Most már tudjuk: az a tízegynéhány ember, aki öt évvel ezelőtt, 1989. december 18-án kezdeményezte a VMDK megalakulását, olyan politikai szervezetet hozott létre a Vajdaságban, amelynek történelmi szerep jutott a kisebbségi magyarság életében. A kétpólusú világrend felbomlásának sodrában a fennmaradás távlatát tudta felmutatni a vajdasági magyarságnak, s egyben helyet szorított számára mind a szerb, mind pedig a nemzetközi politikai színtéren.

Az autonómiatörekvéseket megalapozó politikai eszmék koherens együttese, amelyet a VMDK vezető politikusai szinte a semmiből teremtettek meg, valamint a személyes bátorság, kitartás és következetesség, amellyel az eszméket a hatalom rettenetes nyomása ellenére képviselték, a vajdasági magyarság óriási többségét odaállították e politikai szervezet mellé. A magyar kisebbség képviselőinek az egyöntetű támogatás politikai legitimitást adott, mellyel a demokratikus világban szokásos formában képviselhették az egész népcsoportot.

A polgárháború megpróbáltatásai közepette a VMDK a vajdasági magyarságot nemcsak óvta, védte, hanem, saját példával elöljárva, nevelte is. Vállalta a politikai kockázatot és felhívta a magyarokat, ne tegyenek eleget a behívó parancsnak, s ne menjenek el a polgárháborúba. A magyarok ösztönösen megérezték a támogatás jelentőségét és addig nem tapasztalt bátor ellenállásba kezdtek. Tömegesen utasították vissza a behívókat, s ez megóvta őket a nagy emberáldozatoktól. A VMDK ehhez a vállalásához nemzetközi támogatást szerzett, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy mérséklődjön a többi között a katonaköteles fiatalok elvándorlása is.

Gyors beavatkozással, s a nemzetközi porondon történt hatékony fellépéssel a VMDK-nak sikerült megakadályoznia, hogy a szerb kormány végrehajtsa a menekültek betelepítését a magyar többségű községekbe.

Tudja, mert megélte, hogy Európának ebben a részében a létbizonytalanság egyik napról a másikra beköszönthet. Átérezte és megjegyezte: legitim képviselői képesek rá, hogy legrosszabbat megakadályozzák. Súlyos polgárháborús körülmények között érintette meg a demokrácia fuvallata.

Ha csak pillanatokra is, megérezhette, mit jelent egyenjogúnak lenni. Annak ellenére, hogy az autonómiatörekvéseket keményen támadta az egész szerb sajtó és a politikai pártok is, a Szerb Köztársaság elnöke formálisan is elismeri, hogy a vajdasági magyarságnak lehetnek politikai céljai, s ezeket legitim képviselők jelenítik meg, akikhez politikai partnerként kénytelen viszonyulni.

Amióta kisebbségben él, a vajdasági magyarság először tapasztalhatta, hogy választhat olyan politikai képviselőket, akik neki, nem pedig a szerb hatalomnak tartoznak felelősséggel. Eddig a magyar politikai tisztségviselők mindig közvetítők voltak. Közvetítettek a szerb hatalom és a magyarok között. Tették ezt pénzért, pozícióért, úgy, hogy közben megbízóik érdekeit érvényesítették.

A VMDK, a vajdasági magyarság által is reálisnak ítélt helyzetértékelésből kiindulva, nem követelt határmódosítást, de a szerb hatalommal dacolva kiállt a Magyar Autonómiáért. Sőt, követeléseivel megjelent a nemzetközi politikai porondon is. Másrészt, a vajdasági magyarság alapérdekeinek megfelelően a VMDK önállóan és nyíltan közeledett a magyar kormányhoz, s a Kárpát-medencében élő magyarok törekvéseivel összhangban kimondta: közösen, egymást segítve kell küzdeni Magyarország EU tagságáért, de a magyar kisebbségek autonómiatörekvéseinek valóra váltásáért is.

Ezt a politikai irányvonalat, de különösen a VMDK kemény politikai fellépését az egypártrendszerben a hatalom szolgálatában álló, volt magyar tisztségviselőkből összeverődött restaurációs ellenzék illúziónak, kalandorságnak igyekezett megbélyegezni. Mára bebizonyosodott: az út járható, s a trianoni trauma feloldásához vezet.

De a vajdasági magyarságnak voltak negatív tapasztalatai is. Megpróbáltatásai közepette találkozott a polgárháború magyar vámszedőivel. A legtekintélyesebb VMDK-vezetők közül több olyan is akadt, aki a nép nyomorúságát saját gazdagodására használta ki.

Volt, aki a hasonszőrű magyar válságlovagok segítségével kisajátította a vajdasági magyarság számára a világ magyarjaitól kapott támogatást. Mások, a maffiagazdálkodás elemeitől sem mentes hazai gazdálkodási körülmények között, saját ügyleteiket bonyolítva, gyanús hátterű vállalkozásokba fogtak. A VMDK adta tekintéllyel, magyarországi összeköttetéseket építgetve, maguknak, s itteni partnereiknek monopóliumokon alapuló jövedelmeket szereztek.

Hódi Sándor, a VMDK alelnökeként, Csoóri Sándorral, a Magyarok Világszövetségének elnökével együtt, létrehozta az elhíresült Délvidéki Magyarságért Alapítványt. Az alapítvány, valamint a Magyarok Világszövetsége által nyitott, összesen négy devizaszámlára gyűjtötték be a nyugati magyarságtól a sanyarú körülmények között tengődő vajdasági magyarságnak szánt adományokat. A begyűjtött pénzzel a mai napig nem számoltak el. A vajdasági magyarság akkor nem jutott hozzá a támogatásokhoz, amikor erre a legnagyobb szüksége lett volna.

A Csoóri-Hódi kettős egy másik ügylete a politikai nyomásgyakorlás mintapéldája. Közismert tény, hogy Csoóri Sándor nem barátja az autonómiáknak. Még annak idején, a "mozaiknemzet" eszméjétől vezéreltetve, de egészen gyakorlati meggondolásból is, tekintélyének egész súlyával szorgalmazta a törekvést, hogy a harmadik szárszói tanácskozás záródokumentuma az autonómiát meg se említse.

Ilyen körülmények között külön jelentőséget kap a tény, hogy Csoóri Sándor az Illyés Alapítvány elnökeként mintegy negyven millió forint támogatást ad a közvetítő Hódi Sándornak, hogy azt juttassa el a VMDK-nak. A pénzt a kedvezményezett soha nem kapta meg. Hogy az hol akadt el? A Délvidéki Magyarságért Alapítványban, melynek kuratóriumában Hódi az elnök, Csoóri pedig a kuratórium legmegbecsültebb tagja!? Igaz, a VMDK kemény fellépésének eredményeként Hódi megkezdte a pénz visszajuttatását, de nem az a lényeg. A gond az, hogy a "nyakas" VMDK ezt a támogatást nem használhatta fel az általa fontosnak tartott tevekenységek megsegítésére.

Miután a támogatások kiközvetítésének jogát magához ragadta, Hódi rögtön politikai hatalmat követelt a VMDK-n belül. Minthogy közeledtek a magyarországi választások, a VMDK-t egyszerűen csatasorba akarta állítani az MDF-es kormánykoalíció oldalán.

Ebben a kritikus pillanatban a VMDK-nak az autonómiaügyben hajthatatlan vezetői újabb ellenfelet kaptak. Támadásba lendült az újsütetű magánvállalkozóknak az a kicsi, de meglehetősen befolyásos csoportja, amelynek a maffiagazdálkodás elemeit sem nélkülöző gazdálkodási viszonyok között a szerb hatalommal való gátlástalan egybefonódását a VMDK következetes autonómiapolitikája igencsak zavarta.

A végeredmény ismert. A Hódi és Kasza által vezetett VMDK-s ellenzék a VMDK zentai tisztújító Közgyűlésén a szavazatok egy harmadát sem tudta megszerezni.

Pedig a restaurációs ellenzék napilapja, a Magyar Szó is besegített: ugyancsak kedvezőtlen színben igyekezett feltüntetni a VMDK autonómiaügyben hajthatatlan vezetőit. Major Nándor, az egypártrendszerben országló magyar vezető, s a mögötte felsorakozott pozicionált értelmiség, kezdettől fogva ellenzi a VMDK tevékenységét, az autonómiát pedig illúziónak és a legnagyobb veszélyforrásnak tartja. Ez a csoport nem vett ugyan részt a VMDK-n belüli küzdelmekben, de ez érthető is. Nekik is megvan a számításuk: a VMDK autonómiatörekvéseinek bukása új lehetőségeket nyitna számukra. Ők ugyanis, jó pénzért, szívesen vállalnák a régi szerepet. Azt, hogy politikai pozíciójuk biztonsága fejében a szerb hatalmi érdekeknek megfelelően kormányozzák a vajdasági magyar kisebbséget.

De térjünk vissza a VMDK-hoz, amelyben a szakítás a történtek után elkerülhetetlenné vált. Csoóri és köre gyorsan felfogta, hogy politikai pozícióit a VMDK-ban nem tudja megtartani. Anyagi és politikai érdekeiből kiindulva nem egészen két hét alatt Budapesten megszületett a döntés: Vajdaságban új magyar "érdekszervezetet" kell létrehozni. A keresztapa szerepét Csoóri vállalta. Így született meg a Vajdasági Magyar Szövetség.

Miután a VMDK disszidensei külső kezdeményezésre létrehozták saját érdekszervezetüket, a VMSZ-t, mind a restaurációs ellenzék, mind pedig a Magyarországról anyagilag is támogatott Vajdasági Magyar Szövetség sajtója azt igyekezett bebizonyítani, hogy szakadásra került sor a vajdasági magyarság soraiban. Ez azonban csak látszat. A vajdasági magyarság előtt néhány hónap alatt világossá vált: a VMDK továbbra is az egyetlen politikai erő, amely kitartóan küzd az autonómiáért.

Másrészt, a nagy politikai nyomás ellenére, a VMDK teljes egészében felújította szervezetét, megszabadult a visszahúzó belső ellenzéktől. Hozzálátott autonómiakoncepciójának korszerűsítéséhez, s újra kilépett a nemzetközi színtérre. A VMDK újra kész arra, hogy harcoljon a magyar autonómiáért. Azt várja, hogy a legközelebbi választásokon a vajdasági magyarság újra mellé áll, s legitimitást ad politikai tevékenységéhez. Mert a vajdasági magyarok tudják: az autonómiát semmi nem helyettesítheti.