A magyarság története is elválaszthatatlan a háborútól. Először eleink portyázták végig Európát, s adtak ízelítőt a keleti virtusból. Az elfogott ellenséget éppúgy fogságba hajtották, mint a középkori Európa más népei.

A tatárjárás után a következő nagy megpróbáltatást a török hadjáratok jelentették a magyarság számára. A törökök, hasonlóan más népekehez, az ellenséget -- adott esetben a magyart --, ha tehették, megsemmisítették, az élve maradottakat rabságba hurcolták. Ekkor találkozott először a magyarság a mai értelemben vett hadifogolytáborral, a Jedikulával, vagy ahogyan jobban ismerjük, a Héttoronnyal.

Érdekes dolog egyfajta különbségtételre felfigyelni. Azok számára, akik átvészelték a fogság megpróbáltatásait, esetenként volt visszaút a hazába. Zoltayt, a híres egri hőst becsületszóra elengedték, hogy összegyűjtse a váltságdíjat. Török Bálintnak vagy Bornemissza Gergelynek azonban ez már nem adatott meg. Már ebben az időben is voltak jeles politikusok, híres katonák, akik számára a fogság jelentette az élet utolsó stációját.

Szívesen nevezzük a törököt, a tatárt barbárnak, pedig a kor szokásjogát figyelembe véve jogtalanság nem történt. Nem mondhatjuk azt, hogy a keleti barbarizmus tipikus példájával tallákozunk, főként akkor nem, ha arra gondolunk, hogy a harmincéves háború során Nyugat-Európában ugyanez az elv érvényesült. A civil lakosság fogságba hajtása ekkor még nem volt ellentétben a civilizált világ által elfogadott és gyakorolt erkölccsel.

És most jön a lényeg! Természetesen más volt egy birodalom belügye. Az orosz cár vagy az osztrák császár azt csinált alattvalóival egy-egy lázadás esetén, amit akart vagy amit tudott. Így alakult ki az a rend is, hogy a cár a renitens alattvalóit és a háborúban ejtett foglyokat ugyanarra a helyre, Szibériába száműzte.

Szibéria a magyar köztudalomba a szabadságharc bukása után vonult be. Nem kétséges, ha a szovjet -- pontosabb azonban a népben élő emlékek alapján így mondani: orosz -- munkatáborokról hall a magyar, szinte azonnal Szibériára gondol.

Szibériát a magyar hadifogoly folklór, s ezen keresztül a magyar néptudalom úgy őrzi emlékezetében, mint olyan helyet, amely vesztes forradalmak, vagy háborúk után arra van kijelölve, hogy ott a magyarság lerójja a vereség adóját. Szibéria tehát amolyan Óperencián túli közös orosz--magyar birodalmi terület lett.

Ki tudja milyen tömegben kerültek először megtorlásként magyarok a bukott szabadságharc után hadifogságba Oroszországba. Legalábbis ez az első dátum, amelyet a nép a maga számára fontosnak tartott megőrizni. Ekkor kapta Szibéria azt a kettős tudati tartalmat, amely még a mai napig is a magyarság sajátja. Egyrészt a nagy orosz sztyeppe, az ólombányák, a kibírhatatlan minuszok, a kancsukás-pikás nagykucsmájú rabtartók birodalma, a biztos halál hazája. Másrészt a reménységé! Szibériában ugyanis még van az ember, ha már ott sincs, sehol sincs! Példa erre a Petőfi mitológia. Egy nemzet egyetlen reménye volt akkoriban, hogy a segesvári tömegsír helyett Petőfi mégiscsak él valahol Szibériában. Így fért meg egymás mellett a halál és a reménykedő élet tudata.

A nagy magyar kényszervándorlás következő stációja az első világháború. Az osztrák--magyar hadsereg az évekig tartó küzdelemben több fronton volt érdekelve. Jellemző -- és most ismét a néptudalomra hivatkozom--, hogy mi maradt meg leginkább az emlékezetben. Kihaló öregek meséltek-mesélnek az isonzói hősi helytállásról, a piavei harcokról és az orosz hadifogságról. 1916 a nevezetes év, s annak is június 4-i napja, amikor megkezdődött a híres Bruszilov offenzíva. Az első tíz napban az oroszok több mint 200 000 hadifoglyot ejtettek. Ezekben a napokban indult el a magyar baka tömegével Oroszország belseje felé. Addigra azonban civilizált világunk tető alá hozta a hágai nemzetközi hadifogoly egyezményt, s így valamiféle védelmet élvezhettek mindkét oldalról a fogságba esett katonák. Az oroszországi hadifogolytáborokról lehet némi fogalmunk, ha kezünkbe vesszük Németh László míves regényét, vagy elolvassuk Zilahy Lajos Két fogoly című könyvét, vagy éppen Markovits Rodion Szibériai garnizon című lágerregényét.

Az októberi forradalom hozta a minőségi változást. Lenin és a bolsevikok új öszefüggéseket hoztak a felszínre, s ennek komoly következményei lettek.

A háború során a fogságba esettek közül -- s ez vonatkozott csehre, osztrákra, németre, magyarra egyaránt -- az új ideológia hívei a bolsevikok természetes és potenciális szövetségesei lettek. A forradalom kitöréséig a nemzetközi egyezményeknek megfelelően a hadifogolytáborokban a tisztek élveztek kiváltságokat. Ettől kezdve ezek a jogok átszálltak azokra a hadifoglyokra, akik vállalták a harcot Lenin forradalma mellett. S különösképpen megkülönböztetett jogokkal ruházták fel a hadifoglyok közül az eszme prédikátorait -- az agitátorokat.

Az új ideológia megjelenése -- tényt rögzítek, nem minősítek -- közösségosztó zavarokat okozott. Új koherencia határai mutatkoztak, új megosztódás született, amely áthágott lágerhatárokat és országhatárokat is.

Az ország Trianon előtti területe 325 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre csökkent. Lakossága 20,8 millióról 7,6 millióra zuhant vissza.

A tendencia világos, bár hozzá kell tenni, hogy a királyi Jugoszláviában közel sem volt olyan erőszakos az asszimilációs törekvés -- bár a számadatok mutatják, hogy volt --, mint például Romániában és részben Csehszlovákiában.

A térség térképe -- és ez nagyon fontos -- nemcsak földrajzi értelemben változot, ideológiai szempontból is. Az Osztrák--Magyar Monarchia -- bár minősítése a történészek között vita tárgya -- mégiscsak erejénél fogva 1867-től az első háborúig egyensúlyállapotot teremtett. Igaz ez akkor is, ha 1848 és 49 véres csatáira gondolunk, amely azt igazolja, hogy véres játékot játszani egy adott szituációban lehet, de a birodalmi gondolat a harc lezárta után békét kíván. Ez nem zárja ki a másik igazságot: hamu alatt izzik a parázs.

Csakhogy -- s ez lehet, hogy az én személyes tévedésem -- 1867-től és 68-tól a térségben két irányú mozgásra kell figyelnünk. Ezek közül az egyik történetileg elkerülhetetlen volt: a nemzetté válás folyamata Nyugat-Európában az ezernyolcszázas évek utolsó harmadának elején végbement. Kelet-Európában, Kelet-Közép-Európában, Közép-Kelet-Európában -- kinek hogy tetszik -- egy fázis eltolódásával ez a huszadik század elején történne meg. Trianonnak ugyan nem a nemzetté válás -- a nemzetállamá válás feltételeinek megteremtése -- az oka, de az kétségtelen, hogy az etnikumok nemzettéválása előtt úgy nyitotta meg az utat, hogy megterhelte a kérdést a kisebbségek problémájával. Ugyanakkor számolt a vesztes ország ugyancsak nemzetté válási törekvésével --, zárójelbe tette a magyar szabadságharcok történetét --, és főként nem számolt azzal, hogy a Nyugat-Európában "steril körülmények között" -- egynemű világ -- lezajlott nemzetté válás a kelet-európai késett fejlődés következtében -- továbbá világégés és forradalom Oroszországban -- szociális feszültséggel párosul.

Ez a nyomorult térség a mai napig kettős ideológiai igában görnyed: egyes történészek szerint be kell fejezni a nemzeti állammá válást, megoldva úgy a szociális feszültségeket, hogy ebben a térségben nem volt ipari forradalom. Ez tragédia, ez feszültség, ez zsákutca és nem tudom, mikor lehet ennek a következményeit kiheverni.

1944 október végének okait ne csak 1944 október végének eseményeiben keressék! Ott is, de a gyökerek hihetetlenül mélyek. Itt hagyományt a mongolok, a tatárok, a törökök, s az orosz birodalom teremtett. Egyszóval: Ázsia, s a térségnek ettől a hagyománytól kell szabadulnia. De ez önmagában nem elég! Meg kell szabadulni az ősrégi beidegződött -- s ezért történelmileg ható -- hagyomány mellett az újkori hagyományoktól, amelyek ezt a régiót szintén befolyásolták: a kegyetlen -- s itt a jelző nem véletlen -- diktatúrától, s annak mindkét vállfajától a bolsevizmustól és a fasizmustól!

Minden állam védekezett története során saját köztörvényes bűnözői ellen. A XX. század első felében két állam volt, amely saját területén saját állampolgárai ellen faji vagy politikai megfontolások alapján lágereket hozott létre, az egyik a Szovjetunió volt, a másik Németország. Éljek a korabeli magyar képviselő 1941-es kései bon mot-jával: Vörös fasizmus, zöld bolsevizmus?

Hogy volt a második világháború alatt? A németek követelésére 1942 tavaszán és nyarán kikerült az orosz frontra a második magyar hadsereg. 1943. január 12-e és 14-e az urivi és a scsucsjei hídfőnél történt áttörés jelentette a magyar hadsereg számára az új "Bruszilov" offenzívát. Ennek során a magyar katonai erő gyakorlatilag február 9-re megsemmisült. A magyar katonák a voronyezsi katasztrófa következtében tömegesen estek hadifogságba. Van azonban itt egy olyan új mozzanat, amely új dimenziókat nyitott meg. A frontra küldött magyar hadseregben a katonai alakulatok mellett megtalálhatjuk az úgynevezett munkaszolgálatos alakulatokat is. Mint tudjuk, a muszos alakulatok zömükben megbélyegzett, a társadalom perifériájára szorított zsidókból, nemzetiségekből és kisebb mértékben baloldaliakból állottak. A munkaszolgálatos alakulatokat -- bár katonai rendbe szerveződtek, mindenképpen civil tömegnek kell tekintenünk. Sőt, olyan civilek is voltak munkaszolgálatra kényszerítve, akik a Szövetségesektől, így a Szovjetuniótól várhatták sorsuk jobbrafordulását -- nota bene -- életük megmentését is. Ez az alapösszefüggés nem igen látszott meg a fogságba esés után, hacsak azt nem vesszük figyelembe, hogy a fogságba került -- felszabadult? -- munkaszolgálatosokat a szovjet elhárító tisztek általában nem tekintették potenciális háborús bűnösöknek.

Aki végigolvassa Örkény István a Lágerek népe címü lágerszociológiáját, erre a kérdésre is sokrétű és árnyalt választ kap. Civilek, igaz, hogy frontvonalban a doni áttörés után kerültek először tömegesen szovjet hadifogságba és kerültek szovjet lágerekbe.

Az államnak jogában áll védekezni az ellenfeleivel szemben. Más kérdés, hogy az állam a védekezés milyen formáit választja. Ha az állam valóban a valós ellenféllel szemben lép fel, esetenként ez a tevékenység találkozhat a társadalom támogatásával is. Nem érzi azonban biztonságban magát a terrort alkalmazó állam -- s itt záródik be a kör -- ha a terror jogtalan, és tarthat attól, hogy a társadalom ez ellen fellázad. Ennek a feltételezett lázadásnak -- a vázolt gondolatmenet szerint -- egyetlen módon lehet elejét venni, az újabb terrorral. Vagyis először a kisebbséget, majd az egész társadalmat kell megfélemlíteni. S ez akkor érhető el, ha a társadalom bármely tagja letartóztatható. Illetve annak érzi magát.

Az ártatlan ember fizikai likvidálása, jobb esetben letartóztatása figyelmeztetés a társadalom egészének, annak a részének is, amely vagy cinkosan néma volt, vagy aktívan cselekvő. A folyamatos letartóztatás -- folyamatos figyelmeztetés. A végső cél: a társadalom akarattalanságának elérése, megfélemlítése, szolgává tétele. Ez a folyamat először a hitleri Németországban és a sztálini Szovjetunióban ment végbe, majd kiterjedt a felügyelt részekre is. Önök vagy én, az önök elődei, és az én elődeim, ennek a folyamatnak s ennek az ördögi koncepciónak voltak szenvedő részesei.

Kérem! Értsenek meg engem! Én túl akarok lépni a történelmi múlton. Pontosan tudom, hogy ami itt 1944. október végén történt, az a mozaikokból ma már összeállítható. A nemzetállam megteremtésének koncepciója, elegyedve a bolsevik terrorral, a személyes oktalan brutalitással, mindez magyarok életébe került. De itt nem tudok megállni. Foglalkoztam az ötvenhatos magyarországi sortüzekkel, részese voltam az ötvenhatot követő megtorlások kutatásának. Kutattam az ÁVÓ történetét, a magyarországi lágerek történetét 1945 és 53 között. Ezek mind egy gyökerűek. Azt írja Szabó Lőrinc Rutilius levelében című versben: