Mind az alapszerződések, mind pedig a megszorító intézkedések, amelyeknek a szenvedő alanyai a kisebbségek, újra mérlegelésre késztetnek bennünket: elég hatékony-e a hármas tagolású külpolitikai kormánystratégia. Pomogáts Béla jó érzékkel tapint rá a külső okokra. Nincs egységes nyugati politikai akarat a közép-európai országok integrálására. Valóban nem lehetünk biztosak abban, hogy Oroszország egy alkalmas pillanatban nem kísérli-e meg újra politkai befolyása alá vonni a volt szocialista országokat. S végül, világossá vált, hogy a kisebbségek ügyében a környező országok jelenleg nem szándékoznak méltányos megoldást alkalmazni.

Abban is igaza van, hogy belpolitikai okokból kifolyólag megrendülni látszik a hármastagolású külpolitikai kormánystratégia egyensúlya. A zavar okainak pontos feltárása, s a megfelelő változtatások véghezvitele összmagyar érdek.

Mivel a kisebbségi követelések megvalósítása hosszabb folyamatnak ígérkezik, érthető és elfogadható a magyar kormányok gyakorlati politikája, amely Magyarország EU-tagságának ad előnyt. Ennek jegyében a Boross-kormány, az Európához való gyorsabb csatlakozás reményében, elfogadta a Balladur-terv megcsonkított változatát, amelyből a szomszédok nyomására kimaradt a kollektív jogokra s a kisebb, megeggyezéses határmódosításokra vonatkozó tétel. A magyar-szlovák alapszerződés megkötése újabb, logikus lépése ennek a politikának.

A baj az, hogy nincs nemzeti konszenzus a trianoni trauma meghaladásának ügyében. Az eddigi kormányok két szélsőség között őrlődtek. Nem tudtak olyan kompromisszumot felajánlani, amely feloldaná a "tele van a hócipőm a kisebbségekkel" és a "nincs jogunk lemondani arról, amit tőlünk erővel vettek el" szószólói között állandósult politikai feszültséget.

Méghozzá a hármas tagolású külpolitikai kormánystratégia másik két összetevőjének továbbfejlesztésével.

Mindenek előtt le kell számolni az illúziókkal. Ki kell mondani amit mindannyian tudunk. Azt, hogy Magyarország nem tudja gazdaságilag felemelni a mintegy három millió kisebbségi magyart. S azt is, hogy a magyarországi politikai tényezők óhajától függetlenül, az immár politikai szubjektivitással rendelkező kisebbségek mindenképpen bizonytalansági tényezőnek számítanak.

Illúzió az is, hogy autonómiaügyben nem kell állást foglalni. Miután az autonómia mint egészséges politikai kompromiszum szalonképessé vált a nyugati politikai porondon, nehezebb küzdeni ellene, de az említett szélsőségek szorításában (az egyik túl rögösnek látja a hozzávezető utat, a másik kevésnek tartja az autonómiát), nem alakult ki nemzeti konszenzus arra vonatkozólag, kell-e, érdemes-e nyílt, egyértelmű, politikai meg anyagi támogatást adni az autonómiamodellek kidolgozására, s a kisebbségi autonómiatörekvések megvalósításához.

Ha nemzeti kompromisszumként, elfogadhatóvá válna az autonómiamodellek kidolgozásáért és az autonómiatörekvések érvényesítéséért folytatott, nyílt és közös küzdelem, ebben a folyamatban megvalósulhatna a Kárpát-medencében élő magyarság határmódosítás nélküli politikai integrációja. S ezzel lassan a trianoni trauma meghaladása is.

A kisebbségek védelme körüli jelenlegi dilemmák tisztázása mindenkinek érdeke. Elsősorban a kisebbségeknek, de Magyarországnak is, hiszen az autonómiatörekvések támogatása, s az autonómiamodellek kimunkálásának serkentése, előbb-utóbb megértésre talál nyugaton is. De az autonómiatámogató kisebbségi politika, annak ellenére, hogy elmegy egészen a nemzetközi közvetítők bevonásáig, előbbre viszi, trgyszerűbbé teszi a szomszédos országokkal alakuló kapcsolatokat. A kétoldalú gazdasági keretszerződések megkötése, a befektetések fokozott védelme, a kettős adóztatás elkerülése, de különösen az oklevelek kölcsönös elismerése, közös érdek. Ezzel a kormány külpolitikai stratégiájának harmadik összetevője is érvényesülne, s helyreállhat a megrendült egyensúly. Kell-e mondani, hogy ez is közös érdek. A Kárpát-medencében élő magyarság közös érdeke.