Györgyi Gábor bringás oldala

1998.VII.11, szombat 1.nap: Budakalász - Répáshuta

Ez évben sem sikerült korán lefeküdnöm, így 5 órai alvás után 4 órakor riadtam. Egy-két jó ébresztőzene után már igazán jó hangulatban készülődtem, pakolásztam. Bőséges reggelim közben jobbnál jobb zenékkel hangoltam magam a túrára: Imagine, Loosing my religion, Wonderful life, stb. Nem sokkal az 5 órai napkelte után 5:11-kor indultam útnak. Anyuék pizsamában kívántak jó utat és intettek búcsút. A pesti Hugó bolti tanácsot megfogadva kerekem keményre fújtam, így csomagom és súlyom alatt a kerék enyhén lapult csak be. Nem siettem, kényelmesen hajtottam Szentendre felé. Csak fél szemmel figyeltem az utat: a sebességmérőt próbáltam beállítani, hogy ne akadozzon. Elmúlt este óta lelkileg már tényleg a Tátra-túra első napjának hangulatában készültem. Már este is tartottam az első naptól: "-Csak nehogy történjen valami baj!" Nem örültem neki, hogy az új láncot és racsnit ki se tudtam próbálni. Jól esett magam mögött tudni a Fecke és az Eszter drukkolását. Leányfalun hajtva minél jobban felfigyeltem a kerékpáromból szűrődő bizonyos hangra, annál jobban kezdtem aggódni. Kilométerről kilométerre próbáltam megfejteni a hang eredetét: minden fordulat ugyanazon részénél hallottam; azt gyanítottam talán a nyereg nyekereg. Arra gondolni sem mertem, hogy a monoblockkal van baj. A szigeten hajtva egyre erősebb ÉNY-i szelet éreztem: "- Na, bizony este hiába mondta a Zoli, hogy a kora 5 órai indulásnak a korai érkezésnél sokkal nagyobb előnye az, hogy reggel még nincs szél." Sajnos ezen a napon ez nem jött be: a Duna-parton - míg a komp érkezését vártam - nem kevéssé lengedeztek már a levelek. 6 óra volt. Míg a Dunán hajóztam át, egy szintén bringás srác tolta mellém versenybringáját. Fölülről mindketten levettünk egy réteg ruhát, de a napsütés ellenére alul én továbbra is hosszúban terveztem tekerni. A túráról való beszélgetés után tanácsot kértem a sráctól: szerinte mi lehet a zaj, hang forrása? Ő is a nyeregre vagy a hajtóműre gyanakodott, de azt mondta, hogy szerelés után előfordulhat, hogy be kell járatódnia és ez esetben magától elmúlhat az idegesítő zaj. "Úgy legyen, ámen!" - gondoltam hozzá. Vácot elhagyva - mint este eldöntöttem - ahogy legtöbbször, ezúttal is kezdetben a legkönnyebb utat választottam: Aszód felé vettem az irányt. A városból kiérve, a sínek előtt előbb az elkerülő körgyűrűt kereszteztem. A síneken és zötyögős útszakaszokon óvatosan próbáltam haladni, az esti megérkezésemig a felmerülő bajok minden lehetőségét el akartam fojtani. 8:52-kor Nógrád megyébe érkeztem. Lankás emelkedőt követően egy rövid meredek részen próbáltam nyeregből kiemelkedve tekerni. A nemrégi szolnoki túra után nem volt olyan idegen az effajta csomagos kiállás. Gyors gurulás után az utolsó negyed órát már síkon, Ikladon át pedáloztam. A remélt 1/2 8 helyett 3/4 8-kor csatlakoztam be a 30-as útba. Mivel túránk indulásának napja éppen a Tour de France kezdetére esett, egy újságosnál nem haboztam Nemzeti Sportot venni. Első szendvicsemet még korainak tartottam, így a cikk elolvasása után időzés nélkül indultam tovább. A 30-as útról meredek emelkedőn Verseg felé fordultam. A kilométerek számát gyűjtve és minden bajtól félve első napra - míg a Zoliékhoz nem csatlakoztam - azt a taktikát választottam, hogy sehol sem nyúztam nagy áttételben a kerékpárt, inkább visszaváltottam és könnyedebben, pörgősebb tempóban hajtottam fel a domb- illetve hegytetőkre. Kartalon a szép, barátságos főutca és egy árnyas pad megállásra késztetett: hűsben eszegettem szendvicsemet, pogácsámat és savanykás almámat. Verseg felé kisebb buckákat másztam meg, az időt tekintve nagyon jól álltam: akár már 1/2 5-re Répáshután lehetek - számolgattam. Palotás néhol zötyögős főutcája végén, egy kút mellett hosszúból rövidre vetkőztem. Szarvasgedére már ismerős lejtőn gurultam be. A főúton erős északi szél ellen kellett hajtanom, hogy Gyöngyösre fordulhassak. A Mátra oldalában vezető út sem tudott már újdonságot nyújtani, a hátszélben még a lankás emelkedőn is örömmel pedáloztam. A reggel idegesített hang egyre kevésbé tűnt fel, egyre inkább megszűnt, viszont más zörgést hallottam helyette. Szerencsére csak a polipot kellett megigazítani. A Gyöngyöspata előtti meredek emelkedőt követően már csak kisebb kaptatók tesztelték erőnlétem. 10:05-kor Heves megyébe gurultam. Az utolsó kilométereken – miközben a Kékessel szemeztem - egy montist vettem üldözőbe, majd előztem meg a város határában. Gyöngyösön foltozott útján óvatosan kerekeztem a főtérre. Ezúttal is egy árnyas fa alatt, a padon falatoztam (10:45-11:05). A szendvics után most sem maradhatott el a pogácsa és az alma. 30 fokos hőségben hagytam el a várost. Nem tudtam, minek tulajdonítsam a lassú tempót, de csalódást okozott, hogy a Mátrafüredre vezető lankás emelkedőn csak 18 km/ó körül haladtam. "Fogd rá a nyuszira!" - mondja a reklám; én a csomagra fogtam. Alig maradoztak el az utolsó házak, a kerékfordulat azonos részénél surlódást hallottam; figyelni kezdtem az első kereket: hát a belső gumi kezdte kitúrni a külsőt. Hogy megelőzzem a durrdefektet, azonnal lepattantam és a szelepet kezdtem ereszteni. Az út mellé félreállva pumpáltam fel a teljesen leengedett kereket, ezúttal már kevésbé keményre. Nem tudom miért, de nem is gondoltam arra, hogy az előző felrakásnál beszorulhatott a belső gumi a külső és a felni közé, azt gondoltam túlhevült. Tévedtem. Túlhevülés sosem okoz ilyet. Laposabb, nagyobb surlódással - és így több erőfeszítéssel - járó első kerékkel folytattam utam, ezúttal inkább az út menti bokorsor mellett vezető kerékpárúton. A mellettem elhajtott tizenéves kezdő montis gyereket meglehetősen nehézkesen tudtam csak követni. Bár a srác tempójának tartása nem esett jól, legalább nem tunyultam el, és jobban is haladtam. Mivel nem éreztem magamban az elvárt erőt, Mátrafüreden a pavilonok előtt benyomtam egy müzlis szeletet és egy hűsítő jégkrémet is. A települést meredek emelkedőn hagytam el. Teljesen visszaváltva és félgőzzel egyre csak pedáloztam fölfelé. Jól esett az a tudat, hogy javában ismertem az út meredekségét, egyes kanyarjait és rövid pihentető szakaszát is. Mintha elmúlt volna a fáradtság: frissen hajtottam, vettem a napsütötte kanyarokat, nézelődtem és vártam az ismerős egyenest a Kékesre nyíló kilátással. Várakozásom szerint, nem sokkal Mátraháza előtt következett a fél kilométeres pihenő szakasz, majd az utolsó kilométer emelkedő. 12:47-kor értem fel Mátraházára. Büszkén néztem a környező emberekre, már 116 km-t jöttem csomaggal. Közvetlen a kékesi leágazás mellett egy árnyas padra ültem újabb szendvicset, energiát magamhoz venni, ami már kitart a Bükk lábáig. 20 perces pihenő múltával nekivágtam a Sirokig tartó 23 km-es lejtőnek. Rövid gurulást követően az ismerős Vörösmarty-turistaház mellett suhantam el. A galyai leágazást követően gyakran kanyargott az út, majd sok bedőlés után értem le Parádsasvárra, ahonnan már a Mátrával párhuzamosan keletnek haladtam. Pár évvel korábban – nyaralás során - Mátraszentimre környékén tett túráimról a Recskig vezető utat már jól ismertem. Parádon két népviseletben sétáló nénit fényképeztem le, Recsken azonban - ahol egy esküvő miatt lehetett egy tucat népviseletest látni - már nem álltam meg. A Recsk és Sirok közötti utat a Csabával a Zemplénbe irányult túránk alkalmával ismertük meg: két hegysor között síkon pedáloztam. Akkor az esőben nem láthattam a siroki várat (14:00), ezen a napon azonban a Nap sütötte, a szél lobogtatta a várra kitűzött zászlót. Már a település utolsó házai közt kezdődött az Egerig tartó emelkedők sora. Ezeket szintén Csabával tett tavaszi túrámról ismertem. Úgy emlékeztem, hogy akkor esőben, beszélgetve, együtt, jó kedvvel haladtunk; nem okozott különösebb gondot az emelkedő. Ezen a napon nem volt könnyű dolgom: már az első emelkedő sem esett jól: több kilométert másztam és a lejtő szomorúan tapasztaltam, hogy az Egerig tartó 19 km-ből még csak 4-5 km telt el. Rövid sík szakasz után ismét emelkedni kezdett: lassan, fáradtan kanyarogtam a Mátra útjain. A Kékestől már Recsk előtt búcsút vettem. Egerbaktára már a harmadik emelkedő leküzdése után gurultam be. Véget ért az erdő és véget értek a komolyabb erőpróbák. A kopasz dombtetőről végre előbukkant Eger. Fáradtságomból következően egyre inkább elszállt a remény, hogy 5 óra előtt Répáshutára érjek, így időzés helyett meg sem álltam a városban; a körúton azonnal a Bükk felé fordultam (14:58). Sokszor jártam már Egerben, mindent láttam amit érdemes; ezúttal nem időztem. Fogyó energiámmal Felsőtárkányig kerekeztem, ahol utolsó étkezésemre egy kút mellett kerítettem sort. Egy kerítésen ülve falatoztam és kortyolgattam. 1/2 4 volt. Üdítő almázás után 172 km fáradtságával a lábamban vágtam neki a Bükk emelkedőjének. A települést lankás úton hagytam el. Sötét felhők úsztak az égen, lógott az eső lába. A Szikla-fogadót 3 km múlva halastó követte, ott kezdődött az emelkedő. Már nem csak taktikai és biciklibaráti okokból, hanem fáradtságom miatt sem nyúztam a kerékpárt: visszaváltva kényelmesen kerekeztem. Kormánytáskámban lapuló Bükk térképemen követtem a kanyarokat és azt, hogy milyen magasan járok. Az út tán csak 6%-os meredekségű lehetett, az aszfalt kövecses, néhol zötyögős volt. Épp mire beleuntam a hegymászásba, érkeztem egy jól ismert, napsütötte rétre: még a Csabával arra járva is vannak emlékeim: szemben magas sziklák, az aszfaltcsíkban hajtűkanyar. Tudtam, hogy nemsokára megyeváltás következik, majd a szilvásváradi leágazás, végül újabb néhány kilométerrel később már Répáshuta tűnik majd fel. 16:48-kor a Bükk fennsíkon végre megpillantottam a jó ismerős Borsod megye táblát. Mint a frissítő, úgy hatott: nagyobb áttételre kapcsoltam és a sík, lankásan emelkedő úton 20 km/ó körül hajtottam, alig vártam a szilvásváradi leágazást. Azt hittem, nem kell sokat hajtanom, ám hiába vártam a leágazást. Visszaszámoltam: talán még három perc, 5 órára a leágazásnál leszek. Egyre türelmetlenebbül tekertem, fogyott a lelkesedésem, csak nem értem oda. Már sebességem is csökkenni kezdett, amikor a leágazásnál végre megkezdődött a lankás lejtő. Bár nem sokkal később az ismerős kilátóponthoz értem, majd Répáshutát is megláthattam lent a völgyben, tudtam, hogy az út odáig még a katlant is megkerüli: 5 km-es ívet ír le. Kilométerről-kilométerre toltam ki az időhatárt, amikorra szerettem volna megérkezni: túl 1/4 6-on, túl 17:20-on suhantam lefelé a lejtőn. Egyből a Vadász-vendéglő elé gurultam: a három bringa már ott pihent. 17:24 volt, 199 km után megérkeztem Répáshutára, csatlakoztam társaimhoz. Elfáradtam. Kölcsönös üdvözlés, valamint negyedik társunk, Tóth Laci bemutatása után fáradtan rogytam az asztal mellé és meséltem keveset a mind testileg, mind lelkileg fárasztó első nap viszontagságairól. Már a 22 kg-os teherrel megtett 200 km és leküzdött 2000 m szintemelkedés is mondott valamit. Jól esett, hogy a tavalyinál több mint egy órával korábban érkeztem. Miután kifújtam magam, beültünk az étterembe vacsorázni: a Zoliék szarvaslevest, én csontlevest ettem, másodiknak hagyományos rántotthúst választottam. Társalgásunk közepette - talán mert "új fiú" volt a társaságban - a Laci nem tűnt túl bőbeszédűnek. Egyrészt kiderült, hogy hozzám hasonlóan ő is értelmiségi: jelenleg a Közgáz posztgraduális képzésén tanul, másrészt meglepve hallottam, hogy - bár nem sokat szokott tekerni, annál inkább futni - a Bükk emelkedőjén ő vezette a Zoliékat; jól bírta az első napi terhelést. Vacsora után az egyik utca végén a kempinget kerestük fel. Nem hiába látszott kihaltnak: a WC és a mosdó is lakat alatt volt, a kemping megszűnt. Rédei Zoli közbenjárásának köszönhetően egy ismerős néninél kaptunk szállást. 700 Ft-ot fizettünk. Lecuccolás után hazatelefonáltunk. Megnyugtattam az otthoniakat, hogy épségben, de fáradtan megérkeztünk, ám szomorúan tudtam meg, hogy a kikészített szalámit bizony otthon hagytam. Következő jelentkezésem a 4. nap környékére ígértem. Az első nehéz napot teljesítettem: már csak könnyebb napok következnek, ezután közösen már minden problémát megoldunk - gondoltam. Nem volt miért aggódni. Zuhanyozás után fáradtan, de tisztán bújtunk ágyba: az elalvás nem okozott gondot.

Adatok: indítás az Aral kútnál
Váci rév TM: 39.49.1 DST: 17,65 SAV: 26,5
2-es útnál leágazás TM: 45.36.9 DST: 19,47 SAV: 18,8
Aszód, becsatlakozás TM: 1.58.27 DST: 50,34 SAV: 25,4
leágazás Versegre TM: 2.00.54 DST: 51,25 SAV: 22,2
21-es út (néhol nem mért: tán 1-2 km) TM: 3.14.54 DST: 80,18 SAV: 23,4
Gyöngyös, főtér: kaja TM: 4.11.52 DST: 102,89 SAV: 23,9
Gyöngyös, belváros vége TM: 4.14.03 DST: 103,33 SAV: 12,0
Mátrafüred, pavilonsor TM: 4.34.37 DST: 108,48 SAV: 15,0
Mátrafüred, pavilonsor TM: 4.35.58 DST: 108,63 SAV: 6,6
Mátraháza TM: 5.12.27 DST: 116,74 SAV: 13,3
Sirok TM: 6.02.54 DST: 144,36 SAV: 32,8
Eger, körút TM: 6.56.00 DST: 163,01 SAV: 21,1
Felsőtárkány TM: 7.19.25 DST: 172,04 SAV: 23,1
Borsod megye TM: 8.14.56 DST: 185,61 SAV: 14,7
Répáshuta, Vadász vendéglő TM: 8.45.44 DST: 198,17 SAV: 24,5
Összesen: AVS: 22,6 TR/D: 201,53 + kb 4,5 = 206 km ODO = 36757

Szintemelkedés = - Aszódig: 150 - Szurdokpüspökiig 150 - Gyöngyösig 170 - Mátraházáig 540 - Egerig 260 - Répáshutáig 560 1830 m

Költség: - komp 160 Ft - Nemzeti Sport 68 Ft - jégkrém 90 Ft - vacsora 1000 Ft - szállás 700 Ft - telefon 40 Ft 2078 Ft, még van: 3158 Ft

1998.VII.12, vasárnap
2.nap: Répáshuta - rimaszombati sátorhely

Szürke, néhol világosodó felhőtakaróra ébredtünk. Ezeddig mindig napsütés fogadott első reggel, a szél azonban most sem maradt el. Mosdás és összecuccolás után felmálháztuk a kerékpárokat, majd a Vadász-vendéglő elé gurultunk reggelizni. Míg a négy-tojásos rántottára vártunk, a szomszédos boltban gyorsan bevásároltunk: én dzsemet, kenyeret és kekszet, valamint kevés csokit vettem. Jóízű étkezés után 10:19-kor hosszúujjúban vágtunk neki a Répáshutáról a fennsíkra vezető 2 km-es emelkedőnek, hogy kitörjünk a völgyből. Útközben a Rédei Zoli pár cuccától már meg is szabadult: néhány felesleges ruhát beadott az Ernő bácsihoz. A tetőnél bevártuk egymást, majd már csepergő esőben kezdtük meg a Hollóstetőig tartó enyhe gurulást, illetve gyengécske emelkedőmászást. "Csepereg az eső..." - énekeltem magamban, miközben a remélt ideiglenes eső alól sietve igyekeztem kifelé; nagyobb áttételre kapcsoltam és hajtottam. Kedvezőtlen időjárásban vágtunk neki a Lillafüredig tartó lejtőnek, a vizes úton nem száguldoztunk. A tóparton világosabb volt, néhol a felhők mögött már a Nap bujkált, így nem véletlenül reméltük, hogy talán szép napunk lesz. Körbefilmeztünk, fotóztunk, ismertettem az útvonalat, megnyugtattam a kedélyeket, majd hagyományainktól eltérően nem Miskolc felé, hanem a Garadna-patak völgye és a hegyek irányába fordultunk. Kerülő helyett a 750 m magas hágón átkelve terveztünk a bánrévei határállomáshoz legurulni. Míg a tóparti lankás emelkedőn kerekeztünk, beszélgetésünk közben Lacit megnyugtattam, hogy nem az általa jól ismert meredek Jávorkúti emelkedőn megyünk fel. Néhány kilométer elteltével elágazáshoz értünk, de az útjelző táblák megtévesztőek voltak. Tudtam, hogy nem messze vagyunk Ómassától, de a tábla Bánkutat épp ellenkező irányba mutatta. Az általam sejtett irányba, Ómassa felé kerekeztünk tovább, majd egy ház mellett egy munkástól kérdeztem meg, hogy Mályinkára a hegyen át vezet-e, és ha igen, milyen út. Ómassáig jó utat ígért a fiú, utána viszont ugyan aszfaltozottat, de elég rosszat. A másik variáció nagy kerülőút lett volna. Úgy gondoltuk: ha aszfaltozott, akkor gond már nem lehet, hiszen a lyukakat, foltokat a kaptatón könnyedén ki tudjuk majd kerülni. Ómassa csöndes, tiszta hegyi településnek tűnt. Lacival párban lassan kerekeztünk fölfelé a faluban, mikor a templom előtt keskeny meredek útra kellett fordulnunk: 12%-os lehetett a meredeksége. Először csak nevettem, hogy mit szólnak majd a Zoliék, majd másodpercekkel később már lassú pedálfordulatokkal 7-8 km/ó-val küzdöttem fölfelé. A tetőn, egy fenyőfa alatt egy kút tövében pihentünk meg. A 8-9%-os kaptató hűs fák alatt, üdülőházak mellett vezetett tovább. Rövid pihenő és a zöldellő fákban, égen úszó felhőkben való gyönyörködés után - mielőtt lemerevedtem volna – továbbindultam. A folytatódó 10%-os emelkedőn lassan haladtam, egy üdülőnél rövid időre, informálódni álltam meg. Egy idős házaspártól kérdeztem meg, hogy a falu végén milyen lesz az út: tényleg rossz, vagy annyira azért jó, hogy át tudjunk rajta vergődni a hegyeken ? Megnyugtattak, hogy a falu végi nagyon meredek - ahol tolni kell a bringát - emelkedő után kövecses, nem pedig foltozott út vezet a tetőre. A bánkúti leágazás után, lefelé már jobb az út - nyugtattak meg. Lassan küzdöttem magam a tető felé, de az utolsó 30 m-en körülbelül 15%-osnak tűnt az út meredeksége. Lendületből lehetett csak esélyem; ám sajnos az utolsó 5 m kifogott rajtam. Mire a Laci érkezett, én már kipihentem magam. Ő legkönnyebb áttételében, szlalomozva, de sikerrel vette a kaptatót. Miután összegyűlt a társaság, kekszet eszegettünk, elbeszélgettünk egy túrázóval, majd a száguldozó felhők alatt elindultunk a lankás, de rossz minőségű, kövecses úton. A 20-30 éve még valószínűleg jó minőségű erdészeti út az évek folyamán az enyészeté lett, így óvatosan 10 km/ó-val zötyögve kerülgettük a lyukakat. A fák alól csodaszép kép tárult az alattunk megbúvó Ómassára. Az első kilométer után a hegy másik oldalán már sötét erdőben haladtunk; a Lacival kettesben mentünk elől. Egy hosszú egyenes végén bevártuk és lefilmeztük a lassan bedöcögő társainkat. Meglepve igazítottunk útba egy lakóautót; mit keres egy ilyen erefelé ? – kérdezhettük volna. Újabb két zötyögős kilométer után felértünk a 750 m magas tetőre. Sajnos a lefelé vezető út sem ígért sok jót: a bánkúti síterep miatt ugyan jobb minőségű volt az aszfaltréteg, de a lyukakra bizony figyelni kellett. Száguldásról szó sem lehetett. A lankás, hegyoldali úton 30-35 km/ó-val óvatosan ereszkedtünk. A kilátást többnyire elfedték előlünk a fák, de egy forrásnál mégis előbukkant a mélyben fekvő táj. Apróságokra is figyelve, ki lehetett venni a távolban Mályinkát, Ózdot, sőt halványan még a szlovák hegyeket is: "-Oda igyekszünk!" - jegyeztem meg. Egy útbaigazítást kérő autós pártól tudtuk meg a foci világbajnokság harmadik helyéért előző este lejátszott meccs eredményét: A horvátok 2:1-re legyőzték a hollandokat. Mályinka felé gurulva több helyütt sziklák közt haladtunk; egy kanyarból csodaszép alakzatok tűntek fel: a Dédes-vár és környéke. Bár Lacinak azt javasoltam ne fotózzon, mert a következő kilométereken valószínűleg közelebbről is látjuk még; tévedtem. Nem láttuk többet. 14:20-ra értünk Mályinka szélére. A hőségben egymásra várva kulacsainkból hűsítettük magunkat. Gyors gurulást követően a falu másik végéből szép kilátás nyílt vissza a Bükkre, majd Dédestapolcsányig száguldhattunk. Kulacsaink feltöltése után izzó Naptól meleg, ugyanakkor hátra felé fantasztikus panorámát nyújtó emelkedőn másztunk 2 km-t. Mint már kezdtem megszokni, az emelkedő alig kezdődött el, Laci bringájának ciripelését hamar az én járgányom mögött tudhattam. Gyakran pillantgattunk hátra, végül a tető és egy kanyar előtt álltunk meg filmezni. Laci gepárd sebességével kapta elő a videokamerát és kezdte is felvenni a küzdelmesen pedálozó két Zolit. A lejtőn a hátszélben 60 km/ó-ra gyorsultunk fel, gyorsan suhanó kerékpárjával Laci a lejtő alján mellettem is elgurult, ám utána a 26-os út felé már egymás mögött, váltott vezetéssel tartottuk a 35-40 km/ó-s sebességet. Mindketten élveztük a gyors haladást. Megfelelő partnerre találtam benne, egymás dolgát segítettük.
15:20-kor elértük a 26-os főutat, egyúttal véget ért a hátszeles, gyors szakasz; a magyar-szlovák határtól, Bánrévétől már csak 16 oldalszeles-ellenszeles kilométer választott el. A Sajón való álkelés után már hármasban haladtunk együtt, Rédei Zoli - aki a túrára a tavalyi helyett egy kisebb áttételű montival jött - elmaradozott. Hármunk sorát - mint legtöbbször - én vezettem. Egyrészt tapasztalataimnak és erőnlétemnek köszönhetően talán én bírtam a legjobban a hosszú távon ellenszélben való tekerést, másrészt szívesen is vállaltam, mert szeretek vezetni. Dubicsány felé kerekezve nehezen tudtam eldönteni, hogy felöltözzek-e, vagy elég-e a póló. 24 fok volt, a Nap sem sütött már, így garbóban folytattam utam. A határ irányába feltűnt mind több felhő semmi jót nem ígért. Putnokot követően sebességünk lassan mintha csökkent volna, a buckákra is nehezebben hajtottunk már fel. Elmúlt a frissesség; arcom mind keserűbbé vált, éreztem, hogy régen volt a reggeli. 17 óra felé közeledve is még a reggeli energiájából hajtottunk. A határállomást meglátva bevártuk a Rédei Zolit. "A hegyen hagytuk a reggeli tojásokat, azóta pedig már a néhány falat keksz is távozott szervezetünkből" - mondta ő. A felbontott Disco keksz pillanatok alatt elfogyott. Éhes gyomrunk mind a négyünket arra sarkallt, hogy az első szlovák faluban azonnal megvacsorázzunk. 16:40-kor léptünk Szlovákiába. Ameddig a szem ellátott, mindenfelől szürke felhők jöttek; úgy éreztem: "Ma még biztos kapunk esőt." Összesen még 30 km várt ránk Rimaszombatig, ebből 23 km ellenszélben. A terv szerint Rimaszombattól 30 km-re északnak, Hnústa mellett egy fürdőtó partján terveztem az éjszakázást, azonban már vacsora előtt látszott, hogy valamivel hamarabb sor kerül a sátorverésre. Az első településen Abovcén, egy park padjain láttunk hozzá második étkezésünkhöz, a vacsorához. Ölembe raktam a konyharuhát, majd kényelmesen kentem a májkrémet a kenyérre. 4 karéjjal ettem meg. A vacsorát záró alma isteni volt: kellemesen üdített. Vacsoránk végeztével 3/4 6-kor, továbbra is ellenszélben vágtunk neki a Rimaszombatig hátralevő 30 km-nek. Kormánytáskában lapuló térképemet lesve vezettem a sort. Zoliék kényelmesebbre fogták a tempót, így alig hagytuk el az első települést, mindjárt szétválva, egyesével küzdöttünk a széllel. Egyedül tekerve, vacsora után frissnek éreztem magam: egy-egy bucira nyeregből kiemelkedve szinte sprinteltem fölfelé. 22-24 km/ó-val pedáloztam. Martinová településen, ahol ÉNY felé kissé megtört az út - és remélhettem, hogy enyhül majd az ellenszél - bevártam a társaságot. A szomszédos házból a rádióból mintha magyar hangokat hallottam volna. A vasúton átkelve ismét megiramodtam és frissen, nagy áttételben hajtottam, szakadtam el túrázótársaimtól. Nem éreztem az elmúlt 100 km-t. Pavlovcén, mivel nagy előnyre tettem szert, egy kilométert még előrekerekeztem Rimaszombat felé, hogy felmérjem milyen szél vár ránk. A településen 30 km/ó-val hajtva mosollyal vettem tudomásul a falusi kölykök meglepetését, csodálkozását. Rimaszombat felé lógott az eső lába. Egy fa alá ülve vártam Zoliékat. Éppen a hátralevő útszakaszt tanulmányoztam a kibontott térképen, mikor egy autó állt meg mellettünk: a sofőr a segítségét ajánlotta fel. "Köszönöm, semmi gond nincs, tudom merre megyünk" - köszöntem meg az önzetlen segítséget.
Rimaszombat felé továbbra is lassan, de ellenszél nélkül kerekeztünk. A Zolival azon tanakodtunk, hogy eső esetén hol húzódhatnánk meg. Amint csepegni kezdett, már siettem is esővédő fedél alá. Mire behúzódtam, már alig esett. Úgy tűnt, hogy még szárazon beérhetünk a városba. Úgy gondoltuk, hogy amíg nem esik úgy, hogy bőrig áznánk, addig még hajtunk. Erősen sötétedett már, a felhők szintén megszűrték a fényt. A nedves úton a városból kifelé már ismét az újfent eleredt eső alatt pedáloztam; 28 km/ó-val menekülőtempóra kapcsoltam. Egy sörgyárat elhagyva, a Rimava patak keresztezése után, esőtől védő fák alatt gyűltünk össze megvitatni: hogyan tovább? A szomszédos 500 m magas hegyecske szürke felhőbe bújt: odafenn bizony esett a javából! Az időjárást elnézve mind többször tettük fel a kérdést: "Hogy lesz ebből holnapra 33 fok ? - két napja ugyanis ezt ígérték. Negyed órán át várakoztunk és figyeltük a patak felszínén az eső intenzitását. Reméltük, hogy rövid időre eláll majd, hogy legalább ne esőben kelljen sátrat állítani. A térkép alapján - ahogy kinéztem -2 km-t haladtunk északnak, majd az első alkalmas völgybe (az út egy 5 km-re fekvő faluig vezetett, ott véget ért.) fordultunk. Lankás emelkedőn haladva figyeltük a környéket: hol lehetne sátrat verni, hol van az ideális hely, amit nem látni az útról, de mégsincs messze attól? Mindenfelé útmenti lejtős mezőt találtunk csak. Hiába tekertem még előre 2 km-t, nem találtam igazán jó helyet. Meg kellett elégednünk az út melletti mező aljával: kicsit lejtős volt ugyan, rá is lehetett látni az útról, de ilyen forgalom mellett kár lett volna aggódnunk. Fél óránként járt arra egy-egy autó. Valószínűsítettük, hogy a sötétben az autóból nem is látni a sátrunkat. Gyorsan lemálháztuk a bringákat, majd előkerültek a sátrak is. A Maráz Zoli hiába kereste sátrának rúdjait, nem találta. Én már dugtam volna a sátorponyvába a rudakat, mikor véglegesen kiderült: nincsenek meg a rudak. A Zoli korábban kölcsön adta a húgának a sátrat, de úgy látszik a rudakat nem kapta vissza. Nagyon ideges volt: hogy lesz így alvás, hogy fog állni a sátor? Maradt egy kétszemélyes sátrunk - négy főre. Én egyszerűen arra gondoltam, hogy ketten egyszerűen befekszenek a sátorponyva alá; de ez rossz ötlet volt. 3/4 9 tájban - a Foci világbajnokság döntőjében Ronaldóék már a pályán melegítettek - felhangzott az ötlet: "A Gabika sátrának a rúdját fűzzük a Zoli sátorponyvájába: így a háromszemélyes sátrat fel tudnánk állítani." Fogmosás után négyen tömörültünk be a három férőhelyre; az ajtót nyitva hagytuk, hogy jobban járjon a levegő. A csepergő esőben két kérdés maradt nyitva: mi lesz a VB-döntő eredménye, valamint: Hogy lesz ebből holnapra 33 fok ?

Adatok:
Répáshutai emelkedő teteje TM: 8.18.1 DST: 1,86 SAV: 13,4
Hollóstető TM: 25.56.2 DST: 9,01 SAV: 24,3
Lillafüred TM: 38.10.2 DST: 16,01 SAV: 34,3
Ómassa után fent a Bükk tetején, bánkúti leág TM: 1.45.09 DST: 30,77 SAV: 13,2
Dédestapolcsány TM: 2.13.32 DST: 43,44 SAV: 26,7
26-os út TM: 2.43.43 DST: 57,83 SAV: 28,6
Magyar-szlovák határ TM: 3.28.13 DST: 73,27 SAV: 20,8
Pavlovce előtt: törik az út Rimaszombat felé TM: 4.37.24 DST: 96,45 SAV: 20,1
Rimaszombat után: Cerencsány-i leágazás TM: 5.22.19 DST: 111,91 SAV: 20,6
Összesen: TM: 5.31.49 DST: 114,52 TR/D: 114,78
AVS: 20,7 ODO: 36872

Szintemelkedés :
- Lillafüredig: 160 m - Bükk-átkelésig (Ómassa után) 430 m - 26-os főútig 100 m - Sátorhelyünkig 60 m 750 m

Költség:
- reggeli 500 Ft - vásárlás (4 dzsem, disco keksz, 1/2 kenyér, 1 Bounty) 293 Ft: 793 Ft

1998.VII.13, hétfő
3.nap: rimaszombati sátorhely – Certovica-hágó

Hajnali 3/4 5-kor ébredtem: a korán kelő Nap kiverte az álmot a szememből. Fél órai alvás után mikor ismét kinéztem, örömmel tapasztaltam, hogy alig van felhő az égen. Szép időre volt kilátás: talán mégis lesz 33 fok? 3/4 7-kor már a sátorponyvát sütötte a Nap: itt az ideje a kászálódásnak! Lassú pakolászás, videózás és fotózás után feltoltuk a bringákat a még nedves füvön, majd 8:20-kor útnak indultunk. Vár ránk Szabó bakter ! A kilométergyűjtést ott folytattuk, ahol előző nap abbahagytuk: éhségtől kínzottan, ellenszélben. Reggelire valót az első útba eső településen Velky Teriakovcén vásároltunk. Egy eltelt év után ismét beköszöntött a friss kifli, péksütemény, reggeli tej, dobozos dzsem és konzerv és árokparti reggelizés időszaka. A sok kiflit és a tejet alig tudtam rögzíteni csomagjaimon. A falu végén egy árnyas fa alatt a fűbe ültünk le falatozni. Zoliék jót nevettek azon, ahogy szokatlan helyzetben, nyújtott lábbal ülve kenegettem kiflieimet. Míg tele hassal már jobb erőben pedáloztunk, a Rédei Zoli hagyományosan idén is elmondta, hogy sosem fáradt még úgy el, mint előző nap. Bár minden évben ezt mondja, mégis be kellett látni: az előző nap a sok ellenszél miatt valóban kegyetlen volt. 11 órára értünk Hnústára. Az áruházban vettem pár apróságot, az újság azonban nem írta, hogy hogyan végződött a VB-döntő. Időjárástérkép helyett a szövegből kellett kihámoznom, hogy másnapra 19-24 fok várható - valószínűleg esővel – ahogy már otthon is ígérték. A városban pedálozva csúnya nyekergő hangra lettem figyelmes; egy dolog nyugtathatott meg, hogy nem folyamatos volt a zaj. Mivel a Maráz Zoli bringájának a lánca erőteljesen lógott, így a városban láncszétszedő szerszám keresésre indultunk. Az áruházban szlovák-magyar mutogatás, kommunikálás után lerajzolták, hogyan juthatunk a kerékpárbolthoz. A mindenes boltból mindketten örömmel jöttünk ki: a Zoli kapott láncbontót, míg én megvettem a - túránk útvonalának térképen való bejelöléséhez - szükséges fekete tollat.
A várost elhagyva a szélben hamar szétszóródott a "boly". Az idő gyors múlása miatt jobb volt egyedül tekernem. Kissé ideges is voltam, hiszen azt reméltem, hogy délben már az első megmászandó emelkedő tetején, 725 m magasan pihenhetünk, ezzel szemben még a kaptató aljában fekvő bányaváros, Tisovec is ránk várt. A bontásra ítélt hegyek közt - az Érchegységben - vezetett az út. A Nap erősen tűzött odafentről. Rimavska Pilán - épp délben - egy házba kopogtam be vízért: a szerény, egyszerű család barátságosan azonnal szörppel kínált; elfogadtam. Maráz Zolival párban 1/4 1-kor – 34 km után - értünk Tiszolcra (Tisovec). Miután keményebbre pumpáltam a kerekem, Zoli és Laci is befutott. A 30 fokos hőségben egy hűs kocsma hívogatott egy-egy korsó sörre. Nem éltünk vele. 3/4 1-kor végre nekivágtunk a 725 m magas Zbojská nyeregig vezető emelkedőnek. Kíváncsian vártam az utat, hiszen az utikönyv szerint "a vasútvonal erdős, festői hágón és viaduktokon halad át." Az első kilométereket árnyas, lombok közt átszűrődő, napsütötte, hangulatos úton és csobogó patak mellett tettük meg. Úgy éreztem, mintha végre a szél is támogatott volna. Alig álltam meg fotózni és filmezni, Laci majd Maráz Zoli is hamar tovatűnt az aszfaltúton. Jó erőben lévén, üldözősdit kezdtem játszani: amilyen áttételt bírtam, 20 km/ó fölött tartva a sebességet, megpróbáltam beérni a Maráz Zolit. 4-5 perc múlva hagytam el őt; a Laci következett a sorban. Az utat már harmadszor keresztezte a vasút - ezúttal az aszfaltcsík fölött 10 m-rel - mikor megpillantottam a Lacit; minket várt. Zoliék érkezéséig előkészítettük a kamerát, fényképezőt; megörökítettük őket. Rövid pihenő után abban a tudatban indultunk tovább, hogy már csak 3-4 km lehet hátra a tetőig. A továbbiakban az út már nem a patak mellett, hanem a sziklás hegyoldalban, korláttól védve és meredekebben vezetett. A hangulatos tájat még vonzóbbá tette, amikor a közelben egy őzikét is láttam. A második hajtűkanyart követően az út a célegyenesbe fordult. A mezőn haladva előbukkant a hágó és környéke, ám sajnos komolyabb kilátás semerre sem nyílt. 14 óra volt. Mivel a kamerát erre a szép - hágókban bővelkedő - napra én vettem át, mire a Laci befutott én már a videokamerán keresztül filmeztem utolsó métereit. Míg a két Zolit vártuk, ő a közeli bokrok bogyóiból szemezgetett.
Bár messzi hegyekre kilátás nem nyílt, mégis hangulatos volt a környék. Rédei Zoli - mint vártam - meg is állapította, hogy ez az emelkedő tájképileg és meredekségben is nagyon hasonlított a tavalyi Besztercebánya előtti Hermaneci hágóra, melyre akkor azt mondta: "Ezen akár az égig is felmennék....." Hosszú időzés helyett - nem sokkal egy versenyző után - nekivágtunk a lejtőnek. Bár az egész túrán nem szándékoztam hajtani és száguldozni a lejtőkön, ezúttal kivételt tettem. A versenyző mindössze fél kilométerrel haladt előttem, meglepőmód nem távolodott. A lankás lejtőn széllel szemben kellett hajtani. Rövid erdei gurulás után egy hosszú településre értünk: az egyenes főutca "végén" szépen látszott az Alacsony-Tátra 1500-2000 m magas hegysora, közepén a 2024 m-es Chopokkal. Kilométereken át mérlegeltem a fotózás lehetőségét, de az 5 km-es településen végig vezetékek zavarták a képet. A falu végén már a versenyző szélárnyékában pedáloztam 35-38 km/ó-val. A házak közül kiérve még két kilométert hajtottunk együtt, s miután egyszer egy bukkanón meg is előztem, hagytam elmenni őt. Tempómat kényelmesebbre vettem, majd egy kanyar után, fényképező- és filmezőhelyen a többieket is bevártam. Az út - bár tovább ereszkedett - lejtése olyan csekély volt, hogy Breznó városáig még újabb 8 km széllel való küzdelem várt ránk. Breznó 500 m magasan a Garam (Hron) partján és éppen a Chopok lábánál fekszik. 15:10-kor értünk a városba. A főtéren többszöri útbaigazítással érkeztünk meg egy áruház elé; igazi "cukráren"-t nem találtunk. Az áruház földszintjén az élelmiszer részlegen bőséges választék várt, akár nálunk. Mivel a bisztróban nem sok sütemény volt, azt is itt vettem. A bisztróban elfogyasztott sütik és üdítő után 16 órakor hagytuk el a várost. Míg 2-3 km-t - Maráz Zolival az élen - a Garam mentén kerekeztünk, megbeszéltük, hogy a leágazásnál nem várom meg a többieket, hanem azonnal nekivágok az újabb 5 km-es emelkedőnek, hogy mielőbb nekivághassak Tále völgyi kitérőmnek. A tervben még úgy szerepelt, hogy együtt kerekezünk fel a Chopok lábához 1216 m magasra, mivel azonban az idő gyorsan szaladt, a többiek lemondtak róla. Reggel a Maráz Zoli még velem akart tartani, de mivel már nekem is szűkösnek bizonyult az idő a kitérőre, inkább úgy döntött, hogy míg én megjárom az összesen 30 km-es utat, addig ő kényelmesen egészséges hosszúságúra rövidíti a láncát.
Brezno után 3 km-rel - ahogy megbeszéltük - nekivágtam az újabb "hágócskának". Mivel a Bystra völgy emelkedője előtt még energiafelvételre volt szükségem, megígértem a többieknek, hogy a tetőn még találkozunk. Szép, hűs fenyvesben kezdődött a kb. 6-7, később 8-9%-os emelkedő. A 40 m szintkülönbségeket jelző térkép alapján úgy saccoltam, hogy a tető 730 m magasan van, így addig bő 200 m szintemelkedés várt ránk. Hosszan, egyenesben vezetett az út, akár csak Ausztriában Sankt Corona előtt. 14 km/ó-val kerekeztem. 3 km múltán kiderült, hogy az emelkedő a többieknek ígért 4 km-nél hosszabb lesz. 3 km után az út már a völgy egyik oldalán vezetett, a fenyők kilátást engedtek az Alacsony-Tátra hegysorára, de az egyik kanyarból visszafelé, a 2 km-rel lentebbi útra is visszatekinthettem: videokamerámon még a Zoliék is feltűntek: mint a hangyák olyan kicsik voltak és olyan lassan vánszorogtak: talán 8 km/ó-val. A következő kanyarban már az Alacsony-Tátrát álltam meg filmezni. A fotózás, videózás után alig ültem le - ölemben megterítve - falatozni, a célegyenesben már az első „versenyző” tűnt fel Laci személyében. Ezen az emelkedőn is, mint a legtöbbön, az utolsó kilométeren felfestés számolt visszafelé: még 1 km, még 500 m, még 200 m illetve a tetőn a hegyi hajrá felfestése: HP. A dombtetőről csodaszép körkilátásban volt részük (foto), a közelben színes paplanernyősök színezték az eget. Végig lehetett tekinteni az egész Alacsony-Tátra hegysorán. Engem leginkább a közeli Chopok - melynek tövébe indultam - és az esti szálláshelyünk, az 1238 m magas Certovica-hágó érdekelt.
Májkrémes, majd lekváros kenyeret ettem, végül pedig banánt vettem magamhoz. Csodaszép napsütésben váltam el a többiektől. A Maráz Zoli rákérdezett, hogy másfél óra alatt megjárom-e? A 35 km-es kitérőre csomag nélkül kellett volna másfél óra, hiszen csak a Tále völgy 12 km-es emelkedőjére kellett egy órát számolni, a lejtőre elég volt 20 percet kalkulálni. Igyekszem – mondtam neki. A találkozást a Certovica hágó irányába található első faluba, Jarabára beszéltük meg; Zoli ott tervezte a láncot megrövidíteni. Gyors gurulás után egy montis mögött robogtam tovább a Tále völgy felé. Nem néztem túl alaposan a térképet, így csalódottan kellett tapasztalnom az 5 km-es, nem is enyhe lejtőt: A Tále völgy után visszafelé ezen még fel is kell mászni!!! - véstem az eszembe. 1/2 6 már elmúlt, mikor 570 m magassságban a Bystra völgybe fordultam. A napfényt a völgy nyugati hegyei leárnyékolták, így árnyékban vágtam neki a 12 km-es, az 1216 m magas Srdiecko épületig vezető emelkedőnek. A völgy végén a napsütötte, 2024 m-es Chopok világított. A kezdeti, alig emelkedő kilométereken még 20 km/ó-s sebességgel kerekeztem. Talán 8-10 éve járhattam utoljára e völgyben, nem csoda tehát, hogy végre bringával is el akartam jutni az Alacsony-Tátra eme szép vidékére. Friss tempóval érkeztem a völgy kiszélesedő részére, melyet üdülőkkel kezdtek beépíteni. Ezt a környéket nevezik Tálénak, a közelben kemping is van. Az üdülőkörzetet elhagyva ismét sötét fenyves várt rám. Az út egyre meredekebb lett, fokozatosan lassultam. Az aszfaltút mellett hangosan zubogott a patak, a Chopok már nem látszott. Féltávnál a fáradtság első jeleit kezdtem érezni; visszaszámolásba kezdtem. Néha a nyeregből kiállva próbáltam az unalmat megtörni. 7-8 km után már-már szenvedtem; 10-12 km/ó körül hajtottam. Egyre jobban kezdtem csüggedni, hogy miként fogom bírni az utolsó 4-5 km-t, ha a meredekség továbbra is 8%-os marad. Míg a távolság döcögő tempóval fogyott csak, az idő annál gyorsabban szaladt; hosszan nem is néztem az órát, mert az idő múlásával nem akartam tovább idegesíteni magam. Arra is gondoltam, hogy 4 km-rel a cél előtt esetleg visszaforduljak. "Hiszen csak évente adódik a lehetőség, csak évente járunk erre és akkor sem biztos, hogy ilyen közelben! Nem szabad elszalasztani!" Körülbelül a 8-9. kilométer között részben feladtam a küzdelmet: nehéz csomagjaimat viharos sebességgel leszereltem és bepakoltam a mindent elrejtő zöld bokrok mögé, biztonságba. A videót és a fényképezőt tartalmazó hátizsákot a hátamra csapva folytattam a kaptatót. A megkönnyebbült kerékpáron az első kilométert valamivel frissebben tettem meg, nem csak a csomagok súlyával éreztem könnyebbnek a tekerést. A kiállva való hajtással vigyáznom kellett, mert csomagok nélkül alig tudtam kordában tartani a gépet, majd’ ki akart ugrani a kezeim közül. Az utolsó két kilométeren végre már az út is fordulni kezdett, elő-előbukkant a Chopok is. „Érdekesmód busszal és gyalogosokkal nem is találkoztam. Talán már 5 óra tájban leállították a felvonókat?” – gondolkodtam. Az utolsó 500 m-en kezdtem megkönnyebbülni. 18:37-kor felértem az 1216 m magasan épült Srdiecko szálló tövébe; a parkoló mellett az ülőfelvonó kasszája már zárva volt. Mivel 7-re ígértem visszaérkezésem, jelentős késésben voltam. Szégyelltem magam, de nem hagyhattam ki ezt a lehetőséget. Míg videóval körbefilmeztem, megbánó hanggal a filmre mondtam bocsánat kérő szavaimat. Bár nem volt körkilátás, éppen csak a Chopokot és környékét lehetett látni, mégis nagy öröm töltött el. Gyors filmezés és fényképezés után bekaptam egy csokit és már indultam is vissza.
A meredek, gyors (talán 8-10%) lejtőn sebességmérőm hamar 60 km/ó fölé ugrott; első fékem hangja hamar megváltozott; úgy éreztem puhul, olvad. Mivel csomagjaim lerakása óta fölfelé mértem a távolságot – hogy lefelé megtalálhassam őket -, ezúttal visszaszámoltam. A sejtett helyen lassú ereszkedés mellett, nagy figyelemmel kerestem csomagjaim előbukkanó lila színét. Az adott távolságon 100 m-rel túlhaladva már-már aggódni kezdtem, hogy meg fogom-e találni őket, mikor feltűntek a táskát rejtő ismerős kövek és bokrok. Ismételten szélvészgyors mozdulatokkal málháztam fel a kerékpárt, rögzítettem a pókokat és már gurultam is tovább. Az egyre hűvösebb erdőben hamar fázni kezdtem. 50 km/ó fölötti száguldás mellett nemcsak az izmaim próbáltam megfeszítve melegen tartani, hanem fékezésre is vigyázni kellett, nehogy megolvadjon a fékbetét, vagy a túlforrósodott felni durrdefektet okozzon. Ügyes ereszkedés után 7 óra tájban értem vissza a Bystra völgy aljába, csatlakoztam vissza a főútra és kezdtem meg a Certovica hágóra - egyelőre még lankásan - vezető emelkedőt. Mint induláskor megjegyeztem, nem feledtem: Myto pod Dumbierom falun 5 km közepes emelkedő vár rám. A hosszas gurulás után az első kilométereken lassan melegedtek be izmaim, sok energiatartalékom sem volt már, el is fáradtam. Idővel a kényszer erőt öntött belém: tudtam, hogy késésben vagyok, Zoliék várnak rám és a völgyben sem sütött már a Nap. A hágó becsatlakozása - ahol Zoliéktól elváltunk - után csendes, szürke erdőben pedáloztam. A videós hátizsák izzadt hátamon feszült; korábban azért nem törődtem a csomagra való visszarögzítésével, mert nem akartam ezzel is perceket elpocsékolni. Néhány kilométer pedálozás után egy pihenőhely tűnt fel: a szürkeségben egy ismerős arcot sem láttam. Míg Jarabá falu felé tekertem, az is járt a fejemben: mit kapok most társaimtól. Egyrészt féltem attól, hogy magukban mélyen megvetnek és a csapatba nem tartózónak vélnek, másrészt a magam igazát is védtem: ha már itt jártunk, nem hagyhattam ki. Sosem lehet tudni, mikor lesz rá legközelebb lehetőségem. A kilométerek múlásával türelmem egyre fogyott, csak nem érkeztem a faluba. 1/2 -3/4 8 tájban végre feltűntek az első házak, figyelmesen néztem mindent: hol állhatnak a bringák? Valahol a falu közepén egy buszmegállónak támasztva pihent két kerékpár. A Maráz Zoli és a Laci cigizve várt rám. Mielőtt megszólalhattak volna, sokszoros bocsánatkérésbe kezdtem és röstelltem, szégyelltem magam a késés miatt. Nekik is elmondtam a történést és azt, hogy "egyszerűen nem hagyhattam ki". Megígértem, hogy több ilyen egyéni akcióm nem lesz. Maráz Zoli megnyugtatott: igaz elszaladt az idő, de semmi baj nincs. Legközelebb azonban célszerű előre megállapodni, hogy mikor érkezem és hol alszunk. Míg kicsit én is pihentem, letámasztott bringám kitámasztója elgörbült (használhatatlanná vált), a bringa eldőlt. Egyik szemem sírt, a másik nevetett: megszabadulhattam ½ kg súlytól. A buszmegállót már abban a tudatban hagytuk el, hogy Rédei Zoli a medvézés után a falu végén vár majd ránk, a környéken fogunk aludni. Csatlakozva Maráz Zoli és a Laci kényelmes - és fáradtságomból eredően nekem sem kellemetlen - 12 km/ó-s tempójához, együtt kerekeztünk ki a településről. Már az utolsó házakat is elhagytuk, de a Zoli sehol sem volt... Továbbhajtottunk. Egy hajtűkanyar előtt egy forrásnál végül megálltunk: Nem találtuk a Zolit. A Maráz Zoli szomorúan állapította meg: "ezek szerint Zoli bácsi felment a hágóra." A szürkületben előttünk álló 350 m szintkülönbség tudatában - a forrásból csobogó szénsavas vízzel - megtöltöttük kulacsainkat, majd nekiindultunk a 6 km hosszúnak tippelt kaptatónak. Miután Zoli visszaváltott, Laci mellé csatlakozva ecsetelgettem neki, hogy mennyire szégyellem magam, és hogy milyen kellemetlen, stb. Én a legkönnyebb fokozatomban tekertem, lassan forogtak a pedálok, ő érthetőmód kisebb áttétellel hajtott, nagyobb fordulatszámmal, erővel. 11-12 km/ó-val kerekeztünk egymás mellett a 7%-os kaptatón. Többször is felkínálta a lehetőséget, hogy nem kell őt várnom, de egyrészt illendőségből maradtam, másrészt fáradt voltam már a nyargalászáshoz. A kormánytáskában lapuló térképen követtem utunkat és mondogattam a még hátralevő távolságokat, valamint becsült magasságunkat. Az utolsó kilométeren már a táblák és az üdülőházak jelezték előre az 1238 m-es Certovica hágó közelségét. Véget ért a szenvedés. A parkoló szürkeségéből a Rédei Zoli tűnt elő. Rég óta várt már ránk, fázni kezdett. Pár mondat után lelkiismeretesen gurultam vissza a Zolihoz, hogy ő se jöjjön egyedül; törleszteni akartam. Több mint 1 km-rel lemaradt; fáradtan, 6-8 km/ó-val pedálozott, fülén fejhallgatóban zene szólt. 21 óra volt. Nem sokat beszéltünk, de neki is ecseteltem: mennyire szégyellem magam. A tetőn amint megálltunk, kicsit bosszúsan, de mélyben a győzelem örömével szólalkoztak össze a Rédei Zolival: Rédeinek ugyanis nem kellett volna feltekernie, az nem volt megbeszélve. Az első szóváltás után azonnal közéjük álltam: "-Ne egymás ellen forduljatok, én vagyok a hibás!" Pár perc tanakodás után megtudtuk, hogy a Rédei Zoli állítólag már talált is megfelelő sátorhelyet: viszonylag sík, csak kissé szeles.
Mivel mindannyian megizzadtunk és hideg szél is fújt, elkerülhetetlenné vált a zuhanyozás. A Rédei Zolival kettesben ballagtunk fel a közeli hatalmas turistaházhoz informálódni: mennyibe kerülne a zuhanyozás és egy szoba? Az épületet őrző kutya ugatásától alig hallottam, mint utasított el az ajtónyitó, de az arca mindent elárult: se zuhany, se szoba, se kaja. A szomszéd házban próbálkozzunk!!! A közeli, frissen épített házban egy ablakon látszott csak fény: kis aggodalommal csöngettem be, majd kezdtem németül, hogy zuhanyozni és valamit enni szeretnénk. Fél perc múlva már az étkezőben gyúltak a fények, szólalt meg a zene. Mintha felébredt volna a ház. A zuhanyozásért 40 Sk-t kellett fizetni. Tovább próbálkoztam: megkérdeztem, hogy lenne-e akár legalább olyan lehetőség, ahol házban aludhatnánk: jó lenne akár a földön is, mert van hálózsákunk: Ennek sem volt semmi akadálya: 70 Sk-t kértek érte személyenként; alig hittem el. Úgy tűnt mégis jó esténk lesz. Örömtől sugárzó arccal tértünk vissza a Zoliékhoz. 10 percen belül beszélőpartnerem, 18 év körüli szlovák srác érkezett és nyitotta ki számunkra a büfé raktárhelyiségét: éppen volt négy hely a földön. Gyorsan előkerestük fürdőcuccainkat, egy adag friss, illatos ruhát és csapatostul indultunk föl a házba zuhanyozni. Míg egyvalaki tisztálkodott, a másik három az asztalnál ült, iszogatott, kekszet eszegetett. Mivel Szlovákiában először találtunk olyan embereket akikkel akár németül, akár angolul tudtunk kommunikálni, megkérdeztük a világbajnoki döntő eredményét: a brazilok 3:0-ás vereségét hallva mind a négyen egyszerre csodálkoztunk el. Senki sem örült a franciák győzelmének. Kérésünkre teletexten a másnapra jósolt időjárást is megtudhattuk: 15-20 fok és eső esővel várt ránk. A rossz hírek után még a Tour de France összefoglalóját is megnézhettük. Az este kellemesen telt: az asztal mellett jóízűen pihengettünk, beszélgettünk, iszogattunk. A kedélyes környezetben mindjárt jobb kedvünk lett. Nem csak az angolul és németül tudó sráccal csevegtünk, a papája is jó fej volt. Reggelire előre leadtuk a rendelést: 8-9 óra körülre kértük a ham and eggset és a teát. 23 órakor, záráskor el kellett mennünk. Éjszakázóhelyünkre, a fabódéba visszatérve megvacsoráztunk: itt vettük észre és nevettünk nagyot a Maráz Zoli polipja által megtépázott kifliken: olyan laposak voltak, mint egy vékonyabb deszka. Már éjfél volt mikor hálózsákjainkba bújtunk és nyugovóra tértünk.

Adatok:
Hnústa TM: 1.02.37 DST: 21,78 SAV: 20,8 Hnústa, keresgélés után TM: 1.07.01 DST: 22,75 SAV: 13,2 Tisovec TM: 1.41.01 DST: 34,51 SAV: 20,7 Zbojská hágó (725 m) TM: 2.23.48 DST: 46,88 SAV: 17,3 Hágó ugyanott TM: 2.27.50 DST: 47,95 SAV: 15,8 Brezno, központ (498 m) TM: 3.03.22 DST: 65,20 SAV: 29,1 Brezno, központ TM: 3.09.31 DST: 66,28 SAV: 10,5 Kis-hágó teteje: 730 m TM: 3.37.04 DST: 73,21 SAV: 15,0 Leágazás Bystra völgybe TM: 3.47.44 DST: 79,36 SAV: 34,6 Srdiecko szálló (1216 m) TM: 4.39.59 DST: 90,34 SAV: 12,6 A lejtőn a csomagot is fel kellett vennem ! Bystra völgy alja, becsatlakozás TM: 4.54.42 DST: 101,30 SAV: 44,7 Certovica hágó (1238 m) TM: 6.04.12 DST: 116,69 SAV: 13,3 Összesen: TM: 6.18.46 DST: 119,22 AVS: 18,5 TR/D: 120,60 ODO: 36993

Szintemelkedés: - Zbojská hágóig (725 m) 530 m - Brezno utáni kis hágó tetejéig (730 m) 230 m - Srdieckoig (1216 m) = 1216 – 580 = 636 m - Certovica hágóig (1238 m) = 1238 – 580 = 658 m - Zolival az utolsó kilométeren: 50 m 2104 m

Költség: - Vásárlás : 6 kifli (1,7), 1 joghurt (9,3), 1 péksütemény, 1 tej (13,9) 36,6 Sk - Vásárlás Hnústán: kókuszos csoki, üdítő, újság 20,6 Sk: - toll 5 Sk - Breznói váráslás: banán, 1/2 kenyér(8,95), 2 kifli, sütik + üdítő 35,6 +16 Sk - zuhanyozás + szállás 70+40 Sk 224,8 Sk

1998.VII.14, kedd
4.nap: Certovica-hágó - Zuberec

7 óra tájban arra ébredtem, hogy a Laci mászik ki az ablakon: sétálni indult. Este az ajtót nehezen rögzítettük, mert zárni nem tudtuk, így ha valaki ki akart menni, csak az ablakon tehette meg. ¼ 9-kor ébredtem legközelebb. A jó ideje odakint sétáló Lacit küldtük fel, hogy 9 órára kérje a reggelit. Az ég felhős volt, de még nem vártunk esőt. Kényelmesen készülődtünk, sátrat ezúttal nem kellett bontanunk. Kissé még álmosan sétáltunk fel a házba ham and eggs-et reggelizni. Udvariasan továbbítottam a pultról a finom és guszta, de nem túl bőséges reggelit, végül épp nekem szinte dupla-adag jutott. Felkínáltam társaimnak, hogy vegyenek belőle, de nem kértek: Egyem csak meg! – mondták. Kényelmesen elfogyasztott reggeli után felmálháztuk bringáinkat, majd a ránk váró 20 km-es lejtő és a 17 fokos levegő miatt hárman hosszú ruhába öltöztünk, Laci még rövidben próbálkozott. Az elfogadott terv szerint ez volt az első igazán hagyománytörő nap. Máskor mindig a negyedik napon érkeztünk a Tátrába és töltöttünk ott két napot, ezúttal azonban utunkat a Tátra nyugati oldalán folytattuk. Az éjszakát a Nyugati-Tátra lábánál fekvő, skanzenéről és sípályáiról ismert Zuberec környékén terveztük tölteni. Az előző napi Srdiecko-i különtúrám után, valamint a rossz idő miatt fel sem merült bennem, az otthon még tervezett Deménfalvi völgyi kitérő. Miután leadtam a faház kulcsát - visszakaptuk a Zoli útlevelét - 11 órakor széldzsekiben nekivágtunk a lejtőnek. Az első néhány kilométert követően a Laci állt meg öltözni: fázni kezdett. Tekerés nélkül 40-50 km/ó körül, fél kilométeres távolságokat tartva gurultunk a 7-8 %-os lejtésű főúton. Az első település, a 950 m-en fekvő Vysná Boca előtt egy óvatoskodó teherautót értem utol: miután egy kilométeren át mögötte gurultam, az egyenesben sikerült megelőznöm. Nizná Boca felé haladva az út lejtése csökkent, a völgy kissé kinyílt, ismét megéreztük az ellenszelet. Amúgy sem szoktam, de ezúttal semmi esetre sem keseredtem el, hiszen ha fúj a szél, az azt jelenti, hogy mozog a levegő és elmennek a felhők. Hiába haladtunk lejtőn, hiába pedáloztunk, 35 km/ó-nál nem mutatott többet a sebességmérő. Visszatekintve szép sziklaformák látszottak a hegysor előterében; kár, hogy nem sütött a Nap. Útban a Vág és a Liptói síkság felé egyszer csak hangos csörgés törte meg a csendes pedálozást, gyorsan meg kellett állnom. A racsnira nézve rögtön megállapítottam a diagnózist: eltört a csomagtartó egyik merevítője, a tartóvasat a csomag rányomta a racsnira, az kattogott.
Intettem Zolinak: van egy kis gond! A tartóvasat – elforgatás után - egy másik merevítőnek támasztva ideiglenesen már meg is oldottam a problémát. Hosszú távra nem, de – a 30 km-re fekvő - Liptovsky Mikulásig úgy tűnt, még gond nélkül el lehet hajtani; ott úgyis csomagtartót kell vennem. Egy percnyi megállás után már gurultunk, hajtottunk is tovább. Miután a Poprád - Rózsahegy főút mentén, disco keksz falatozás mellett bevártuk egymást, szomorúan állapítottuk meg, hogy hiába ereszkedtünk le 600 m-t, Zoli hőmérője lent is 17 fokot mutatott. Reggel óta valamit romlott az idő: szürkébb lett az égbolt. Továbbra is ellenszélben pedáloztunk tovább Liptovsky Hrádok felé, Laci élvezte a szélárnyékom. A városban lassabb pedálozás mellett hiába kerestem kerékpárboltot. Az autópálya felüljárója előtt ismét bevártuk egymást. Két évvel ezelőtt ezen az úton hátszélben 34 km/ó-val repesztettünk Liptószentmiklósig. Most nem. Zoliék érkezéséig sort kerítettem első 36-os filmtekercsem cseréjére. A tájon körbetekintve, az Alacsony-Tátra és Liptó hegyein már esett az eső. Alig hagytuk el az autópályát, ránk is csepegni kezdett. Azonnal ütemet váltottam és a döcögős 23 km/ó-ról 26 km/ó-ra tornásztam fel a tempót. Mire Liptószentmiklósra értünk (13:00), nadrágom már enyhén átázott. Figyelmesen hajtottam, kerestem az ismerős kereszteződést, házakat. 3-4 km-rel a város kezdete után végre ismerős lett a környék, az út menti park fái alá húzódtunk be az eső elől. Mérges voltam: nem látszott esély arra, hogy száraz időben keljünk át a hegyeken Zuberecbe, ismét azzal kellett számolnunk, hogy bőrig ázunk. Már elegem volt, hogy minden évben megázunk. Utólag mindig csak mosolyog rajta az ember, de amikor ázunk, fázunk, takarékoskodni kell a ruhával, hogy tudjunk másnap is melegbe bújni; védeni kell a csomagokat a beázástól, akkor az ember eléggé ideges tud lenni. Már bő tíz perce vártuk a Zoliékat - Laci időközben nylonokba csomagolta a cuccait - mikor a park szélére sétálva, annak túlfelén megláttam a szintén az eső végét váró Maráz Zolit. A zebrán átkelve négyesben kezdtünk étkezőhelyet keresni. Olyan, tipikus szlovák, önkiszolgáló "menza szintű étteremre" vágytunk, ahol lehet a húsok, köretek, saláták közül válogatni és jellemzően kiflit adnak az ételek mellé. A lapos tetős boltsoron éppen találtunk egy ilyet.
Én rántott halat ettem 4 kiflivel és salátával, desszertnek pedig két finom fánkot választottam. 80 koronát fizettem (490 Ft). A központon, a kockaköves sétálónegyeden lassan gurultunk végig; kerékpárboltot kerestünk. Hiába mentem fel egy sportboltba, jellemzően drága kabátokat, ruhákat, cipőket és hegymászó-felszereléseket kínáltak. Két nagy út találkozásánál, két áruháznál próbálkoztunk tovább. Semmi érdekeset nem láttam az áruházban, néhány képeslapot vettem csak, egy tábla azonban a szemközti áruház mögött bringaboltot mutatott. Bár a tulaj, szerelő nem tudott segíteni - nem volt csomagtartója -, a konkurenséhez irányított. Éppen további utunkkal egyező irányban kellett tovakerekezni, majd egy mellékutcában találtuk meg a jól felszerelt, hazaihoz hasonló árukészletű, vonzó kerékpárboltot. Már a kirakat is tele volt racsnikkal, váltókkal, modern felszerelésekkel, valamint szép montikkal. Sokat ezzel a boltossal sem tudtam kommunikálni, így inkább kihívtam megmutatni a problémámat. Az általa mutatott, masszív - eddigi szürkével ellentétben - fekete csomagtartó ára 202 Sk, kb. 1240 Ft volt. Jó minőségűnek tűnt, az ára sem volt rossz - sőt tán még olcsóbb, mint otthon – így nem tétováztam. Maráz Zoli is jó véleménnyel volt a csomagtartóról, úgyhogy fizettem. Miután a szerzeményt a pókok alá szorítottam, a hátizsákból előkerítve magamra öltöttem a Maráz Zolitól még Szolnokon kölcsönkapott horgász-esőruhát. Alulra a horgásznadrágot, fölülre a saját, Karawanken Radmarathonon kapott esődzsekimet vettem fel. A többiek - hasonló esőruhákban - már mind csak nevettek az esőn. Nagyon tetszett, hogy a nadrág teljesen rálógott a cipőmre, így nem kellett tartani attól, hogy a zoknim nedves lesz. Miután mindannyian menetfelszerelésben voltunk, nekivágtunk a Zuberecig hátralevő esős 45 km-nek. Az 1995-ös túráról ismerős, Liptói tó partján vezető dimbes-dombos úton pedáloztunk. Liptószentmiklós végén azonnal egy meredek bukkanóval melegítettünk be. Túratársaim hamar eltűntek a hátam mögül, így az esőben egymagam, elgondolkozva hajtottam. "Ilyen időben úgysem lett volna értelme a Deménfalvi-völgy felkeresésének!" - állapítottam meg a kimaradt program kapcsán. A térképen folyamatosan követtem utunkat és figyeltem a leágazásunkat. Jó jel volt, hogy már Liptószentmiklós végén tábla jelezte előre a zubereci leágazást. Úgy tűnt, hogy viszonylag jelentős útról lehet szó. Eddig bármily térképen kerestem az utat, próbáltam kitalálni melyik hegyek között vezethet, nem jutottam biztos eredményre. A Szlovákia térkép nem eléggé részletes, az árvai túristatérkép pedig 8 éves volt. Utóbbit nézve úgy saccoltam, hogy talán az egyik dózerutat javították fel, az pedig maximum 960 m magasra visz fel. Egy biztos pont volt - de nem az útvonalat illetően -: anyuékkal körülbelül 8 éve azon a bizonyos úton ereszkedtünk le a Liptói-tó partjára és meseszép kilátásban volt részünk.
A leágazáshoz érve egy fa alatt álltam meg: sisakomról, esőkabátomról csorgott a víz. Zuberecig 29 km-t jelzett a tábla: hegyeken át az másfél óra: esőben !!! Lassan futottak be a bringás komák. Laci csokival kínált az emelkedő előtt. Maráz Zolinak peche volt: éppen az esőben kellett a bokrok közé mennie, mert rátört a szükség. Neki vetette fel az ötletet a Laci, hogy ilyen nedves körülmények között célszerű lenne ázás-fázás és várakozás nélkül kettőnknek elindulni, míg ők, a két Zoli a második csoportban másznák a hegyet. Így is lett. Laci már az első településre vezető lankás úton gyorsan indult, én nem siettem. Esőben, ha van remény arra, hogy kitekerjünk alóla, akkor ideiglenesen szívesen adok bele apait-anyait, de ha beáll az idő, akkor inkább saját tempómban szeretek hajtani. Alig melegedtünk be, az első településre, meglepetésre Liptovsky Matiasovcéra értünk: csodaszép temploma Lacit is megfogta: megállt fényképezni. A falu közepén, ahol szép kilátás nyílt a felhők között bujkáló, „pipáló hegyekre” én is fotóztam. Kíváncsian pillantottam a térképre: az út amin haladtunk, meglepetésmód egyik sejtett úttal sem egyezett: a térkép még ösvényt sem jelölt arra, amerre éppen kerékpároztunk. Az utolsó házak közül kiérve nem csak az erdő, hanem az emelkedő is megkezdődött. Az út balra fordult és a hegyoldalban kapaszkodva meredeksége 8-10% lett. Az utat a hegy felől támfal védte. Lacival együtt vágtunk neki a mászásnak, de ő nemsokára egy hegyből kivezető csőnél - forrást sejtve -megállt. Már az első kilométereken kiderült, hogy szép panorámaúton haladtunk; szomorú volt, hogy nem napsütésben volt részünk a tájban. A hegyek közt felhők úsztak, ezt is meg kellett örökíteni. Az első kilométereken nem szűnt a komoly meredekség. 10 km/ó-val pedálozva 1 km 6 percig tartott, így 4 km múltán a maradék fél kulacs vizem is elfogyott. Tán 4-5 km után a panorámaút - úgy hittem - tetőpontjára ért és - bár körbe hegyek magasodtak - kissé lejteni kezdett. Fél kilométeren át az út egy mezőn keletnek haladt a hegyek tövébe, majd emelkedni kezdett. Az út mellett a mezőn panzióféle állt, meglepőmód lámpák nem világítottak. Mivel kulacsaim szinte kiürültek, lehetőségem lett volna utántölteni, ám abban a reményben hogy hamarosan a tetőn leszek és gurulok egészen Zuberecig, meg sem álltam. Nem örültem, hogy teljesen ismeretlen utat jártunk: azt sem tudtam, hol vagyok, mennyi még az emelkedő, hol lesz újabb ház, stb. A panzió utáni kanyar után tovább emelkedett. Ezúttal már fenyőerdőben pedáloztam. Sejtésem szerint 800-850 m magasan jártam. Minél magasabban pedáloztam, annál jobban vártam, mit rejt a következő kanyar. Néha-néha leszálltam a bringáról fotózni, a visszaülés a bő horgásznadrágban kissé nehézkes volt. A házikó után egyre inkább valami furcsát éreztem: a combbelsőm mintha nedves lett volna. Tudtommal a nadrág jól zárt; nem tudtam mire vélni a dolgot. Szemügyre véve, horgásznadrágomon hatalmas, fél méter átmérőjű lyuk éktelenkedett; valószínűleg egyik felülés alkalmával szakíthattam ki. Ahogy hangulatom egyre borúsabb lett, megállapítottam, hogy a Tátrának már alig van olyan útja, ahol ne áztunk volna meg. 900 m magasságban továbbra is néhol 8%-os meredekséggel kellett megküzdeni. Az emelkedő mellett a pedálozást számomra az is nehezítette, hogy mivel a csomagtartót másnap reggel terveztem felszerelni, még a régi, törött tartotta a cuccaimat. Nem mertem kiállni a nyeregből, mert féltem, hogy az oldalirányú billegtetés további kárt okozhat a csomagtartóban. Forgalom alig volt. Egyre szomjasabb lettem, így végül már a kabátomon gyülekező esőcseppeket kezdtem nyalogatni. Szűk egy órányi tekerés után - ahogy körülnéztem a felhőkkel tarkított hegyek közt - úgy tűnt, nem sok felé van már magasabb hegytető. "Egy kilométeren belül fent vagyok, ott lesz a hágó" - néztem előre. Minden kanyarban figyeltem, hova tekergünk még fölfelé. Egyre idegesebb lettem, hisz a kilométernél már bőven többet mentem. "Hova viszik még fel az utat? Miért nem a legalacsonyabb átjárón vezetik?" - fakadtam ki. Szerencsére már az utolsó egyeneseket, kanyarokat róttam. Végre megjelent a szokásos visszaszámolás: még 500 m! Az egyenes végén, 200 m-rel a tető előtt panorámás parkolóban álltam félre fotózni: a mélyben a Liptói tó alakját lehetett kivenni. Milyen lenne ez napsütésben! 62 percnyi pedálozás után értem fel a tetőre, a Lacit nem láttam érkezni. Lankás, óvatos gurulás következett, esőben. Alig gyorsultam be, máris síkon haladtam. Kilométerórám is azt mutatta még, hogy Zuberec felé félúton sem járok. Két-három kilométeren át mezőn, egy völgy oldalában - hol kis lejtőn, hol kis emelkedőn - pedáloztam. Egy váratlanul felbukkant forrásnál végre teletölthettem kulacsom: a víz nagyon hideg volt. Óvatosan kortyoltam csak. A sík szakasz végén Biela skalánál tábla jelezte elő a 12%-os lejtőt. Ezt a helyet utólag már be tudtam azonosítani: 920 m magasan jártam. A 12%-os lejtőn erős fékezéssel, óvatosan, max 45 km/ó-val gurultam; kezem a sok fékezéstől fázni kezdett. Cipőm cuppogott a víztől. Gyors gurulásnak köszönhetően perceken belül - egy kőbányát követően - már szinte sík úton, egy fasorban hajtottam 34 km/ó-val: a 7 km-re fekvő Zuberecbe siettem. Már 3 km múlva örömmel nyugtázhattam a 760 m magas faluba érkezésem: a Liptói tó partja óta 29 helyett csak 26 km-t jöttünk. ¼ 7 volt. Alig hogy megálltam és körülnéztem az elágazásban, elolvastam a panziók, éttermek reklámtábláit, Laci is befutott. Ő nem óvatoskodott a lejtőn. Nagyon megörültem neki, mert nem kellett fagyoskodva várakoznom. Fel sem merült a sátrazás lehetősége. Mivel Zoliék érkezését több, mint fél órára becsültük, szállást indultunk keresni. Az egyik, tábla által jelzett panzió előtt álltunk meg. A közeli cím alatt három - négy nyugati autó állt. Esőkabátban, elázottan csöngettem be. Mint várható volt, az ajtót nyitó kedves tulajnő tudott németül, így én társalogtam vele. Elmondtam, hogy négy személyre szeretnénk egy éjszakára szállást; biciklivel vagyunk. Mivel csak kettőnket látott egyből megkérdezte: hol a másik kettő? "-Hát... valahol a Liptói-tó és Zuberec között" - vetettem oda. Nála ugyan tele vannak a szobák, de a testvérénél, pár házzal arrább van üres szoba – mondta, majd bement telefonon megérdeklődni. Pozitív választ kaptunk. Miután felírta nekünk a címet, a vacsora lehetőségét is felvetette. Egyelőre nem adtunk választ. Megköszöntük a segítséget, majd átgurultunk a 200 m távolságban található házhoz. Az ajtót nyitó nő - kevésbé tudott németül - feltétlen meg akarta mutatni a szobát, mi a Lacival pedig éppen ahhoz próbáltunk ragaszkodni, hogy előbb kibújunk vizes cuccainkból, levesszük a cipőt, esőruhát, stb. A Laci nézte meg a szobákat: örömtől ragyogva tért vissza: egy egész szint a miénk, 160 Sk-ért!!! A bringák gyors lemálházása után megszabadultunk nedves cuccainktól, majd felköltöztünk. Én a kilátást nyújtó szobát választottam. Meleg ruhában mindjárt jobban éreztem magam. Laci sebtében lezuhanyozott és - mivel már ¾ órája megérkeztünk - az én száraz tartalékcipőmben, kölcsönesernyővel a kereszteződéshez indult Zoliék elé. Negyed órán belül meg is érkeztek: az ablakból integettem nekik. A Rédei Zoli egyből "nekem rontott": mondván: 1050 m magasra kellett 10%-os meredekség mellett felmászniuk, míg én csak 950 m-t jeleztem előre. "-Gabika, mi lenne, ha nem mindig a terv szerint mennénk, és nem teljesülne a terv? Összedőlne a világ”? Nem éreztem magam bűnösnek, hiszen akár erre, akár a 20 km-rel hosszabb úton - az Árva folyó partján - mentünk volna, menthetetlenül eláztunk volna; az emelkedőről pedig nem tudtam semmit, mert nem volt a térképen. Csak sejtettem, hogy talán arra vezették, ahol 920 m magas az út teteje. Miután lenyugodtak a kedélyek, felváltva zuhanyoztunk. A nedves ruhákat a felfűtött radiátorokra raktuk, és meleg ruhában - az eső már elállt - indultunk a közeli hostinecbe beszélgetni, pihenni, iszogatni. Ők nyugodtan, lassan sörözgettek, én Sprite-ot ittam. Fél-egy óra múltán az asztalunknál ülő szlovák részeg favágó kezdett bekapcsolódni a társalgásunkba. Egy-két szó mellett egy Fradi nótát tudott magyarul. Sokat nevettünk rajta: amint a Maráz Zolit magához ölelte, vagy amint berregni kezdett, mint a favágó fűrésze. Már-már azon poénkodtunk, hogy a Zolit majd kölcsönadjuk neki egy éjszakára és akkor cserébe nála ingyen szállást kapunk. Másik kedves jelenet az volt, amikor az egyik szintén részeges fickóért "jött az asszony" : megfogta a kezét és vezette haza. 10 óra is elmúlt, mire hazaballagtunk. Mivel éhesek voltunk, az étkezőasztalnál konzervekből, szalámikból és "gépzsírból" (lekvárból) még vacsoráztunk. ½ 12-kor feküdtünk le. A másnap délelőtti programot az időjárástól tettük függővé: „-Ha jó idő lesz, akkor délelőtt megnézzük a skanzent, majd továbbállunk: Irány Lengyelország !!!

Adatok: Gurulás végén becsatlakozás a főútba TM: 34.15.1 DST: 18,25 SAV: 31,9 Liptovsky Mikulás TM: 1.12.32 DST: 32,69 SAV: 22,6 Liptovsky Mikulás: központ vége TM: 1.29.51 DST: 34,76 SAV: 7,1 Leágazás Zuberecbe TM: 2.00.03 DST: 44,46 SAV: 19,2 Hegytető, hágó = 1050 m magasan TM: 3.02.24 DST: 58,51 SAV: 13,5 Zuberec faluközpont TM: 3.23.40 DST: 68,36 SAV: 27,7 Összesen: TR/D: 68,49 AVS: 20,1 Szintemelkedés: - Zubereci emelkedő kezdetéig 60 m - Zubereci hágó = 1050 - 580 = 570 m 630 m Költség: - reggeli: ham and eggs kb 70 Sk - Lipt. Mikuláson kaja: saláta, sült hal, 2 fánk, 4 kifli 80 Sk: - csomagtartó 202 Sk - képeslapok 26 Sk - zubereci szállás házban (1 éj) 160 Sk kb 538 Sk

1998.VII.15, szerda
5.nap: Zuberec – Koscielsko melletti sátorhely

7 órakor szép napsütésre, és ágyban ébredtünk. Mikor a Zoli szemei is felpattantak, az ablakra mutattam: szép időnk lesz. Reggel a Rédei Zoli már nevetve mesélte az elmúlt napi esős kalandját: az emelkedőn kiszakadt esőkabátját a szél rendszeresen lefújta a combjáról.Valamit ki kellett találnia. Hiába próbálta még a simlis sapkával is összefogatni, úgy lobogott, mintha szárnya lett volna. Úgy kellett döntenie, hogy ha már nem védi esőkabát a lábát, célszerűbb a hosszúnadrágot szárazon hagyni, és így rövid bringanadrágban tekert Zuberecig. A közeli boltban vásároltunk: hagyományunkat itt kezdtük: a Lacival ketten közösen vettünk egy-egy kenyeret, tejet. Dzsemet, konzervet is kellett már vennem és a friss kifli sem maradhatott ki a kosárból. Reggeli előtt / közben / után megnéztük a tervet, majd megvitattuk, hogy málha nélkül pedálozzunk-e a 4 km-re épült skanzenhez és csak Zuberecbe visszatérve pakoljuk csak fel a csomagokat, vagy esetleg már csomagokkal induljunk a szabadtéri múzeumba is. Mi a Maráz Zolival az utóbbira szavaztunk: úgy éreztük, hogy ha még a csomagokat is csak a skanzen után rögzítjük, akkor már csak kora délután lesz indulás. Nem akartuk az időt pocsékolni. Reggeli után nagyjából elkészítettem a csomagjaimat, majd gyorsan nekiálltam kicserélni a csomagtartót. Bár egy-két csavarhoz nehezen fértünk hozzá, végül negyed órán belül mégis helyére került a masszív fekete csomagtartó; a régi töröttre nem volt már szükség, a kukába dobtam. Milyen érdekes: három nap alatt előbb kényszerűen megszabadultam a kitámasztómtól, most pedig a régi csomagtartótól is. Mire mi a Zolival már készen álltunk, a Laci és a Rédei Zoli még csak akkor adta be a derekát, hogy ők is csomaggal jönnek a skanzenhez. 1/4 11 tájban tudtunk csak indulni. Mivel a háziasszony nem, csak az anyja volt otthon, vele rendeztem a számlát: mikor a személyenkénti 160 Sk-kat, a 640 Sk-t akartam kifizetni, 40 Sk-t mosolyogva adott vissza : tartsuk meg! Nekivágtunk a közeli skanzenhez vezető szép erdei útnak: a napsütést csak kisebb bárányfelhők zavarták. A fenyőerdőben óvatos tempóval pedáloztunk, küzdöttük le a 4 km-re jutó 100 m szintemelkedést. Nem tartottunk lopástól, így nyugodt szívvel támasztottuk csomaggal megpakolt járgányainkat a bejárat, illetve a pénztár mellé. Külföldiként ezúttal is kétszeres árat kellett a belépőért fizetnünk: személyenként 40 Sk-t, a videóért 20 Sk-t, a fényképezőért 10 Sk-t. A kasszánál megkaptuk az általam már ismert magyar leírást a házakról, épületekről. Míg a Maráz és a Rédei Zoli hol erre, hol arra nézelődtek, mi a Lacival szisztematikusan indultunk. Míg egyikünk filmezett, a másikunk a tudnivalókat olvasta. A skanzen épüeteit, tárgyait a környező településekről gyűjtötték: akadt köztük présház, soltészház, templom, sok egyéb. A falumúzeum nagyon kellemes, szép tájon épült: fenyők közt, csobogó patakon sétáltunk át, a háttérben az 1700 m magasság fölé emelkedő kopasz Rohács csúcs látszott.
Bőséges nézelődés után ¼ 1-kor már ki-ki félmeztelenül, illetve pólóban vágott neki az Árva folyóig tartó lankás lejtőnek. Előbb Zuberecbe gurultunk vissza, majd két kis településen tapasztalhattuk meg egyrészt a csatornázás okozta rossz utat, zötyögést, másrészt az ismételt ellenszelet. Én sok ezer kilométer alatt hiába szoktam meg az ellenszelet, társaimnak nem tudtam segíteni, így maguk küzdöttek és nem is siettek. Hiába néztem néha hátra - és gyönyörködtem a Rohácsban is - sehol nem láttam senkit, hogy követne. 12:51-kor értem ki az Árva folyó völgyébe, a lengyel határra vezető főútra. Először nyugodtan várakoztam, majd láncolajozás után unaloműzőként kiflit kezdtem eszegetni lekvárral. Egyre többet idegeskedtem: ez a nap a késői indulás miatt eredetileg sem tűnt hosszúnak, erre még várnom is kell! Reggel úgy gondoltam, hogy normál esetben akár 17 órára már Zakopane előtt, a sátorhelyen leszünk és este még lesz időm feltekerni a csodálatos panorámát ígérő Gubalowkára, valamint Zakopane központjába. Ilyen egyéni túrára csak este lehetett lehetőségem, mert azt nem tudtam elképzelni, hogy külön utakon járjunk: ők Nová Lesnára én pedig saját utamat járva. Tudtam, hogy ha ezen az estén kimarad a Gubalowka, akkor idén is kimarad. Idegesítőnek tűnt, hogy azért mert esetleg többször lényegében a semmiért állunk meg és haladnak lassan, ezért egy fantasztikus panorámáról mondjak le. Én a nyaralást sosem teljesen pihenésnek tekintem: inkább kevesebbet lustálkodom, hogy többet láthassak. A Maráz Zolit ebben többször is partneremnek véltem. Másrészt viszont nem volt szabad figyelmen kívül hagynom, hogy csoportos túrán vagyok, ahol alkalmazkodni kell egymáshoz. Úgy tűnt, hogy már 14 órára sem leszünk a határon. Lassan a Rédei Zoli és a Laci is befutott, indulhattunk. Az ellenszél az Árva folyó völgyében sem hagyott el bennünket. Tvrdosinban ipartelepek mellett hajtottunk. Épp csak annyira vártuk be egymást, hogy senki ne tévedjen el; Trstenáig (13:50) azonban - únva a banánt - saját 25 km/ó-s sebességemmel pedáloztam. A főtéren egy bolt előtt álltam meg pár apróságot vásárolni, hiszen itt még minden sokkal olcsóbb, mint a határon. Laci majd elhajtott mellettem, úgy kellett utána kiáltanom: örültem, hogy megérkezett, mert bemehettem buktát, banánt és kiflit venni. Itt kezdett számomra egyre nyilvánvalóbbá válni, hogy a Laci direkt húzza az időt: nem hogy egyszerre mentek volna be vásárolni - míg én őriztem a bringákat - hanem egymás után. A határ előtti hosszú, de csak kicsit emelkedő úton erővel, 22-24 km/ó-val hajtottam. Fél kilométeres előnyre tettem szert. Mire csapatunk vége is legurult a völgyben épült határállomásra (14:40) én már a pénzváltáson is túl voltam: 200 szlovák koronáért 17 zlotyt kaptam. A Maráz Zolinak az egyik váltóban nem sikerült zlotyt kapnia, így egy másikban kellett próbálkoznia. Délután 15 óra volt és sebességmérőm szerint – tisztán - még két órást sem tekertünk. Úgy tűnt, 6 óra előtt nem érünk a sátorhelyre, én pedig csak utána indulhatok a Gubalowkára. Már csak a naplemente fényei fogják sütni a hegyeket ! – nyugtáztam.
A határt elhagyva egymagamban, idegesen tekertem és bosszankodtam. A Laci is sietett a lejtőkön, de - mivel őt okoltam az időhúzásért - az emelkedőkön megmutattam, ki az úr a háznál. Hátra-hátranéztem: láttam, hogy mindenki megvan. Érdekes volt az elmúlt évivel ellentétben ellenkező irányba haladni. Jablonkára érve hiába néztem hátra, már senkit sem láttam. Bár azt beszéltük, hogy a határ után az első kellemes helyen megebédelünk, mivel én ilyet nem találtam, nyugodtan siettem előre. Jobbnak láttam majd Jablonka után megállni falatozni, onnan ugyanis már hátszelet vártam. Öt percet vagy többet is vártam, mikor arra kellett rájönnöm, hogy minden valószínűség szerint azért késnek ennyit, mert megálltak enni. "OK. Legyen, együnk külön!" - gondoltam és útnak eredtem. Czarny Dunajec felé tartva apró dombokon hagytam el Jablonkát (15:37). Egy benzinkútnál éppen a mellékhelyiségből jöttem elő, mikor három túratársam láttam az úton elsuhanni. "Vagy nem érdeklem őket és nem foglalkoznak velem, vagy nem figyelnek és nem vették észre a letámasztott bringámat." Gyorsan nyeregbe pattanva 30 km/ó-s sebességgel két perc alatt értem be őket. Meglepve hallottam, hogy még ők sem ebédeltek. Néhány kilométeren belül egy szép, árnyas fa tövében végre lepihentünk. 16 órakor kezdtünk hozzá "ebédünkhöz". Látszott, hogy már 18 órára sem leszünk a sátorhelyen. Kényelmesen kentük májkrémes és lekváros kenyereinket. Kellemes idő volt. Ha nem várt volna a Gubalowka, jól is éreztem volna magam. Ebéd után az ismerős fenyőerdőben vezető sík úton hamar Czarny Dunajecbe értünk. Elmúlt évben éppen a felhők alól tekertünk kifelé és csak a fenyőerdőből kiérve vetkőztünk hosszúról rövidre. Éppen a többieket vártam, mikor egy traktor érkezett. Mögé látva egy bringás árnyéka látszott: Maráz Zoli a traktorba kapaszkodva pihent. A településen már a halványan látszó Tátra irányába fordultunk. Lankás emelkedőn pedáloztunk a faházairól, "élő skanzenjéről" híres Chocholowig. Míg a többiek is odaértek, én már be is vásároltam. A 6 órás zárás előtt sikerült még 2,7 zlotyért soha nem látott soha-nem-látott magvas kekszet, Twixet és egy gyümölcs-joghurtot vennem. A Laci a bolt előtt egy francia családnak – angolul - gratulált csapatuk világbajnoki győzelméhez. Pihenés alatt mind a juhokat, mind a teheneket kutyák terelgették hazafelé. Fél óra időzés után a Zoli a térképen megmutatta a sátorozóhelyül szolgáló két patak összefolyását, én pedig az élre állva próbáltam ezáltal őket is siettetni. Witow után az út zötyögős, foltozott lett; gyakran a szembülső sávban tekertem. A Tátra csúcsai közelről már élesebben rajzolódtak ki, tetejük azonban 2000 m fölött a felhők közé bújt. Pontosan 19 órakor érkeztem meg a két patak összefolyásához. Míg egy híd tetején vártam társaimra, a Gubalowkára vezető túrám előtt eszegetni kezdtem. Bár én a hídról a fenyők mögött láttam egy jónak tűnő sátorhelyet, a Zoli még tíz percig máshol keresett. Végül mégis az általam javasolt helyre toltuk bringáinkat. Gyorsan lecuccoltam, majd - miután meghagytam társaimnak, hogy eső esetén cuccaimat takarják le - nekivágtam a Gubalowkának.
Pár kilométernyi lankás emelkedő után a fatemplomáról híres Koscielskó felé fordultam. A híres fatemplom közeléből induló 10%-os kaptató már a Gubalowkára vezetett. Rövid ideig a dombra merőlegesen, majd a domboldalban kapaszkodott felfelé az út. Többször álltam meg fotózni. Utam az ülőfelvonó alatt vezetett el, majd egy kiserdő keresztezése után ért fel az 1100-1130 m magas gerincre. A környék engem a Normafára emlékeztetett: észak felé szép kilátás a 800-1100 m magas Podhale dombjaira, lankás mezők, pihenésüket töltő, sétáló emberek, dél, a város felé több vendéglátóegység, üdülőház. Könnyed lankás pedálozás után érkeztem meg az igazi kilátóhelyre, a fogaskerekű állomása sem volt messze. Szép kilátás nyílt mind Zakopane városára, mind a Tátrára (foto). A Nap már nyugovóra készült; 8 óra lehetett. Gyors fotózás után kelet felé hajtva futottam be a Zakopanébe vezető földútba. Egy úton juthattam csak le a városba: körbe, Zab falun át. Előbb 2 km-t egy napsütötte főutcán gurultam északnak. Zab végétől az út keletnek, meredek és több helyütt foltozott úton vezetett; figyelmesen lehetett csak a fékeket megereszteni. Amint az árnyékos völgyben 50-61 km/ó-val suhantam, egyre jobban kezdtem fázni. 1100 m-ről egészen 730 m-re, Poroninig gurultam. A lankás emelkedőn, az idő sürgetése miatt frissen, gyorsan hajtottam Zakopane központja felé. Többször is út mentén álló emberekkel találkoztam, akik "szoba kiadó" felirattal csalogatták a külföldi vendégeket, valószínűleg a közeli, de nem útmenti házukba. A belvárosban, az autóbusz-pályaudvarnál elő kellett vennem a direkt e célra, Magyarországon az Idegenforgalmi irodától kért térképet. A korzó utcájával párhuzamosan pedáloztam fölfelé, majd kis kitérő után gurulva, föntről érkeztem a korzó fölső végéhez. Útközben pár évvel korábbi túránk esős emlékét idéztem fel. Ezúttal - már a lámpákat gyújtották a kandelláberekben - időm híján sietve szlalomoztam végig a járókelők közt, üzletek előtt; mindössze a képeslapok nézelődésére szántam 5 percet. Már ½ 9 is elmúlt mire a belvárosból kiértem. Sötétedett, lámpát kellett gyújtanom. A Koscielskón átvezető útra könnyedén rátaláltam, de mivel azon 100 m szintemelkedés várt szívesebben hajtottam volna a völgyin. Keresgélésre nem volt időm, maradt az emelkedő. A bucka 1997-es túránkról már ismerős volt: a reggeli napsütésben itt vetkőztünk vékonyabbra. Meglepett és nagyra értékeltem egész estén tanúsított frissességem, gyorsaságom. A Koscielskói fatemplom után már "hazáig" lejtett az út; az utolsó kilométereken, kint a mezőn még 30 km/ó fölött suhantam. 21:25-re érkeztem haza. A többiek a szalonnasütést csaknem befejezték és mivel álmosak voltak, előbb a Rédei Zoli, majd a Maráz Zoli is a nylonon megágyazott hálózsákjába bújt. Esőt nem vártunk - csak a hegyek fölött voltak felhők –, így ők szabad ég alatt aludtak. Mi a Lacival a sátorban ágyaztunk meg. A sötét miatt már lámpával kellett a sátorba pakolnom, illetve kerestem elő a vacsorához szükséges konyharuhát, evőeszközöket és étkeket. Szalonnasütés és fogmosás után a sátorban lámpafénynél még elvégeztem az adminisztrációs teendőket, majd párnaként szolgáló ruhánkra hajtottuk fejünket. Nyugalom ült a tájra.

Adatok: Zubereci skanzen TM: 16.11.3 DST: 3,96 SAV: 14,6 Zubereci skanzen, indulás tovább TM: 17.44.2 DST: 4,06 SAV: 3,8 Becsatlakozás az Árva parti útra TM: 52.29.4 DST: 20,40 SAV: 28,2 Trstena; élelmiszerbolt TM: 1.29.29 DST: 33,14 SAV: 20,6 Szlovák - lengyel határ TM: 1.47.21 DST: 39,62 SAV: 21,7 Szlovák - lengyel határ TM: 1.50.00 DST: 39,98 SAV: 8,1 Jablonka, elágazás TM: 2.11.13 DST: 48,30 SAV: 23,5 Czarny Dunajec település TM: 2.50.01 DST: 61,21 SAV: 19,9 Sátorhely a két patak összefolyásánál TM: 3.47.02 DST: 80,39 SAV: 20,1 Sátorhely, indulás TM: 3.51.49 DST: 80,98 SAV: 7,4 Gubalowka dombon az emelkedő teteje TM: 4.18.14 DST: 88,77 SAV: 17,7 Zakopane, centrum TM: 5.01.17 DST: 106,74 SAV: 25,0 Sátorhely TM: 5.27.30 DST: 116,66 SAV: 22,7 Összesen: TR/D: 116,66 AVS: 21,3 ODO: 37178

Szintemelkedés =
- Szlovák – lengyel határig = 80 + 20 = 100 m - Jablonkáig (PL) = 80 + 60 = 140 m - Táborhelyünkig 280 m - Gubalowkáig 270 m - Poronintól Zakopanéig 150 m - Táborhelyig : hullámzások 150 m 1090 m
Költség:
- vásárlás: 6 kifli (1,4), 1 kenyér(20,2), 1 tej, 1 dzsem, 1 konzerv 67,9 Sk - Skanzen belépő + videóra, fényképezőre 40+ 20 + 10 = 70 Sk - Trstena: 1 bukta, 2 banán, 3 kifli 20,5 Sk - Chocholowban: keksz, Twix, joghurt 2,7 zl - 6 képeslap 3 zl (átváltás: 200 Sk = 17 zl ) 158,4 Sk + 5,7 zl

1998.VII.16, csütörtök
6.nap: Koscielsko melletti sátorhely – Nová Lesna

1/2 8-kor fokozott izgalommal ébredtem. Ismételten előttünk állt a lehetőség, hogy napsütésben megnézzük Zakopanét és a Lengyel-Tátrát. Örömmel tapasztaltam a sátor falán a Nap sugarait. A friss, 11 fokos levegőn a Zoliék is jól aludtak. Úgy tűnt, szép időnk lesz: talán megláthatjuk a Lengyel-Tátra csúcsait. Kényelmesen, picit még álmossággal a szemünkben sétáltunk - nedves fűben - a csobogó patakpartra mosdani. A szokásos reggeli álmos - és éhes - tempóban kezdtük meg Zakopane felé napi kilométereinket. A reggelit az első boltok egyikénél terveztük megejteni. A templom és a kilátás érdekében Koscielskó felé kanyarodtunk. Reggeli, erős fényben is szép volt a fatemplom. A templom után nem sokkal egymást érték az élelmiszerboltok. Az egyik előtt még asztalokat, székeket is találtunk, így ideálisnak tűnt reggelizéshez. A boltban a szokásos kenyér, kiflik mellett konzervet és mézespuszedlit is vettem. A friss hideg tej minden reggel nagyon jól esett. Rövid ruhára vetkőzve gurultunk a belvárosba. Zoli sebességmérője 25 fokot mutatott. A sétálóutcán ezúttal alulról indultunk el fölfelé. Nem értettem, hogy miért éppen nyáron túrták fel a korzó alsó részét. Nem csak este, hanem délelőtt, a napsütésben is rengetegen sétáltak a kirakatok előtt. Nagyon élveztem a napsütötte korzót, a tömeget. Az utca műkővel volt kirakva; egymást érték a pénzváltók, drogériák, ajándékboltok, éttermek. Egyik kirakat előtt két népviseletbe öltözött lány dalolt tangóharmonika zenéjére. Végre a videó is előkerült. 2 zlotyért kedves kis facsákányt vettem, Zakopane felirattal. Bőséges nézelődés után nyeregbe pattantunk és Poronin felé, 5 km-es gurulással – azon az úton, ahol én elmúlt nap felfelé hajtottam - hagytuk el Zakopanét. Maráz Zoli támogatásával sikerült meggyőznöm a többieket, hogy 10 km-es kitérővel, de a Tátra talán legszebb kilátását élvezve kerekezzünk a határra. A Maráz Zoli is osztotta azt a nézetet, hogy arra menjünk, amerre még nem jártunk: lássunk újat! Nem is bánták meg!!! A leágazásig 850 m-ről 730 m-re gurultunk le, így ellenem szólt, hogy ezt vissza is kell mászni. Lankás, alig emelkedő napsütötte utcácskán vágtunk neki a Tatranska Bukowinára vezető emelkedőnek. A többieknek részletesen előrejeleztem a kaptatót: az eleje könnyed, majd 2 km nehezebb, a vége pedig már ismét lankás. Alig indultunk el, az egyik ház mögül máris csodaszép panoráma nyílt az általunk megszokotthoz képest bőségesen havas hegycsúcsokra. Azonnal eufórikus hangulatba kerültem: az ilyentől tudok bekattanni - mondtam a Zolinak. Hasonló élményem szokott lenni, amikor anyuékkal a Dolomitokba érkezünk. Ujjongtam és izgatottan pedáloztam tovább. Alig néhány kilométert tettünk csak meg - éppen egy domb takarta el a hegyeket - mikor egy negyvenes férfi hajtott el mellettem montiján; úgy tűnt újságért ment Zakopanéba. Erőteljes mozgással pedálozott, de azt vettem észre, hogy túl magasra volt állítva az ülése, mert pedálozás közben nagyon kellett oldalirányba billegnie. A nyomába szegődtem. A lankásan emelkedő úton eleinte még mélyebben kellett levegőt vennem, de bírtam a 22-24 km/ó-s sebességet. Poronin vége felé - mivel sejtettem, hogy a meredekebb emelkedőn nem fogom bírni, de azt is éreztem, hogy meg tudnám előzni - lassan mellé, majd 20 kg-os terhemmel az élre álltam. Miután 20 m előnyre tettem szert, egy apró bukkanó tetején felültem a nyeregben - és jeleztem győzelmem -, majd saját tempómra visszaállva a következő emelkedőn hagytam elmenni a vesztes fickót. Ez az emelkedő, amit komolyabbnak jeleztem előre 12-14 km/ó-val és csodálatos Tátra-panorámával ajándékozott meg bennünket. Egy fenyőfa árnyékában vártam meg a Lacit. Maráz Zoli ismételten egy traktorba kapaszkodva érkezett, nagyon leleményes volt. Fáradtság nélkül 15 km/ó-val haladt az emelkedőn. Amint észrevettük, azon nyomban nyeregbe pattantunk és Lacival együtt Zoli mellé csatlakoztunk. Mivel a traktor rácsát csak kétoldalt lehetett fogni, a Laci elfoglalta a másik sarkot, én pedig középen, saját izommunkámmal tartottam tempójukat. A traktor Tatranska Bukowinára ment. Az elágazásnál pár asztalon vásár volt, megvártuk a Rédei Zolit (13:40). Már 956 m magasságban jártunk. Zoli érkezéséig volt időm megkeresni a legjobb fényképező és filmezőhelyet. Kulacstöltés után ismét négyesben folytattuk utunkat; pár kilométeres emelkedő várt ránk a Glodowka-réti kilátásig. A nem túl nehéz úton immár nem a hegysorral párhuzamosan, hanem a hegyek felé hajtottunk. Hegygerincen kapaszkodtunk egyre följebb, rövid szakaszokon az út meredeksége néhol még elérte a 6-8%-ot. Szép, nyitott fenyőerdőben értem a tetőre. Néhány fotó után – mielőtt a többiek megérkeztek volna – kíváncsiságból továbbgurultam. Alig gyorsultam be, a kanyart követő fél kilométeres mezei szakaszon teljes kilátás nyílt az egész Tátrára (foto): az elejétől a végéig: a Zapadné Tatry alig látszott; valamivel jobban, élről a Giewont, az alvó óriás, majd a Kasprowy, a Kriván, a Rysy, a Gerlachfalvi és a Lomnici csúcs következtek, végül a Bélai Tátra kopasz, de már nem sziklás, csak füves hegycsúcsai. Amint a Laci is megérkezett, együtt ámuldoztunk: bár szembe sütött a Nap, fantasztikus élmény volt. Ezért érdemes volt 10 km kerülőt tenni! Miután a Zoliék is befutottak, őket is megkínáltam a Disco keksszel, majd mindannyian megállapíthattuk, hogy nem bántuk meg a 10 km kerülőt; a zakopanei napsütötte korzó és ez a fantasztikus panoráma után végre azt érezhettük, hogy ez egy olyan nap, ami igazán jól sikerült. 27 fok volt. A hegysor a Rédei Zolit a teremtésre emlékeztette: "-Képzeljétek el, hogy a báránykák vígan legelésztek itt a mezőn, majd egyszer csak nagy zúgás-morajlás hallatszott, megmozdult a Föld és pillanatokkal később már fent legelésztek a hegytetőkön." Sztárfotózás után továbbgurultunk ( ½ 3). Két kilométeren belül egy rövid, kellemetlen meredek emelkedő után már az elmúlt évi faház mellett gurultam el. Ez aztán a kellemes meglepetés! Óvatosan ereszkedtem le az ismerős szerpentineken. A Zoliék picivel később érkeztek a lysa polanai lengyel-szlovák határra, rövid időre ugyanis megálltak az emlékezetes faháznál.
Bár az idő gyorsan szaladt, reméltem, hogy meg tudom még győzni a többieket, hogy ne hagyjuk ki a 400 m magasabban fekvő Morskie Okohoz – a Tátra egyik legszebb tavához - vezető oda-vissza 22 km-es kitérőt. Teljesen meglepett mindannyiuk beleegyezése. Hogy csomag nélkül pedálozhassunk a tóhoz, azzal az ötlettel álltak elém, hogy próbáljuk meg a határ menti benzinkutassal megbeszélni, hátha otthagyhatnánk pár órára a csomagokat. A kedves fiatal srác még szimpatikusabb lett, amint beleegyezett a javaslatunkba. Már minden csomagunkat beraktuk az épületbe, amikor indulás előtt véletlenül került szóba, hogy kerékpárral mennénk a Morskie Okohoz. A srác kiábrándított bennünket: Oda nem engedik a felkerekezést. Mondtunk neki valamit, majd elhajtottunk. Az első két kilométeren az út alig emelkedett, én az élen hajtottam, közvetlen mögöttem a csomag nélkül megtáltosodott Rédei Zoli. A parkoló - amit már anyuékkal ottjártunkról jól ismertem - tele volt autókkal. Egyre óvatosabban közeledtem a lezárt sorompó felé; mellette egy padon - hivatalos személyként - fiatal lány ült, ő mutatta a kerékpárral tilos felfestést és szólt nekem, hogy bizony kerékpárral nem mehetünk tovább. Az én okfeltáró kérdésemre rövid választ adott csak, de a Lacinak angolul bővebben kifejtette: két éve kerékpárbaleset történt az úton, akkor a rendőrség betiltotta a kerékpárforgalmat. Szomorúan vettük tudomásul a hírt, de a Rédei Zoli még ekkor is viccelődött: "-Mondjátok meg, hogy az ábra fehér bringásnak tiltja a bringázást, de mi színesek vagyunk." Nem tehettünk mást, lassan megfordultunk és csalódottan gurultunk vissza csomagjainkhoz. Azért is bosszantottak a történtek, mert előtte már úgy örültem, hogy a fiúkban is érzem a kíváncsiságot, a tó felkeresésének vágyát. ¾ 4-kor keltünk át a határon: ismét Szlovákiában voltunk. Óráról-órára egyre több felhő gyűlt a fejünk fölé, sötétségük közeli esőt sejtetett. Alig ígértem meg a Maráz Zolinak, hogy eső esetén meg sem állok a második, azaz a közvetlen Zdiar előtti emelkedő tetejéig, már csepegni is kezdett. Az emelkedő ellenére azonnal erős hajtásba kezdtem: 27-28 km/ó-val indultam neki az első, 1030 m magas buckának. Szinte el sem fáradtam a tetejéig, kellemes érzés volt ismerősként viszontlátni a tájat, mintha nem is olyan régen jártam volna arra. Gyors javorinai gurulás után a lankásabb lejtőn igyekeztem minél tovább tartani a 40 km/ó fölötti sebességet. Az eső még mindig csak csepegett, ki akartam jutni alóla. A hosszú egyenesben visszanézve a többiek már jócskán lemaradtak; úgy látszik számukra az eső nem adott plussz lendületet, energiát. A második, emlékeim szerint kb. 3 km-es emelkedő Podsápy 912 m-es magasságában kezdődött. Teljes frissességgel és versenyformában vágtam neki az újabb kaptatónak is. A felhők szerencsére csak a hegyek fölött voltak, abból mi csak pár csepp esőt kaptunk. Sajnos az út alig fordult, így napsütésre még nem számíthattunk, de azt joggal reméltük, hogy Zdiar után - ahol már déli irányban fogunk hajtani - már nem kell esőtől tartanunk.
Az emelkedőt 14-16 km/ó-val gyűrtem. Tisztán emlékeztem, hogy a múltkori megmászáskor - szintén esőben - a villanyoszlopok számolásával múlattam az időt. A pontosan 1081 m-es tetőre 13 perc alatt értem fel, 16:15 volt. Megérdemeltem a finom Twix csokit. Az eső már elállt, így vígan várhattam társaimat. Feltűnően hideg lett; kíváncsi voltam mit mutat majd a Zoli hőmérője: 15 fokot. Az elmúlt 2 órában a Glodowka rét óta 12 fokot hűlt a levegő. Mivel a közelben nem tűnt túl bíztatónak az időjárás, rövid pihenés után már gurultunk is. Meglepett a hosszas száguldás: nemcsak Zdiarig lejtett az út, hanem utána is egy keveset, majd lényegében egészen Tatranska Kotlináig. Még jó, hogy a tetőn mindannyian felöltöztünk, mert a 20 perces lejtőn a kezem bizony elgémberedett a hidegtől. A Bélai barlang előtt vártuk össze egymást. A Maráz Zoli azon vacillált, hogy betérjünk-e a jó ismerős büfébe egy forró teára. Én inkább mentem volna tovább: ilyen hidegben mielőbb a meleg lakásban akartam pihenni, majd Nová Lesnán meleget vacsorázni, mintsem még esetleg teázgatás után ismét megázni. A kimaradt Morskie Oko miatt fel sem merült annak a veszélye, hogy netán későn érnénk Nová Lesnára. Rövid könnyed pedálozás után már az utolsó nehéz emelkedőnek vágtunk neki. A széles nedves úton, a felhők alatt ezúttal sem volt idegen a kerekezés, hasonló körülmények között már többször is jártunk arra. Az emelkedőnek csak az eleje volt nehéz; mire felértünk, sikerült megizzadnom. A tetőn a HP, és a célvonal felfestése ezúttal sem maradt el. Tátrtalomnicig jót gurultunk, az utolsó, 4 km hosszú emelkedő következett. Nová Lesnára három felől lehetett érkezni: lentről Poprádról, vagy a Poprád folyó völgyéből, fentről csak Smokovec felől. Ez utóbbihoz még fel kellett tekernünk oda. Tátralomnictól Lacival a nyomomban hajtottam Smokovecnek; neki meséltem, hogy kellemes emelkedő vár ránk: a "Szabadság útja": Tátralomnictól kezdve egészen Csorba tóig tán 20 km-en át kellemesen emelkedik. Mivel átlagos meredeksége csupán 2-3% és legnagyobb meredeksége sem több 6%-nál, a széles útpadka és a fantasztikus táj miatt - bár alig akad kilátás a hegyekre - ennél kellemesebb emelkedő alig képzelhető el. A sísáncok, majd pár kanyar után máris a 10%-os lejtő tetejéhez értünk. Gyors gurulást, majd az ismerős utca meredekjén rövid izommunkát követően 18:35-kor az ismerős "Eva Zimmer" előtt álltunk meg. Zoli felesége , a Gizi ragaszkodott hozzá, hogy náluk lakjunk. Mint kiderült, még 1995-ben, mikor Kristóf pici volt, a saját szobájukat és bölcsőjüket adták az ott-tartózkodás idejére a Zoliéknak, ez volt a ragaszkodás oka. Amint Éva ajtót nyitott és meglátta a Maráz Zolit, elmosolyodott: megismerte. A második emeleten kaptunk szobát, a síkság felé nyílt az ablakunk. A szokásostól eltérően ezúttal csak két éjszakára kértünk szállást. A bringák Éva anyjának garázsában, a szomszéd utcában találtak helyükre. Éhségünk oltására az étterembe mentünk vacsorázni; én rántott húst ettem. Este mikor az Évával szóba ejtettük a szállás árát, a 200 Sk-ról alkudozni akartunk, de megértve a sok mosást, teendőt, hosszabb alkudozás nélkül kifizettük fejenként a 400 Sk-t. Ami a másnapi terveket illeti: Laci Lőcsére készülődött, mi a Maráz Zolival pedig a hegyekbe, gyalogtúrázni: a két változat közül végül a Lengyel- és a Prielom nyereg leküzdését, valamint a Kis-Viszoka (2428 m) panorámáját választottuk a Zöld-tó helyett. A szobánkban kényelmesen készülődtünk lefekvéshez. Adminisztrációmnak köszönhetően természetesen a többiek már félálomban voltak, mikor a lámpát leoltottam.

Adatok:
Zakopane, centrum TM: 32.27.2 DST: 9,46 SAV: 17,4 Zakopane, centrum TM: 47.12.1 DST: 10,50 SAV: 4,2 Poronin, leágazás, emelkedő kezdete TM: 1.03.47 DST: 17,58 SAV: 25,6 Bukowina utáni tető: (1130 m) TM: 1.45.53 DST: 28,55 SAV: 15,6 Lysa Polana, határ TM: 1.56.48 DST: 34,04 SAV: 30,1 kitérő után, ismét ugyanott TM: 2.08.31 DST: 37,49 SAV: 17,7 Első emelkedő teteje (1030 m) TM: 2.14.14 DST: 39,29 SAV: 18,8 Podsápy (912m) TM: 2.20.07 DST: 43,05 SAV: 38,4 Második hágó (1081m) TM: 2.33.09 DST: 46,15 SAV: 14,2 Bálai barlang büféje TM: 2.53.41 DST: 58,20 SAV: 35,2 Kotlinai emelkedő alja, elágazás TM: 2.56.45 DST: 59,55 SAV: 26,4 Késmárki itató, tető TM: 3.13.37 DST: 63,96 SAV: 15,7 Nová Lesna TM: 3.43.21 DST: 76,66 SAV: 25,6 Összesen: TR/D: 76,66 AVS: 20,5 ODO: 37254 MXS: 57,7

Szintemelkedés: - Zakopanéig 100 m - Poronintól Glodowka rétig 390 m - határ utáni első domb : 60 m - Zdiar előtti hágó : 1081 m 170 m - emelkedő a Késmárki itatóig 160 m - Smokovecig 100 m 980 m

Költség: - mézespuszedli (1,9), 1 konzerv, 4 zsömle, 1 kenyér 8 zl - ajándékcsákány 2 zl - 2 képeslap 1 zl - szállás Nová Lesnán (2 éj) 400 Sk - éttermi vacsora Nová Lesnán kb. 120 Sk kb. 520 Sk + 11 zl

1998.VII.17, péntek
7.nap: Helyi túrák : Poprádra és a Kutyadombhoz

7 órakor ismételten nagy várakozással - puha ágyban – ébredtem. Rövid lustizás után - a megbeszéltek szerint - Zolit is ébresztettem. A ház elé sétáltam az eget kémleni. Bár kissé felhős volt, a kelet felé világosabb égbolt reményt keltett. Vártam, hogy a napsugarak mikor törik át a felhőket és a Tátra hegyei mikor tisztulnak meg a párától. Míg a többiek mély álomban aludtak, én képeslapokat kezdtem irogatni: anyuékét választottam elsőnek. Kezdésként már megírtam, hogy tulajdonképpen az időre nagyon nem panaszkodhatunk, mikor mosdóra kellett mennem. Mire visszajöttem már csepegett az eső, a képeslap végét meg kellett változtatnom.J Kezdtek elszállni a kirándulásról szőtt tervek. A Zoliék visszafeküdtek, én pedig a szitáló esőben, Laci társaságában vásárolni indultam. Reggelire jól esett a friss paprika, paradicsom és a tej. Míg a Zoliék vásároltak, én már tele hassal folytattam a képeslapírást, majd kezdtem kényszerű ruhamosásba: 3 napra mostam tisztát. A Maráz Zoli megkért, hogy míg vásárolnak, várjam meg a kirándulással. Mire a mosás végére értem, a Tátra fölött besötétedett: cudar idő ígérkezett. Remény sem volt a kirándulóidőre, így - amint visszajöttek -lemondtuk a túrát. Az elmúlt napok megterhelése és az unatkozás együttes erővel hozta meg az étvágyam. Nagyon hamar éhes lettem; nem érdekelt, hogy alig másfél órája fejeztem be a reggelit. Zoliékkal ismét bevágtam egy fél étkezésnyit. Az elszállt fellegeken felbátorodva - dacolva a csöpögő esővel - a garázsba indultunk a kerékpárokért, mondván: kerékpárral ki lehet hajtani az eső alól és szép túrát tehetünk. Míg Lacival a bringákért sétáltunk, folyton az volt a kérdés számomra: Menni vagy maradni? A családot is fel akartuk hívni, így először a postára mentünk. A postáskisasszony nem javasolta a drága postai telefonálást: azt mondta sokkal olcsóbb, ha veszünk egy telefonkártyát. 100 Sk-t fizettünk egy 50 egységes kártyáért. A Laci röviden beszélt: megadta a panziónk telefonját. Budakalászon Ildi vette fel a telefont, majd bemutatkozásomra így reagált: "-Hahó, gyertek, a Gabi az!" - azonnal mindenki a telefon körül termett. Elmondtam az időjárás alakulását, a szép Alacsony-Tátrai napunkat, a zubereci ázást, majd örömömet, hogy végre napfényben láthattam a Lengyel-Tátrát és azt is, hogy felkerekeztem a Gubalowkára. A Morskie Okora már anyu kérdezett rá: elújságoltam, hogy mivel lezárták, nem mehettünk fel. Érdeklődésükre megnyugtattam az otthoniakat, hogy a tutajozásra talán másnap, vagy harmadnap sor kerülhet. A Laci kiváló edzettségét is örömmel meséltem. Hazaérkezésem péntekre jeleztem előre.
Visszafelé sétálgatva felülkerekedett bennem a vágy, hogy a házban való üldögélés helyett bármerre, de kerekezzek. A Tátrában ugyan esőre állt, de kelet felé még mindig világos volt az ég. Lőcse felé szép idő volt: a Lacinak - aki abban az irányban akart kerekezni - nem kellett rossz időtől tartania. Gyorsan befejeztem a képeslapok megírását, bedobtam őket, majd negyed órával a Laci után én is kerékpárra ültem. Reméltem, hogy én is – bár más irányba – ki tudok tekerni a csúnya felhők alól (3/4 1). Szitált az eső. Rövid emelkedővel átcsatlakoztam a gyors smokoveci lejtőre, majd az erősödő esőben már azon hajtottam Poprád felé. Nagyobb áttételben kezdtem menekülni az eső elől, pulcsim egyre jobban nedvesedett. Nyugat felé teljesen szürke volt az ég, már a közelben is látszott az eső. Úgy tűnt, hogy a célul kitűzött Hrabusicét és a Szlovák paradicsomot is hamar eléri az esőfüggöny. A kilométereken át való tanakodásom végül azzal zárult, hogy Poprádra érve a körforgalomban hazafelé, Nová Lesna felé, a kisútra kanyarodtam. Ahogy lenni szokott, az eső felfrissített, így időfutam-formában, gyakran kiemelkedve siettem vissza. Nová Lesnán - mint a nők szokták, ha unatkoznak - vásárolni mentem, pár apróságot vettem. Hazafelé sétálva lettem rá figyelmes, hogy a Tátra felől ismét világosodni kezdett; néhol már a felhők is felszakadoztak. Zoliék az egész délelőtt átalvása, pihenés után úgy döntöttek, hogy az idő javultával felsétálnak Smokovecre. Én ismét kerékpártúrára készültem: rövid energiabevitel után az útra bekészítettem a maradék buktát és 5 kiflit, a szerelőcuccot, majd nyeregbe ülve ismét elhagytam Nová Lesnát. Mivel a Tátra fölött javulni látszott - dél felé a Szlovák paradicsom fölött azonban erre még legalább egy órát várni kellett volna -, a kedves Csorba-tó és a Poprádi-tó felé vettem az irányt. Falunk 10 %-os emelkedőjén - garbóban - pedálozva fürkésző szemekkel figyeltem az utat, hátha utolérem a gyalogszerrel Smokovecre tartó Zoliékat. Míg a Tátra továbbra is többnyire felhőben volt, a környéken néhol már előbukkant a nap, a távolból pedig mind több kékség közeledett. Úgy tűnt, hogy elmennek a felhők és szép túrázó idő lesz. Nyekergő biciklimet félúton meg kellett olajoznom; úgy tippeltem, hogy a monoblock hallatta a kellemetlen hangot. A nedves úton frissen, fiatalosan 20 perc alatt értem fel a Tátrai körútra: megizzadtam. Indulásom előtt hosszan gondolkoztam, hogy csupán a rövid bringanadrágban induljak útnak, vagy fölé húzzam a hosszút is. Végül a hosszút csak tartalék gyanánt raktam a táskámba, rövidben pedáloztam.
A napok óta halogatott kerékpumpálás után a vonatsínek mellett folytattam utam, de ezúttal már a lankás tátrai körúton, üdülők kíséretében. Smokovecen szinte minden épületet ismerősként láttam viszont. Az eső elmúltával mind több ember merészkedett az utcára. Az állomásról induló vonat mellett én is gyorsítani kezdtem: a lankás lejtőn, emelkedőn 30-40 km/ó-val hajtottam. Kissé fáztam ugyan, de nem volt kedvem a pulcsi visszavétele miatt megállni. A lejtőn a vonattal szemben nagyobb előnyre tettem szert, így Nová Poliankáig nem is találkoztam a piros szerelvénnyel. Emlékeztem, hogy múlt alkalommal, szintén sietve 1 óráig tartott az út a Csorba-tóig. Ezúttal is ezen az időhatáron belül akartam maradni. Vysné Hágynál - alig hagytam el a Gerlachovra, a Tátrától elfelé vezető út leágazását - csepegni kezdett az eső. Bíztam benne, hogy gyors tempómmal nemsokára ismét szárazon haladhatok. Percek alatt elbizonytalanodtam, mert kerékpárosnadrágom hamar nedvesedni kezdett. A Poprádi tavi leágazásnál ugyan már nem esett, ám mivel a tó völgye eléggé felhősnek, párásnak tűnt, hidegérzetet keltett, nem láttam értelmét a tó felkeresésének; kihagytam a programból. A leágazást követően az út meredekebb lett, ebből már tudtam, hogy tán 2 km lehet hátra a Csorba-tavi leágazásig. Hátratekintve, a Tátra legközelebbi hegye 1700 m-ig kibújt a felhő alól, néha már a Nap is előbukkant. A Csorba-tavi leágazástól még másfél kilométer szerpentin következett; már az időt - hogy egy órán belül felérjek - figyelve igyekeztem. A parkolóba 63 percnyi pedálozás után, 16:20-kor érkeztem meg. Ezúttal is - mint eddig mindig - bizonytalan voltam, merre kell a tópartra karikáznom. A mellékutak helyett a széles aszfaltutakat és a táblákat követve jó irányba haladtam. A szokásos helyen, a tópart mellett egy csodálatos kilátóhelyet találtam: lefelé, a Liptói-tó völgyére és az Alacsony-Tátrára nyílt kilátás, 40 m-rel följebb már a tópartról a tavat környező sziklapiramisokban gyönyörködhettem. Nem emlékeztem, hogy valaha is láttam volna ezt a kilátást lefelé. Fenyegető, de szép volt a fölöttem elterülő fekete felleg és a távolabbi világosság éles váltása. Miközben két üres kiflit és egy buktát ettem meg, egy német férfit kértem meg, hogy fotózzon le. A tópartra sétálva meglepett az 17-1800 m magasságban, a Soliskó oldalában látott hófolt. Sajnáltam, hogy a felhők miatt a hegykoszorúnak csak a felét lehetett látni.
A továbbiakban a Csorba-tótól a Liptói völgybe terveztem leereszkedni, majd onnan a gyors főúton Poprádra. Mivel az idő szépen javult - nyugatról mind jobban terjeszkedett a fény, a világosság, a kék égbolt - időm lévén úgy döntöttem, hogy hrabusicei kitérővel felkeresem a Szlovák-paradicsomot is: plusz 70-80 km-ről döntöttem. Legutóbb még kissé zötyögős úton zúdultam le Tatranska Strbára, ezúttal örömmel tapasztaltam a friss aszfaltréteget. Kissé fázva - épp ezért menet közben tekerve - vettem a hosszú egyeneseket, majd a lassító hajtűkanyarokat. Strbától az ismerős gyors főúton hosszan 50 km/ó fölött pedálozva követtem végig a Tátra hegyeit, illetve azok felhők alól kilátszó alját. A sok felhő miatt nem lett volna értelme a Gerlachfalvi csúccsal szembe vezető úton Gerlachovra tekerni. A Poprádig vezető völgyben mindössze egyszer, Svit után bújt elő a csúcs, akkor le is fotóztam. A hátszélben eleinte még a gyorsabb lejtőn is 45-50 km/ó-n tartottam sebességem, később ez 35 km/ó-ra csökkent. Nagy volt a forgalom. Poprád felé közeledve egyre jobban idegesített a majdnem minden tekerésnél hallott nyekergés. Poprádon az első kisebb emelkedőn - ahol Tatranska Strba óta először csökkent sebességem 25 km/óra - megálltam és olajozósprayvel mind a monoblockot, mind a nyerget és a pedálokat is befújtam. A gyors városi átkelést követően kisebb buckákra hajtottam fel, majd le. Jól emlékeztem az elmúlt évre: akkor Lőcse felől ellenkező irányba pedálozva "köpködtünk" a 10%-os emelkedőn. Éppen azon az emlékezetes 10%-os úton gyorsultam be, amikor a szembülső sávban megpillantottam a hazafelé tartó Lacit: intettem neki. A 2 km-es meredek lejtőn elgondolkoztam: 70-80 km hegyi túra után estefelé még ezen is fel kell küzdeni magam. Mivel turistatérképem nem vittem magammal, az országtérképet pedig a Lacinak adtam, így csak sejtettem, hogy 6-8 km-rel Poprád után kell majd Hrabusicére kanyarodnom. Meglepőmód 2-3 km-en át lejtett az út; a vasutat alulról kereszteztem. A folytatásban - Igló körzetébe érve - néhol zötyögős, lankásan emelkedő úton pedáloztam a mind közelebbi fenyvesek és hegyek felé és követtem a gyakori Betlanovce illetve Hrabusice feliratú táblákat. A Nap melegen sütött: szép bringázóidő lett. A tipikus cigánytelepülést, Betlanovcét elhagyva perceken belül az ismerős Podlesok kemping mellett hajtottam el. Anyuékkal 1990-ben öt szép napot töltöttünk a hangulatos kemping környékén vadregényes kirándulásokkal. A folytatásban a kocsiút zötyögősebb, rücskösebb lett, de egy 80 cm széles sávban szinte végig friss, kevésbé rücskös réteget "kentek" rá. Mivel csak kb. tíz percenként találkoztam autóval, nyugodtan mertem ezen, az út mindig más részén feltűnő csíkon kerekezni. Az út minősége így 3-4 km/ó különbséget jelentett. Annak idején apuékkal is jártunk erre autóval, de egyáltalán semmire sem emlékeztem: részben éppen ezért kerestem fel. A másik ok az volt, hogy a Szlovák-paradicsomban ez az egyetlen út volt, amin még soha nem kerekeztem. Mivel alig emelkedett, 22-24 km/ó fölött, fáradhatatlanul hajtottam. Bíztam benne, hogy minél tovább tart a jobb minőségű aszfaltcsík, mert sejtettem, hogy a rücskös úton sebességem visszaesne, frissességem elszállna és akár jelentős időt is veszítenék. A friss tempó mellett a kilométerek gyorsan fogytak. Mintha az érintetlen természetben hajtottam volna: az út mentén keskeny mező, patakvölgy, néhol kidőlt, kiszáradt fák, sziklák. Sajnos a Nap csak a túlsó hegyoldalt sütötte, engem nem. Először 8 km múltán álltam meg: a folytonos, de lankás emelkedő miatt azt hittem már 700 m magasan vagyok és csak 250 m van hátra, de az útjelző táblát tekintve csalódnom kellett: a Szokol völgy bejárata még csak 630 m magasan volt. Úgy saccoltam, hogy távolságban már megtettem a Kopanec nyeregig tartó emelkedő felét. Otthonhagyott térképemről emlékeztem egy hosszú egyenesekkel körülölelt hajtűkanyarra: tudtam, onnan már a komolyabb emelkedők miatt nem lehet messze a tető. Sajnáltam, hogy sosem tervezünk több időt kirándulásra: szívesen sétáltam volna ismét végig a sziklás, láncos, vízesésekkel tarkított Szokol-völgyön. A kilométereket is kalkulálni kezdtem: a tábla az út elején 24 km-t jelzett Stratenáig, így a főúti becsatlakozásig 20 km-t saccoltam; a hegytetőig, azaz az emelkedő végéig 17 km-t.
Amitől tartottam - nem sokkal a Szokol völgyi leágazás után - bekövetkezett: a jó minőségű aszfaltcsík megszűnt, maradt a zötyögés és ezzel párban a sebességcsökkenés. Már a hátsó sárhányóm is zörögni kezdett. Sebességem a kilométerek múlásával és az út talán picit erősebb emelkedésével 17, majd 15 km/ó-ra esett vissza. A hajtűkanyart követően egyre vadregényesebb lett a táj: már nem völgyben, hanem mind magasabb sziklák oldalában, kidőlt fák és friss fenyőcsemeték mellett pedáloztam. A hajtűkanyartól a tetőig - hogy unalmam és türelmetlenségem megtörjem - a folyamatos kanyargást jelző 5 km-t számoltam vissza. Bár egyre magasabban hajtottam és az utat kísérő fák közt néhol már a táj is áttetszett, hiába vártam a - reményem szerint a Tátráig nyíló – kilátást. Az utolsó 10 percben már egyre türelmetlenebbül hajtottam: átléptem a 100 km-t, már csaknem egy órája zötykölődtem és nem, hogy kilátásnak nem volt nyoma, de még a nyeregnek sem. Ahhoz képest, hogy könnyed délutáni tekerésre indultam: túl a 100 km-en....! Nem akartam tudni, hogy mennyi az idő, nem akartam azzal is nyomasztani magam. A laposabban sütő Napot régen láttam, ismét egy hegy keleti oldalán hajtottam. Az erdőből váratlanul mezőre értem, az út mentén útjelző tábla állt, az út pedig lejteni kezdett: felértem a 991 m-es Kopanec hágóra. Megnéztem az órát: 1/4 8 volt. Teljesen érintetlen, szűz természetbe csöppentem. Csönd volt; körbe szép virágok, sehol egy ember. Semmi sem zavarta a természet nyugalmát. Előretekintve, 100 m-rel lentebb még utam folytatását, a kanyargó aszfaltutat is megláttam. Az út minősége sajnos nem javult. A zötyögés miatt lefelé sem száguldhattam: 4 km-t 30 km/ó-val gurulva értem Rozsnyó körzetébe. Előtörtek az emlékek: az utat kísérő sziklák, a fenyők úgy hiányoztak már! Múlt évben, 1997-ben Dedinkyből Iglón át érkeztünk a Tátrába, így utoljára 1995-ben kerekeztünk Stratená és a sziklaszurdok felé: akkor másztunk utoljára a sziklánkra és "tűztük ki a magyar zászlót". A sziklákat megsütő napfény engem is megfogott: megörökítettem. A következő pontig, a Kutyadomb emelkedő aljáig 3-4 km-t saccoltam. Szervezetem tartalékai fogytán voltak, de e rövid távon még nem akartam evés miatt megállni. Igyekezetem vitt előre: 28-30 km/ó-val kerekeztem el a Dobsinai jégbarlang előtt és pillantottam meg a szintén ismerős, meredek buckát. A barlangot követően tempóm a lankás emelkedőn sem engedtem lejjebb: néha kiállva hajtottam és vártam, hogy perceken belül a Kutyadomb emelkedőjének tövében falatozhassak. Múltak a percek, de csak nem érkeztem meg: sebességem, lelkesedésem is visszaesett. Egy bringáspárosnak köszönhettem újabb feltámadásom: őket megelőzve végre már tényleg az emelkedő tövében, a forrásnál állhattam meg: órám 19:50-t mutatott. A Dobsina környéki tájon kerekezve elgondolkoztam teljesítményemen: egy délután szinte oda tekertem el, ahol aludni szoktunk és ahonnan egy nap alatt szoktunk Nová Lesnára érni: én egy délután oda-vissza megjárom a távot. Kényelmes falatozásba kezdtem: két kiflimet lassan rágcsáltam el: minél több energiává kellett átalakítanom. Kulacsaimat forrásvízzel töltöttem tele. Idő híján - hosszú pihenés helyett - útnak kellett indulnom: azt a célt tűztem magam elé, hogy hazafelé az utolsó lejtőt követő mező széléről, a kilátóhelyről még lássam a tátrai naplementét. 117 km-t mutatott sebességmérőm, mikor nekivágtam a Kutyadomb 2 km-es 12%-os emel-kedőjének. Mint tapasztalt bringás, úgy figyeltem a kaptató nehézségét: az egyenest követő kanyarban ki kellett állnom a nyeregből: talán 10-12 %-os lehetett, utána azonban, ha nem is könnyedén, de komolyabb küzdelem nélkül, 8-9 %-os emelkedőn értem az 1056 m-es tetőre. Mivel sötétedett, időzés nélkül nekivágtam a vernári "nagylejtőnek." Nem hiányzott a száguldás, nem éreztem a lejtőt olyan gyorsnak, mint máskor: minta gyenge szellő lengedezett volna ellenem. A gyors egyenesben sem jutottam 65 km/ó fölé. Az éles kanyarokban a fékezéssel vigyáznom kellett. Vernárt követően már lankásabb úton hajtottam: ismét - mint már másfél-két órája - az igyekezet, az idő hiánya adott erőt: sietnem kellett haza! Hiába siettem, hajtottam 35-40 km/ó-val, időben nem lehetett átugrani az unalmas szakaszt; mielőbb túl akartam lenni rajta. Hosszú kilométereken át kerekeztem a szűk, sziklás völgyben, mígnem kinyílt a völgy és Hranovica cigánytelepülésre értem. A falut követő "dombsor" fölött vöröses volt az égbolt, a felhők. Bíztam benne, hogy azért csak sikerül még elcsípnem a naplementét. Már csak egy dombsort kellett megmásznom. Örömmel töltött el, hogy igyekezetem még mindig hajtott és nem éreztem a fáradtságot. Úgy rémlett, hogy az utolsó, kvetnicai kőbányáig vezető emelkedő két-három hosszú egyenesből áll. Megint rosszul emlékeztem. Először még szőlősorok mellett kisebb kanyarokkal tűzdelt egyenesben kapaszkodott az út fölfelé, majd két kilométeren át folyamatosan kanyarok követték egymást, azt követően fordultam csak a kőbánya mellett az utolsó kilométeres egyenesre. Frissességem, lendületem csaknem elfogyott, ám szerencsére az út végi kanyarok és a célegyenes plusz erőt adott. A tetőn ezúttal meg sem álltam. Meglepőmód mindössze 2 km gurulás után - a vártnál hamarabb - értem ki a mezőre: a Tátra fölül a felhők nem távoztak, a Nap már lement. A várt katarzis elmaradt. Az nyugtatott csak meg, hogy ilyen kilátás mellett amúgy sem lett volna értelme a fotózásnak. Poprádig egy kisebb emelkedőre kellett még felhajtani, majd onnan hosszú gurulással érkeztem a városba. Mivel sötétedni kezdett, hazaérkezésem kezdtem számolni: 20 percet kalkuláltam hazáig, így ¼ 10 előtt szerettem volna megérkezni társaimhoz. Poprádtól ismét a kisúton, Velky Slavkovon át pedáloztam. A déltájihoz hasonlóan - mikor a városból az eső miatt hazatértem - ezúttal is időfutamot próbáltam imitálni és a falun 30 km/ó fölött hajtottam át. Az emelkedőkőn ezúttal már érződött, hogy csaknem 150 km-t hagytam a hátam mögött és 1300 m szintet másztam meg. Lámpámat már fel kellett kapcsolnom. A túra végeztével ezúttal is 10 %-os kaptatón érkeztem meg a házunk elé. 21:10 volt. Gyorsan lecuccoltam a biciklit, a garázshoz gurultam eltenni a bringát, majd örömtől kicsattanó arccal battyogtam fel éppen vacsorájukat fogyasztó társaimhoz. A Maráz Zoli egyből meg is kérdezte: "-Hol jártál Gabika?" Vigyorogva meséltem, hogy a Csorba-tó után még a Kutyadombot is megmásztam. "150 km-t mentem." - dicsekedtem. "Délután még az volt a nagy kérdés, hogy: Menni vagy nem menni? Végül megindultál és mi lett az eredmény? 150 km. Mi lett volna, ha nem délután, hanem reggel indulsz el?" - csodálkozott el egyikük. Jóleső vacsora és jegyzetelés után természetesen ismét én oltottam lámpát, 23 órakor.

Adatok:
Poprád, eső miatt visszafordulás TM: 23.12.8 DST: 11,22 SAV: 29,2 Nová Lesná: otthon: Eva Zimmer TM: 46.43.4 DST: 20,08 SAV: 22,4 AVS: 25,8 Délutáni túra: Horny Smokovec, becsatlakozás TM: 17.08 DST: 4,40 SAV: 15,4 Leágazás a főútról Csorba-tóhoz TM: 59.34 DST: 20,47 SAV: 22,7 Csorba-tó, parkoló TM: 1.02.52 DST: 21,27 SAV: 14,5 Csorba-tó, indulás tovább TM: 1.12.47 DST: 23,87 SAV: 15,7 Tatranska Strba (benne 1,5 km keresés) TM: 1.32.51 DST: 35,39 SAV: 34,4 Poprád TM: 1.58.38 DST: 50,84 SAV: 35,9 leágazás Hrabusice felé TM: 2.18.11 DST: 60,24 SAV: 28,8 Kopanec hágó (991m) TM: 3.29.36 DST: 84,16 SAV: 20,1 becsatlakozás Stratenánál (főút) TM: 3.39.40 DST: 88,59 SAV: 26,4 Kutyadomb alja TM: 3.56.40 DST: 95,62 SAV: 24,8 Kutyadomb teteje (1056m) TM: 4.05.49 DST: 97,44 SAV: 11,9 Nová Lesná, otthon TM: 5.11.12 DST: 128,87 SAV: 28,8 AVS: 24,84 TR/D: 150,37 ODO: 37405

Szintemelkedés: - Paprádi felé indulva, majd visszaford. 100 m - Csorba-tóig 630 m - Hrabusicei leágazásig = 20 + 30 = 50 m - Kopanicei nyeregig = 990 – 550 = 440 m - Kutyadomb tetejéig = 1056 - 850 = 206 m - Kvetnicai emelkedő 120 m - Nová Lesnáig 100 m 1640 m

Költség: - telefon haza 40 Sk - bélyegek 80 Sk - 3 péksüti(10,6), tej(14) és öt kockasajt(12,5) 37,1 Sk - 6 kifli (1,4), fél kenyér(8), felvágott, 3 konzerv(33) 64,5 Sk - tej(14), dzsem (11,6), 6 kifli 34 Sk 255,6 Sk Még 1290 Sk van.

1998.VII.18, szombat
8.nap: Nová Lesna – Dunajec – Velky Lipnik

Hosszú, pihentető alvást követően 8 órakor ébredtünk. Mindössze fél napnyi tekerés várt ránk: e napra, vagy a következőre a Dunajecen való tutajozás volt tervben. Szomorúan vettem tudomásul, hogy csak a Maráz Zoli érdeklődött úgy a program iránt, ahogy én; a Rédei Zoli oldalát ugyan fúrta a kíváncsiság, de habozott. Bár előző nap én teljesítettem, fáradtam a legtöbbet, mégis én már talpon voltam, mikor a többiek még csak ébredeztek. A Rédei Zoli - jegyzetelésemet látva - így ébredt: "-A Gabi már a 7. versszaknál tart.... Ha tovább alszunk, Gabi benyomja a Beherovkát!" Rendelésre a többieknek is én vásároltam. A Jami boltban végre friss zöldséget vettem magamnak: ropogós paprikát és finom paradicsomot. Ráérős pakolást követően megköszöntük a vendéglátást, - a számlát már rendeztük - majd ½ 11 tájban útnak indultunk a Dunajec-partra. Javaslatomra kis mezőgazdasági úton - sem lefelé, sem felfelé, hanem - szintben haladva hajtottunk és gurultunk keveset a 67-es útba való becsatlakozásig. Bár legtöbb irányban alig volt felhő az égen, a Tátra mégis felhőbe burkolózva búcsúzott tőlünk. A folyóparti főúton a Zolival és a Lacival az élen, jó tempóban igyekeztünk Késmárk felé. Huncovcén áthaladva Zolival 1993-as, közös emlékeinket eleveníthettük fel. Késmárkon míg - a kis áttételével nagyobb tempóra képtelen - Rédei Zolira vártunk, Laci a különleges templomba kukkantott be, mi pedig vékonyabb ruhára vetkőztünk. Miután Laci azzal jött vissza, hogy odabent megnézhetjük Thököly Imre sírját, mindannyian így tettünk. A koporsót magyar feliratok díszítették, a márványtáblán is magyar írást olvashattunk. A Lacinak köszönhettük a vár felkeresését is. Őt jobban megfogták, vonzották a kulturális látnivalók, mint minket. Az építés alatt álló sétálóutcán zötyögve érkeztünk meg a vár elé, majd - míg Laci pár perc alatt körülnézett a belső udvaron - én a Maráz Zolival az általa vásárolt "Tátra, határok nélkül" című könyvet tanulmányoztam. Nagyot néztünk és csodálkoztunk mikor a csapadék-adatokból azt szűrtük le, hogy Tátalomnicon júliusban és augusztusban a legtöbb a csapadék. "-Nem csoda, hogy sosem tudjuk elkerülni az esőt!" A várost elhagyva, hárman az én 28-30 km/ó-s sebességemet tartottuk, rövid ideig hátszelet élvezhettünk. Többször is általam már ismert szakaszon pedáloztunk, mígnem a Poprád folyó partján a toporeci leágazásnál ismét bevártuk a Rédei Zolit. A Dunajec-parti tutajozáshoz 600 m magasról indulva a 802 m magas Toporeci-hágót kellett leküzdenünk. Ezúttal is én adtam a tanácsot az útválasztáshoz, én javasoltam, hogy ezen az úton keljünk át a hegyeken. Elmúlt évben a szomszédos 949 m-es Magurské nyergen és ezen a hágón át szép túrát tettem és megjegyeztem, hogy bár a másik hágó szebb és jobb úton is vezet, mégis sokkal nehezebb. Zoli friss térképe ráadásul 14 %-os emelkedőt jelölt azon az emelkedőn. A toporeci hágóra ugyan rossz, foltozott út vezetett, de az szinte a tetőig lankás volt. A Rédei Zoli - hűen önmagához - frappánsan megválaszolta, hogy miért kell átkelni a hegyen: "Azért kell átkelni a hegyen, mert az igazság odaát van" Legalább egy részt ő is biztos látott az X-aktákból.
Toporecig alig emelkedett az út, a települést elhagyva azonban egymást érték a foltok, lyukak; egy rövid szakaszon már-már az út is elfogyott. Kellemes meglepetés volt, amikor 1 km-rel a falu után egy rövid szakaszon váratlanul előbukkant a havas Tátra. A folytatásban széles völgyben kerekeztünk a Zolival, majd egy roskadozó gyárépületet követően már 8%-os - a hajtűkanyarban még nagyobb - meredekségű úton értünk az erdőbe. Az utolsó rövid egyenest követően, 14:10-kor komolyabb fáradtság nélkül már a 802 m magas nyeregbe is értünk. Észak-nyugat felől fenyegető felhősáv közeledett, az idő is lehűlt kissé. A vastag farönkökre ülve éppen ebédhez terítettünk az ölünkben, mikor csepegni kezdett az eső. Gyors elpakolás után, a Rédei Zolival kiegészülve, immár négyesben vágtunk neki a meredek, kátyús lejtőnek. Kerekem féltve nagyon figyeltem az utat, sebességem 30 km/ó alatt tartottam. Az első falutól, Velká Lesnától követően az út is lankásabb és jobb minőségű lett. Szemerkélő esőben érkeztünk Haligovcébe. Egy buszmegállóban gyűltünk össze: míg a gyors zápor végét vártuk, Laci a szomszéd házba indult az esti szalonnasütéshez hagymát kérni. A háziak - mint általában mindenki a túrázókkal - kedvesek voltak, szívesen adtak hagymát. Szűk fél órát követően a felhők elvonultak, mind több felé kéklett az ég; a Nap ismét melegíteni kezdett. Útnak indultunk. Rövid gurulást követően egy kereszt irányú völgybe csatlakozva csodás sziklás hegyoldallal találtuk szembe magunkat: "-Ez már bizony a Pieniny hegység!" - örültem. Most először kerékpároztunk erre. Néhány kilométernyi pedálozás után az észak felé forduló utunkkal szemben már a híres, 982 m magas napsütötte Trzy Korony szökött a magasba. Gyorsan az élen haladó Zoliék után robogtam és megállásra késztettem őket: videóval és fényképezővel is meg kellett örökíteni a hegyet. A szomszédban egy csodás faházikó hívta fel magára a figyelmet. Pihentető gurulással perceken belül a Dunajec parti Vörös-kolostor mellett haladtunk el. Zoliék látótávolságban követtek, így kíváncsian siettem előre, hogy megtudjam: indítanak-e még aznap tutajt? 1/2 4 volt. Örömmel olvastam a kassza mellett, hogy reggel 10-től este 7 óráig indítják a tutajokat. Egy tutajozás ára: 200 Sk. A Laci angolul érdeklődött és meg is tudta, hogy a következő fuvarhoz legalább 12 ember kellene, abból én vagyok az első. Egy tutajozás 60-70 percig tart - adta tudtomra. Nem voltam türelmetlen. Úgy gondoltam: legalább indulásig lesz időm megebédelni, mert bizony korgott a gyomrom. Várakozás közben az egyik tutaj csáklyása szólt nekem hirtelen, hogy vegyem meg a jegyet: kérésére meglepve adtam neki a pénzt, hogy a pénztárosnak továbbítva, tőle cserébe megkapjam a jegyem. Perceken belül ugyanaz a csáklyás kérdezte, hogy készen vagyok-e? Pár pillanatnyi türelmet kértem: gyorsan előkerítettem a fényképezőgépet, Zoliék pedig meglepőmód kezembe nyomták a videokamerát, hogy filmezzek is. Gyorsan bedobtam még az irataimat, két buktát és az esőkabátot is jobbnak láttam magammal vinni. Készen álltam. Bár még csodásan sütött a Nap, nyugat felől - vészesen gyors sebességgel- esőfelhők közeledtek. A Zoliéknak meghagytam, bringámat az eső elől vigyék fedett helyre és azt is megígértem, hogy igyekszem vissza. A tájékoztatón olvastuk, hogy visszafelé busz és taxibusz hozza az utasokat. A fickó másodszor már türelmetlenebbül sürgetett. Hátizsákkal a hátamon követtem őt. Meg voltam lepve. Mint kiderült, még az előző tutajon akadt egy hely, - talán felszabadult - oda ültettek. Szerencsémre az első sorból élvezhettem a tutajozást. A vízi jármű öt összekötözött, kivájt farönkből állt, rájuk deszka volt kötözve. Minden farönkben egy deszkán egy utas ült, így négy deszkán összesen húszan. A tutaj elejére fenyőágakat kötöztek, hogy azok felfogják a felcsapódó vizet. A tutajt két csáklyás irányította: egy elől, egy pedig átellenben hátul. Én egy szlovákokkal teli tutajba kerültem. (A dunajeci tutajozásról a Zoli könyvében olvastuk, hogy ittas csáklyázó miatt már emberéletet is követelt a túra, amikor örvénybe kerültek. )
Az indulást követő első percekben még magával az élménnyel voltam elfoglalva és csak nézelődtem. A folyó kezdetben mindössze 70 cm - 1 m mély volt. Lengyel partjáról gyerekek integettek nekünk. Előttünk - de még a fák fölött - magasodott a Trzy Korony. Sajnáltam, hogy előttünk csak messze a távolban láttam egy tutaj apró alakját, fényképeimen jól mutatott volna egy színes társaság. Hátranézve egyre közeledett a zápor felhője, viszont örömömre egy tutaj is előzni készült, így hozván színes embereket fotóimra. A folyó kezdeti sekély és csendes folyású részén derékig vízben álló horgászok pecáztak. Az első kilométert követően a Dunajec a Trzy Korony alá kanyarodott: az első, fiatal csáklyásunk ügyesen szúrta le csáklyáját és irányította a "hajót". Ezeknek a fiúknak bizony jól kell ismerni a vizet, tudniuk kell, hogy hol engedhetik sodródni a tutajt, hol kell odafigyelni. A sziklafal alá érve megérkeztünk az első csobogók közé: a megfeneklés elkerülése érdekében ezeket el kellett kerülni. Negyed órányi utazást követően a férfiak egy-két szlovák nótát kezdtek énekelni, nagyon hangulatos volt. A fotózás és filmezés közt alig maradt időm nyugodtan gyönyörködni. A csobogóknál - tartva, attól hogy oldalról a lábamra és a hátizsákra becsap a víz - hátizsákom elölről vettem magamra. Míg ki nem filmeztem magam, meg nem örökítettem a tutajozás hangulatát, egyfolytában vagy videóztam, vagy fotóztam: 2-3 perc filmezést követően egy fénykép következett, majd újabb sziklafal vagy csobogó közelében újabb filmezés és fotózás, stb…. Túránk negyedénél első csáklyásunk bemutatót tartott: kb. 2,5 m hosszú csáklyáját a 2-3 m-es vízbe lökte, ami visszapattanva a folyófenékről a kezében kötött ki. Nem sokkal később rövid, izgalmas színjáték következett: a csáklya kicsúszott az első csáklyás kezéből, amit a vízről a hátsó fogott meg. Nem tudtam, hogy vajon csak vicc volt, vagy véletlen apró hiba. Az első csáklyás srác a főbb érdekességeknél rövid ismertetőt tartott. Bár szlovákul beszélt, többnyire sejthető volt, hogy miről van szó. Beszélt a növényekről, állatokról, elmesélte a Jánosik betyár legendáját, mikor menekülés közben / érdekében átugrott a 10 m széles folyón, stb. Utunk harmadánál a felhőréteg már pontosan a fejünk felett volt, így célszerűnek látszott esőkabátba bújni. Szerencsére a mögöttünk haladó tutaj megelőzött minket, így közelről is lefilmezhettem egy tutaj mikéntjét, kinézetét. Nagyon tetszett, amikor az egyik kanyarban jól lehetett látni, érezni a csáklyások tapasztalatát: a tutaj lassan sodródott a part felé, és bár a fiúk nem csáklyáztak, a tutaj mégis a főáramba érve, jó irányba haladt tovább. Utunk felén túl egyre inkább mertem a csobogókon haladva is filmezni: érzékeltetni akartam, hogy miként hintázott a hajó, miként lökték meg a hullámok. Éppen a csobogó filmezését élveztem, mikor hirtelen egy hullámnyi víz csapott oldalról a farönkön át a lábamra; talán egy-két csepp a kamerára is. Perceken belül fölülről is vizet kaptunk a nyakunkba: az eső kezdett csöpögni. A kamerát és a fényképezőt is a táskába, azt pedig az esőkabátom alá rejtettem. Negyed óra múlva – a rövid esőt követően - vettem észre, hogy a kamerát bizony bekapcsolva hagytam, így 10 percig a sötét táskát filmezte. Már-már azt hittem, hogy vége lesz a túrának, de mindig újabb sziklafalak bukkantak elő. 9 km hosszú kanyargás, 70 percnyi tutajozást követően, az ismét előbukkanó Nap fényében egy köves parton kötöttünk ki: 17:10 volt. Szép élményben volt részem: megérte az árát. Bár a tutajból jól lehetett látni a folyóparton végigvezető sétautat, visszaútra - idő híján - mégis a buszt választottam. A parttól - a jelzést és az aszfaltot követve - pár percnyi séta után vendéglátó-egységhez, játszótérhez és egy nagy parkolóhoz érkeztem. Éhségem a tutajozás közben jóízűen elfogyasztott bukták után egy további Disco keksszel, Fantával és Bountyval csillapítottam. Két szép képeslapot is vettem. Míg a busz indulását jelző, valamiféle jelre vártam, a taxibusz elhajtott. Szomorúan tudtam meg a parkolósnőtől, hogy kisbusz legközelebb 40 perc múlva indul. Míg egy kövön ülve várakoztam, nedves zoknimat a Nap felé fordítva próbáltam azt szárítani. Miután a kisbusz visszaérkezett - nehogy a következő fuvarról lemaradjak - a sofőrnél azonnal bejelentkeztem a következő fuvarra. 18 óra tájban kifizettem a 70 Sk-t, beültem. A hamar megtelt kisbuszban talán 11-en lehettünk; páran - kissé részegen - hazaúton énekléssel múlatták az időt. Mivel a sofőr elég gyorsan vezett, odabent meg énekszótól volt hangos a busz, néha picit féltem; reméltem, hogy a sofőrt nem kínálták meg. A tájat figyeltem, az úton alig találkoztunk autókkal. Félúton egy szép kopasz dombtetőre 12%-os emelkedőn kapaszkodtunk fel, majd utána már olyan szemmel néztem az utolsó 10 km-t, hogy tudtam: másnap arra kerekezünk tovább. 1/2 7-re értem vissza, Zoliék bizony kipihenték magukat. Kényelmesen indultunk visszafelé, sátorhelyet keresni. A haligovcei leágazást követően már a mezőt, a bokorsorokat, leágazó földutakat figyeltük. Az út melletti bokorsoron túl Laci klassz sátorhelyet talált, egyetlen hátránya a meredek, sáros feljutás volt. Sátorállítás után Zoliék tűzifát kerestek, én pedig jegyzeteltem. Pár felhő volt csak az égen, szép éjszakának néztünk elébe. Vacsoránkat lobogó tűz mellett fogyasztottuk el, szalonnát is sütöttünk. Ezúttal is a Lacival és a fontosabb, értékesebb (video, fényképező, stb) csomagokkal együtt aludtam a sátorban. A két Zoli a sátor mellé terített nylonon vetette meg hálózsákját. 10 órakor lámpát oltottunk.

Adatok: Becsatlakozás a Poprád - Késmárk főútra TM: 17.12.0 DST: 6,93 SAV: 24,1 Késmárk, belváros TM: 35.12.6 DST: 14,92 SAV: 26,6 Késmárk, főút ismét TM: 46.29.6 DST: 16,64 SAV: 9,1 Leágazás a toporeci hágóhoz TM: 1.20.41 DST: 31,27 SAV: 25,6 Toporeci hágó (802m) TM: 1.53.09 DST: 39,45 SAV: 15,1 Cerveny Klastor, tutaj-állomás TM: 2.26.24 DST: 54,47 SAV: 27,1 Sátorhely Velky Lipnik előtt TM: 2.51.13 DST: 62,37 SAV: 19,0 Összesen: TR/D: 62,68 AVS: 21,9 ODO: 37467 Költség: - tutajozás: 200 Sk - kisbusz visszaúton 70 Sk - Disco keksz, Fanta, Bounty, két képeslap (nagy alakú 11 Sk/db) 67 Sk: 337 Sk, maradt 900 Sk

1998.VII.19, vasárnap
9.nap: Velky Lipnik - Bártfa

Hajnali fél hatkor arra riadtunk, hogy a sátor tetejét veri az eső. Zoliék azonnal felpattantak és a szabad ég alól kéredzkedtek be a sátorba: "Sok jó ember kis helyen is elfér." Aludni már nem tudtunk, helyünk sem volt elég: Zoliék a sátor közepén kuporogtak, mi a Lacival a sátor szélein vártuk az eső végét. Ahogy kidugtam fejem a sátorból, a közeli erdőszélen ködöt láttam. 13 fok volt. Álmatagon beszélgettünk. 7 óra előtt elállt az eső. Óvatosan kibújtunk a sátorból: úgy tűnt elvonult a felhőréteg, vártuk a néhol megülő köd felszállását. Rédei Zoli a közeli állatetető szénájába ment aludni. Maráz Zolival bő negyed órán át gyönyörködtünk a reggeli szép, hangulatos időjárásban; leráztuk a nylonról a vízcseppeket. Több fotót is készítettem a hegy derekánál úszó felhőről. ½ 8 tájban vettük észre a Dunajec felől feltűnt újabb esőfelhőt: 15 km-re tőlünk már láthatóan esett. Azon nyomban cselekednünk kellett. Gyorsan riasztottuk a többieket; a Rédei Zoli álmatagon sétált vissza. A Maráz Zolival a "veszélytől" sürgetve frissen pakolásztunk, nem akartunk megázni. Az esővel futottunk versenyt. Úgy sejtettem, negyed óránk van az eső előtt. Pánikszerű pakolásba kezdtünk: előbb a hálózsákokat, polifómot, majd a sátrat cuccoltuk össze. Csomagjainkat már a csepegő esőben raktuk fel kerékpárjainkra. Mérges voltam lustább kollégáinkra: ha a Laci és a Rédei Zoli is időben kezdett volna igyekezni, talán nem áztunk volna meg. 10 percnyi ázás után óvatosan leereszkedtünk a domboldalról, majd a kocsiúton a szomszédos (1 km-re található) Velky Lípnik falu első buszmegállójába siettünk. "Ma korán kezdtük a napot" - állapítottam meg. Jó idő esetén komoly esélyünk volt arra, hogy időben célba érjünk. Bártfán át Svidnikig szólt a terv: kb. 110 km. A buszmegálló védő fedele alatt reggeli gyanánt disco keksszel kínáltam társaimat. A Rédei Zolin a rátört szükség miatt nevettünk sokat. Meglepve láttuk, hogy a szemközti sziklás hegyoldalban a reggel látott birkák egy óra alatt már a falu fölé kóboroltak: gyorsan haladtak. Míg az eső elvonultát vártuk, visszagondoltunk az elmúlt napokra, mely napokon találkoztunk esővel: első napon engem csak fenyegetett, nem áztam meg; másnap reggel is, este is áztunk egy keveset. Harmadik nap tényleg bejött a 31 fok, másnap viszont Zuberec felé bőrig áztunk. A következő csepergésre a Bélai Tátráig kellett várni. Pihenőnapunkon, Nová Lesnán sem maradtunk eső nélkül, sőt előző nap a Dunajec felé a hágón is kaptunk pár csepp égi áldást. Szerencsére örömmel állapítottuk meg, hogy igazán csak egy napot áztunk, Zuberec felé. A sok eső ellenére az időjárással nagyjából meg lehettünk elégedve. További reményekre adhatott okot, hogy e nap végleg elhagytuk a nagy hegyeket. Reggel ugyan még 570 m-ről indultunk, azonban Bártfát a térkép már csak 280 m magasra jelöli, míg Svidnik is hasonló magasan fekhet. A Laci felvetette a kérdést, hogy feltétlen érdemes-e Svidnikig tekerni, hiszen Bártfa és Svidnik közt úgysem lenne látnivaló; célszerűbbnek látta Bártfától a tavak felé venni az irányt. A döntést későbbre hagytuk. 1/2 9 tájban már alig csepergett az eső. Biztonság kedvéért vártunk még egy kicsit, majd a Rédei Zoli unszolására nekivágtunk a lankás, völgyi emelkedőnek. A faluban alig volt élet: embereket is alig láttunk. Mivel a boltot zárva találtuk, reggeli nélkül hajtottunk tovább. A disco keksz energiájából jó erővel, a Lacival együtt vezettük a sort az egyre meredekebb emelkedőn. A kaptató utolsó kilométere itt is elő volt jelezve. Két meredek lépcsőben értem a tetőre. Kisütött a Nap, a felhők oszladoztak, egyre több helyen kék volt az ég: úgy tűnt szép nyári időnk lesz. A 725 m magas dombtetőn még érezni lehetett a nemrég múlt esőt, a frissességet: a hűs reggelt. Utoljára láttuk, így elbúcsúztunk a Trzy Koronytól. Míg mi beszélgettünk, a Rédei Zoli megfelelő bokrokat keresett, hogy szükségét végezze. A gurulást követően mesélte élményét: egy csalánosba tévedt és teljesen összeszurkálta, összecsípte magát.
A tetőről lankás lejtőn érkeztünk Kamienka településre. A falu első házai előtt meglepve láttam egy népviseletbe öltözött nőt sétálni. A templom előtt vártuk be egymást: mire a Zoliék befutottak a nőt már meg is örökítettem. Sikeres fényképem egyedülállóságából sokat vesztett, amikor 10 óra közeledtével egyre több népviseletes fiú és lány tűnt fel. "Ezért érdemes ilyen kis völgyecskéket felkeresni, mert ilyet egy főút mentén nem látni" - jegyeztem meg. Minél több népviseletes gyereket, felnőttet láttunk és filmeztünk, annál inkább feltételezhettük, hogy vasárnap lévén bizonyára valami ünnep, talán búcsú lehetett. A reggeli esőnek nyoma sem volt, hosszúnadrágjaink a melegben majd' leolvadtak rólunk. A falu végén, az út mentén öltöztünk át. Éppen hosszúnadrágomat vettem le, amikor a csodálkozástól és gyönyörűségtől földbe gyökerezett a lábam: a Maráz Zoli háta mögött a Magas-Tátra és hófoltjai csillogtak. A falut elhagyva még mindig éhgyomorra küzdöttünk az ellenszéllel. A főútra érve perceken belül Ólublóra (Stara Lubovna) értünk. A városközpont felé gurulva megegyeztünk, hogy reggeli után a Laci javaslatára felkerekezünk a várba. A központban bármely boltot is néztük, mind zárva voltak. A főtéren a Laci már oroszul érdeklődött: egyetlen nyitva tartó boltról tudtak a városiak, ott azonban a kenyér már elfogyott. Néhány disco kekszet ropogtattam el bánatomban. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a korábbi faluban nem búcsúval volt dolgunk, hanem országos vallási ünnep lehetett. Hiába reménykedtünk abban, hogy Ólublón vehetünk kenyeret. A térképet nézve már csak azt remélhettem, hogy mivel Bártfa nagyobb város, ott majd biztos találunk nagy áruházat, még délután is. Elcsüggedten tekertünk vissza a város szélére, majd végül egy hangulatos - meglepetésre nyitva levő - út menti étterem mellett falatoztunk. A Zoliék felajánlották, hogy adnak az ő kenyerükből, de szerencsémre az étteremben 6 Sk-ért én is kaptam két karéjjal. Az étterem belülről nagyon hangulatos volt: Boney M zene szólt, a helyiséget fa burkolat fedte, a kék terítős asztaloknál meglehetősen sokan ültek. Reggeli után a megbeszéltek szerint rövid kitérőt tettünk az ólublói várhoz. A másfél kilométeres aszfaltút végén küszködve, a kaptatón kiizzadva érkeztünk a parkolóba. A bringákat a fának támasztottuk, majd a közeli tájékoztató tábla elolvasása után a lépcsőn felgyalogoltunk a várba. A Rédei Zolival egyetértésben - mivel a jegy magyaroknak - mint külföldieknek - kétszer annyiba került, mint a szlovákoknak - egyikünk sem váltott jegyet. A Laci ugyan beosont, de tíz percen belül ő is visszatért. Egy kis alakú vár volt; a belső udvarról mindössze azt láttam, hogy a várfal belső oldalában fent erkély-folyósó vezet. Nagyon kellemes volt a várból kiszűrődő hangulatos, középkori zene. A faágak alól egy cseppnyi kilátás még mindig nyílt a Tátrára. Indulás előtt a hátsó kerekem véletlen megpörgetve vettem észre, hogy a gumiköpeny egy helyen bizony kidudorodott. A később megállapított diagnózist szerint a gumiköpeny gyári hibás volt; a gumiban haladó, elszakadt fémszál miatt tudott kidudorodni. Veszélybe került a túra befejezése: erősen kétséges volt, hogy egy ilyen kerék meddig bírhatja még. Az adott kis reményt, hogy úgy rémlett, mintha elmúlt nap is lett volna valami hasonló élményem: mintha már akkor is meglett volna a dudor és úgy tekertem volna. Abban gondolkodtam, hogy a legközelebbi nagyvárosban, Bártfán, vagy Kassán veszek új külsőt. Mindenek előtt túl kellett élnem e vasárnapot, amikor is a boltokat zárva találtuk.
A szomszédos skanzen mellett óvatosan ereszkedtem vissza a főútra, majd 1/2 1-kor végre nekivágtunk a Bártfáig hátra levő 55 km-nek. A főúton pedálozva az első kilométereken teljes aggodalommal pedáloztam: fél-egy kilométerenként pillantgattam hátsó kerekemre és szinte már vártam, hogy észrevegyem, hogy ereszt. 5 km múltán egy kilométeres egyenes emelkedőn küzdöttünk; hátratekintve csodás panoráma tárult a Poprád folyó völgyére, Ólublóra és a környező hegyekre, tájra. Útközben szomorúan kellett beletörődnöm, hogy a többiek a Laci ötletét hallgatólagosan elfogadták; beleegyeztek, hogy Svidnik helyett, Bártfán éjszakázzunk. Egyre inkább beletörődve a döntésbe úgy terveztem, hogy este a környéken kerekezni megyek: legalább Svidnik felé félútig megnézzem, hogy merre jártunk volna, milyen arra a táj. Az emelkedő tetején meglepve tapasztaltam, hogy a Maráz Zoli nem akarta bevárni a Laciékat: "Ne álljunk meg mindenhol, a sok megállás mindegyikénél csak megy az idő, haladjunk is egy keveset!"- mondta. A folyóparton Zolival kettesben, jó tempóban haladtunk. Lehajtottunk a turistatérképről, már csak kevésbé részletes országtérképen követhettem utunkat. A plaveci nagy útkereszteződés felüljárójáról 35-40 km/ó-s sebességgel iramodtam Zoli után. Utunk Bártfa és a lengyel határ valamint 800-1000 m-es hegyek felé fordult. Az első észak-keletnek vezető kilométereken sebességem a hátszélben hosszan - még a lankás emelkedőn is - 35 km/ó fölött tudtam tartani. Laciék meghallván, hogy a lengyel határ közelében járunk, ennyit szóltak: "Már megint; illetve még mindig? Már ez az ötödik nap, hogy a lengyel határ közelében sürgölődünk. Így hogyan érünk haza?" - mosolygott a Rédei Zoli. A vasútvonal egy-két kilométernyi kíséret után észak felé, egy völgybe kanyarodott: A völgyben van a lengyel határ. - mondtam a fiúknak. Az első faluba érve az út lankásan emelkedni kezdett. A távolban egy bringás tűnt fel a mező szélén, gyorsítani kezdtem. Friss, 18 km/ó-s sebességemmel perceken belül, nem sokkal egy forrás előtt előztem meg a csomag nélkül igyekvő montist. A forrásnál friss vizet vételeztem. A további 3 km emelkedőn azt vettem észre és tudatosult bennem, hogy már nem magas hegyek közt tekerünk: egyrészt már nem fenyők alatt hajtottunk, másrészt meleg volt. A következő település, Obrucné - pár házával - már teljesen a hegyek közt bújt meg, a falu végén fél kilométeres meredek, izzasztó, napos kaptatón értünk fel a tetőre. 15 óra volt. Egészen Bártfáig gurulás várt ránk. Mire csoportunk vége is felért, mi már a hágó melletti dombtető füvében pihentünk. A könnyű áttételében mindig kényelmesen, de időben sokkal többet pedálozó Rédei Zoli epésen meg is állapította: "Azon gondolkodtam, hogy milyen felekezethez tartozunk, hogy vasárnap is dolgozunk?" Egy közeledő sötét felhő elől a gurulásba menekültünk. Gyors suhanás közben a tájat figyelve megállapíthattam, hogy akár csak a Pilis kanyarjaiban gurultam volna. A táj már nem mutatta szlovák jellegét. Miután 50 km/ó fölé gyorsultam, az azt követő lankásabb kilométereken sem engedtem veszni hagyni lendületem. Lenartov és Malcov falvakon is nagy áttételben, 35 km/ó fölött robogtam keresztül. Féltávnál Maráz Zoli levált rólam és bevárta társait, egyedül menekültem az újabb eső-, illetve zivatarfelhő elől. Végre hátszélben szelhettem a kilométereket. Mire éppen beleuntam volna a nagy igyekvésbe, a fekete felhőből csepegni kezdett. Már láttam Bártfa szélét, így gyorsítani próbáltam; el akartam kerülni a bőrigázást. Egy nyitva talált benzinkút boltja miatt fedél alatt álltam meg: kenyérnek nyomát sem találva gyorsan a városba igyekeztem. A bevezető út első kanyarjából végre egy megváltó, nyitva talált áruházat pillantottam meg: 16:15 volt. A fedél alá támasztottam a kerékpárom és benéztem a boltba. Szinte már el is felejtettem a kerékgondom. Ahogy megláttam a kenyereket a polcon, nagyon megörültem. Kenyér mellett 6 kiflit, disco kekszet és konzervet is vettem. Mivel továbbra is esett, nem lehettem biztos benne, hogy a többiek mikor érkeznek meg; előfordulhatott, hogy behúzódtak valahová. Vásárlás végeztével azon nyomban falatozni kezdtem: a hozzáférhető lekvárral megkenve haraptam a kifliből. Két 5-6 éves cigány kisgyerek jött mellém kérdezősködni. Bár egyikünk sem értette a másik nyelvét, megtudtuk a másik nevét, valamint szóba jöttek a sebességmérő adatai. Mire negyed óra múlva, hosszas várakozás után Zoliék is megérkeztek, én már be is faltam a kifliket. Örömmel mutattam társaimnak a nyitva talált boltot. Vásárlás után - és az eső múltával - egy macskaköves utcácskán a főtérre kerekeztünk. Csodálatos volt: téglalap alakú tér, körbe felújított polgárházakkal, a tér sarkában egy csodálatos templom, a tér közepén a régi városháza állt, előtte pedig ideiglenes színpadon fiatalok zenéltek nagyon kellemesen. A Zoliékat követve először egy közeli salátás-étkezdébe mentünk. Friss vállalkozás lehetett, szépen berendezve. Saláták közül lehetett válogatni, a saláták mellé pedig kiflit adtak. A 2 óriás kifliért és a húsos salátáért 38 Sk-t fizettem. Zoliék azon csodálkoztak, hogy a korábbi 6 kifli után hogyan győztem még ezt is megenni. A téren kérdezősködve, utunk a tér oldalában talált cukrárenbe vezetett. Már-már csak a szemem kívánta a sütit: kettőt így is megettem. Míg Zoliék lassan fogyasztottak és sörözgettek, én körbefilmeztem a téren. Ismét együtt, már tele hassal mentünk a tér végébe sziesztázni. A színpaddal szemben ültünk le. Nagyon jól esett végre igazán pihenni; a zene is szép volt: egy-egy szlovák számot néhány külföldi sláger feldolgozása követett. Filmezés után negyed óráig én is csak ültem a padon és hallgattam a zenét. Ennyire aktív és jóleső, kellemes pihenésben indulás óta nem volt részünk. Fantasztikus volt a főtér hangulata: a csodálatos polgárházak, a napsütötte templom és a szép aláfestő, hozzáillő zene. Meglepve hallottam Zolitól, hogy Az idő múlásával végleg eldőlt, hogy nem Svidniken, hanem Bártfán fejezzük be napunkat, a közelben állítunk sátrat, és másnap sem Svidnik felé, hanem - rövidítve - a Toplá völgyében, dél-kelet felé folytatjuk utunkat. ½ 7 tájban észak felé hagytuk el a várost, majd a Toplá völgyébe kanyarodva kerestünk sátorhelyet. Az utolsó házak után először egy földúton próbálkoztunk. Egy kilométer zötyögés után azt kellett megállapítanunk, hogy "nem az igazi". Mivel egy család hosszasan figyelt minket, továbbálltunk. Mint szoktam, ezúttal is nehezen viseltem a hosszas sátorhely-keresést. 2-3 km-rel továbbkerekezve, egy dombtetőn, fasor mögött csodás sátorhelyet találtunk. A domb tövében, az út melletti forrásból víz csörgedezett. Sátorállítást követő vacsora után hozzáláttam hátsó kerekem vizsgálatának. A külső gumit leszedve szomorúan állapítottam meg, hogy a gumi szélső fémszáláról a gumi teljesen levált. Későbbi keresés végett be”x”eltem a hibás gumi helyét, majd szigetelőszalaggal való megerősítés után minden a régi helyére került. Míg én a kerekemmel bajlódtam, Zoliék egy nagyon ötletes dolgot eszeltek ki: A sátor tetejének magasságában a sátor és egy bringa fölé nylont terítettek, széleit ágakkal és kötelekkel rögzítették. A "török sátor" még inkább megteremtette nekik a szabadban való alvás lehetőségét, azzal megtoldva, hogy esőben is kint maradhattak. Az estét ezúttal Maráz Zoli másnapi - két napnyi fürdetlenséget követő - Siravai tavi lubickolásra vonatkozó vágya, öröme zárta: "De jó lesz holnap a tóban fürdeni. Komám, mi lesz, ha utánunk szennyezés miatt lezárják a Siravát?"

Adatok: Első hegytető, hágó: 725m TM: 30.57.9 DST: 7,00 SAV: 13,5 Stará Lubovná TM: 1.01.09 DST: 20,74 SAV: 27,3 Büfé az út mentén Ólublótól visszafelé TM: 1.20.03 DST: 24,79 SAV: 12,8 Ólublói várhoz leágazás TM: 1.28.31 DST: 26,85 SAV: 14,6 Visszacsatlakozás a főútra TM: 1.34.22 DST: 29,07 SAV: 22,7 Plavec utáni elágazás Bártfa felé TM: 2.27.15 DST: 47,96 SAV: 21,4 Bártfa, központ TM: 3.47.05 DST: 83,89 SAV: 27,0 Bártfa, központ TM: 4.00.56 DST: 85,56 SAV: 7,2 Sátorhely TM: 4.53.15 DST: 95,06 SAV: 10,9 Összesen: TR/D: 95,06 AVS: 19,4 ODO: 37563

Szintemelkedés: - Stránany utáni hágóig (725 m) 190 m - ólublói vár emelkedője 60 m - Lubotinig 100 m - Bártfáig, ill. a sátorhelyig 250 m 600 m

Költség: - étteremben 4 szelet kenyér: 6 Sk - Snickers, Twix 26 Sk - Ólublói várnál üdítő 9 Sk - Bártfai vásárlás: 1kg kenyér(16,9), 6 kifli, 1 konzerv és 1 disco keksz + szatyor 51,7 Sk - Bártfa: salátásnál: húsos saláta + 2 óriás kifli 38 Sk - Cukrárenben: 2 süti + üdítő 32 Sk 162,7 Sk, még van: 735 Sk

1998.VII.20, hétfő
10.nap: Bártfa – Slovenska Kajna

1/2 8-kor ébredeztünk a domboldalon. Kidugtam fejem a sátorból: minden csupa köd volt. Laci már kint sétált és filmezett. Lustálkodás közben a pára hamar felszállt, a Nap pedig kisütött. Rövid rendrakás után a tűző napsütésben már félmeztelenül reggeliztem. Míg a többiek falatoztak, én még az este üvegbe tolt első, leeresztett kerekem belső gumiját cseréltem ki; a hátsóval nem volt gond. Miután a forrásnál többé-kevésbé megmosdottam, összecuccoltunk, majd a megbeszéltek szerint ½ 11-kor rövid nézelődésre Bártfa irányába indultunk útnak. Laci és a Maráz Zoli Bártfára tartott, a Rédei Zoli a forrásnál maradt pihenni, én pedig északi irányba indultam felfedezni azt a tájat, megnézni azokat a hegyeket, amelyekről a programrövidítés miatt előző nap lemondtunk. 30 fok volt. Az alig emelkedő főúton meleg napsütésben pedáloztam Zboró vára felé. Ezúttal is erősen aggasztott a kerekem helyzete: reméltem, hogy nem éppen e 30 km-es kitérő alatt lesz defektem, amikor még üzenni sem tudtam volna a többieknek. Laciékkal úgy egyeztünk meg, hogy próbáljunk meg dél tájban a forrásnál lenni. Zboró felé közeledve, hiába kémleltem a hegyoldalakat, a várat nem leltem. Időm lévén, továbbhajtottam: legalább a Bártfa és Svidnik közti út legészakabbra fekvő pontjáig szerettem volna eltekerni, hogy láthassam: milyen a táj. A falu végén egy montis kölyköt értem utol és előztem meg. Mint tartottam tőle, a srác rám tapadt, így én is kénytelen voltam nagyobb fokozatra kapcsolni és erőből hajtani, lerázni őt. A vége felé egyre meredekebb, kilométer hosszú emelkedő tetejére kissé kifáradva, de száz méter előnnyel érkeztem. Hosszas gurulás után újabb meredek bukkanó várt rám. A következő faluban, Smilnóban az emelkedőn az olvadozó aszfaltot kavicsokkal szórták le: ezzel akadályozták meg, hogy bárki is beleragadjon - gondoltam. Az apró kővecskéket nem lehetett elkerülni; éreztem, ahogy kerekemre tapadtak. Féltem tőle, hogy esetleg kilyukasztják az első kerekem. Az újabb kilométeres 8 %-os emelkedő tetején megpihentem: messzi kilátás nyílt a tájra, a völgyre, és a környező 5-700 m-es hegyekre. Elhagyva a Tátrát, mint magashegységet, ezek a buckák már semmibens em különböztek a magyaroktól. Mivel 10 km hosszan előretekintve semmi sem indokolta további pedálozásom, eljött a visszafordulásom ideje. Kezemmel letisztítottam az első kerékről a rátapadt kavicsokat, majd gurulni kezdtem. Többnyire lejtős, illetve sík úton haladtam. Visszafelé a völgy keleti hegyeinek egyikén mégiscsak sikerült megpillantottam Zboró várának romjait. Az elágazástól - ahol elváltunk - időm lévén, Laciék elé, Bártfára indultam. A körútra érve nem tudtam merre induljak eléjük, így várakozás közben két szép fotót készítettem a város várfaláról és a fölötte látható templomtoronyról. Fotózás közben Zoliék is feltűntek, két kilométernyi gyors iram után pedig már hármasban hajtottunk. Miután előző nap elhagytuk a hegyeket, az elkövetkezendő napokban nyári hőségre, kánikulára volt kilátásunk. A 32 fokos melegben, a forrásnál lehűsítettük magunkat, majd ½ 1-kor immár négyen vágtunk neki az újabb 80-100-120 km-nek. Nem döntöttük el előre, hogy meddig megyünk, bár terv szerint a Zemplinska Sirava nű hatalmas tavat tűztük ki célul. A Toplá völgyében teljesen sík úton pedáloztunk. A patak széli hegyek már az 500 m-es magasságot is éppen csak elérték. Alig tettünk meg néhány kilométert, a Nap melege hamar megszárította hűsítés céljából benedvesített ruháinkat. Szerencsére nem sok autóval találkoztunk. Hárman haladtunk az élen 23-25 km/ó-val, rövid ideig még egy traktor vezetését is élvezhettük. A kánikulában - mint lenni szokott - 10 percenként kiszáradtunk, sok víz fogyott. Félúton a 73-as, Svidnik felől érkező főút kereszteződéséig, egy kis faluban vártuk be a Rédei Zolit: első alkalommal éreztem szükségét, és vettem elő napszemüvegem. A kora délutáni hőségben majd’ megfőttünk a saját levünkben. Zoliék félmeztelenül tekertek, rajtam mez szűrte az izzasztó napsugarakat. Érdekes volt, hogy menetközben nem éreztem a kánikulát, azonban mikor egy kicsit is megálltunk, rajtam is folyt az izzadtság. A kellemetlen melegben üdítő volt néha-néha pár száz métert hűs erdőszélen hajtani. A Giraltovce előtti utolsó kilométereken egy közeli felhő árnyékkal ajándékozott meg bennünket. Már a becsatlakozásra vártam, mikor 5 km-rel a település előtt ismét azt tapasztaltam, hogy jobban tapad és nehezebben irányítható a kerékpár: hátsó kerekem először lyukadt ki e túrán. Egy árnyas fa alá húzódtunk a hőség elől, a szürke felhőből már érett a zivatar. Sajnáltam, hogy miattam kellett fél óra kényszerpihenőt tartani. Gyorsan cselekedtem: csomagok le, szerelőcucc elő, kerék ki. A Maráz Zoli - rá mindig lehet számítani - szívesen segített. Megvizsgáltuk a defekt okát: a hibás külső gumi elvált a drótperemtől és így a csupasz drótperem kidörzsölte a belső gumit. Mivel négy hibátlan belsőm volt még a táskában, egyet a helyére raktam; a külsőt pedig duplán is megragasztottuk szigetelőszalaggal. Pumpálás és felmálházás után lassan oldódott bennem az újabb defekttől való félelem: óvatosan kezdtem kerekezni. ¾ 3-kor, 32 fokos hőségben, egy közeli zivatarfelhő kíséretében értünk Giraltovcéra. Bár jól esett volna egy üdítőre beülni egy Hostinecbe, mivel sok kétes egyént találtunk odabenn, így csak kulacsainkat töltöttük tele. Én a kezemről is itt mostam le a szerelés nyomait. A települést éppen észak, a zivatar irányába hagytuk el. Keskeny kis völgyben pedáloztunk Fijas településig, ahonnan a zivatar elől csak emelkedőmászással menekülhettünk. Az 1 km-es kaptató tetején - míg egymást vártuk - szemből csomagos túrázók érkeztek; ők is a zivatar elől igyekeztek. Gyors lejtőt követően Lacival már egy magasabb rendű úton - a 20 km hosszú és 1-2 km széles tótól nem messze - vártuk be Zoliékat. A közeli mennydörgéseket hallgattuk és próbáltam villámlást fotózni. A fenyegető felhőszakadás elől a legközelebbi faluba, Turany nad Ondovouba (16:00) menekültünk. Egy étteremféleség előtt fedél alá toltuk járgányainkat és odabent kezdtünk falatozni: Zoliék csülköt ettek, én - a szemközti boltban véghezvitt gyors vásárlás után - saját konzervjeimből ebédeltem. Néhány perccel azután, hogy mind a négyen helyet foglaltunk majd’ leszakadt az ég: a hatalmas mennydörgésbe még a ház is beleremegett, jégdarabok verték a tetőt. Kényelmes ebédünk végeztével a zivatar a – Velka Domása - tó irányába vonult el. A vízparttól nem messze - dél felé - pedálozva megfelelő fürdőzőhelyet kerestünk. A zivatar által lehűtött levegő a napsütés hatására ismét meleg, fürdésre alkalmas volt. 6-8 km megtétele után kis leágazás vezetett a tópartra: próba-szerencse alapon követtük az utat. Egy kilométeren belül közvetlenül a köves, napsütötte vízpartra értünk; eljött a fürdőzés ideje. A sok izzadtság hatására kicsapódott sóra célozva Zoli megjegyezte, hogy "-Komám, ha itt megfürdünk, olyan sós lesz a víz, hogy tenger lesz belőle." Bringáinkat az út mellé fektettük, majd a bokrok védelmében fürdőnadrágba bújtunk. A víz kellemes, 22 fokos lehetett. Vidáman, felszabadultan fürödtünk, (Zoliék hajat mostak) úsztunk a vízben. A tó végében, tőlünk 10 km-re, még látszottak a távozó esőfelhők, a közeli templomocskát viszont már csillogó napfény sütötte meg. Éppen a tóparton továbbvezető utat böngésztem - ismét turistatérképen - mikor a templom mögött egy kamiont láttunk elsuhanni. Fokozott kíváncsisággal követtük az útját és szomorúan néztük, ahogy a tótól kissé elfordulva, az erdőbe vágott emelkedőt kezdte megmászni. 7 órakor hagytuk el a tavat. A közepes, másfél kilométeres emelkedő arra épp jó volt, hogy kissé megizzadjunk; senki sem örült neki. A továbbiakban az erdőből kiérve, a dombtetőn hajtva néztünk le a tóra és egy üdülőhelyre. Két-három kilométeres gyors gurulás után, Slovenská Kajna falu előtt egy másik 2 km hosszú tó, tavacska partján álltunk meg. Míg Zoliék ismét megfürödtek, én eszegetés közben a naplementét, és a tavon csillogó aranyhidat csodáltam. Ismét csak Laci ösztönzésére, nem hajtottunk tovább. A tóparton kerestünk megfelelő sátorhelyet. Laci közreműködésének tudtam be, hogy az 50 km-re fekvő Zemplinska Sirava tava és a csodálatos, 800-1000 m-es Vihorlát hegység helyett csak idáig jutottunk. A falu kocsmájában nem tölthettünk vizet, így egy házba kellett csöngetnem a szükséges folyadékért. A település szélétől egy aszfaltúton vágtunk neki mezei éjszakázóhelyet keresni. Ahogy megálltunk, hogy a Zoli megnézze a tarlót, a szúnyogok azon nyomban csípkdni kezdtek. Bezzeg a hegyek közt, a fenyőerdőben sosem volt gondunk szúnyogokkal! A Zolira várva egyik kezemmel a szúnyogokat hessegettem el, másikkal a bringát fogtam, míg lábaimmal egy helyben jártam, hogy egy rovar se szállhasson rá. Pár száz méterrel fentebb a Rédei Zoli és a Laci talált megfelelőnek tűnő sátorhelyet. A tó felé lejtő mezőn egy kis 6*6 m-es, vízszintes, lekaszált folt mutatta magát; megfelelőnek tűnt. Szinte már sötétben állítottuk fel a sátrat: senki sem láthatott bennünket, talán csak a tópartról egy-két horgász. Míg a szúnyogok miatt hosszúba öltözve cövekedltünk, a közelben a bokrok mögött megállt autó idegesített minket: égett a lámpája, de fél óra multával sem akartak távozni. Már a sátorban vacsoráztunk, de még mindig láttuk a kocsi fényszóróját. Később kutyaugatást halottunk az autó környékéről. Mindannyiunkat idegesítette a dolog: már-már úgy voltam, hogy megkérdezem, hogy mit akarnak; ám végül 10 óra után távoztak. Elcsendesedett a sátor. Zoliék ezúttal is a sátoron kívül vetették meg hálózsákjaikat, mi a Lacival odabent. Elalvás előtti utolsó momentum emlékezetes maradt a Zoliéknak: viszketett a hátam. Hiába vakartam, nem múlt a kellemetlen csiklandos inger. Egyszer csak hirtelen felkiáltottam: csípést éreztem, majd pólómat magamhoz nyomva egy vagy két hangyát is agyonnyomtam. Reggel mindenre fény derült: egy hangyaboly mellé telepedtünk. "Van vörös hangya a tarisznyában..." Adatok: Zborói kitérőtúrám után a főútról való leágazásnál TM: 1.00.28 DST: 25,56 SAV: 25,3 Sátorhelyünk TM: 1.06.25 DST: 32,27 SAV: 25,2 Giraltovce TM: 2.34.19 DST: 61,91 SAV: 22,8 Turany nad Ondavou TM: 3.13.09 DST: 76,58 SAV: 22,6 Leágazás a fürdőhelyünkre TM: 3.33.22 DST: 83,26 SAV: 19,8 Visszacsatlakozás az útra TM: 3.37.33 DST: 84,30 SAV: 14,9 Slovenska Kajna, sátorhely-keresés TM: 4.07.03 DST: 95,37 SAV: 22,5 Összesen: TM: 4.21.04 DST: 97,76 AVS: 22,4 TR/D: 102,87 ODO: 37665 Szintemelkedés: - zborói kitérőm : 130 m - Velky Domása tóig 120 m - sátorhelyünkig 100 m 350 m Költség: - Turany: 1/2 kenyér, 2 bukta (2*5,3) , 1 konzerv, 2 medvesajt (2*2,8) 37,7 Sk: - üdítő Turanyban 4 Sk 43 Sk; még van 695 Sk

1998.VII.21, kedd
11.nap: Slovenská Kajna – Kassa melletti sátorhely

Korai ¾ 7-kor ébredtünk, odakünn pára terítette be a tavat. Zoliék álmosak voltak, alig tudtak aludni. Az esti hangyacsípésem még csak a kezdet volt. Mivel úgy tűnt, hogy egy hangyaboly közelében sátraztunk, az éjszaka folyamán Zoliékat a sátor előtt mind a szúnyogok, mind a hangyák rengeteget csipkedték, a hálózsákjukba bújva a melegben pedig alig tudtak aludni. A Maráz Zoli talán egy órát aludt. Nagyon várták már a hajnalt, az éj végét. ½ 9-kor hagytuk el sátorhelyünket. A faluba visszagurulva az első nagynak tűnő, de nem túl nagy választékú élelmiszerboltban vásároltunk. Mint szoktam, a buktákat nem hagyhattam ki. Ezúttal már 2 liter tejet ittunk négyen. Nem csak a többiek, én is csodálkoztam, hogy a reggelit 5 kifli, 2 zsemle és 3/4 liter tej után fejeztem be. Nem csoda, hogy tele hassal lassan indult a kerékpár. ¾ 10-kor hagytuk el a falut. A 70 km-re fekvő Kassáig terveztünk tekerni, útba ejtve "a hegy túloldalán" megbúvó, gejzírjéről híres Herlányt. Egyrészt a 30 fokos hőségben való indulás, másrészt a bőséges táplálkozás hatására nekem is feltűnt, hogy nem éreztem a frissességet: 20-22 km/ó-val vánszorogtam. Az első 10 km-t magunk mögött hagyva már kezdtem magamhoz térni: egy hűs erdei szakasz különösen jót tett. Hazairányba, éppen délnek tartottunk. Vranou nad Toplou várost széles főúton kerültük el, alig hittem a szememnek: 132 m-es tengerszint feletti magasságra ereszkedtünk le. A várost követően ügyes irányítással fordultunk a hegyek felé, éppen a legnagyobb hőségben. Az első faluig alig emelkedett az út; hosszú utcája lerobbant cigányputrikkal búcsúzott. A sötét embereket elhagyva az emelkedő már erdőben vezetett. Igyekezve siettem a medvézéshez alkalmas fák közé. Rövid szerpentin és kőtörmelékek után, egy kőbánya mellett lankás patakvölgybe vezetett az út. Dolgom végeztével Zoliéknak meglepőmód nyoma sem volt; elébük kellett mennem. A patakvölgy végén, a hegymászás előtti utolsó vízvételi lehetőségünk a 340 m magasan fekvő Banské falu volt. Megleptek a Szlovákiában nem jellemző, szép házak. A falu egész hosszában emelkedett az út. Nem siettem el a vízvételt, így az utolsó házak egyikében, egy - éppen autóból kiszállt - hatvanas nénitől kértem. Kedvesen mutatta a kerekes-kutat, és merített nekem egy vödör vizet. Még azt is felkínálta, hogy egész nyugodtan lemoshatom izzadtságtól nedves nyakam, karom és fejem. A falu végén 6%-os meredekséggel, tűző napon folytatódott az emelkedő: a cél a 680 m magas Herlányi nyereg volt. Az út eleinte még napon, majd erdőben - kellemes meredekséggel - vezetett. A csak hajtűkanyarokat jellemző nehéz meredekséget lendület véve küzdöttem le. Hiába próbáltam a térképen követni az utat, nem sikerült. Csak saccolni tudtam, hogy mennyi lehet még a tetőig. 20 percnyi hegymenet után már a tetőt vártam, mikor útközben egy bringáját toló montist hagytam magam mögött. Autókkal szinte nem is találkoztam. Az erdei út szép volt, a magasságából ítélve akár Magyarországon is lehetett volna. Hiába értem a visszaszámolás végére, az út továbbra is fölfelé vezetett. Egyre türelmetlenebbül néztem körbe a környező hegyek csúcsain. 12:20-kor meglepve értem a tetőre: az utolsó kilométeren elmaradt a Szlovákiában megszokott felfestés, hogy még 1 km, 500 m, 200 m van hátra. Egy farönknek támasztottam sokat látott kerékpárom és az árnyas, hűs padra ültem lehűlni és vizet vedelni. Az asztaltól épp felállt szlovák túrázóval váltottunk pár mondatot angolul, majd jó utat kívántunk egymásnak. Miután testem már nem izzott, a fa alatt nagyon kellemes időben falatoztam: teljes nyugalom, csend volt. Buktával ünnepeltem az utolsó hosszú emelkedő leküzdését. Alig tudtam betelni a természet nyugalmával: gyenge szellő fújt, odakünn sütött a Nap, csak a fák leveleinek zizegését lehetett hallani. Bizony egy liter folyadék mellett kellemesen elüldögéltem volna akár fél-egy órát is. Míg a többieket vártam, izgatottam és örömmel jelöltem be a Szlovákia térképen az eddig megtett kb. 1100 km-es útvonalat. Közel volt már Kassa és a hazai terep. Korábban mondtam is Zoliéknak, hogy Kassától már otthon érezhetjük magunkat. A csendet hirtelen egy lassan elzötyögő traktor törte meg, éppen az amelyikbe a Zoli is megpróbált belekapaszkodni, sikertelenül - tudtam meg utólag. Miután mindenki befutott, rövid közös pihenő után nekivágtunk a Herlányig tartó lejtőnek. Az utat nem az én kerékpáromnak találták ki: zötyögős, göröngyös, kátyús, rossz volt. Bár 20-25 km/ó-val ereszkedtem lefelé, még azt is soknak tartottam. Nagyon féltettem a bringát. Ha ezt kibírja! - gondoltam... Kibírta. Bő 6 km-nyi zötyögés után érkeztem a fák alatt hűsölő Zoliékhoz. Herlány szélén voltunk. Első utunk a gejzírhez vezetett: még a hágó tetején mondták a Zoliék: "Siessünk, nehogy lemaradjunk a gejzírről!" - pedig nem is érdeklődtük meg a pontos kitörését. Nem maradtunk le róla. Közép-Európa egyetlen gejzíre 36-38 óránként tör ki és 25-30 magasra szökell belőle az ásványi víz. Ezúttal az óra 0:02 percet jelzett: a következő kitörést tehát éjjelre várták. Mi nem; nem volt annyi időnk. Miután a Zoli hiába nyúlt a kiépített gejzír "szájába", az nem tört ki, viccesen megjegyezte: "Meg kéne sürgetni a gejzírt, mondván, hogy nincs időnk, hisz turisták vagyunk." A közeli bisztró előtt ültünk le pihengetni. A hőségben mi is ellustultunk: 33-34 fok kánikulában csak az idióta megy a Napra kerekezni. Alig hajtottam fel három deci ananászlevet, már igyekeztem is be egy jégkrémért, majd ismét üdítő következett; amit természetesen jégkrém zárt. Továbbindulás előtt még utoljára a mosdóban lehűsítettük magunkat. Rédei Zoli - hűsítés gyanánt - vízzel átitatott sárga pólóját kötötte a fejére. 10 percig még hűsíthetett is. ½ 3-kor elhagytuk Herlányt. Hogy az 5 km-es lankásan lejtő úton haladjunk is, az ellenszélben erősen kellett nyomni a pedált. Bidovce mellett már a Kassára vezető főútra csatlakoztunk be. Még két kisebb, egyenként 100 m szintkülönbségű emelkedőt kellett megmásznunk a tikkasztó melegben; az utóbbi tetején már a város kezdődött. Az első emelkedő talán a hőség - és egy fénykép - miatt nagyon megmaradt emlékeimben: akár a Donovaly emelkedőhöz is hasonlíthattuk volna, hiszen 33 fokban, tűző napon gyűrtük a 4-5 %-os, nem túl meredek dombot. A körülményektől függetlenítve magam, frissen nyomtam a pedált. Másfél kilométer múlva, egy fa árnyékában vártam meg a többieket. A következő emelkedő valamivel meredekebb, de árnyas volt; a kezdeti hajtűkanyarban szép várostábla jelezte Kassa közigazgatási határát. A dombtető felé közeledve már napon, azonban Kassa szélső házait megpillantva kerekeztem. Kétszer kétsávos úton érkeztünk a városba. Eddig kerékpárral még sosem jártunk Kassán, most már igen. Rövid gurulás után egy panel-lakótelep közeli benzinkút előtt, a napon vártam társaimat. Teltek-múltak a percek, de senki nem tűnt fel. Eléjük kellett mennem: tartottam tőle, hogy nélkülem tértek be valahol megmosdani. Megtalálván egymást, négyesben húzódtunk be a BP benzinkút árnyékába: 33 fok és 15:50 volt. Törülközővel és szappannal a kezünkben indultunk a mosdóba tisztálkodni, mikor az üzemeltető kedvesen felajánlotta nekünk a zuhanyozót. Én nem akartam ezúttal is az időt húzni, így csak a mosdóba tértem be. Attól tartottam, hogy ha mindenki egymás után végigzuhanyozik, akkor még 5-kor is a benzinkútnál leszünk. Különben is: 5 órakor szintén 33 fok lesz; úgysem tudjuk elkerülni az izzadást. Miután mindenki újjászületett, a gyors lejtőn hamar a központba értünk. Elővettem részletes Kassa-térképemet és perceken belül már a Jakab-palota előtt toltuk kerékpárjainkat a sétálóutcák felé. Még el sem értük az igazi korzót, a főteret, amikor étkezés mellett döntött a társaság; reggel óta nem ettünk. Én nem voltam éhes, így - míg ők a halat és salátát falatoztak - a főutcára indultam fotózni, a környéket megismerni. Visszatérésem után együtt fordultunk a főutcán a másik irányba. Mivel a többiek nem szisztematikusan akartak nézelődni, kirakatokat bámulni, így hamar elváltunk; én a mandulaalakú főutca mindkét ágát végigjártam. A főtér közepén a Szent Erzsébet székesegyház magasodott, előtte csodás, a zene ütemére fölszökellő szökőkút zubogott. Nem véletlen, hogy a szökőkút körüli, árnyas padokon sokat ültek és élvezték a „műsort”. A szökőkút másik oldalán a Városi Színház vonta magára a figyelmet. Amerre csak nézett az ember, mindenhol sok virág, zene, tisztaság. Az út díszburkolata még tovább fokozta a szépségérzetet. A főutca végén a sok kis üzlet végén a több szintes Tesco áruház állt. A főtér két ágán kerékpárút vezetett, melyen gyakran kétszemélyes riksák csengettek, és kértek utat utasaiknak. Míg külön-külön sétáltunk, Zoliék plüssállatkás boltot kerestek, én pedig finom péksütire és zöldségre költöttem. A főtér Tescoval ellentétes végén, egy magyar könyvesbolttal szemben végre megtaláltam az idegenforgalmi irodát, ahol sok szép ajándéktárgyat és rengeteg Szlovák képeskönyvet láttam. "Ide másnap délelőtt még vissza kell térni!" - véstem az eszembe. Erőinket egyesítve egy mellékutcai cukrászdába ültünk be. 7 óra múltán a laposan érkező napsugarak már máshogyan csillogtak, mint kora délután. Egy telefonfülkétől hazacsörögtünk. Elmeséltem a tutajozást, Bártfa ránk tett hatását és Kassát sem hagytam szó nélkül. Anyuék nagyon várták már a hívásom, mert a rádióban hallották, hogy Eperjestől 30-50 km-re északra egy heves zivatar okozta sártenger 35 emberéletet követelt. Féltettek. A hangomat hallva megnyugodhattak. Amúgy is - mondtam - mi fél nappal megelőztük, és 30 km-rel elkerültük azt a bizonyos vihart. A katasztrófa akkor éjjel történt, amely nap délutánján mi a jégesőt kaptuk. Akkor mi már Eperjestől keletnek jártunk. Telefonálás után a várostérképet, illetve az idegenforgalmi irodában kapott útbaigazítást követve könnyedén fordultunk az általam ajánlott éjszakázóhely, Bukovec felé. Rédei Zoli és Laci kikötötték, hogy nem akarnak megizzadni. Először egy rövid buckán hajtottunk kereszteződéseken keresztül, majd – ha jól emlékszem - megérzésem alapján fordultunk egy patakvölgybe. Az országtérképem annyit mutatott a Bukovecre vezető útról, hogy a szomszédos patakvölgyben található. Az átkeléshez a térkép egy 4-5 km-nyi összekötő utat jelölt, nem patakvölgyben. Nem tudhattam a terepviszonyokat, de a Zoliék izzadástól való viszolygása miatt nem örültem a 6 %-os emelkedőnek; ciki volt. Remélve, hogy hamar hírül adhatom a kaptató végét, frissen, 18-20 km/ó-val robogtam az élen. Izzadtságomban fürödve, már 2-3 km-t pedáloztam, de az erdőben mindig újabb kanyar következett. Már én is ideges lettem; tudtam, mit mondanak majd Zoliék. Ugyanaz volt a helyzet, mint tavaly ősszel a Börzsönyben a PSZF-es csoporttársakkal: nem álltak ki mögöttem. Engem nem érdekelt volna a kaptató: ha kell, akár 10 km-t is mászom, de van aki két hetes Tátra-túrára jön és nem akar megizzadni? A tetőn perceket vártam; hiába. Nem csak magam idegesítettem a rám váró szidalmak miatt, de még várnom is kellett. A Nap már lement. Fél kilométer visszagurulás után már vártak. A Rédei Zoli és a Laci egyből nekem estek: "-Gabika, átvesszük az irányítást! Hogyan nézed a térképet? Arról volt szó, hogy ma már nem izzadunk meg, és tisztán bújhatunk hálózsákjainkba." Én sem hagytam magam: "-Na jó! Már napok óta fogom vissza magam, nem szóltam, de most én is kiteregetem a szennyest: Laci, már napok óta észrevettem, hogy húzod az időt. Ha nem lassítottad volna a programot, akkor Kassára nem két fél, hanem egy egész napot szánhattunk volna. Ez esetben nem kellett volna a város közelében éjszakáznunk és nem lett volna gond egy távolabbi éjszakázóhely sem, ahol sátorverés után le is fürödhettünk volna." A Laci szerint én mint rabszolgahajcsár hajtottam őket, ezért lassította a programot. Én úgy éreztem, hogy ő pedig itt-ott csak sörözni állna meg. A Maráz Zoli ezúttal is semleges maradt. Laci kocatúrára, én viszont igazi Tátra-túrára indultam; mint az elmúlt években. Érdekesmód: előző években nem volt gondunk. - akkor ő sem volt. Én is levontam a következtetést, tanulságot: legközelebb a túra előtt egyeztetni kell, hogy ki milyen céllal tart velünk. Ha tudtam volna, hogy a Lacit jobban érdekli a sörözés, mint mondjuk a tutajozás, vagy a hegyek, az ismeretlen táj felfedezése, akkor lehet, hogy én is meggondolom a részvételem. A kedélyek csitultával én szinte meg sem szólaltam: a szürkületben Zoliékat követve én is a szomszédos mezőre toltam bringámat: legtávolabbi pontját már az útról sem lehetett látni. A sok szúnyog miatt ezúttal sem töltöttünk sok időt a sátorállítással. További jó időre, hőségre számítva a sátorra már a külső fedelet sem tettük rá, mind a négyen a szúnyoghálón belül aludtunk. ¼ 11-kor csendesedtünk el. Adatok: Vranou nad Toplou TM: 51.14.6 DST: 17,81 SAV: 20,8 Herlányi nyereg (680 m) TM: 2.02.59 DST: 36,45 SAV: 15,5 Herlány TM: 2.21.08 DST: 43,09 SAV: 21,9 Főútra becsatlakozás TM: 2.46.58 DST: 53,21 SAV: 23,5 Kassa TM: 3.29.53 DST: 69,47 SAV: 22,7 Kassa TM: 4.08.50 DST: 73,82 SAV: 6,7 Sátorhely TM: 5.04.11 DST: 85,80 SAV: 13,0 Összesen: TR/D: 86,68 AVS: 16,9 MXS: 55,7 ODO: 37752 Kassa nélkül : AVS: 18,4

Szintemelkedés:
- Herlányi nyeregig 540 m - Bidovcéig, a főútig 20 m - Kassáig (2 emelkedő) =100 + 120 = 220 m - sátorhelyünkig 120 m 900 m

Költség:
- Reggel: 5 szezámos kifli, 2 bukta, 2 tej, 2 konzerv 70 Sk - Herlányon 2 jégkrém, 2* 3dl üdítő 60 Sk - üdítő a kassai benzinkútnál 9 Sk - Kassán: Annának plüsskutyus 29 Sk - zöldség, péksütemény 20 Sk - cukrászda: 3 süti és üdítő 40 Sk 228 Sk

1998.VII.22, szerda
12.nap: Kassa melletti sátorhely - Jósvafő

¾ 8-kor már melegben ébredtünk; negyed órán belül az erdő fölül sátrunkra sütött a Nap. (Gyors összepakolás közben véletlen a kerékpáros-lámpám a sátor oldalában maradt.) 30 fokban gurultunk vissza Kassára. Bő 2 km-es lejtőt követően Kassa külvárosának első kis utcácskájában, egy élelmiszerbolt előtti asztaloknál reggeliztünk. Úgy költekeztem, hogy 100-150 Sk-t félre akartam tenni külső gumira. 10-kor a belvárosba indultunk. A főtérre már tikkasztó hőségben értünk. Először a sarkon, a nagy szocialista kinézetű áruházban néztünk szét - két részletben, hiszen valakinek a kerékpárokra is kellett vigyázni. A főtér elején az idegenforgalmi irodában már ajándékokat nézegettem. Egy szép Tátra-könyvet és egy Kassa kerámiát vettem, összesen 200 Sk-ért. Az egyik oldalsó sétálóutcában a szépen zenélő tangóharmonikás zenéjét fütyörésztem, mikor egy csinos nő a bringára nézve megszólított: Nem emlékszem mily nyelven kommunikáltunk, csak kissé tudtuk követni egymást. Elmondtam az útvonalunkat, mire ő is megemlítette, hogy ő a Tiszánál volt Magyarországon: "kis biciklami", majd mosolyogva elbúcsúzott: Ciao! Bár a főtér túlsó végén, a Tescóban is szétnéztünk, én nem vettem semmit. Míg Zoliékat vártam, az áruház előtt nagyon idegesített az újságos kiabálása. Megmosolyogtam, amikor profi filmesek filmjükbe a mi megterhelt kerékpárjainkat - elsőként az enyémet - is megörökítették. Hosszas várakozás után a Zoliék ajándéktárgyakkal megpakoltan tértek vissza a vásárlásból. A délelőttöt a Szent Erzsébet templom előtti szökőkút közelében fejeztük be. Míg Zoliék egy szimpatikus magyar bácsival beszélgettek egy órán át, én körbefilmeztem a teret, a dómot; a főtér hangulatát próbáltam átadni. A nyilvános díszkútnál pólóinkat, testünket lehűtöttük, majd ½ 2-kor, a legnagyobb hőségben útnak indultunk: a célállomás a magyarországi Jósvafő volt. Mivel kerekem jól tartotta magát, kevésbé foglalkoztam vele, mint napokkal korábban. Már elő sem kellett vennem a térképet, hiszen előző nap Bukovec felé tartva a körúton hajtottunk, így könnyedén rátaláltunk ezúttal is. Villamossínek mellett 2*3 sávos főúton pedáloztunk. Kulacsainkban a vizek már a város szélére érve meglangyultak. A várost elhagyva 8 km-en át még a nagy forgalmú 2*2 sávos E571-es főúton hajtottunk. Eleinte még 28 km/ó-val robogtunk, ám nyugatnak fordulva az út szélessége is csökkent, a szél is ellenünk fordult. Félóránként meg-megálltunk: először egy benzinkút árnyékában gyűltünk össze és töltöttük tele kulacsainkat. Nyeregbe ülve néhány kilométer után egy bringás tűnt fel a távolban. A szinte sík, rövid, könnyed emelkedők közt, mezőkön vezető úton 26-28 km/ó-val a fiú nyomába eredtem. Moldava nad Bodvou település előtt már én vezettem, ő a szélárnyékomban követett. A városka végén a 33 fokos kánikulában irigykedve néztünk a kis strandon fürdőző rengeteg emberre. A szomszédos benzinkútnál ismét vízcsere miatt álltunk meg. A következő megállást már a határtelepülésen Tornaváraljánál (15:50) tettük meg. A faluközpontban, a kerékpárokra vigyázva felváltva vásároltunk. Zoli tanácsát meghallgatva, nem hagytam meg a külső kerékcserére, átváltás céljából tartalékolt 100 Sk-t: Teljes bizonyossággal győzött meg, hogy ahogy eddig is bírta a kerék, hazáig már nem lehet gond. Ha mégis, akkor is tud annyit kölcsön adni; nekem ugyanis már éppen csak az utolsó két nap szükséges dolgaira volt forintom, másra nem. Bőven bevásároltam a magyar szakazra is: konzervek mellett csokit, kenyeret, zsömlét, péksüteményt vettem. Ajándék gyanánt a Fecke és az Eszter részére szép csomagolású nápolyit vettem. A szemközti bisztróban - a tulaj engedélyével - sör és üdítő mellett falatoztunk kenyerünkből. Maradék közös pénzünkből még disco kekszért és ananász konzervért szaladtam vissza a boltba. Hosszúra nyúlt evészet-ivászat, költekezés után 3/4 6-kor 34 fokban indultunk a 4 km-re fekvő szlovák-magyar határ felé. A környéket, az épületet és a forgalmat elnézve kishatárról volt szó: a határőrökkel kedvesen váltottunk pár mondatot: Majd’ elájultak a teljesítményünktől. Kérdésükre elsoroltam főbb állomásainkat: Rimaszombat - Lipt. Mikulás - Lengyelország - Poprád - Késmárk - Bártfa - Kassa. "Még végigmondani is sok." - jegyezte meg egyikük. Az időjárásról azt mondták, hogy állítólag aznap tetőzött a meleg, de marad a 30 fok fölötti jó idő. A pecséteket megkapva, a határ melletti a "Magyar Köztársaság" tábla tövébe állva örökítettük meg hazaérkezésünket. 18 óra volt. A Bódva patak völgyében tükörsima és kilométereken át egyenes úton vígan pedáloztunk dél felé. Hazaérkeztünk!!! Örömünkben ketten-ketten egymás mellett hajtottunk; kellemes 25 km/ó-val. Az első faluban az utcai kútnál egymást fröcsköltük le a vízzel. Felhőtlenül örültünk. Vasúti sínek mellett érkeztünk a jósvafői völgy leágazásához. Ismerős lett a terep: 1997-ben szintén este hajtottunk arra, de akkor még csak második napunkat számoltuk. Akkor is, most is frissen suhantam végig az alig emelkedő, cigányok által bőven lakott völgyön. 19:26-kor érkeztem Jósvafőre. Míg Zoliékat vártam, anyuékat telefonhívással leptem meg. Arra kértem őket, hogy a hátsó kerekem miatt nagyon drukkoljanak, mert féltem. Megbíztam őket, hogy péntek este gyümölcslevessel várjanak. A faluban - mint máskor is - valamilyen tábor miatt sok fiatal tartózkodott. A szemközti étteremben elfogyasztott finom vacsora után szürkületben pedáloztunk le a szomszédos, erdők mélyén meghúzódó tópartra. Míg egy fiatal pár romantikázott a víz mellett, mi lecuccoltunk. A hőségben ezútal elvetettük a sátorállítás ötletét: mindannyian a nylonra vetett hálózsákjainkban terveztünk aludni. Miután magunkra maradtunk, a hideg tóba indultunk fürdeni: a tó, térdig érő hideg kivezetőjén átkelve végül a szomszédos medencében, talán 20 fokos vízben mosdottunk meg. Felfrissülten bújtunk hálózsákjainkba. Negyed órán át még a csillagok és műholdak fényét bámultuk, majd álomba szenderedtünk. Adatok: Bukoveci lejtő alja TM: 4.59.6 DST: 2,42 SAV: 29,0 Kassa belvárosa TM: 18.02.2 DST: 6,65 SAV: 19,4 Elhagyjuk a belvárost TM: 39.59.0 DST: 9,53 SAV: 7,8 Tornaváralja TM: 2.13.04 DST: 46,58 SAV: 23,8 Szlovák-magyar határ TM: 2.26.02 DST: 50,26 SAV: 17,0 Leágazás Jósvafő felé TM: 3.08.38 DST: 66,60 SAV: 23,0 Jósvafő TM: 3.38.04 DST: 77,89 SAV: 23,0 Összesen: TM: 3.45.04 DST: 78,67 AVS: 20,9 TR/D: 78,76 ODO: 37831 Kassa nélkül: AVS: 22,94 Szintemelkedés: - Szlovák-magyar határig 120 m - Jósvafőig 130 m 250 m Költség: - vásárlás: 7 kifli, 1 bukta, 1 dzsem, 1 tej, 2 konzerv, 2 mackósajt 70 Sk - Kassán ajándékvétel: könyv + kerémia 200 Sk - 3 dl Sprite 18 Sk - 2 konzerv, 2 Deli csoki (7,1+ 10,9), 2 nápolyi (17,5*2), 1/2 kenyér(10,4), 2 zsömle, 2 péksüti 83 Sk - 2 fagyi, 2 tonic --> 1 gombóc fagyi = 3 Sk kb 40 Sk - vacsora 4-500 Ft kb. 411 Sk + 4-500 Ft

1998.VII.23, csütörtök
13.nap: Jósvafő – Szarvaskő (túra kényszerű vége)

Kellemes, szabad ég alatt töltött éjszaka után ½ 7-kor ébredtem. Zoliék még aludtak, Laci már filmezett. Csomagolás előtt még pár szükséges cuccot kimostam a tóban, majd ½ 9-kor már Jósvafőn reggeliztünk. A Zoliék nem voltak tökéletesen elégedettek a rántottával, nekem ízlett. A teáskanna a napközire emlékeztetett. 350 Ft-t fizettünk személyenként. Induláskor Rédei Zoli már jó kedvében volt: vidáman emlékezett a pár nappal ezelőtti hangyás éjre: "Van vörös hangya a tarisznyában..." Az utóbbi napokban megszokott kánikulában - kulacsaink megtöltése után -, bemelegítés nélkül, azonnal emelkedővel kezdtük ránk váró 120 km-ünket. A cél az egerszalóki víztározó volt. A hőségben, közvetlenül reggeli után nehezen forogtak a lábaim: 12 km/ó-val gyűrkőztem. Aggteleken meg sem álltunk. Lépcsőzetes, néha meredek emelkedőn másztuk meg az Aggteleki hegység újabb dombsorát. A hosszú lejtő végén Trizsen sem álltam meg. A következő elágazásnál - Ragály faluban, egy fa alatt - a fűben kortyolgatva, hűsölve várakoztam. Ragálytól rövid, de meredek - ismerős - dombon másztunk át Zádorfalvára, sajnos utána sem szűntek a dombok. Bár leküzdöttük már a Tátrát, rengeteg hegyen jutottunk túl; a túra végére a rövid, csak bosszantásra szolgáló emelkedőktől már-már megcsömörlöttem. Keleméren a kút mellett állt a Tompa Mihály emlékház. Korábban én irányítottam társaimat a nagy emelkedőkre, ezúttal - a rosszabb minőségű út miatt - inkább 3 km-rel hosszabb, de sík utat javasoltam. Nem hiányzott a rövidebb, de kövecses, foltozott kerékgyilkos út. Jó tempóval, gyenge hátszélben hajtottunk a Bánréve - Miskolc, 26-os út felé. Az egyik faluban egy fiatal kölyök odaszólt nekem: "Lapos a kereke" - mire én: "Tudom, sajnos!" Nem mertem keményebbre fújni, mert féltem, hogy jobban megnő a dudor, és végleg befejezhetem a túrát. Pontosan délben értük el a főutat: mindössze 3 km-re voltunk a szlovák határtól. A Rédei Zoli meg is jegyezte, hogy hazatérésünk óta már 60 km-t hajtottunk és még mindig a szlovák határ közelében vagyunk. A szomszédos Putnokig gyenge ellenszélben tekertünk, a városban szándékoztunk falatozni. Mivel hátsó - hibás - kerekem a park előtt leeresztett, hosszabb tartózkodásra kényszerültünk. Először is nyugodt körülmények közt szerettem volna ebédelni, így a szomszédos boltokban néztünk szét: a keresett péksüteményekről lemondhattunk, a hideg tej azonban jól esett. Zoli segítségével fél óra ismét megjavítottuk a hátsó kereket. Reméltük, hogy az elmúlt 250 km-hez hasonlóan a következő 200 km-en sem lesz gond vele. Sajnáltam, hogy miattam csúszott a tervezett Szépasszonyvölgyi program, ivászat. Putnokot elhagyva Dubicsánynál - míg Zoliékat vártam - egy kútnál vizet töltöttem. Egy buszára váró bácsival beszélgettem pár percet, főleg a túráról és az időjárásról. Nyeregbe ülve jókívánságát próbáltam magamba szugerálni, hogy valóra váljon. A Bánhorvátit követő hátszeles út felfrissített, a lankás emelkedőn jó tempót diktáltam. A szép kilátást nyújtó dédesi emelkedőt a két héttel korábbival szemben, most a másik irányból gyűrtük le. Társaimat csak Dédestapolcsány végén, egy bolt előtt vártam be, ott vettem Nemzeti Sportot, joghurtot és csokit. A fiúk egy világháborús emlékmű szomszédságában, egy kocsmában rendeltek sört. A kerékpárom kereke semmi jót nem ígért: kezdtem attól tartani, hogy már nem bírja sokáig. 16 óra tájban, még mindig 34 fokban indultunk tovább. Ígéretemhez híven az út alig emelkedett, Nagyvisnyó végén pedig elérte tetőpontját. Jellemzően egyedül szeltem a kilométereket. Mondtam is a Zolinak, hogy azért van ez így, mert akkora nagy bennem a kerekem miatti félelem, hogy nem bírnék velük együtt nyugodtan tekerni. Egy Szilvásváradon (16:50) elfogyasztott üdítő után már Bélapátfalvára gurultunk. A falu cementgyárát bámulva ismét érezni kezdtem, hogy nehezen irányítható a bringa: megint leeresztett a kerék. Feladtam: korábban 250 km-t bírt a gumi, Putnok óta már csak 33 km-t: nem láttam rá esélyt, hogy gumitól szétvált drótperemmel - és a látott hatalmas dudorral -, nyeregben érjek haza. Szomorúan intettem magam mellé a megértő Maráz Zolit és adtam az instrukciókat esti, vonatos hazatérésemhez. Egy kilométert még a nyeregben gurultam, majd a kerékpár mellett sétáltam tovább. Elújságoltam Zolinak az elmúlt napokban érzett félelmem, gondjaim. Bár hirtelenjében megviselt a dolog, azzal vigasztaltam magam, hogy a hátralevő kilométereket már töviről-hegyire ismerem, valamint útvonalunk Putnoknál már keresztezte az odairányt, így a "körtúra már bezárult." Lacit és Rédei Zolit elküldtem a faluba a vonatindulást megérdeklődni, míg én Maráz Zoli kíséretében igyekeztem a vasútállomás irányába. Kilométernyi séta után - megunva a lassúságot - nyeregbe ültem és 18-20 km/ó-val, úthengerként zakatoltam a faluba. Egy felesleges telefonhívásban megüzentem apunak, hogy aznap este érkezem. A vonat érkezését még nem tudtuk, a Laci útban volt a vasútállomásra. A legközelebbi vonat indulásáig még bő óránk volt, így Maráz Zoli sikerrel győzött meg, hogy legalább próbáljuk meg megjavítani a kereket, hogy legalább Egerig beguruljak. Gyorsan kicseréltük a belsőt és megragasztottuk a drótperemet; fél óra alatt készen is álltunk. Óvatos gurulással folytattam utam Mónosbélen át Szarvaskő felé. Az elmúlt napokban megszokott zörgő hang nem szűnt, sőt erősödött. Mivel okát nem tudtam, gyorsítással „provokáltam”. Egyre hangosabb zajt adott kerékpárom, majd hiába durrant hatalmasat, a kerékpár zakatolva gurult tovább. A növekvő nyolcast figyelve, az idő is egyre sürgetett: kb. 20 perc volt a vonat Szarvaskőre való érkezéséig. Miután a felniben a nyolcas akkorára nőtt, hogy a kerék alig fért el a villában, leszálltam a kerékpárról és nevetséges módon futva toltam a vasútállomás felé. Hiába néztem a térképet, egyelőre még erdőben kanyarogtunk. Lassan fogyott a távolság, a falu csak nem akart feltűnni. Már csak 10 perc a vonatig, így már-már attól féltem, hogy le fogom késni. Ahogy a 30 fokos hőségben csomagos kerékpáromat egyensúlyozva futottam, csorgott rólam az izzadtság. A három fős banda adta a kíséretem. Még pár percet hkalkuláltam a vonat indulásáig, amikor végre a faluba értünk: "Már csak nem késem le!" Bő öt perces várakozásunk alatt még felírtam Zoliéknak a telefonszámunkat: arra kértem őket, apuéknak üzenjék meg érkezésemet, majd megköszöntem a túrát és jó utat kívántam. 19 órakor felsegítették a vonatra a 20 kg-os csomaggal megterhelt kerékpáromat, majd kölcsönös integetés közepette elsuhant velem a vonat. A sürgős átszállások miatt eleinte még át sem tudtam érezni a hazaérkezést, a vonatozást. Menetrend szerint 19:37-re kellett Egerbe érkeznem. A szűk kis piros vonat peronján alig fértem el. Eleinte nagyon izzadtam: az egész napi kosz rajtam büdösödött; a kevésbé szellőző vonatba 32 fok áradt be. A kalauztól Egerig vettem jegyet, úgy gondoltam, hogy minden átszállásnál külön kell jegyet vennem. Laci azt írta fel nekem, hogy Egerben 7 percem lesz átszállnom a füzesabonyi vonatra, mert az 19:44-kor indul. Jeggyel a zsebemben figyeltem Egerbe való érkezésünket. A fél várost, a várat is megkerültük, hogy dél felől forduljunk be a pályaudvarra. Miután lesegítették a kerékpárom, egy kalauzhoz fordultam. A füzesabonyi vonat iránt érdeklődve az alábbi választ kaptam: "Éppen az a vonat az, amelyről leszállt. Kár volt leszállnia" Újabb segítséggel ismét a vonaton találtam magam - jegy nélkül; nem is gondoltam rá. A vonat perceken belül el is hagyta a várost. Izzadtságtól nedvesen, egy ülésen pihenve Nemzeti Sportot olvastam. A Szlovák térképen követtem utunkat. Füzesabonyban 20:06 és 20:09 közt mindössze 4 percem volt az átszállásra. Az újabb kalauz-jegyszedő szomorú meglepetéssel szolgált: csak 700 Ft pótdíj mellett adhat jegyet. "De hisz nekem összesen 900 Ft-om van Budapestig." 10 percen át egymásnak mondogattuk saját igazunkat. Nem éreztem magam bűnösnek, hiszen akartam jegyet venni, csak mivel nem volt rá időm - és ráadásul véletlenül csöppentem ugyanarra a vonatra - ezért kényszerültem rá, hogy a vonaton próbálkozzak jegyvásárlással. Udvarias vitánk végén még jegyet sem kellett vennem, de megígértem, hogy Füzesabonyban, a pénztárban veszem meg a budapesti jegyet. 4 perc alatt jegyvétel és 20 kg-os csomaggal megpakolt kerékpárral átszállni - ez volt a feladatom. 20:06-kor megérkeztem Füzesabonyba. Gyors segítséggel leszálltunk: a bringa és én. Hatalmas tömeg áramlott lefelé a lépcsőn - gondoltam Pestre, így követtem őket. Egy srácot hirtelenjében megkérdeztem, hogy honnan megy a Keletibe a vonat: a táblán mutatta, hogy az 5-ös vágány. A fal mellé toltam a bringát és anélkül sprinteltem végig az aluljáróban, majd a lépcsőkön fel a pénztárba. A pénztáros a fővárosi személy és bringa-jegyet hallva gyorsan cselekedett, ütötte a pecsétet. Hangosan megköszöntem, majd robogtam a bringához. Mire a 36 kg-os nehezéket felcipeltem a lépcsők tetejére, már a hangosbemondó figyelmeztette az utasokat a beszállásra. Épphogy felraktam a bringát és én is felléptem, már csukódtak is az ajtók és mozdult is a vonat. Negyed órán belül kellemes meglepetés ért. Kiderült, hogy Laci rosszul tájékoztatott, mégsem személy-, hanem gyorsvonaton utaztam. Az érkezési időpont viszont úgy tűnt, hogy stimmel: 21:52. Füzesabony után a következő megálló a recski becsatlakozáshoz tartozó Kál-Kápolna, majd Vámosgyörk következett. Eleinte - a Nap még sütött - izzadtan, büdösen álltam a kocsi elején, a bringám mellett. Nem mertem magára hagyni a kerékpárt. Nem csak a lopástól óvtam meg így magam, hanem fékezéskor arra is tudtam vigyázni, hogy a bringa el ne dőljön. A Nemzeti Sportot már kiolvastam, így a sebességmérőből írtam ki az adatokat. Vámosgyörköt elhagyva - ahogy a vonat is ürült - a szomszédos kocsi végébe sétáltam, ahol - az ablakon kidugva a fejem - nemcsak hűtöttem magam, hanem gondolataimban is elmélyedhettem. Élveztem a vonatozást. A későbbiekben már egy fülkébe is beültem. El-elgondolkoztam az elmúlt 13 napon, a végső vitákon és... azon, hogy éppen hazafelé vonatoztam. Jól esett, hogy egy nappal korábban hazaérkezhettem. Az utolsó napon már semmi új nem várt volna rám, egyedül csak a hazaérkezés öröme, az utcánkba való fordulás. Már szinte el is feledtem a keserű emlékeket. Utólag mérlegeltem a lehetőségeinket. Ha sikerült volna Egerig eljutni, másnap – visszatérve a városba - akkor sem lett volna értelme újabb 8000 km-re külsőt venni, hiszen már a felnit is cserére ítéltem. Már a túrán eldöntöttem, hogy a régieket mielőbb Zoliékhoz hasonló felnire és Schwalbe külsőre cserélem. A vonatozást választva kétségtelen lemaradtam a hazaérkezés fantasztikus öröméről, de ezzel próbáltam minél kevesebbet foglalkozni, inkább élveztem a vonatozást: kidugtam a fejem az ablakon és élveztem a levegő suhanását. "Milyen régen is vonatoztam!" - állapítottam meg. Bő másfél órai vonatozás még kifejezetten kellemes is lehet, több már nem. A fülkében ülve tavaly meghalt, szeretett nagymamám, Mamika is sokszor az eszembe jutott. Szinte hallottam, hogy mondja nekem, hogy minden nap aggódott értem és nagyon várt haza. Ő mindig kíváncsian várta mesélésem és fényképeim. Ezúttal szüleimtől már nem remélhettem ugyanazt az odafigyelést. Vámosgyörk után már csak Hatvanban, Aszódon, Gödöllőn és Rákosrendezőn álltunk meg. A fővárosba érve sok időt töltöttem az ablakban: akár egy kellemes nyaralásról, osztálykirándulásról érkeznék haza – úgy élveztem a befutást. Pontosan érkeztünk: 21:52 volt. Egy bringás sráccal beszélgetve toltam járgányom a peronon: ők pár napot az Alacsony-Tátrában töltöttek, túrájuk színvonala meg sem közelítette a mienket. A peron végén apu tűnt fel, nem messze anyut is puszival köszönthettem. Nem voltam nagyon csalódott. Örültem, hogy hazaértem. Már két nappal korábban is felmerült, hogy akár két nap alatt 300 km-t hajtva 13 naposra rövidítem a túrát. Nem éreztem, hogy ne fejeztem volna be a túrát. Este finom vacsora közben folytattam a mesélést, majd a következő héten a szép emlékek felidézése helyett már az álláshirdetésekre való válaszadással, otthoni segítéssel kellett foglalkoznom. Adatok: 26-os főút TM: 1.32.39 DST: 33,79 SAV: 21,8 Leágazás a dédesi völgybe TM: 2.08.04 DST: 46,80 SAV: 22,0 Szilvásvárad TM: 3.23.50 DST: 73,04 SAV: 20,7 Defekt helye, Bélapátfalva előtt TM: 3.31.27 DST: 75,61 SAV: 20,2 Bélapátfalva, központ TM: 3.50.35 DST: 79,06 SAV: 10,8 Szarvaskő TM: 4.11.35 DST: 87,30 SAV: 23,5 Összesen: TR/D: 89,51 AVS: 18,4 ODO: 37920 Szint: - Aggtelek felé 130 m - Trizsig 80 m - 26-os főútig 150 m - dédesi emelkedő 100 m - Nagyvisnyói völgy emelkedője 100 m 560 Költség: - reggelire tojásrántotta teával 350 Ft - Putnokon vásárlás kb. 200 Ft: - Dédestapolcsány: Nemzeti Sport, joghurt, csoki 167 Ft - Vonatjegy: Szarvaskő - Eger + Füzesabony - Budapest 107 + (400 + 200) kb. 1424 Ft

ÖSSZESÍTŐ AZ 1998. ÉVI TÁTRA-EXPEDÍCIÓHOZ

Kedvenc linkjeim

Angelfire Home Pages
Free Web Building Help
Angelfire HTML Library
htmlGEAR - free polls, guestbooks, and more!