszélyeztetni azt is amit már a magunkénak mondhatunk. Az óvatosság ebben a helyzetben parancsoló szükségszerűség. De nem szabad megállni, mert az biztos vereség. Emiatt viszont különösen fontos a belső stratégiai összefogás létrejötte. Ezt a politikai csatát nem szabadna elveszteni.

Végül is abból kell kiindulni, hogy a térség országainak és népeinek együtt is, külön is, a méltányosságon alapuló történelmi megbékélés nyithat távlatokat. Tudják ezt a kör nyező országokban is, s ez az ami esélyt ad nekünk, feltéve, ha az új történelmi helyzetben feltaláljuk magunkat.