Kulin Ferenc megérzése jó. A nemzeti kérdés ma valóban belpolitikai főszereplő. Az ok egyszerű. Már a rendszerváltás pillanatában világos volt, hogy az EU-kompatibilis gazdasági struktura s az ennek megfelelő jogi szabályozó rendszer nélkül Magyarország nem számíthat az Európába való beépülésre, az erre vontakozó átalakulási folyamat elindult, s a nehézségek ellenére vannak már eredményei. A rendszerváltás óta eltelt években azonban, nem alakult ki világos perspektíva a magyaroknak Európába való politikai beépüléséről.

Nem, mert mint ahogy Kulin Ferenc mondja, "a Kárpát-medencében a nemzeti kérdés nem korlátozódik a szociális problematikára. Itt a rendszerváltás óta aza probléma, hogy miként kezeljük a határon túli magyarsággal és a szomszédállamokkal való viszonyunkat". Jóllehet a magyar diplomácia hatékony a kisebbségügyi nemzetközi dokumentumok kimunkálásában, elfogadtatásában, s vannak részeredmények a szomszéd országokban elfogadott jogelvonó aktusok egy-egy következményének megelőzésében, visszaszorításában is, a magyar kisebbségpolitika mégis válságban van.

A Kárpát-medencében élő magyar kisebbségek helyzete egyre romlik. Birtokon belül, az érdekelt szomszéd országok, szoros együttműködésben, a kisebbségek önazonosságának megőrzése szempontjából legfontosabb kérdésekben lépnek gyorsan és nagyokat. Oktatás, nyelvhasználat, az etnikai összetétel megbontása, olyan problémák amelyekre eddig nem sikerült megoldást találni.

A kisebbségi politikusok "határozottabb" fellépést sürgetnek, a magyar illetékesek meg mentegetődznek: nincs megértés a kisebbségek gondjai iránt nyugaton. Ez nem titok a szomszédok előtt sem, frontális ellenállást tanúsíthatnak tehát a legenyhébb kisebbségi követelésekkel szemben is. A magyar kormánynak pedig nincsenek kényszerítő eszközei.

A kisebbségi szervezetek is kezdenek kifáradni. A kezdeti politikai sikereik után most gyakran üresjáratban zakatolnak. Csakúgy mint a magyar illetékesek, ők sem tudnak a politikai kezdeményező szerepébe kerülni. Folyton valami ellen, nem pedig valamiért küzdenek. Ez az oka annak, hogy a nemzetközi porondon nemegyszer akadékoskodó, siránkozó együttesnek látnak bennünket. Bizalmatlanok velünk szemben, mert nem tudják, milyen kisebbségpolitikai célok vezérelnek bennünket.

Hol a kiút? Lehet, hogy nincs is kiút. De mielőtt feladnánk a harcot és magukra maradnának a kisebbségben élő magyarok milliói, még egy kísérletet kellene tenni a hatékony nemzeti stratégia kidolgozására. Annál is inkább, mivel a kisebbségek politikai tevékenysége állandó feszültségforrás marad midaddig, amíg számukra is megfelelő megoldás nem születik.

Nem lehet vitás: folytatni kell a nemzetközi dokumentumok kidolgozásában való részvételt, s nem szabad lemondani a szomszédok jogelvonó gyakorlata elleni küzdelemről sem. A kisebbségi szervezetek folytassák napi küzdelmeiket a mindenkori hatalom kisebbségi jogokat sértő politikája ellen. Látni kell azonban, hogy a helyzeten csak valaminek a hozzáadásával változtathatunk. Meg kell találni és fel kell mutatni a magyar alternatívát.

Be kell vallanunk: a rendszerváltást és Magyarország teljes önállóságának visszaszerzését követően nem tudtuk világosan megfogalmazni és a nemzetközi porondon felmutatni mi az amit közösen akarnak a Kárpát-medencében élő magyarok. Nyugaton már tudják, hogy szenvedünk a trianoni traumától, de mi sem, tehát ők sem tudják, hogyan akarjuk ezt feloldani. Megértést, érdeklődést, a nemzetközi porondon csak akkor várhatunk, a politika nyelvén is megfogalmazzuk, hogyan képzeljük el a trianoni trauma feloldását. Bizalom híján a szomszédok indokoltnak látják összehangolt lépéseket tenni a területükön élő magyar kisebbségek beolvasztására, vagy szétszórására, a nagyhatalmak pedig újabbnál újabb kifogásokkal hárítják el az EU felvétel folyamatának megindítását.

Felmutatható-e, a nemzeti konszenzuson alapuló magyar alternatíva, ami nemzetközileg is elfogadható? Olyan, ami nem gátolja Magyarország közeledését az EU-hoz és segíti a trianoni trauma távlatos meghaladását is. Igen, s ez az autonómia. A Hoolbrok-nyilatkozat után, amely egy csapásra szalonképessé tette az etnikai autonómiát, aligha lehetne kifogása bárkinek is az ellen, ha Magyarország kinyilvánítaná: úgy akar bejutni az Európai Unióba, hogy közben síkraszáll a Kárpát-medencében élő magyar kisebbségi közösségek autonómiájáért. Még az úttörőknek kijáró kockázatot sem kellene vállalnia: Albánia és a háborúzó Bosznia és Hercegovina ezt már megtette.

A világos, a probléma egészére alkalmazható modelleket is felkínáló kezdeményezéssel mind a magyar kormány, mind pedig a kisebbségek a kezdeményező politikailag mindig előnyösebb helyzetébe kerülhetnek. Növelve ezzel esélyüket az időszerű vitáink kedvező kimenetelére is.