Valamivel több mint öt éve, az akkor még működő egypárt-rendszerben, 1989. december 18-án, tízegynéhányan kezdeményeztük a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének létrehozatalát. Néhány hónap múlva 1990. március 31-én megalakult a VMDK.

A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége történelmi változásokat hozott a vajdasági magyarok életébe. Kisebbségben megélt történelme során a vajdasági magyarság soha nem volt önálló politikai tényező. Sorsfordulóit vizsgálva ki kell mondani: legjobbjainak egyéni és csoportos tevékenysége természetesen hozzájárult önazonosságunk megtartásához, de sem erejük, sem a körülmények amelyek között éltek és dolgoztak, nem tették lehetővé, hogy viszonylag kisszámú népcsoportunk a politikai színtéren is megjelenjen.

Abban, hogy a vajdasági magyar népcsoport politikai szubjektum volta is kifejezésre juthatott, két tényező játszott közre. Az egyik, a szocialista világrend látványos felbomlása, a másik meg a tény, hogy a vajdasági magyarság a közösségben való megmaradást saját céljaként fogadta el.

A szocialista világrend összeomlása, valamint a nemzetállami ideológia azt kísérő térhódítása egyszerre volt ijesztő, s keltett reményeket. Felvillant a kisebbségi gondok rendezésének lehetősége, de a teljes politikai alávetettség, a másodrendűvé válás réme is. A hasonló külföldi példák serkentőleg hatottak. Növelték az egész népesség politikai ellenállóképességét és felvetették a Kárpát-medencében élő magyarság határmódosítás nélküli politikai integrációjának, a trianoni trauma feloldásának gondolatát.

De mindez nem lett volna elegendő, ha a VMDK-n belül nem jelenik meg a politikusoknak egy csoportja, amely a napi politika útvesztőiben feltalálta magát. Az autonómiatörekvéseket megalapozó politikai eszmék koherens együttese, amelyet a VMDK vezető politikusai szinte a semmiből teremtettek meg, valamint a személyes bátorság, kitartás és következetesség, amellyel az eszméket, a hatalom rettenetes nyomása ellenére képviselték, a demokratikus világban is érvényes legitimitást adtak a VMDK-nak. A vajdasági magyarság kisebbségi történelme során először történt meg, hogy a politikusai tudták is, merték is tenni azt amit kell.

A VMDK néhány hónap alatt bebizonyította, nemcsak azt, hogy vállalni tudja a történelmi feladatokat, hanem azt is, hogy szinte egy csapásra a politika szubjektumává teszi a vajdasági magyarság lelki és politikai alávetettségben leledző, szétszórt, atomizálódott tömegeit.

Méltósággal emelte fel a szavát a második világháborút követő súlyos szerb megtorlások ügyében, s ezzel a bosszú gondolatától mentesen visszadta a magyaroknak az önbecsülést, a saját erőben való hitet, s a reményt, hogy az új Európában számukra is van hely.

Az első többpárti választásokon aratott győzelmével a VMDK egyszerre a legszervezettebb és legsikeresebb politikai szervezetek sorába lépett. S akkor jött a polgárháború. A lélektani hadviselés, az erőszakos mozgósítások, a félkatonai alakulatok fenyegetései ellenére a VMDK kidolgozta és Kanizsán elfogadta autonómiakoncepcióját. Ez a huszárvágás kitartásra serkentette a vajdasági magyarságot, a nemzetközi politikai tényezők pedig felfigyeltek, nemcsak arra, hogy Vajdaságban magyarok élnek, hanem arra is, hogy tudják mit akarnak.

A vajdasági magyarságnak különösen nehéz helyzetben kell választ adnia: képes-e közösségként, különálló népcsoportként megmaradni és úgy a polgárosodás útjára lépni, hogy közben gazdaságilag is vonzóvá tegye azt a területet amelyet főleg a szerbekkel együtt benépesít.

Már a kezdő pozíciója sem volt írígylésre méltó. Az önigazgatású szocializmus több szempontból is bénítólag hatott. Az önálló, vertikális szerveződés politikai tabuja, másfelől pedig a rendszerben érvényesülő atomizálódási tendenciák, meg az ezek alapjában működő kemény, a legnagyobb nemzet érdekeinek megfelelő pártirányítás, megbénította a közösségi védelmi mechanizmusokat. A vajdasági magyarságot pedig több szinten zajló asszimilációs folyamatba kényszerítette bele.

A jugoszlávság eszméjének intézményesen és politikailag is támogatott térhódítása következtében a szakmai és politikai érvényesülésre törekvő magyarok nemcsak nyelvüktől távolodtak el, hanem nemzeti közösségüktől is. Ilyen körülmények között egyszerűen nem volt kifizetődő dolog öntudatos, közösségben gondolkodó magyarnak maradni. Tekintettel a viszonylagos anyagi jólétre, s a csak bizonyos területekre vonatkoztatott nagyobb politikai szabadságjogokra, Magyarország nem jelentett olyan vonzerőt a vajdasági magyarok számára aminek eredményeként érdemesnek tartották volna vállalni a küzdelmet identitásuk megőrzéséért, a közösségként történő megnyilvánulásuk lehetőségéért.

Éppen ezért a magyarok száma Vajdaságban évtizedről évtizedre csökkent. Az 1991. évi népszámlálás adataiból kiderül, hogy ekkor 13 százalékkal kevesebb vajdasági polgár vallotta magát magyarnak mint tíz évvel korábban. Az eszmélést, a nemzeti öntudatra alapuló reakciókat, maga a rendszer, a beleépült magyar vezetők csoportja akadályozta, tette veszélyessé. Magyar nacionalizmus miatt viszonylag sokkal többen kerültek börtönbe, vagy néztek elébe meghurcoltatásnak, mint más nacionalizmusok miatt.

Ekkor, 1988-ban kétéves vergődés következett be, aminek voltaképpen a VMDK megjelenése vetett véget.

Vessünk egy pillantást erre a két évre! A vajdasági magyarság legszélesebb rétegei zavarodottan, romló életkörülményeik miatt egyre elégedetlenebbül, eszmei és politikai kétségek között, keresték a politikai támpontot. Csakhogy ilyen nem volt. A reálértelmiség zsigereiben már megérezte a veszélyt, de nagy része még úgy gondolta, nincs minden veszve. Hiszen közismert tény, hogy a magyarok jó szakemberek, kevés kivétellel jól megállják a helyüket, ha egyszer szaktudásuknak megfelelő beosztást kaptak.Tudták, hogy viszonylag nehezebben kaptak jó, esetenként vezető munkahelyet, s ha már szert tettek egy jobban fizetett állásra, akkor igyekeztek azt megbecsülni. Még azon az áron is, hogy nemzeti öntudatukat amennyiben ez megvolt, tudatosan háttérbe szorították, vagy legalábbis zászlóként nem lobogtatták. Az egyre nagyobb politikai kakafóniából igyekeztek kiszűrni azt, ami számukra, egyéni érdekeik szempontjából a legkedvezőbb volt. Elsősorban is a lehetőséget, hogy egyáltalán ne foglalkozzanak politikával. Mások, s ezek is voltak szép számmal, egyéni és társadalmi szempontból is azt a politikai irányvételt vélték a leghelyesebbnek, amely különösen kezdetben, még nem bizonyult légvárnak. Az Ante Marković volt jugoszláv miniszterelnök nevével jelzett politikai irányzat vajdasági szárnya síkraszállt ugyan a tartomány korábbi autonóm státusáért, meg a gazdasági rendszerváltásért is, de a kisebbségi kérdésben nem hozott változást. A szerb szavazók voksainak reményében a vajdasági magyarság és a többi kisebbség nyílt és megoldatlan kérdését egyszerűen mellőzte.

A humán értelmiség volt és van is legnehezebb helyzetben. Állandó politikai nyomás alatt, szinte napi politikai megnyilvánulásra kényszerülve állta a sarat. Ő nem tehet róla, hogy a nagyrészt a soraiból kikerült korábbi politikai vezető csoport ahelyett, hogy élre állva, kiállt volna a közös ügyért, újabbnál újabb kiegyezésekre keresett alkalmat.

A humán értelmiség ugyan a politikai szerepvállalásig nem jutott el, de a kisebbségi jogok kérdésében leadott vészjelzéseket, mind neki köszönhetjük. A magyar politikusoknak az a csoportja amely a múlt rendszerbe beépülve kiszolgálta és levezényelte az asszimilációs folyamatokat, most elcsöndesedett. Kivárt. Restaurációs ellenzékként várta, vagy azt, hogy Milošević nacionalista rezsimje megbukik, s elkövetkezik a visszarendeződés, vagy pedig azt, hogy az új hatalomtartókkal is sikerül majd kiegyeznie. Ezzel a magatartásával a vajdasági magyarságot újra cserben hagyta. Vélhetőleg utoljára.

Az l988-as nagyszerb előretörést követő eszmei zűrzavarban, közvetlenül a vajdasági kommunista vezetőség bukása után, megjelentek az első nyilvános bírálatok, elemzések. Az öneszmélés folyamatainak eredményeként, újra megjelent a vertikális szerveződés eszméje. Miközben a hatalmát vesztett magyar vezetőgárda, a restaurációs ellenzék bénultan várakozott, a pozicionált értelmiség, a volt hatalmi struktúra másod- és harmadvonala lázasan kereste a számára leginkább megfelelő megoldást. Megbabonázva ragaszkodott a jugoszlávság eszméjéhez, s veszélyt szimatolva, a régi politikai tapasztalatokban bízva, elhatárolta magát a vertikális szerveződés eszméjétől, s a kommunista gettóelméletet állította vele szembe.

Elképzelhető, hogy a VMDK megjelenése, s az általa hangoztatott kisebbségi politikai szubjektivitás, a politikai partnerség eszméje, a vajdasági magyarság politikai közösségként való felfogása, mekkora megrőkönyödést keltett! Azok az értelmiségiek, akik maguk is hordozói voltak az l968-as forradalmi eszméknek, vagy legalább is a reform-követeléseknek, most miután már átélték a 68-at követő politikai jégkorszakot, s konszolidálódtak, sőt maguk is beépültek a hatalom második, harmadik vonalába, riadtan hárították el maguktól a kisebbségi magyarság önszerveződésében való részvételt. Részben, mert a korábbi jól bevésődött tapasztalataik alapján a visszarendeződéssel járó következményektől féltek, másrészt, mert számukra idegen, szinte elrettentő volt a saját nemzeti közegben való megmérettetés gondolata, ami elejétől fogva szükségszerű velejárója annak a politizálási módnak amelyet a VMDK kezdeményezett.

A VMDK politikai felfutása minden bizonnyal több tényezővel magyarázható. Közülük kettő különösen fontos. Az első a politikai védelemre és az érdekképviseletre való igény, ami a meglevő eszmei zűrzavarban, az egyre növekvő nemzeti és háborús fenyegetettség körülményei között elelmi erővel tört fel a vajdasági magyarságban. A másik a VMDK által vállalt nemzeti demokrata, alapjában véve polgári értékrend. Azzal, hogy a VMDK vállalta a strukturájában megnyilvánuló eszmei sokszínűséget, s a polgári demokrácia legszigorúbb mércéit, mondjuk a titkos szavazást, beépítette a döntéshozatali rendszerébe, a vajdasági magyarság előtt politikai tekintélyt szerzett magának. A tolerancia, az egyenjogúságért való küzdelem, a következetesség, a felelősségvállalásra való készség, a személyi politikai kockázat vállalása, az együttműködésre s a kezdeményezésre való hajlam mind olyan politikai, etikai és erkölcsi kategóriák, amelyek pillérként tartják a polgári társadalmakat. Ezek az értékek, az autonómiatörekvésekkel együtt, a vajdasági magyarság közösségként és polgári életrendben történő megmaradását és ittmaradását szolgálják.

A vajdasági magyarság most már tudja: a közösségi létet, s a nemzeti identitás megőrzését szolgáló autonómia, valamint a polgári értékrenden alapuló társadalmi szerkezet kialakulása egyaránt fontos feladat, mert a megmaradást szolgálja. Szerencsés körülménynek mondható, jóllehet ezt a másik oldalon még kevesen fogták fel, hogy a magyar népcsoport ilyenirányú törekvése nem ellentétes a szerb nemzeti érdekkel. Elvben ugyanis az északi vegyeslakosságú országrész, a majdani tőkebeáramlás egyik legelső állomása lehet. Ezenkívül, a magyar népcsoport által alkalmazott demokratikus módszerek serkentik a országban végbemenő ma még igencsak lassú demokratizálódási folyamatokat is.

Ha a jelenlegi helyzetet kívánjuk felvázolni, akkor nyugodtan megállapíthatjuk: a VMDK továbbra is az egyetlen politikai erő amely szervezeti, de különösen a politikai koncepcióját tekintve a vajdasági magyarság egésze számára nyit távlatokat. Az általa megalkotott autonómiatervezet, máris nemzetközi érdeklődést váltott ki.

A VMDK nem párt, hanem politikai érdekszervezet amely azért küzd, hogy a vajdasági magyarságnak autonómiát harcoljon ki. Ez azt jelenti, hogy annak aki támogatja az autonómiát világnézeti hovatartozásától függetlenül, megvan a helye benne a többi magyar politikai szervezetnek, illetve a restaurációs ellenzéknek, nincs kialakított politikai koncepciója, de a Magyar Autonómiára vonatkozó elképzelést nem támogatják. Ezenkívül, a VMSZ-et, amelyet külső kezdeményezésre azok a volt VMDK-s vezetők hoztak létre, akik ínségében, megrövidítették a vajdasági magyarságot, még ez az etikai probléma is terheli.

Mivel az autonómia ellenzői Magyarországon és Szerbiában is, ezeket a szerveződéseket kiadós anyagi támogatásban részesítik, a VMDK-nak továbbra is az a feladata, hogy küzdjön az autonómia gondolatának elfogadtatásáért. Magyarországon, Jugoszláviában, de a nemzetközi politikai színtéren is. Ehhez a legfontosabb feltételünk megvan: a most elfogadott autonómiamodellünk kielégítí a legszigorúbb nemzetközi normákat is. A feladat tehát a vajdasági magyarság támogatásával megoldható.

Ehhez kívánok mindannyiunknak erőt egészséget, bölcs kitartást.