Nemzetünk egyik legnagyobb ünnepére, Szent István napjára és a kenyér ünnepére gyűltünk ma össze. Emlékezni arra az idestova ezeregyszáz esztendőre, amely jelzi, hogy első királyunk egy évezreddel ezelőtt felfogta: a nemzet megmaradása nem a nyers erőn múlik, hanem a bölcsességen, az alkalmazkodáson, és azon, hogy csatlakozzunk egy olyan világhoz, világszemlélethez, amely biztosítani tudja nemcsak megmaradásunkat, hanem fejlődésünket is Európán belül. Csatlakozott a kereszténységhez, és nemcsak a keresztény valláshoz, hanem a keresztény erkölcsiséghez is. Ma drasztikusan megmutatkozik, hogy nem elég kereszténynek lenni, hogy az emberek, nemzetek egymással, egymás mellett békében tudjanak élni, hanem keresztény erkölcs kell, hogy emberként élhessünk, és hagyjunk emberként élni másokat.

Keserű tapasztalataink vannak a múltból, amikor egy diktatúra beleverte az emberekbe a maga "erkölcsét", a keresztény erkölcsöt pedig tűzzel-vassal irtotta. És felneveledett sajnos nem csak egy nemzedék, amelynek sem nemzete, sem vallása, sem hite nem volt. A diktatúra összeomlásával föléledt a a sovinizmus, az erkölcs hiányában az embertelen gyűlölet, a szadizmus. Volt háború azelőtt is, de ahol szilárd volt az erkölcs, ott a legyőzötteket is emberként kezelték, nem úgy, mint ma, itt és most. Az üldözöttek, amint csak tehetik, üldözőkké válnak, erkölcs hiányában másokat, számukra ismeretlen embereket, megfélemlítenek, kiüldöznek otthonaikból, sőt életükre törnek, megfeledkezve arról, hogy minden embernek azonosak a jogai és kötelezettségei a társadalomban, a közösségben. Sajnos, vannak emberek és vezetők, akik Szent István után egy évezreddel sem tudják felfogni, hogy egy nemzet számára az államisága mellett mennyire fontos az erkölcs fejlesztése, és az, hogy a földrészen, és az egész világban, alkalmazkodni tudjon más nemzetekhez, hogy megmaradhasson, fejlődhessen, hogy mások megbecsülésével maga is megbecsült legyen.