“ Mivelhogy ilyen bizodalmunk van Krisztus által: nem mintha elegendők lennénk valamit is magunktól gondolni, mintegy magunktól, hanem a mi erősségünk az Istentől van” – a lelki sugallat kegyelme a te elmédet mennyei bölcsesség kincseivel gazdagította, és palotád fényes termeit igen sok ékesszólású és nagytanulságú férfiúval, mint megannyi drágakővel ékesítette, az én csekély tehetségem a maga csiszolatlanságával nem kis mértékben aggodalmaskodik, amikor azt parancsolod, ó, főpap, hogy én, akinek hogy úgy mondjam, nyelvem sincs, és csaknem minden csiszoltságot nélkülözök, a királyi rendelkezések gyűjteményeit átvizsgáljam, és az egész ország szenátusi határozatait az én vézna, mintegy böjttől legyengült előadásommal egybefoglaljam.

Engem ugyanis a királyi tanácskozásokra sem tanácsadói bölcsességem műveletlen volta nem hívhat mrg, sem szerény állapotom és lenézett szegénységem nem kérhet bebocsátást, mikor az ajtók előtt állok: mivel azonban inkább óhajtok az engedelmességnek eleget tenni, mintsem a szeretettől, mely mindent remél, valamit megtagadni, inkább akarok az engedelmességben erőmön felül merészkedni, semmint merészen egyáltalán nem engedelmeskedni. Ezért, bár járatlanságom a fogalmazásban nem mutat semmi ékesszólást, mégis a szeretet nem tagadhatja meg az engedelmességet, egyébként is ebben a munkában nem saját elgondolásom szerint lépdelek, hanem mások útjának előttem levő nyomain haladok, s ezért, ha olykor a bizonytalan nyomokról messzebb tévedve, valamiben hibát követ el tollam, nem kételkedem, hogy nálad könnyű lesz a megbocsátás, s ez a körülmény adott ösztönzést eme tanácskozás lassú késedelmeskedésének is.

De talán vannak némelyek, akik a dolog kellő meggondolása nélkül ezt a tarcali gyűlést – amelyről szó van – fölöslegesnek állítják, kevésbé bölcsen azt állítván, hogy inkább az elődök régi kezdeményezéseinél kell megállni. Hogy ezeknek az ellenvetése valóban mily csekély értékű és mennyire megfontolatlan, nem lesz hiábavaló kissé megvizsgálni; mivel az országnak eme ócsárlói inkább a saját véleményükkel törődnek, semmint azzal, hogy az ország előrehaladását közösen szolgálják. Ugyanis ki kételkedik abban, hogy az a törvény, melyet a mi Szent István atyánk, amaz apostoli férfiú, népünknek adott, némely dolgokban keményebb volt, némely dolgokban pedig könnyebben elviselhető: amazokban szigorúbban torolván meg a bűnt, és másokban szelídebben engedékeny lévén, azonban senkit sem bocsátott el a fegyelemnek vesszeje nélkül, mivel az eleve elrendelés ideje akkor még nem hozta meg a hitnek egyetlen igaz megvallóját sem, és mégsem szabad azt hinni, hogy mindez az isteni elrendelés tervén kívül történt volna.

Ugyanis, midőn az említett atyánk idejében, az ő egész országa barbár műveletlenségnek hódolt, és a tudatlan és kényszerből lett keresztény a szent hit figyelmeztető ösztökéje ellen rugódzott, sőt a fenyítő vessző büntető ütései ellen még visszavicsorított: nagyon is szükséges volt, hogy a szent fegyelemnek kényszere a hivőket a hitre térítse, a megtérteknek pedig a bűnbánat megigazulására szolgáljon. De a legkeresztényibb királyunk, Kálmán, aki a galamb szelídségének kegyességével és minden erény jelességével van felruházva – miután látta, hogy a felserdült hit elérte a tökéletes vallásosság erejét, bölcsen úgy gondolta, hogy a törvény bilincsének szorítását meg lehet lazítani, vagyis méltatlannak találta, hogy a hitnek önkéntes vitézét még mindig a törvény büntetésétől való félelem gyötörje, akit a megismert hit megvallásától már maga a halál sem tudna visszatartani.

Ő – miután látta, hogy a belső háborúskodások miatt, melyek egészen az ő koráig tartottak, az ősi hagyományokból már nagyrészt kivetkőzött ország törvényes rendje hanyatlásnak indult, a királyi udvar tisztelete szétfoszlott -, félve, hogy a harcos, aki a békétől elszokott s az otthoni polgár, aki viszont a hősi erénytől idegen: kiegyenlíthetetlen ellentétet fog eredményezni: az ország főembereit összehíván, az egész tanács hozzájárulásával az előbb említett, szent emlékű István király törvénykönyvét felülvizsgálta; s abból, ha a dolgot jól megnézed, semmit el nem vett, hanem ( inkább ) növelte; nem úgy, mint alapító, hanem mint továbbépítő, hogy a zsenge oltványok mintegy áldásos öntözés vizével felüdítve, az igazság növekedését érjék el. És amíg amaz ( - Szt. István ) a hitetlenek lerontója volt, s a törvény ellenőrzője az áthágókkal szemben, emez ( - Kálmán ) már a helyes életet követő híveknek a támogatója a megigazulásban. Amaz a hit pajzsával látta el a népet, emez a fölösleges földi hiúságot az igazság övével övezte körül; az a lelkeket az Isten szavának kardjával félemlítette meg, ez az üdvösség sisakjával díszítette.

Végezetül: mindkét király azt tűzte ki célul, hogy miként a megérdemelt, bosszuló büntetés a kárhozat fiait emészti, az üdvösség fiait gyámolítsa. Nem ok nélkül hord ugyanis a király kardot, ugyanis az Istennek a szolgája ő, haragos megbosszulója annak, aki gonoszt cselekszik, mivel a fejedelmek nem a jó cselekedetnek szolgálnak félelmére, hanem a gonosznak. “Ki az ugyanis, aki árthat nektek, ha jóban vetekedtek egymással ?” eddig ezekről.

Mindazonáltal tőled, uram, aki tudod, hogy ennek a népnek nyelvében kevésbé vagyok járatos, ha tollam a megkezdett út ösvényétől valahol eltér, azt kérem, hogy irántam való szokott jóakaratoddal egyrészt a fölöslegeseket nyesegesd le, másrészt a hiányosságokat egészítsd ki, a tévelygéseket javítsd ki, a helyesen mondottakat pedig atyai kegyelmességgel támogasd, és mielőtt a nyilvánosság füleihez jutnak, a te gondoskodó ujjaddal érintsd kegyesen, hogy legalább az, amit a te legbölcsebb vizsgálatod szerint helyesen alkottam: ítéleted alapján az ócsárlók irigységével szemben is védelmet nyerjen.