Kétségtelen, hogy a vajdasági magyarok körében a földművelés és az állattartás az a foglalkozás, amely legtöbbünknek munkát biztosít. Sorainkból vajmi kevés gyorsan meggazdagodó magánbankár, bioenergetikus, látnok kerül ki. Hál' Istennek, még kevesebben vannak, ha vannak ilyenek egyáltalán, a vajdasági magyar háborús nyerészkedők. De a sikeres magánvállalkozók száma sem kiugró érték. Egyesek szerint a sors, mások szerint a politika hozta úgy, hogy a vegyes nemzetiségű környezetek mezőgazdasági nagyüzemeiben (tisztelet a kivételnek), az egyetemi végzettségű magyar szakemberek csak elvétve tudtak-tudnak labdába rúgni. Szenttamáson például, ahol két mezőgazdasági nagyüzem létezik, egy magyar ajkú állatorvos tölthetett be a közelmúltig vezető állást. Az is a hálátlan munkahelynek számító kooperációban, ahol a surlódásra legtöbb lehetőség adódik a parasztság és a nagygazdaság között. Azóta ez az egy is nyugdíjba vonult.

Ha már Szenttamást említettem, érdemes szóvá tenni a következő nem jellemző, de elgondolkodtató történetet. Mint terepjáró újságíró a nyolcvanas évek második felében akadtam rá az egyik szenttamási kombinát cukorrépatermesztési ágazatvezetőjére, aki két éven át meg-megszólalt az Újvidéki Rádió Faluműsorában, mígnem egyszer közölte velem, hogy "ne értsem félre", ő engem nagyon tisztel, de nem fog többé nyilatkozni. Nagynehezen kibökte, hogy nem képes többé elviselni azt a nyomást, amit a kolonista szaktársak gyakorolnak rá, amiért magyar nyelven nyilatkozik.

Ennél jobban jellemzi a nagyüzemek foglalkoztatási politikáját az említett környezetekben, hogy a magyarság soraiból kerül ki a traktoristák, a portások és a fizikai munkások zöme, míg a nem őshonos populáció adja a szakkáderállományt. Ez a helyzet a nagyvállalatokban.

A magánszektorban a fél évszázados diszkrimináció ellenére is sokkal inkább kifejezésre jut a találékonyság, a vállalkozó szellem. A magyarság körében is. Nem véletlen a hasonlat, hogy a parasztot este megkopasztják, reggelre megtollasodik. Meg hogy a paraszt olyan mint a gyomnövény. Minél inkább vágják, annál inkább nől. A vajdasági gazdatársadalmat ugyanis a II. világháború óta több hullámban is megpróbálták ellehetetleníteni. Ennek ellenére, igaz, vérveszteség árán, de talpon maradt.

Kezdődött azzal, hogy a háború utáni kommunista vezetés a szovjet példát követve A MEZŐGAZDASÁG SZOCIALISTA ÁTALAKÍTÁSA elnevezés mögött megbúvó kollektivizáció útján indult el. Először rátette kezét az idejekorán elmenekült nagybirtokosok, a kollektív bűnössé nyilvánított itteni német kisebbség és az egyházak vagyonára. Ugyanerre a sorsa jutottak a földdel rendelkező bankok, részvénytársaságok és egyéb intézmények. Egy évvel később kerültek sorra a nagygazdák, akiket csak azért, mert vagyonosak voltak, osztályellenséggé kiáltották ki. Ezek többsége két-három évre börtönbe került. Ez idő alatt az történt, hogy a jól felszerelt gadzaságokat kényszerszövetkezetekké alakították át, az ingóságot pedig széthúzták. Ezek a szövetkezetnek nevezett képződmények addig maradtak fenn, amíg volt mit elmozdítani és amíg a bosszúálló egykori béresekből, kocsmai zenészekből és egyéb alja népségből verbuvált szövetkezetvezetők fel nem emésztették az ólak, istállók, éléskamrák élelmiszerkészletét. Ezzel azonban az állam nem érte be, amelynek kisebbik bűne volt a vagyonelkobzás. Ennél sokszor megalázóbb volt a gazdák meghurcolása és a jól működő gazdasági egységek lezüllesztése. Következett az 1947-től 1949-ig tartó időszak, amikor a közép- és kisgazdákra olyan állami terheket róttak, amit elméletben is lehetetlen volt teljesíteni. A gazdatársadalom, lévén hogy nem szolgáltathatta be "a társadalomnak" azt, ami nem termett meg, vagyon nélkül maradt. A nagygazdák kifosztásában gyakorlatra szert tett gátlástalan csőcselék ekkor már a bajúsztépéstől, a forró kályhán való táncoltatástól sem riadt vissza. Több száz közép- és kisgazda került a bori, pozsareváci meg decsani munkatáborokba, ahonnan sokan nem jöttek vissza. Nem kevés azoknak a száma, akik a megaláztatás helyett az öngyilkosságot választották. Még többen vannak azok, akik beleőrültek a történtekbe.

Aztán elmúlt ez az időszak, ami egyben a jobb sorsra érdemes tanyavilág végét is jelentette. A parasztokat a gazdasági, környezetvédelmi, munkaszervezési szempontból is előnyös tanyagazdaságokról bekényszerítették a falvakba, megnehezítve és felesleges kiadásokkal terhelve így a termelést. A bolsevik módszerekhez szokott kommunista hatalomnak azonban ez sem volt elég. Következett 1953, amikor tíz hektárra csökkentették a gazdák által birtokolható földterület nagyságát. Az állam harminc év alatt kellett volna, hogy kifizesse a parasztoknak a földmaximum feletti "felvásárolt" területet. A lassú, de biztos pénzromlás azonban teljességében elértéktelenítette az 1953-ban kapott értékpapírokat-jegyeket. Ezzel azonban még nem fejeződött be a parasztság kálváriája.

A határrendezések jelentették a következő nagy csapást. Azzal az ürüggyel láttak hozzá, hogy "az örökösödések miatt felaprózott" parcellákat össze kell hozni egy tagba. Tény, hogy a parcellák ily módon is osztódtak és hogy a földet vásárolt gazdák sok esetben tizenegynéhány helyszínt kellett hogy látogassanak a vegetációs időszakban, de a községi határrendezési bizottságokat mégsem a parasztok helyzetén való segítés szándéka vezérelte. A határrendezés igazi célja az volt, hogy az 1000--2000--3000 hektáros, vagy még nagyobb állami (társadalmi) gazdaságok egy, esetleg két-három tagban legyenek, méghozzá a legtermékenyebb területeken. Ily módon a parasztok elveszítették azokat a földeket, amelyeket évtizedeken át generációról generációra istállótrágya bevitelével a család kiváló kondícióban tartott. Mondani sem kell, hogy a kivételezett helyzetben lévő kombinátok a későbbiek során nemigen törődtek a nemzetinek is nevezett természeti kincs termékenységével, aminek mi és a jövő generációk isszuk-isszák meg a levét.

Közben a falvak jellege is megváltozott. A magukat kisistennek tartó helyi hatalmasságok kihasználva azt a lehetőséget, hogy a megfélemlített lakosság nem élt törvényes-alkotmányos lehetőségével, új utcákat nyitottak, megfelezve így a korábbi parasztportákat. Csak most derül ki igazán, amikor beszélni lehet róla, hogy milyen káros következményekkel járt a porták felaprózása. Nem beszélve arról, hogy az így kapott új telkek nagy részét nem az adott falvak, városok tőzsgyökeres lakosai vásárolták fel, hanem az újabb kori kolonisták. Külön tanulmányt érdemelne, hogy az úgynevezett urbanisztikai tervek hogyan befolyásolták a települések és a Vajdaság nemzeti összetételének megváltozását. Mi most maradjunk meg annál, hogy a tanyákról a falvakba kényszerített parasztság helyzete az otthoni gazdaság megfelezésével még inkább súlyosbodott. Ez különösen az állattenyésztést és a kertészkedést illetően kifejezett.

Mondani sem kell, hogy a több évtizeden át tartó sanyarú parasztsors arra kényszerítette a gazdacsaládok többségét, hogy a fiatalokat eltanácsolják a földtől. A becsületét vesztett mezőgazdaságban így csak azok maradtak meg, akik görcsösen ragaszkodtak a földhöz és akik más pályán nem tudtak érvényesülni.

Pofonokból tehát nem volt hiány. Ennek ellenére a paraszttársadalmat nem sikerült tönkretenni. Az évtizedek során sokan földet vásároltak. Gyarapodtak annak ellenére is, hogy a földvásárlásnál minden esetben előnyjogot élveztek a nagyüzemek. Először nekik kellett felajánlani az eladandó földterületet. A paraszt a nyolcvanas évek második feléig csak akkor vásárolhatott földet, ha a kombinátok nem tartottak rá igényt. Mindez már a múlté.

Az elmondottak kapcsán mondhatná valaki a túloldalon lévők közül, hogy mindennek ellenére volt egy "Zöldterv hitel". Ez igaz, mint ahogy az is, hogy a nyugati országok által folyósított hitelből kiépített minifarmokban csak egy-két évig folyt olyan termelés, amit a beruházó szerett volna. De az állam számára olcsóbb volt a behozatali élelem, mint a minifarmok életbentartása. Csak feltételezni lehet, hogy parasztjaink annak köszönhetően kapták meg a történelmi jelentőségű kölcsönöket, mert ez alapfeltétele volt egy másik, állami szempontból fontos nyugati hitel megszerzésének.

Következett 1991. A szerb állam törvény útján visszaszármaztatta a kis- és középgazdáknak a kötelező beszolgáltatás és az 1953-as földmaximumcsökkentés idején elvet területeket. Aztán, ahogy a forgatókönyv meg volt írva, közbejött a háború, a gazdasági zárlat, az elszegényedés, az általános letargia és az elvándorlás. A földnek leesett az ára. Földet elsősorban a háborús nyerészkedők és a hatalomhoz közel álló vállalkozók, nem utolsósorban miniszterek vásároltak. Nem ritkán magyar embertől.

Mondani sem kell, hogy ekkor már a hadigazdálkodásra átállt országban a mezőgazdaság maradt az egyetlen életképes ágazat, amire még lehetett alapozni. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy a parasztnak fizetnie kellett azért, hogy termelhessen. Az állam éveken át megtalálta a módját annak, hogy megkopasztja a parasztot. Ha másért nem, hát ezért irigyelhetjük a hatalmi pártot. Parasztátverő módszereiről könyvet lehetne írni.

Éveken át, szinte mind a mai napig, a mezőgazdasági termények kivitele jelentette az ország számára egyedüli exportlehetőséget. Soha nem látott méretűre nőtt az agrárolló. A termelők tizenötször kevesebb pénzt kaptak a búzáért, mint azt a világpiaci árra való hivatkozással követelték. Azért kellett világrekordot dönteni a pénzromlásban, hogy a mesterségesen késleltetett kifizetéssel erőszak alkalmazása nélkül is állami tárolókba kerüljön a búza. A parasztok tömegeinek befolyásolhatóságát tanúsítja, hogy míg 1989-ben a szerbiai kommunisták támogatásával a Rúzsa Dénes által vezetett Vajdasági Parasztszövetség a méltánytalannak tartott harminc pfenninges búzaár miatt kis híján megdöntötte a szövetségi kormányt, addig 1992-ben a 2-3 pfenninges búzaár csak kisebb zúgolódást váltott ki. Az állami sajtó legalábbis erről írt. Aztán az 1994-ben életbe lépett inflációellenes gazdasági program a kizsákmányolás újabb eszközének elővételére kényszerítette a hatalmat. Ez volt a török időkből sem ismert adóterhek kivetése. Dr. Páll Sándornak azonban az újabb kori történelemben első ízben sikerült egyesítenie a szerbiai parlamenti ellenzéket. A szocialisták kivételével mindegyik párt támogatta a rendkívüli ülés összehívását, amelyen kizárólag az adócsökkentésről vitáztak, kevés eredménnyel. Azt azonban elérte a dr. Páll által talpraállított ellenzék, hogy az adóvégrehajtók a megfélemlítésen túl nemigen mertek cselekedni. És ez már a ma. Egy kérdést azonban az elmúlt ötven évben történtek kapcsán fel kell tenni és meg kell válaszolni:

Szerény véleményem szerint igen. Nagyban. Ugyanis az őshonos magyarság jelentős hányada sanyargatott magángazdaként a földből élt. Vegyes környezetekben a favorizált állami gazdaságokon viszont tőzsgyökeres magyar ember nemigen kaphatott vezető munkhelyet. Magyarként hosszú ideig csak a belső kolonistának számító bánáti magyar szakkáderek kerülhettek pozíciókba, akárcsak az oktatásban. A sokféle jövevény mellett a helybeli magyarok nem tudtak érvényesülni. Az idetelepültek viszont finoman fogalmazva nem tartoztak, nem is tartoznak a magyar nemzeti érdekek legelszántabb védelmezői közé. Terészetesen tisztelet a kevés kivételnek. A kép tehát tiszta: a magángazdálkodót lehetetlen gazdálkodási helyzetbe kell hozni. Az állami (társadalmi) szektoron történő termelésbe viszont ne legyen beleszólása a helybeli magyarnak: legalábbis ott, ahol lehet: elsősorban a vegyes nemzeti összetételű környezetekben.

Ezek után magától adódik a kérdés: tévedünk-e, ha azt állítjuk, hogy az agrárpolitikának igenis volt-van nemzetiség- illetve magyarságsorvasztó szerepe? Aki a bőrén érzi, az tudja az igazságot.