Mivel megtisztelő meghívásuknak rajtam kívül álló okokból kifolyólag nem tudok eleget tenni, az alábbiakban igyekeztem összefoglalni azokat a nehézségeket amelyekkel, nekünk vajdasági magyaroknak meg kell küzdenünk ha meg akarjuk valósítani autonómiatörekvéseinket.

A vajdasági magyarság a rendszerváltással párhuzamosan megszenvedi a volt Jugoszlávia területén kirobbant polgárháborút és súlyos veszélyek között igyekszik megmaradni. Elsősorban békére vágyunk. Érdekeltek vagyunk továbbá a tényleges rendszerváltásban. A maffiagazdálkodás elemeitől terhes üzleti tevékenység visszaszorításában, s az európai gazdálkodási rendszer minél visszafordíthatatlanabb térhódításában.

A VMDK autonómiamodellje egészséges kompromisszum. Modus vivendi, egyfelől a nemzeti önrendelkezés elve, másrészt az állami szuverenitás, a területi integritás megőrzésének igénye között. Kiiktatja a határmódosítási követelésekkel járó háborús veszélyt, ugyanakkor lehetővé teszi a határmódosítás nélküli nemzeti integrációt. Ebben a vonatkozásban alkalmas a trianoni trauma demokratikus meghaladására.

Autonómiakoncepciójának népszerűsítésével igazodik a nemzetközi közösség törekvéséhez, hogy a kisebbségek kérdése demokratikus kompromisszum utján rendeződjön. A perszonális autonómia koncepciója erre különösen alkalmasnak látszik. Azzal, hogy területi elhatárolódás nélkül lehetővé teszi a kisebbségi kollektivitáson belüli politikai pluralizmust, s ennek alapján a legitim kisebbségi vezetőréteg megválasztását, valamint a nemzeti önazonosság szempontjából fontos tevékenységek, mint amilyen az oktatás a művelődés és a tájékoztatás ügyeinek önálló, demokratikus intézését, a perszonális autonómia koncepciója nemzetközileg alkalmazható modellé válik.

A jugoszláv békefolyamat keretében abból indulunk ki, hogy Szerbia egy soknemzetiségű ország, amelyben minden harmadik lakos a kisebbségekhez tartozik. Logikusnak látszik hát a követelés, hogy ezek nyílt és megoldatlan helyzetét is rendezni kell.(Erről levelem második részében bővebben szólok.)

A Kárpát-medencében élő magyar kisebbségek kérdése felfogható a térség biztonságpolitikai problémájaként is. A politikai szervezeteik tevékenysége révén a kisebbségek a politika szubjektumává váltak, s érdekeltek autonómiatörekvéseik érvényesítésében. Ha ez az érdekeltség politikai követelések formájában jelenik meg, a kisebbségek biztonságpolitikai tényezővé válnak. Az érintett országok, Magyarország, Románia, Szlovákia és Kis-Jugoszlávia, de az érintett kisebbségi közösségek is érdekeltek benne, hogy a demokratikus kisebbségi követelések következtében létrejött politikai feszültség ne állandósuljon, s ne váljék a térségben bizonytalansági tényezővé.

Ahogy Magyarország nem veheti semmibe a magyar kisebbségi követelések nyomán jelentkező politikai feszültséget, úgy a környező államok sem kezelhetik kizárólag belügyként az ott élő kisebbségek nyílt és megoldatlan helyzetét. Közös érdekük, hogy együtt, esetleg nemzetközi közvetítők segítségével tartós megoldást találjanak. Ha az érdekelt országok a kisebbségi autonómiatörekvések érvényesítésében találják meg a megoldást, ezzel az Európába vezető utukról hárul el egy kicsinek éppenséggel nem mondható akadály.

Az elmúlt hetek folyamán, a horvátországi szerb menekültek második hullámának hatalmi úton történő elszállásolása új helyzetet teremtett. Az elmenekült és eltávozott 35-40 ezer magyar helyett mintegy 40 ezer szerb menekült érkezett, s ezek letelepítése gyakorlatilag megkezdődött.

Ezzel az idevágó nemzetközi dokumentumokkal ellentétben, jelentősen megbomlott a lakosság etnikai összetétele.

Az első, hogy a vajdasági magyarságnak legyen politikailag hiteles, megvalósításra alkalmas autonómiamodellje.

Másodszor, a szerb politikai elit körében meg kell, hogy érjen a felismerés, hogy a többnemzetiségű Szerbiában a vajdasági magyarság autonómiatörekvései nem ellentétesek a szerb nemzet távlati érdekeivel, s hogy a vajdasági magyarság követeléseinek érvényesítése az Európához való közeledés különösen fontos állomása lehet.

Az első és a negyedik feltétel már teljesült. A második teljesülése folyamatban van, annál is inkább, mivel világossá vált, hogy a békefolyamat nem fejeződhet be a Szerbiában élő kisebbségek nyílt és megoldatlan helyzetének rendezése nélkül.

A harmadik feltétel megvalósítása egyenlőre kérdéses. Nemzetközi szinten a magyar kormánytényezők nem tesznek ugyan lépéseket a vajdasági magyarság autonómiatörekvései ellen, s a magyar kormány nyilatkozata, miszerint a magyar-szerb viszony alakulása nem lehet független a vajdasági magyar kisebbség iránti szerb viszonyulástól, reményekre jogosítanak. Ugyanakkor a magyar belpolitikában fokozottan érvényesül a Határon Túli Magyarok Hivatalának autonómiaellenes politikája, ami igencsak érezteti hatását, mind a magyarországi, mind pedig vajdasági magyar politikai porondon. Ha a HTMH elnöke kijelenti, hogy "az autonómia és a menekültkérdés az adott ország ügye", ez a vajdasági magyarság számára csak egyet jelenthet: azt, hogy szorult helyzetében cserbenhagyja az anyaország. (Ezzel összefüggésben meg kell mondani: a Vajdasági Magyarok Szövetsége, amelyben a VMDK disszidensei tömörülnek, nem fogadja el a VMDK autonómiakoncepcióját, sajátja pedig nincs. Ez a politika nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy ellenzi az autonómiát. A gyakorlatban ez a szervezet kifutópályául szolgál azoknak a magyarországi politikai erőknek amelyek úgy kívánják lerövidíteni az Európai Unióba vezető utat, hogy semmibeveszik a kisebbségek autonómiatörekvéseit.)

Ezért a VMDK, történelmi felelősségének tudatában most aláírásgyűjtő akciót szervez, amelynek az a célja, hogy politikailag releváns formában maguk a vajdasági magyarok kérjék fel a Szerb- és Magyar Köztársaság kormányát, hogy mind a betelepítés mind pedig az autonómia kérdését közösen, a magyar-szerb viszony globális, távlati rendezése keretében oldják meg.

Úgy érezzük szimbólum értéke van annak, hogy Nyugat-Bácskában Doroszlón az egyik házba, amelyet a menekültek már háromszor törtek fel, de mindannyiszor sikerült őket kilakoltatni, mai esküvője után egy ifjú magyar pár költözik be.