Szeretettel üdvözlök minden jelenlevőt és minden távollevőt, aki valamilyen oknál fogva nem tudott megjelenni ünnepünkön, de lélekben együtt van velünk, és együtt emlékezünk meg megalakulásunk ötödik évfordulójáról.

Ez nemcsak azért ünnep, hogy öt évvel ezelőtt megalakultunk, hanem azért is, mert öt évet megmaradtunk, olyan események közepette, amelyben kevesen hitték, hogy megmaradunk. A VMDK akkor alakult meg, amikor az egypártrendszer összeomlása csakhogy megindult. Amikor Ceausescu és hatalma összeomlott, amikor a fegyverek kísérteties ropogása csaknem itt is hallatszott. Volt egy maroknyi ember, aki elérkezettnek látta a pillanatot, hogy a rejtett és nem rejtett veszélyek közepette kiálljon a vajdasági magyarság érdekében történő megszervezésében. Aki visszagondol az egyeduralom hangtalan, de kíméletlen ember és eszmeőrlő rendszerére, és annak a rendszernek kíméletlen uralmára, ahol fizikailag és szellemileg semmisítették meg a máskéntgondolkodókat, akkor méltatni tudjuk azon emberek tettét, akik a VMDK-t megalakították és akik a közösséghez csatlakozva elérték azt, amit a velünk együttérzők és ellenfeleink is elismernek.

Az első szikrának a kipattanásától három hónapra, a vajdasági magyarság tudtára adta a világnak, hogy ezen a vidéken létezik, és igényt tart arra hogy létezését tudomásul vegyék mások is, politikai tényként. és hogy igényt tart jogainak elismerésére.

Három hónapra az első hír hallatára 1990 március 31-én 6.300-an csatlakoztak ehhez a kezdeményezéshez, és Doroszlón létrehozták a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségét. Utána tarlótűzként terjedt a körzetek és tagozatok megalakulása, annak ellenére, hogy voltak bizony Temerinben csőre töltött demokrácia, Óbecsén alakuló közgyűlés, ahol nem engedtek bennünket az előre lefoglalt terembe, és az utcán kezdtük meg az úgynevezett "gyöpközgyűlést", majd három hónapra Doroszló után Újvidéken is megalakult a VMDK körzeti szervezete. Öt év kitartás, annyi nehézség, nincstelenség, elnyomás és megaláztatás közepette, bebizonyítottuk, hogy vér nélkül is ki tudjuk harcolni az elismerést az ittlétünkre és jogunkat a jogainkra. Hálával és elismeréssel tartozok és tartozunk mindazoknak, akik a nehéz perceinkben ki mertek és tudtak mellénk állni, hogy erőt és hitet tudtak önteni az itt élő magyarságnak a szervezkedésre, a megmaradásra és ittmaradásra.

1990 áprilisában az elnökségen lezajlott nagy vita után, a VMDK elnöksége a szerbiai, vajdasági és a magyarországi tudományos akadémiákhoz fordult azzal a kéréssel, hogy tudományosan tárják fel a Szerbia területén 1944/45-ben a vajdasági magyarságon elkövetett atrocitásokról. Mi nem bosszút szítottunk, hanem törölni akartuk az itt élő magyarságról a kollektív bűnösséget, amellyel megbélyegezték. Sajnos nem történt semmilyen visszajelzés, amely arra utalt volna, hogy az akadémiák érdemleges lépéseket tettek volna. Ez késztetett bennünket arra, hogy újabb lépéssel felkeltsük a közvélemény és hatóság, valamint a felkért akadémiák figyelmét arra, hogy mi tovább is igényt tartunk, a 44/45-ös vérengzések tényfeltárására. 1990 mindszentek napján az újvidéki katonatemetőben eltakarítottuk az odahordott szemetet, amely tonnaszámra volt felhalmozva, és az első világháborúban elesett katonák letarolt sírjaira elhelyeztünk 100 átlagos nagyságú keresztet, meg egyet az 1944/45-ös áldozatok emlékére, melyeknek sírhelyeit sem az előbbi, sem a mostani hatóság, sem a tudományos akadémiák nem hoztak nyilvánosságra, hogy az áldozatok utódai, de az itt élő magyarság is, virágot helyezve sírjaikra, megemlékezzen róluk, szenvedéseikről és szégyenteljes kegyetlenséggel végrehajtott kivégzésükről.

Az 1991-es választások után, bekerülve a Városi Tanácsba, mindent megtettem azért, hogy tudtára adjuk mind a hatóságnak, mint a közvéleménynek, hogy mi nem vagyunk másodrendű polgárok, és hogy elvetjük az olyan viszonyulást, amely éreztetni akarja velünk, hogy mi ezen a vidéken csak úgymond "albérlők" vagyunk. Követeljük az egyenjogúságot minden téren, mert az Alkotmány e jogokat eleve biztosítja nekünk, hangoztatván, hogy ez az állam az itt élő polgárok állama, és jogaik ezek szerint egyenlőek, nemzetiségre, fajra és hitre való tekintet nélkül. De sajnos a valóságban ez nem így van, és eme jogokból csak annyit élvezhetünk, amennyit politikai harccal kicsikarunk. Természetesen ez csak a belföldi tényezőkre támaszkodva lehetetlen, annál az egyszerű oknál fogva, mert kisebbségi helyzetünk folytán a törvényhozásban egyszerűen leszavaznak bennünket. Ezért fordulunk a világ közvéleményéhez, és természetesen a külföldi tényezőkhöz, hogy nyomásukra a hatalom kénytelen legyen jogainkat biztosítani.

Tudom, ez nehéz küzdelem. Tudom hogy különböző a felfogásunk, különböző a meggyőződésünk e célok megvalósításában. A VMDK megítélése szerint e célok elérése, egyben ittmaradásunk záloga a hármas autonómiánk megvalósítása lehet, ahol a bennünket érintő, létünket biztosító feltételekről magunk dönthetünk. Öt év múlt el, öt év ínség, öt év üldöztetés, öt év elnyomás, sokaknak öt év munkanélküliség, öt év kísértés, hogy elhagyják szülőföldjüket, akik ittmaradtak, és öt év hontalanság azoknak, akik elmenekültek. De éljünk költőnk szavával, hogy "megfogyva bár, de törve nem...". Maradjunk, de csak maradni nem elég. Össze kell fognunk, bármilyen nehéz is, a küzdelmünkben ki kell tartanunk, ez sem könnyebb, de muszáj erősnek lennünk, hogy emberhez méltó életet biztosítsunk nem csak magunknak, hanem utódainknak is. És még egy feladatunk van, hogy meggyőzzük a velünk élő másnemzetiségűeket, hogy az ő életük is emberhez méltóbb lesz, ha toleránsak lesznek a velük élőkkel, ha azonos jogokat és azonos életfeltételeket biztosítanak a velük élő kisebbségeknek, mert ez stabilitást, normális életet, gazdasági fejlődést, művelt életmódot, és nem utolsó sorban az Európához való felzárkózást teszi lehetővé. Meg kell érteniük, hogy amint a szerbség egy nemzet, éljen az Szerbiában, vagy azon kívül, úgy a magyarság is egy nemzet, éljen az bárhol a világon, és ez nem változtat a tényen, hogy lakhelyétől függően más-más állam rendes, teljes jogú, kötelességtudó polgára. Reméljük, hogy annyi megpróbáltatás után és árán ezt el fogjuk érni, minél hamarabb, annál jobb mindannyiunknak ezen, és nem csak ezen a vidéken. Kívánom, hogy küzdelmünk a velünk együtt élők körében megértésre találjon, mi pedig egységesen, kitartóan, a jövőbe vetett hittel elérjük célunkat, autonómiánk megvalósítását, és azáltal a boldogabb jövőnket is. Köszönöm a türelmüket.